A gerincesek

TARTALOM

Az emlősök

A madarak

Ha a 100 évvel ezelőtti faunamű, A Magyar Birodalom állatvilága által felsorolt főbb állatcsoportonkénti fajszámokat összehasonlítjuk a ma ismert számokkal, jól látható, hogy a gerincesek közül egyedül a madarak azok, ahol a fajszám jelentősen csökkent. Ennek oka az, hogy az akkori Magyarország területén a madarak szempontjából jóval változatosabb élőhelyek voltak (pl. tengerpart, magasabb hegyvidék), mint manapság. Így pl. a mai Magyarország területéről kipusztultnak tekinthető a fakó keselyű (Gyps fulvus), amely ma hozzánk legközelebb az adriai Krk-szigeten költ. Hazánk területének lecsökkenése sem az emlősök, sem a kétéltűek és hüllők fajszámára nem volt nagy hatással, mivel köztük csak kevés olyan akad, amely kizárólag {II-105.} a fentebbi élőhelyekhez ragaszkodik. A halak fajszámának a tengeri fauna levonása ellenére történő emelkedése a csoport korábban alacsony kutatottságával magyarázható.

Keve András 1984-ben megjelent Magyarország madarainak névjegyzéke (Nomenclator Avium Hungariae), a madarak (Aves) osztályából 344 magyarországi fajt sorol fel. Az elmúlt 10 évben további 21 fajjal gyarapodott a számuk, úgyhogy jelenleg összesen 365 fajt tartanak nyilván. Ebből azonban csak 269 olyan madárfaj van, amely úgymond rendszeresen előfordul, azaz vagy költ, vagy rendszeresen átvonul, vagy telel Magyarországon. A Föld összes madárfajának ez alig több mint 3%-a. A 365 faj közül 340 védett, ezen belül 65 fokozottan védett, ami kétségtelenül jó arány még Európában is. Kevéssé lehetünk büszkék azonban arra, hogy az elmúlt száz évben, vagy azt megelőzően, a 19. század folyamán kipusztult Magyarországról a rózsás gödény, a borzas gödény, a tavi cankó, a reznek, a siketfajd, de olyan ismertebbek is, mint a daru és a vándorsólyom, amelyek az utóbbi ötven évben nem költöttek vadon hazánkban.

A magyarországi madarakról Chernel István: Magyarország madarai, különös tekintettel gazdasági jelentőségükre (1899) és Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról (1901) c. műve óta számos tudományos és népszerű ismertetés jelent meg. 1894-ben, főként Herman Ottó erőfeszítéseinek eredményeképpen létrejött a Magyar Ornithológiai Központ, később Madártani Intézet, amely ma a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium részeként működik tovább. Az 1974-ben megalakult Magyar Madártani Egyesület, később Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, ma már több mint 15 000 aktivistát tömörít szervezetében, s ezzel a legnagyobb, a természet védelméért küzdő társadalmi szervezet. A rendszeres madármegfigyelésekkel, gyűrűző és térképező programokkal elsőként valósította meg egy állatcsoport helyzetének nyomon követését, a változások folyamatos regisztrálását, az ún. monitorozást. Felmérései több olyan magyar madárfaj állományának hanyatlására mutattak rá, amelyek megőrzése európai, de akár világviszonylatban is Magyarország feladata. A kelet-európai puszta „strucca”, a túzok (Otis tarda) 50 évvel ezelőtt még csaknem tízezer egyedet számlált, élőhelyének mezőgazdasági művelés alá vonása azonban végveszélybe sorolta. Bár már 1969-ben védetté nyilvánították, 1987-re Magyarország összes (és egyben a világ harmadik legnagyobb) állománya kevesebb volt mint 2000 példány. Miután a fennmaradt élőhelyek (szikes puszták és zavartalan alföldi kaszálórétek) többségét is védelem alá helyezték és 1976-ban létrehozták a dévaványai túzokmentő állomást, néhány évre sikerült megállítani az állománycsökkenést. A túzoktelepen a mezőgazdasági területekre (gabonaföldre, lucernásba) rakott és később a gépi műveléssel, betakarítással veszélyeztetett fészekaljakból kimentett tojásokat mesterségesen kikeltetik, a túzokcsibéket fölnevelik, majd biztonságos helyen szabadon eresztik. Az évente ilymódon visszatelepített egyedek is hozzájárulnak a magyarországi túzokállományt erősítéséhez. Jellemző példája a természetvédelemnek, hogy kiderült, a túzokok mára már 80%-ban kultúrterületeken fészkelnek, így alkalmazkodtak a megváltozott környezethez, s fennmaradásukat nagy mértékben elősegítheti a körültekintő, felelősségteljes mezőgazdasági művelés.

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület az 1980-as években nagy lendülettel beindított munkája a kékcsőrű réce (Oxyura leucocephala) visszatelepítését célozta. Ennek a rejtett életmódú, világszerte csökkenő egyedszámú récefajnak az elmúlt száz évben csak néhány fészkelő párja élt hazánkban, {II-106.} elsősorban a Duna–Tisza közi szikes tavakon. Bár 1954 óta fokozottan védett volt, vadászatát pedig már évtizedekkel azelőtt megtiltották, az 1960-as évekre végleg eltűnt. Kipusztulása csak részben magyarázható az élőhely megváltozásával, állománya az egész világon hanyatlik, valószínűleg genetikai okok következtében is. Az angol madártani segítséggel elindított kékcsőrű réce visszatelepítő program néhány, fogságban keltetett madár szabadon engedése után sajnos kudarcba fulladt, vadon élő populáció nem jött létre újra Magyarországon. A faj természetesen továbbra is védelem alatt áll, de a magyarországi Vörös Könyvben a kipusztult állatfajok közt szerepel. A nehézségek jól mutatják, hogy a természetvédelem önmagában, biológiai kutatások nélkül sokszor nem elegendő a sikerhez.

A magyarországi madárvédelem egyik sikerének tekinthető a kerecsensólyom (Falco cherrug) helyzete. Ez a gyönyörű ragadozó madár, a kelet-európai, nyugat-ázsiai erdős sztyeppe büszke madara – egyes vélemények szerint – a honfoglaló magyarok turulmadár-legendájának madara. Az mindenesetre tény, hogy a kerecsensólyom vadászatra kiválóan idomítható és a vele való solymászatnak évszázados hagyományai vannak. Magyarországon 1954 óta tilos befogni, fészekalját kirabolni. Ennek ellenére még napjainkban is fel-felröppennek hírek a sólyomtojások külföldre csempészéséről, ahol darabjukért hatalmas összegeket fizetnek. Magyarországon a költési időben a legtöbb fészket éjjel-nappal őrzik a madarászok, természetesen biztonságos távolságból, hogy a sólyompárt ne zavarják. A fészekőrzésnek, a védett területeknek, a felhalmozódó kémiai növényvédőszerek betiltásának és a legfontosabb táplálékállat, az ürge védelmének köszönhetően a kerecsensólyom állománya ma hazánkban folyamatosan gyarapodik és állandónak tekinthető. (Képe díszíti az 50 Ft-os pénzérménket.)

A Magyarországról kipusztult költő madarak közül némelyikük vonulóként, kóborlóként azóta is előfordulhat, de bizonyított fészkelésük jelenleg nem ismeretes. Vannak azonban köztük olyan fajok is, amelyek újra költenek hazánkban. A 19. századi folyószabályozások, különösen a Tisza alsó szakaszán, adták a végső lökést a kipusztulás felé a rózsás gödény (Pelecanus onocrotalus) és a borzas gödény (Pelecanus crispus) számára. Velük együtt kipusztult a kis kárókatona (Phalacrocorax pygmaeus) is, bár ez a faj az 1990-es évek közepére újra megtelepedett a Tisza vonalán. A II. világháború utáni modern erdőgazdálkodás, a nagyüzemi fakitermelés, az állandó zavarás okozta az 1960-as évek végére a vándorsólyom (Falco peregrinus) és a siketfajd (Tetrao urogallus) kipusztulását. {II-107.} A vándorsólyom utoljára az 1950-es években költött néhány párban középhegységeinkben. A siketfajd állománya a századforduló óta folyamatosan hanyatlott. A század első évtizedeiben Vas megye nyugati határvidékén még elterjedt fészkelő madár volt és a Soproni-hegységben is rendszeresen költött. Vas megyei élőhelyein az 1940-es években még mintegy 150 példány, 1955-re már csupán 60–80 példány maradt fenn, az 1960-as évek végétől pedig már nincs adat előfordulásáról. A darunak (Grus grus), mint költő madárnak a kipusztulását a nagy, összefüggő nádasok felszámolása okozta. Utolsó bizonyított hazai fészkelése a fonyódi Nagyberekben volt 1892-ben. Jelenleg csak vonuló csapatait láthatjuk tavasszal és ősszel a Hortobágyon és Kardoskúton. A daruval szemben mindig is ritka madárnak számított hazánkban a túzoknál valamivel kisebb rokon faj, a reznek (Tetrax tetrax orientalis). A Hortobágyon, Csongrád megyében, a Csallóközben évtizedenként került elő egy-egy fészkelő pár, utoljára Cserebökény határában 1952-ben. Jelenleg kipusztultnak kell tekintenünk. Hozzá hasonlóan, 1958-ban költött utoljára nálunk a tavi cankó (Tringa stagnatilis), amelynek Budapesthez közeli, elszigetelt populációját a mértéktelen tojásgyűjtés irtotta ki. A korábban is csak alkalmi fészkelő kacagócsér (Gelochelidon nilotica) utolsó ismert hazai fészkét is tojásgyűjtők fosztották ki a Kiskunságban. A kis csér (Sterna albifrons) a vízrendezés áldozata lett, utolsó költő példányai a szegedi Fehér-tavat a halastó elárasztásakor 1954-ben hagyták el, 1970-ben azonban ismét költött a kiskunsági Csaj-tónál, majd 1995-ben a Drávánál. A temérdek szomorú esettel szemben néhány szerencsés állományváltozás is bekövetkezett a hazai madárfajok némelyikénél, részben a természetvédelem, részben a faj alkalmazkodóképessége folytán. Jó példa erre a két hazai kócsagfaj, a nagy kócsag (Casmerodius albus) és a kis kócsag (Egretta garzetta). Mindkét faj a kipusztulás szélére sodródott a századfordulón, majd e század közepén terjeszkedésnek indultak, s ma már Magyarországon {II-108.} több ponton, nádasokban és ártéri erdőkben rendszeresen fészkelnek nagyobb telepekben is.

Nehéz a magyar falut, parasztházat gólyafészek nélkül elképzelni. A fehér gólya (Ciconia ciconia) legkedveltebb madaraink egyike. Egyedszáma mégis mostohán alakult, századunk második felében a korábbinak csaknem a felére csökkent. 1979-ben a Madártani Egyesület meghirdette a „gólya évét”, s az országos felmérés már némi növekedést jelzett. Azóta a költőpárok száma még tovább emelkedett, amely elsősorban az alkalmas fészkelési környezet megteremtésének köszönhető.

Új költő madárfajt a hazai faunában viszonylag ritkán lehet észlelni. Egy ilyen megfigyelésre került sor 1975-ben, amikor a Villányi-hegységben és Budaörsön egyidőben találtak egy-egy fészkelő sövénysármány (Emberiza cirlus) párt. A későbbi években a költések megismétlődtek, a déli Mecsekből újabb adatokkal egészültek ki, tehát úgy tűnik, állandó, bár egyelőre ritka énekesmadárral gyarapodott állatvilágunk.

A gerincesek

TARTALOM

Az emlősök