Természetvédelmünk múltja

Magyarországon az intézményes természetvédelem kezdetének az első hazai erdőtörvény megalkotását (1879) tekinthetjük. A törvény még nem tartalmazott kötelező érvényű természetvédelmi előírásokat, ám (pl. a magasabb hegységek erdeinek védelmével) elősegítette a ritka növénytársulások, az erdei állatvilág és a szép tájrészletek változatlan formában történő fennmaradását, emellett felhívta a figyelmet számos természeti érték megőrzésének fontosságára.

Az 1883-ban meghozott vadászati törvény már kötelezően előírta az énekesmadarak általános védelmét, az ország területén élő ritka madárfajokat pedig költésük ideje alatt fokozottan védte.

A hazai madárvédelem következő jelentős eredménye a mezőrendőrségről szóló törvény megszületése volt (1894), amely a korábbiaknál részletesebben szabályozta hasznos madaraink (elsősorban az énekesmadarak és a kisebb emlősökkel táplálkozó ragadozó madarak) védelmét és ezt a tevékenységet a mezőőrök és a csőszök fontos feladatává tette. Ugyanebben az időszakban jött létre a madárvédelem első hazai szervezete, a Herman Ottó kezdeményezésére megalakult Magyar Ornitológiai Központ (1893), a későbbi Madártani Intézet elődje, amely fő feladatának a madarak táplálkozásának tanulmányozását (ezáltal gazdasági hasznosságuk mértékének megítélését) és a madárvonulások kutatását tekintette.

A századfordulón a Földművelésügyi Minisztérium is felkarolta a természetvédelem ügyét. 1900-ban miniszteri rendelet intézkedett a kiemelkedő botanikai, alaki, tájképi, illetve kultúrtörténeti jelentőségű fák és facsoportok megőrzéséről, majd egy évre rá 132 madárfaj, továbbá a denevérek, a vakondok, a cickányok és a sün védelméről.

1909 újabb mérföldkő természeti értékeink védelmében. Kaán Károly erdőmérnöknek, a hazai természetvédelem úttörőjének kezdeményezésére ekkor indult meg Magyarországon a természeti értékek összeírása. A nagy társadalmi támogatást kapott akció során számos természeti értékünk vált ismertté, s az is bebizonyosodott, hogy törvényes intézkedések nélkül védelmük nem valósítható meg.

A természetvédelem fontosságát szüntelenül hangsúlyozó Kaán Károly írásaiban több konkrét javaslatot tett hazai természetvédelmi szervezetek megalakítására és átfogó természetvédelmi törvény megalkotására, mely utóbbit azonban az első világháború kitörése megakadályozta.

A háború utáni nehéz gazdasági helyzet nem kedvezett a természetvédelemnek, jelentősége hosszú időn át teljesen háttérbe szorult. A kezdeményezés feladata ismét Kaán Károlyra hárult, akit 1926-ban a Magyar Tudományos Akadémia pályázata alapján megbíztak egy, a természetvédelem kérdésével átfogóan foglalkozó könyv megírásával. A Természetvédelem és a természeti emlékek (1931) címet viselő könyvnek nem kis szerepe volt abban, hogy hazai értékeink védelmére széles körű társadalmi megmozdulás bontakozott ki az 1930-as évek első felében.

Természettudományos és turistaegyesületek, napilapok és folyóiratok karolták fel természeti értékeink megóvásának ügyét, amely végül a parlament napirendjére is felkerült a Balaton környékének és a Badacsony hegy védelmét szorgalmazó képviselői interpelláció formájában.

Kaán Károly szívós előkészítő munkájának eredményeként 1935-ben megszületett {II-116.} a második erdőtörvény, egyben az első magyar természetvédelmi törvény is. A törvény életre hívta az Országos Természetvédelmi Tanácsot, amelynek javaslata alapján a földművelésügyi miniszter – más tárcákkal egyetértésben – természetvédelmi területeket és tájvédelmi körzeteket létesíthetett.

Ez a törvény csak csekély előrelépést hozott a védendő természeti értékek megóvása terén, mivel végrehajtási rendeletének többéves késése, előírásainak akadozó és hiányos megvalósítása nem tette lehetővé nemzeti parkok létesítését és nem írta elő megyei természetvédelmi bizottságok megalakítását sem.

A törvény eredményei között kell viszont említeni a debreceni Nagyerdő mintegy 30 ha-os részének védetté nyilvánítását és a csévharaszti borókás védelmét (1939). A következő évben is folytatódott néhány olyan kisebb terület védelem alá helyezése, ahol a növényvilág az eredeti állapotában megmaradhatott, ezeken a területeken viszont – kis méretük miatt – az ott élő állatvilág védelme megoldatlan maradt.

Természeti értékekben gazdag területeink védelem alá helyezése az 1940-es években is nagy lendülettel folytatódott. A második világháború végéig 219 természetvédelmi területet alakítottak ki több mint 2800 ha összterületen, sőt még 1944-ben, a magyarországi harcok megkezdődése előtti hónapokban is további 21 területet (köztük pl. az ipolytarnóci ősmaradványokat, a Pálvölgyi-barlangot, a nagyharsányi Szársomlyó hegyet) nyilvánította védetté.

A világháború előtti években folyó hazai természetvédelmi tevékenység annak ellenére nagy jelentőségű, hogy az ebben élenjáró országoktól – mindenekelőtt az Amerikai Egyesült Államoktól – való lemaradásunk mintegy két évtizedes volt, és hogy a védett területeink átlagos kiterjedése meglehetősen szerény (alig 13 ha) volt. Sajnos, a háború természetvédelmi területeinket sem kímélte. Védett értékeink közel fele megsemmisült, a szomszédos országokhoz került, illetve beolvadt más, később védetté váló területekbe.

Legértékesebb és már a második világháborút megelőzően védetté nyilvánított területeink közül külön is megemlítendők az ohati tölgyes, a szegedi Fehér-tó, a füzéri várhegy, az Abaligeti-barlang, a Baláta-tó, a nagycenki hársfasor, a jávorkúti (Bükk) lucfenyves, a barcsi és a csévharaszti borókások, a tapolcai tavasbarlang, a szilvásváradi ősbükkös és az európai hírű szarvasi arborétum. Nagy részük a később létrehozott nemzeti parkok, tájvédelmi körzetek, illetve természetvédelmi területek magját alkotja.

Tapolcai tavasbarlang

Bükki Tájvédelmi Körzet

Babás szerkövek a Mecsekben