Természetvédelmi tevékenység 1945–1990 között

Amikor 1945-ben természetvédőink megvonták közel 70 év erőfeszítéseinek mérlegét, kénytelenek voltak szembesülni a szomorú tényekkel: mindössze 20 jelentős természeti értéket sikerült megmenteni az elmúlt évtizedek alatt, amelyek kiterjedése alig érte el az 1000 ha-t, az országterület 0,01%-át.

A háború utáni években természetvédelmi tevékenység Magyarországon jóformán nem folyt. Újrakezdésének jeleként először az Országos Természetvédelmi Tanács kapott jogot területek védetté nyilvánítására (1949), majd sor került az első jelentős lépésre, a bátorligeti ősláp védetté nyilvánítására (1950). Ez az aktus több szempontból is mérföldkőnek tekinthető természetvédelmünk történetében. Egyik legfontosabb természetvédelmi területünk akkori védetté nyilvánítását ugyanis olyan szerteágazó és mélyreható tudományos feltáró munka előzte meg, amely egyedülállónak mondható a hazai természetvédelemben. {II-117.} A bátorligeti ősláp volt emellett az első olyan terület, amely a lehető legmagasabb szintű védelem biztosítása érdekében állami tulajdonba került.

Az államosítás és a kollektivizálás általánossá váló gyakorlata az 1950-es években (ami az ország gazdasági fejlődése szempontjából – 45 év távolából – elhibázottnak és tévesnek bizonyult) a hazai természetvédelemre kifejezetten kedvezően hatott. Az 1950-et követő 11 évben kereken 130 kisebb-nagyobb területet helyeztek védelem alá, amelyek teljes kiterjedése elérte a 10 ezer ha-t, átlagos mérete pedig megközelítette az 50 ha-t.

Az 1950-es években került sor többek között a Kis-Balaton, a Tihanyi-félsziget (első tájvédelmi körzetünk!), a szilvásváradi Szalajka-völgy, a budai Sas-hegy, a velencei-tavi madárrezervátum, a tatai Kálvária-domb, a kerecsendi erdő, az Aggtelek környéki barlangok, továbbá több kastélypark és arborétum védelmére.

Tata, ősemberi tűzkőbánya

Tihany-félsziget, Aranyház és a Belső-tó

Permi vöröshomokkő a Balaton-felvidéken

Ság-hegy, tájvédelmi körzet

Lázbérc, tájvédelmi körzet

Páfrányos szurdokerdő a Zselicben

Rudabánya. Az ősmaradványok lelőhelye

Feketefenyő telepítése, Dorog környéke

A természetvédelem jogi és intézményi szabályozásának 1935 óta fennálló hiányosságai és nem megfelelő fokú szervezettsége, az ebből fakadó problémák szaporodása felhívta a figyelmet arra, hogy a hazai természetvédelem terén is a kor követelményeinek megfelelő hatósági szabályozásra van szükség. E felismerést követően 1961-ben megszületett előbb a természetvédelemtől külön választott harmadik erdőtörvény, majd egy évre rá hatályba lépett a természet védelméről szóló törvényerejű rendelet, amelynek végrehajtásáról külön kormányrendelet gondoskodott.

Velük párhuzamosan életre hívták a hazai természetvédelem csúcsintézményét, a főhatósági jogkörű Országos Természetvédelmi Hivatalt (OTVH), amely a – világon egyedülálló módon – közvetlenül a Minisztertanácsnak volt alárendelve mint a magyarországi természetvédelmi tevékenység első számú irányító hatósága. Az OTVH megalakítását követően az Országos Természetvédelmi Tanács szerepköre korlátozódott, csupán konzultatív szervként működött tovább.

A hazai természetvédelem új szervezeti rendszerének további kiépülése viszont félbemaradt. (Nem hozták létre a munkáját szakmai szempontból segítő külső szerveket, csak csekély intézkedési hatáskörrel ruházták fel a megyei szintű természetvédelmi hatóságokat, a helyi természetvédelmi feladatokat pedig kizárólag a helyi tanácsok jogkörébe utalták, és az OTVH gyakran még a számára jogszabályokban biztosított védelmi lehetőséget sem gyakorolta.)

Az 1960-as évek egyik legfigyelemreméltóbb eredménye az ország összes barlangjának védetté nyilvánítása volt (1962), ami akkor több mint 1000 ismert barlangunkat érintette.

1962 és 1971 között védett területeink viszonylag szerény mértékben gyarapodtak. Kiterjedésük 5000 ha-ral nőtt, teljes területük az 1970-es évek elején 15 ezer ha volt. Ez idő alatt 15 újabb terület került védelem alá, közöttük az ország második és harmadik tájvédelmi körzete a Badacsony hegy és a mártélyi Tisza-ártér. Rajtuk kívül védelmet kapott a pusztaszeri Büdösszék-tó, a kardoskúti Fehér-tó, a dabasi turjános, a dinnyési Fertő, a bugaci ősborókás és a szaporcai Ó-Dráva-meder.

Ősborókás

A növekedés ellenére a védett területek aránya alig haladta meg az országterület 0,15%-át. Az újonnan védetté nyilvánított területek döntő hányada viszont vizenyős területű madárélőhely (illetve fészkelőhely) volt és jóval nagyobb ökológiai értéket képviselt, mint számos nagyobb kiterjedésű egyéb védett terület. Ezenkívül 1971-ben került sor első ízben arra, hogy egy adott növényfajt (a volgai héricset) védelemben részesítettek termőhelyével együtt.

Természetvédelmünk fejlődésének következő állomásaként 1971-ben újabb kormányrendelet született, amely kiemelten {II-118.} kezelte az országos jelentőségű természeti értékek védelmét, és e feladatot az Országos Természetvédelmi Hivatal hatáskörébe utalta. A helyi jelentőségű természeti értékek védelmét továbbra is a helyi tanácsok látták el. E hazai rendelet – száz évvel a világ első nemzeti parkjának létrehozatala után – Magyarországon is lehetővé tette nemzeti park alapítását, engedélyezte védett természeti értékeink kezelésének decentralizált megvalósulását és követelményeiben sok tekintetben alkalmazkodott a nemzetközi normák elvárásaihoz.

Nemzetközi elismerést kiváltó intézkedéseként általános védettséget biztosított a hazánkban élő és az ország területén átvonuló madárfajok egyedeinek, aminek következményeként újabb 319 madárfaj kapott védelmet.

1971 és 1981 között a hazai természetvédelem eredményessége sokat javult. Létrehozták az ország első nemzeti parkját (Hortobágyi Nemzeti Park, 1973). A hozzácsatolt természetvédelmi területekkel együtt a védett területek kiterjedése egycsapásra megtöbbszöröződött. OTVH-határozat született (1974) 96 gerinces állatfaj (48 emlős, 18 hal, 15–15 hüllő és kétéltű) védelem alá helyezéséről, közben a megyék három év alatt 13 további növényfajt vontak oltalom alá. A természetvédelem értékmegőrző szerepének hangsúlyozása céljából, a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően sor került mindegyik védett állatfaj eszmei értékének meghatározására. 1975-ben – immár másodikként – nemzeti park létesült a Duna–Tisza közén is (Kiskunsági Nemzeti Park).

A természetvédelmi tevékenység hatékonyságának növelése és ésszerűbbé tétele érdekében megállapították, hogy mely értékek sorolandók az országos, és melyek a helyi jelentőségűek közé. E munka eredményeként az addig védett 433 területi egységből 88 időközben tönkrement, illetve elpusztult területet töröltek a természetvédelmi törzskönyvből, további 24 önállósága összevonás, illetve más védett területhez való csatolás következtében szűnt meg. 1975-ben a megmaradt 321 természetvédelmi területből 104-et (kb. 84 ezer ha) országos, 217-et (kb. 2500 ha) pedig helyi védettségűvé nyilvánítottak. Hazai barlangjaink védelmének fokozása céljából megalapították a Barlangtani Intézetet (1975).

Az 1970-es évek közepére elkészült a hazai természetvédelem távlati (15 éves) programja (1975–1990), amely az akkor meglévő védett területek megötszörözését irányozta elő. A nagyszabású program kb. félmillió ha-nyi terület védetté nyilvánítását tűzte ki célul, amely területek 3 nemzeti parknak, 47 tájvédelmi körzetnek, 150 országos és 1800 helyi jelentőségű védett területnek adnak majd otthont 1990-ig. A program első fontos lépéseként már 1977-ben sor került harmadik nemzeti parkunk, a Bükki Nemzeti Park létrehozatalára.

1972 és 1978 között a hazai természetvédelemben igazi „aranykornak” tekinthető 6 év alatt a már említetteken felül további 26 tájvédelmi körzet, 30 újabb országos, valamint félezer helyi jelentőségű természetvédelmi terület létesült az országban közel 450 ezer ha-on. Ez azt eredményezte, hogy a védett területeink kiterjedése az 1970-es évek eleje óta 30-szorosára nőtt. Ily módon természeti értékeink védelme az ország területének 5%-ára terjedt ki.

Természetvédelmünk látványos fejlődéséhez – főként az ENSZ első, 1972-es stockholmi környezetvédelmi világkonferenciájának hatásaként – egyre intenzívebb hazai környezetvédelmi tevékenység járult, sőt az Országos Környezetvédelmi Tanács (OKT) létrehozásával (1974) a két terület évekig párhuzamos intézményrendszert működtetett. Ennek megszüntetése céljából 1977-ben az OTVH-t és az OKT titkárságát Országos {II-119.} Környezet- és Természetvédelmi Hivatal néven összevonták, ezzel egyidőben Országos Környezet- és Természetvédelmi Tanács elnevezésű új kormánybizottság is alakult.

Az új hivatal és tanács munkájában a következő néhány évben a természetvédelmi tevékenység a környezetvédelmi érdekek mögé szorult. Nem került sor sem újabb nemzeti park létesítésére, sem természetvédelmi területek kijelölésére, mindössze két tájvédelmi körzettel (a kőszegivel és a szatmár-beregivel) gyarapodott védett területeink száma 1980-ban, illetve 1982-ben. Megszüntették az alig néhány éve működő Barlangtani Intézetet is. Jelentős eredménynek számított viszont csatlakozásunk két nemzetközi természetvédelmi egyezményhez: a nagy ökológiai jelentőségű vizes területek – különösen vízimadár-élőhelyek – védelméről szóló ún. ramsari egyezményhez (1979), továbbá a vándorló és vadon élő állatfajok védelmét előíró bonni egyezményhez (1983).

1982-ben került sor a hazai természetvédelem újraszabályozására. A megjelent minisztertanácsi rendeletek és államtitkári rendelkezések révén ismét erőre kapott a természeti értékeink védelmére irányuló hatósági tevékenység. A legfontosabb eredmények között kell említeni a barlangok fogalmának szélesebb körű értelmezését, amelynek alapján barlangjaink száma a korábbi 1300 körüliről 2000 fölé emelkedett, közülük 85 szigorú védelmet kapott. Tömegesen váltak védetté országunk értékes és ritka növényfajai (az oltalom alá helyezett 340 faj közül 30 kapott „fokozottan védendő” minősítést). A 415 védett állatfaj listája további 156, főként gerinctelen állatfajjal (csigák, rákok, bogarak, egyenes- és recésszárnyú rovarok, lepkék stb.) bővült. A védelmi tevékenység nyomatékául bevezették és alkalmazták a természetvédelmi bírságot, a jogilag is lehetővé vált társadalmi háttérintézmények, ún. természetvédelmi szolgálatok létrehozatala.

1985 az újabb eredmények éve volt. Nemzeti parkká lépett elő az Aggteleki Tájvédelmi Körzet, legmagasabb hegységünk, a Mátra nagy része pedig tájvédelmi körzet rangot kapott, továbbá ebben az évben csatlakozott hazánk az ún. washingtoni egyezményhez, amely a veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelmét szabályozza.

Az 1985-öt követő években tovább gyarapodtak védett természeti értékeink. Az országos és helyi jelentőségű védett területek száma 938-ról (1986) 1066-ra (1990) nőtt, területük 536 ezer ha-ról közel 714 ezer ha-ra emelkedett. 1990-ben az ország területének 7,7%-a állt természetvédelem alatt, amelynek 24%-át (172 ezer ha) a négy nemzeti park, 66%-át (471 ezer ha) 44 tájvédelmi körzet, a fennmaradó hányadát (70 ezer ha) pedig 138 országos és 880 helyi jelentőségű természetvédelmi terület alkot.

A védendő barlangok száma négy év alatt 2000-ről közel 2400-ra nőtt (amiben jelentős érdemei voltak az 1986-ban újból létrehozott Barlangtani Intézetnek), a védelem alá vont növényfajoké 340-ről 384-re gyarapodott. Az évtized végén 573 állatfaj volt védett, közülük 46 a fokozottan védettek kategóriájába került, 31 növényfajjal együtt. Ezzel egyidejűleg kiemelt figyelem fordult a védendő élőlények természetes környezetének megóvására, amit Magyarország az európai vadon élő növények, állatok és természetes élőhelyeik védelméről szóló berni egyezmény aláírásával (1989) is megerősített.

Természetvédelmünk 1980-as évekbeli felértékelődését és hatékonyságának fokozódását jelzi, hogy a szakterület rangos szerepet kapott az 1987-ben megalakult Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Minisztérium tevékenységében.