Természeti értékeink állapotát veszélyeztető folyamatok

Az 1990-es években a gyökeresen átalakuló gazdasági, politikai és társadalmi körülmények között is fokozott figyelmet kell fordítani legjelentősebb természeti értékeink: a tájak, a földtani-felszínalaktani értékek, a barlangok és a természetvédelmi szempontból legfontosabb élőhelyek (erdők, füves területek, vizes térszínek) megóvására, a hazai állat- és növényvilág sokféleségének (diverzitásának) fenntartására, mivel a több évtizede ható káros folyamatok a rendszerváltozással nem szűntek meg, sőt, a magánosítás negatív következményei a természetvédelmi értékek sokaságát veszélyeztetik.

Tájaink természetes arculatának megmaradását az át nem gondolt gazdasági célú területhasználat fenyegeti, főként az adott tájba nem illő objektumok tömeges építése révén. A nagyüzemi mező- és erdőgazdaság uniformizáló hatása, a tájainkat gazdagító, az élővilág számára változatos élőhelyet biztosító tájelemek (pl. fasorok, sövények) megszüntetésével járt. A tájgondozás hiánya miatt alig akadályozható meg a termelési és lakossági szemét és hulladék illegális lerakása erdő- és gyepterületeinken. Tájaink „karbantartási gondjainak” megoldását a kárpótlások nyomán jelentkező föld- és telektulajdon-aprózódás tovább nehezíti.

Földtani-felszínalaktani értékeink (geológiai képződmények, formák, rétegszelvények) a természetvédelem és a földtudományok számára tudományos adatbankok (őslénytani, ásványtani lelőhelyek), amelyek egyben gyakran elsődlegesen hasznosítható erőforrások (ércek, energiahordozók, építőipari nyersanyagok stb.). Védelmük emiatt gyakran nem volt hatékonyan megoldható a mennyiségitermelés-centrikus gazdaság korszakában. Számos kövület, ásványi lelőhely és ősmaradvány esett áldozatául a bányászatnak, nagyobb építkezéseknek. Tájképileg védett hegy- és dombvidékeink jelentékeny hányadán hatalmas sebek tátonganak, jelezve a földtani értékek ásványvagyonként történő hasznosítását, ami egykori élőhelyek tömeges pusztulásával járt együtt.

A Bélkő elhordása

A különösen érzékeny, összetett és bonyolult rendszert alkotó hazai barlangok (1995 közepén közel 3000 volt belőlük) sokoldalú védelme, káros hatásoktól való megóvása, kiemelt területe a hazai természetvédelemnek. Barlangjainkat egyaránt veszélyeztetik a felszíni vízgyűjtőt érő „támadások” (külszíni bányászat, a szakszerűtlen vagy hiányos szennyvízelvezetés és hulladékelhelyezés stb.) és a belső világukban kárt okozó tevékenységek (túlzott méretű, sportturizmus jellegű barlangjárás, illegális leletgyűjtés, szemetelés stb.). Különösen a budapesti termálkarsztok, valamint az aggteleki és a Bükk hegységbeli karsztobjektumok vannak kitéve az ilyen veszélyeknek.

A természetvédelmi szempontból legjelentősebb hazai élőhelyek közül is kiemelkednek a védett területek 50%-át kitevő erdők. A századokkal ezelőtt még {II-123.} 70%-os erdőborítottságú országterületen 1945-ben már csak 12% volt az erdők aránya. 50 év alatt ez az érték elérte a 18%-ot, bár a természeteshez közeli állapotú erdeink kiterjedése az 1990-es években sem érte el a 9%-ot. Különösen 1965 és 1985 között termeltek ki idős, nagy értékű faállományt, ami főként bükköseink kiterjedését apasztotta. Az 1970-es évektől felerősödött az új típusú, főként levélvesztéssel járó erdőpusztulás (különösen tölgyerdeinkben), amit sokan a légszennyezés növekedésével hoznak összefüggésbe. Hasonló veszélyeket hordoznak magukban a savanyú talajú erdős területeket érő savas esők.

Bozóttűz

További károkat okozott erdeink állapotában a talajvízszint csökkenése (amelyet az alföldi erdők esetében a nem megfelelően végzett vízrendezési munkálatok is súlyosbítottak), a fák csúcsának tömeges elszáradása, az erdőfelújítások gyakori sikertelensége, a megújított erdőrészek kedvezőtlen fajtaösszetétele (gyors növekedésű fafajok behozatala), végül az erdőtelepítések visszaesése az 1980-as években.

Fokozta a gondokat, hogy sok erdőnkben a nagyvadállomány nagysága meghaladta az erdőterület eltartó képességét, elszaporodtak a tájidegen állatfajok. Erdeink termőhelyromlásához vezetett a gépesített fakitermeléshez szükséges széles feltáró utak építése, a tenyészidőszakban végzett tarvágások, az újratelepítés előtti erős vegyszerezések stb.

Füves területeink, nedves rétjeink, kaszálóink állapota különösen az 1970-es évektől romlott. A kis lélekszámú hegyvidéki aprófalvak elnéptelenedése, a kis területen, egyéni erővel folyó földművelés felhagyása, a hagyományos takarmányozáson alapuló állattartás felszámolódása rétgazdálkodásunk megszűnéséhez vezetett. Egykor virágokban gazdag hegyi és dombvidéki rétjeink eltűnése biológiai sokféleségük pusztulásának egyik legriasztóbb ténye.

Értékes, ám a természeti körülmények változásaira roppant érzékenyen reagáló lápjaink és láprétjeink állapotában szintén kedvezőtlen átalakulás ment végbe, ami elsősorban a helytelen talajgazdálkodás következménye volt. Lápjaink kiszáradása ugyanis nem egyszerűen a kedvezőtlen klímaváltozási tendencia következménye volt, hanem főként a lápokat tápláló vízfolyások vízgyűjtőjén végzett káros műszaki beavatkozások – és nyomukban a vizes területek jó részének felszámolása – vezettek a lápi talajok kiszáradásához, láprétjeink elgyomosodásához és rajtuk a csalánfélék elburjánzásához.

Az Alföld száraz pusztagyepeinek, valamint karsztos területeink sziklagyepeinek állapotromlása bizonyíthatóan az ottani élőhelyek megszűnésére vezethető vissza, amely főként gyepfeltörések, az erdősítések és az elgyomosodás eltűrése révén következett be. Erdőterületeink gyarapodása tekintélyes méretű szikla- és homokigyep-felszámolások eredményeként következett be. Sziki gyepjeink mozaikosságának csökkenése a hagyományos legeltetési formák visszaszorulásának és a szárazodó éghajlati viszonyok együttes hatásának eredménye.

Vizes területeink élőhelyeire a legsúlyosabb veszélyt a vízfolyások országhatáron túlról vagy országon belülről érkező szennyeződése jelenti. A Kárpát-medence országainak többségében a vízfolyásokat és állóvizeket változatlanul az ipari és lakossági szennyezés természetes befogadóinak és elszállítóinak tekintik, ami különösen nagy veszélyt jelent kis vízhozamú, ingadozó vízállású folyóvizeink és sekély állóvizeink élővilágára. Kedvező viszont, hogy alföldi területeink nagy kiterjedése révén hazánkban még számos olyan vízér, vizenyős terület található, amely sokban megőrizte a régi vízivilág eredeti arculatát (szikes tavak, morotvák, síksági tőzegmohalápok stb.).

A felmérések szerint az 1990-es években {II-124.} mintegy 3000 növényfaj és 47 ezer állatfaj élt Magyarországon. Gazdag növény- és állatvilágunk a különböző flóra- és faunaterületek Kárpát-medencebeli találkozásával magyarázható. Magas fajszámuk ellenére a hazai növény- és állatvilág élettere folyamatosan szűkül.

A tőzegkitermelés, a mocsarak lecsapolása, a szántóterületek műtrágyázása, de főként a nagyüzemi mezőgazdaságban végzett táblarendezések következtében nagy területeken pusztultak el vadon élő állataink élőhelyei. Természetes körülmények között élő, háborítatlan vadállományok alig léteznek az országban.

A hazai élővilágból bizonyíthatóan 40 növény- és 53 állatfaj pusztult ki emberi beavatkozás következményeként (nagy részük az elmúlt 100 évben), 1130 faj (a hazai fajok 2,5%-a) folyamatosan veszélyeztetett. Különösen nagy mértékű a növény- és állatfajok csökkenése a nagyobb városok közelében, valamint a nedves területek élőhelyein.

Súlyos természetvédelmi gondokat okoznak a betelepített állatfajok, amelyek túlságosan elszaporodva jelentős kárt okoznak más állatok élőhelyeiben és a növényvilágban.

A fokozottan védett növényfajok száma 1993-ban 47, az állatoké 76 volt, az oltalom alá vont gerincesek száma meghaladta a 450-et. A hazai állatvilág pusztításában különösen nagy szerepe van a monokultúrás gazdálkodásnak, amely folyamatosan szegényíti a vadon élő állatállomány tápanyagkínálatát és megnöveli a kártevők tömeges elszaporodásának kockázatát, ami a fauna sokféleségének fennmaradása ellen hat. Hasonló gondok forrása a gyepek és a vizes területek túlzott igénybevétele a mezőgazdasági állatállomány táplálása céljából (túllegeltetés, túlhalászás stb.), ami a vadon élő állatok táplálkozási lehetőségeit ugyancsak beszűkíti.

A felsorolt káros folyamatok széles körű és összehangolt cselekvést igényelnek. Az 1990 utáni Magyarországon (és egész Kelet-Közép-Európában) kialakult sajátos körülmények a nemzetközi természetvédelmi stratégiákban is megkülönböztetett figyelmet kaptak. A hagyományos természetvédelmi feladatok (pl. védetté nyilvánítás, leltárok készítése, veszélyfeltárás stb.) időről-időre újakkal egészülnek ki és az egyes feladatok fontossági sorrendje változik. Az állandóan változó körülményekhez való alkalmazkodás a hazai természetvédelem számára is alapvető követelmény.

Meglévő és gazdag állat- és növényvilágunk megőrzésének egyik alapfeltétele a védett területek hálózatának megfontolt kialakítása és megfelelő kiterjesztése. A védendő természeti értékek bonyolult biológiai rendszert alkotnak, ezért ezeket a hozzájuk tartozó védőövezetekkel együtt kell védelem alá helyezni úgy, hogy a természeti rendszer folyamatos működését és fenntartását egyaránt biztosítani kell. Csak ily módon érhető el, hogy Magyarország a jövő évezredre is megőrizze természeti tájaink egyedi arculatát, természeti értékeink sokszínűségét, az értékes élővilág megőrzését is magába foglaló és a tájhasználattal harmonizáló gazdálkodási formákat, mindenekelőtt a természeti oltalom alá vont területeken.