A hazai környezet állapotát befolyásoló főbb folyamatok

A környezetvédelem – mint intézményesült társadalmi tevékenység – Magyarországon csak az 1960-as, 1970-es évtizedben jelent meg. A tudatos környezetvédelmi cselekvés kialakulása a legfejlettebb országokban az 1950-es évek végére, az 1960-as évek elejére tehető, amelyet főként a népességrobbanás, a gazdasági teljesítmények gyors növekedése, valamint az urbanizációs folyamatok következményei kényszerítették ki. Közülük a gazdasági tevékenység jár a legnagyobb környezetterheléssel.

Magyarországon az említett nemzetközi tendenciák érvényesülése mellett a környezetvédelmi gondolat megjelenése, megerősödése, majd intézményesülése a gazdaságilag fejlett országokhoz képest később következett be. Kialakulásában és 20. századi történetében a gazdasági élet sajátos alakulásán túl a politikai tényezők is fokozott szerepet játszottak (közülük a két legfontosabb: az I. világháború után az új országhatárok megvonása, a II. világháború után pedig az ország betagozódása a szovjet politikai és gazdasági érdekszférába).

Az 1867-es kiegyezést követően az Osztrák–Magyar Monarchiában lendületet vett az árutermelő mezőgazdaság fejlődése és az iparosodás. A gyakran látványos eredményekkel járó gazdasági folyamatok jelentős környezeti változásokat okoztak, különösen a folyószabályozási munkálatok következményei voltak mélyrehatóak. (Az Alföldön pl. a Tisza szabályozásával vált lehetővé több mint 6 millió kataszteri hold földterület rendszeres mezőgazdasági művelésbe vonása.) E változások hatásaként a 20. század első évtizedeire a korábbi természeti táj fokozatosan kultúrtájjá alakult. Az átalakuló mezőgazdasági tevékenység környezeti hatásai viszont közel sem voltak hasonlóak: míg a mezőgazdasági nagybirtokon, illetve a kisparaszti gazdaságokban a növénytermesztésben és állattenyésztésben alkalmazott technológiák természetközelinek, környezetbarátnak voltak tekinthetők, addig a mezőgazdaságra épülő élelmiszeripar (főként a hús-, a cukor- és a szeszipar) kibontakozásának környezetet szennyező hatásai már a századelőn megjelentek.

A kitermelő- és feldolgozóipar a történelmi Magyarországon térbelileg differenciáltan fejlődött. A nagyobb környezetterheléssel járó nehézipari ágazatok (pl. bányászat, kohászat) elsősorban a medenceperemi térségekben fejlődtek, a feldolgozóipar inkább Budapestre, illetve az ország belsejébe települt. A trianoni békediktátum következtében a Monarchia évtizedeinek gazdasági fejlődése során kialakult területi munkamegosztás szétzilálódott, a két világháború közötti időszakban pedig az új országterületen – a korszak uralkodó nemzetközi iparfejlődési tendenciáinak megfelelően – nagy lendületet vett a környezetet erősebben terhelő alapanyag- és energiaipari ágazatok szénbázisú telepítése, elsősorban az Északi- és Dunántúli-középhegység területén. Az Északi-középhegység vidékének kohászata és gépipara (Miskolc, Diósgyőr, Ózd, Salgótarján), a közép-dunántúli szénbányászat, energia-, alumínium- és vegyipar (Tatabánya, Dorog, Almásfüzitő, Szőny, Ajka, Pét, Balatonfűzfő stb.) a gyorsan fejlődő budapesti és főváros környéki feldolgozóipar, továbbá a Kisalföld térségének (elsősorban Győrnek és környékének) ipara a II. világháborút követően is az iparosítás bázisai maradtak, így 1945 után mindezek a területek a {II-126.} környezetterhelés fő ipari forrásait is jelentették. A hazai urbanizációs folyamatok lassú előrehaladása pedig jelentősen késleltette vidéki városaink környezetterhelésének növekedését 1900 és 1945 között.

Az a tény, hogy a 20. század első felében Európa legfejlettebb országaihoz viszonyítva Magyarország az iparosodottság mértékében és az urbanizáltság színvonalában is lemaradt, kettős környezeti következménnyel járt: egyrészt a természeti környezet károsodása Magyarország számos, káros környezeti hatásoktól addig mentes területén megkezdődött, egyes térségekben – döntően az iparosodás következtében – pedig felgyorsult. Másrészt viszont a megkésett urbanizáció és a vele járó környezeti problémák egyelőre csak szigetszerűen jelentek meg, mértékük és jellegük – az ipari eredetű környezeti ártalmakhoz hasonlóan – pedig a 20. század végi környezeti ártalmaknál még lényegesen enyhébbek voltak. Emiatt Magyarország környezeti állapota Európa legfejlettebb országaihoz – főként erősen iparosodott régióhoz – hasonlítva már akkor is kedvezőbbnek volt ítélhető.

A hazai környezet állapotának erősen romló tendenciái a II. világháború után bontakoztak ki, amelyeket gazdaság- és területfejlődési, valamint urbanizációs folyamatok váltottak ki.

Az ipar makrostruktúrájában a nehézipar – azon belül az anyag- és energiaigényes ágazatok – térnyerése serkentette a hazai természeti erőforrások gyorsított ütemű, sokszor pazarló felhasználását. Ezzel szoros kapcsolatban áll a kitermelő ipari ágazatok környezetkárosító hatása (pl. a bányászatnak a karsztvízkészletekre és azok minőségi jellemzőire gyakorolt hatása, a bányahányók létrejötte, a bányászat utáni rekultiváció elmaradása, illetve hiányosságai).

A KGST-be való betagozódásunk, illetve ennek következményeként bekövetkezett technológiai lemaradás és az alacsony gazdasági hatékonyság miatt állandósult a környezetbe való károsanyag-kibocsátás (emisszió) magas szintje, ugyanakkor erősen korlátozottak voltak a környezetvédelmi célokra fordítható közkiadások (pl. az évi bruttó hazai termék [GDP] nem egészen 1%-át fordították környezetvédelmi célokra). Az előállított termelési eszközök és fogyasztási javak közepes műszaki színvonala és minősége hozzájárult a környezeti ártalmak bővített újratermeléséhez, a magas abszolút és fajlagos hulladékprodukció kialakulásához.

Mindezek következtében gyors ütemben szennyeződtek el a védelemre szoruló hazai környezeti elemek (víz, levegő, talaj, szilárd kéreg), folyamatosan romlottak az élővilág létfeltételei, korlátozódott a természeti erőforrások gazdasági hasznosíthatósága, romlott a környezet állapota.

A területfejlesztési folyamatok hatására a különféle fajtájú ipari tevékenységek homogénebb térbeli eloszlása miatt az ipari környezeti ártalmak is több régióban, centrumban jelentek meg. Közülük is kiemelkedő a fővárost és agglomerációs övezetét is magába foglaló ún. északkelet–délnyugati irányú középhegységi „ipari tengely” kialakulása, amely az ország területének alig több mint 10%-át foglalja el, azonban itt él a népesség 40%-a és ezen a területen a legrosszabb a környezet állapota.

Az ipari környezeti ártalmak a század második felében legerősebben a borsodi iparvidéken (Sajó völgye), a közép-dunántúli régióban (Tatabánya, Várpalota, Ajka térségében), valamint a Komárom–Esztergom közötti Duna menti sávban jelentkeztek. Figyelmet érdemelnek egyes ipari centrumok megnövekedett emissziói is, amelyek egy-egy szűkebb vagy tágabb térség környezeti állapotát erősen befolyásolták (pl. Dunaújváros, Pécs, Százhalombatta). Az ipari tevékenység {II-127.} tehát minden védett környezeti elem elszennyezésében vagy minőségi mutatóinak romlásában szerepet játszott.

A mezőgazdaság környezetkárosító hatásai az ország nagy részén, de elsősorban az intenzívebben művelt területeken érvényesültek. A hatások közül különösen súlyos következményekkel járt a talajvízkészletek elnitrátosodása, valamint a talajok folyamatos elsavanyodása.

Jelentős változások következtek be a közlekedésben, az áru- és személyszállításban. Az 1950-es éveket követő évtizedek legfőbb sajátossága a motorizáció, a közúti közlekedés térnyerése volt, amely utóbbi a környezetterhelés szempontjából előnytelenebb, mint a többi közlekedési szakágazat (1950–1990 között a közúti közlekedés aránya az áruszállításban 2%-ról több mint 25%-ra, a személyszállításban 6%-ról 75%-ra növekedett).

A II. világháború után az évszázad első feléhez viszonyítva felgyorsult a hazai urbanizáció, amely az 1980-as évtizedre meghatározó területfejlődési folyamattá vált. Budapest 2 milliós világvárossá fejlődése, valamint a városok számának 1950 és 1995 közötti több mint megháromszorozódása, a városi népesség arányának gyors növekedése jelentősen megnövelte a városi településkörnyezet terhelését. Az urbanizációs folyamat mennyiségi eredményei mögött lassan elmaradtak annak minőségi vonásai. A hiányos helyi infrastruktúra, a település-fenntartás állandósuló pénzhiánya miatt a települések környezetvédelmi feladataiknak csak részben tudtak eleget tenni, ami a helyi környezeti ártalmak folyamatos növekedéséhez vezetett az 1970-es és 1980-as évtizedekben. A gazdaságfejlesztési és az urbanizációs folyamatok deformálódott jellege súlyos környezeti következményekhez vezetett.

Az iparosítás során a környezetet is kímélő műszaki fejlesztés és a foglalkoztatás hatékonysági követelményei háttérbe szorultak. Létrejött ugyan egy területileg szórtan telepített ipar, de összességében alacsony hatékonysággal. A takarékos területfelhasználásban, a természeti erőforrások ésszerűbb hasznosításában, az infrastruktúra igénybevételében és a környezetvédelem ráfordításaiban a gazdálkodó szervezetek a „gondoskodó állam” miatt alig voltak érdekeltek, ennek következtében gazdasági magatartásnormáikat nem környezetbarát szemlélet alapján alakították ki.

A termelés térbeli decentralizációját gyakran nem alapozta meg és később sem követte az infrastruktúra fejlesztése, de még jobban kiéleződtek az ellentmondások a lakossági infrastruktúra fejlesztésének hiányosságai miatt, ami jelentősen növelte a környezeti ártalmakat és azok térbeli kiterjedését.

A városodási folyamat felgyorsulásával nem járt együtt a városiasodás megfelelő ütemű előrehaladása és ez a települési környezet védelmének a kívántnál alacsonyabb hatékonyságában is megmutatkozott. Az 1970-es évek elején pedig még érdemi eszközök és módszerek sem álltak rendelkezésre a hazai települési környezet megfelelő szintű védelmére.

A természeti erőforrások gyorsan bővülő felhasználásával, a termelés és a fogyasztás fejlődésével együtt járó káros környezeti hatások mérséklését vagy megszüntetését sem kormányzati, sem helyi szinteken nem kezdték meg időben és kellő hatékonysággal. Ennek következtében a folyamatosan romló környezet az életkörülmények és az életszínvonal, valamint a társadalom egészségi állapotának alakulására is kedvezőtlenül hatott.

Az 1990-ben bekövetkezett rendszerváltásnak, a vegyes tulajdonon alapuló piacgazdaság kialakításának, a külgazdasági kapcsolatok térbeli orientációváltásának, továbbá a szocialista termelési {II-128.} modell csődje nyomában kibontakozó és elhúzódó gazdasági válságnak a környezeti hatásai is sokrétűek.

Az erősen csökkenő termelés (1900–1993 között a GDP mintegy 20%-kal, az ipari termelés mintegy 30%-kal csökkent) kisebb emissziókat eredményezett, ami a hazai környezet terhelésének átmeneti mérséklődésével járt együtt. A magántulajdonosi szféra erősödése és a piaci mechanizmusok térnyerése megerősítette a haszonszerző törekvéseket, ugyanakkor a környezethez fűződő társadalmi érdekek védelmének a piacgazdálkodáshoz idomuló mechanizmusai még nem alakultak ki.

A nemzetközi gazdasági kapcsolatokban lezajló orientációváltás elvileg lehetővé teszi a környezetkímélő (vagy annak védelmét szolgáló) technológiák beszerzését, ám a folyamatot a forráshiány korlátozza, a külföldi működő tőke nagyarányú behatolása viszont együtt járhat az „ökogyarmatosítás” veszélyeivel.

A környezet állapotának érzékelhető javulása döntően a fejlett technológiákra épülő gazdasági szerkezetváltás – hosszabb időre elhúzódó – folyamatától, a környezethez fűződő társadalmi érdekek erőteljesebb érvényesítésétől, hatékonyabb nemzetközi környezetvédelmi együttműködéstől várható. Ehhez adhat cselekvési vezérfonalat az általános társadalompolitikában, illetve a különböző részpolitikákban is megjeleníthető fenntartható fejlődés elve.