Környezetünk állapotának változásai

A szilárd kéreg és a talajok helyzete

A hazai ásványvagyon kitermelése és hasznosítása a jelenleg alkalmazott technológiák mellett jelentős környezeti károkat okoz. (1992-ben Magyarországon kb. ezer bánya működött, számuk azonban az 1980-as évek közepén még meghaladta a 2500-at.) A nyersanyag-kitermeléssel összefüggő általános környezeti probléma a bányászat jelentős területfelhasználása. A bányaműveletek (különösen a külszíni fejtések) az eredeti növényzetet erősen pusztítják, sebeket ütnek a szilárd kéregben (vagy annak felületén), óhatatlanul befolyásolják az adott terület természetes vízforgalmi folyamatait, rombolják a táji, természetes adottságokat. A bányászat negatívan hat az élőhelyekre, megzavarja az élővilág fejlődését, károsan befolyásolja a biológiai sokszínűséget. Ezek a környezeti problémák elsősorban a középhegységeinkre jellemzőek.

Az alacsony gazdasági értékű bányatermékek (meddőkőzetek, dúsítási maradványok) hányókra kerülnek, hasonló sorsra jutnak a bányatermékek hasznosítása utáni maradványok (pl. erőművi pernye és salak, vörösiszap) is. Az 1990-es évek elején a felmérések szerint Magyarországon a hányók száma mintegy 3000 volt. A belőlük származó por – és esetenként gáz – egyaránt szennyezi a levegőt és a talajt; a csapadékvíz hatására jelentkező kioldódás szintén a talaj, a felszín és a talajvíz szennyezője. Maga az objektum – mint tájidegen elem – tájromboló tényező. Hazánkban további környezeti gondok forrása – az egyébként igen költséges – bányászati rekultiváció elmaradása.

A szénhidrogén-kutatás és -termelés során jelentős mennyiségű, veszélyes hulladéknak minősülő fúróiszap keletkezik. Az energiahordozók termelése, szállítása és feldolgozása is számottevő környezetkárosítással – elsősorban a talajvíz- és levegőszennyezéssel – jár (erre jó példa a Barátság kőolajvezeték Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei szakaszának ismétlődő csőtörései és a százhalombattai kőolaj-finomító légszennyezése).

A Dunántúli-középhegységben több évtizede folytatott barnakőszén- és bauxitbányászatnak a karsztvízkészletek mennyiségére és minőségére gyakorolt {II-129.} negatív hatása már közismert. A térségben jelentős mennyiségű és kiváló minőségű karsztvíz található, amely az ország fontos ivóvíztartalékának is tekinthető. Az ásványkincsek biztonságos kitermelése miatt szintjét az 1980-as évek végéig folyamatosan süllyesztették a bányaműveletek által érintett térségekben, ezáltal számos forrás, valamint karsztvízből táplálkozó ásott kút elapadt, veszélybe került a világhírű Hévízi-tó vízutánpótlása és gyógyhatása, valamint a budai termális források vízhozama is. (Az 1990-es évek elején különböző intézkedések születtek e káros hatások csökkentésére.)

Termőtalajaink minőségének alakulását az intenzív növénytermesztés gyakorlatának elterjedése többoldalúan is befolyásolta. Egyrészt kedvezőtlen hatások (pl. savanyodás, szikesedés, talajszerkezet leromlása) érték talajainkat a nem megfelelően alkalmazott agrotechnika (pl. ésszerűtlen műtrágyahasználat, szakszerűtlen öntözés, indokolatlan talajtaposás) következtében, másrészt az intenzív növénytermesztés kedvező hatással volt a talajok tápanyag-visszapótlására a nagyobb mennyiségű szerves maradvány (pl. gyökér, tarlómaradvány) képződése miatt.

Az ország talajait érő káros környezeti hatások egyik fő következménye a talajdegradáció, a talaj anyagforgalmának kedvezőtlen változása, ami elsősorban a talajfunkciók zavaraiban, a termőképesség csökkenésében, a talajökológiai feltételek romlásában, egészségre káros anyagok mobilizációjában stb. nyilvánul meg. Néhány degradációs folyamat 20. századi következményei különösen súlyosak voltak.

Az eróziós folyamatok (szél- és vízerózió) hazánkban mintegy 3,5 millió hektárnyi területet érintenek. A szélerózió a 20. században elsősorban az Alföldön (pl. a Duna–Tisza közén, a Nyírségben), a vízerózió a középhegységek és a Dunántúli-dombság területén okozott károkat. Erősebb hatásuk közel 1,5 millió hektáron nyilvánul meg, ahonnan az évenként lehordott és a szél által elfújt humuszos feltalaj mennyiségét 80–110 millió m3-re becsülik, az ebből eredő szervesanyag-veszteség pedig meghaladja az 1,5 millió tonnát. Az eróziós folyamatokat főként a lejtős területek racionális talajhasználata és vetésszerkezete, valamint a talajvédő gazdálkodás visszaszorulása okozza.

A talajsavanyodás növekedése az 1990-es évekre már bizonyított tény lett. Az ország termőterületének 13%-át erősen savanyú, 19%-át savanyodásra közepesen és erősen érzékeny talajok alkotják. A savanyodás hatására folyamatosan csökken talajaink termőképessége, romlik a tápanyag-utánpótlásuk hatékonysága, megnövekszik a toxikus összetevőik mozgásterülete.

Talajaink fizikai szerkezetének leromlásához nagyban hozzájárultak a nagyüzemekben alkalmazott nagysúlyú erőgépek, munkagépláncolatok és szállítóeszközök. Hatásukra az ország területének jelentős részén a talaj elaprózódott, tömörödötté vált, megváltozott a levegő- és víztartalma, csökkent termőképessége, leromlottak biológiai adottságai, a felszín az erózióra érzékennyé vált.

A talajok elszennyeződésében jelentős volt a levegőszennyezés szerepe. A kén- és a nitrogénvegyületek kiülepedése a talajsavanyodást fokozza, az utak mentén pedig az ólomszennyezés jelent veszélyforrást. Ugyancsak talajszennyező hatásúak az előírásoknak meg nem felelő legális, illetve az illegális ipari és kommunális szilárdhulladék-lerakóhelyek, amelyek száma az 1990-es évek elején megközelítette a 3000-et.

További veszélyforrás a szennyvizek és szennyvíziszapok – különösen ezek nehézfémtartalmának – talaj- és vízszennyező hatása. A biztonsági és technológiai előírások mellőzése vagy hiányos {II-130.} betartása is jelentős károkat okoz. (Pl. a hazánkban évtizedekig állomásozó szovjet katonai alakulatok elhelyezési körleteiben a talajba helyezett üzemanyagtartályok meghibásodása, az átfejtési veszteségek miatt, továbbá a vegyi anyagok, a hulladékok elrejtéséből, vagy szakszerűtlen lerakásából származó károkat a felmérések 60 milliárd Ft-ra becsülték, amelyek többnyire talaj- és vízszennyezésben nyilvánulnak meg.)

Vizeink állapota

Természeti erőforrásaink közül a víz a biológiai létfeltételek biztosítása, a társadalom mindennapi élete és a gazdaság működése szempontjából egyaránt nélkülözhetetlen. Hazánkban a vízellátással kapcsolatosan évtizedekig nem merültek fel sem mennyiségi, sem pedig minőségi gondok, hiszen a szükséges mennyiség megfelelő minőségben rendelkezésre áll. A II. világháború után bekövetkezett gazdasági fejlődés a vízigényes technológiák elterjedésével ugrásszerűen bővítette a gazdasági célú vízfelhasználást és ezzel párhuzamosan rohamosan növekedtek a lakossági vízigények is. (Jellemző a növekedés mértékére, hogy országunk vízfelhasználása az 1970. évi 3 milliárd m3-ről az 1990-es évek elejére 8 milliárd m3-re növekedett.) A hazai szennyvíztisztítás fejlesztése viszont messze elmaradt a szükségestől, emiatt felgyorsult vízkészleteink elszennyeződésének folyamata, amely korlátozza, majd egyre drágábbá teszi az újrahasznosítást, illetve jelentősen rontja a víz minőségét. A vízfelhasználat növekedési üteme és a minőségromlás következtében egyre inkább előtérbe került a rendelkezésre álló vízkészletek takarékos használata és minőségének védelme.

A három nagy vízfelhasználó csoport (ipar, mezőgazdaság, kommunális vízfelhasználók) közül az ipar vízfogyasztása a legnagyobb (az összes fogyasztás 79%-a), ezen belül a villamosenergia-ipar, a kohászat és a vegyipar a legnagyobb fogyasztó. Az 1950-es évektől viszont leggyorsabban a kommunális vízhasználat {II-131.} bővült a közüzemi vízellátás fejlődése következtében, s aránya az 1990-es évek elejére elérte az összes vízfogyasztás 11,5%-át.

A felhasznált víz döntő többsége használat után visszakerül az ún. befogadókba, többnyire a felszíni vízfolyásokba. E vizek szennyezettsége a felhasználás jellegétől, valamint az alkalmazott technológiáktól függően különböző. A természeti erőforrások, valamint a környezet védelme miatt kívánatos lenne az elszennyezett víz teljes körű tisztítása.

Elsősorban az ipari tevékenység fokozódása, másodsorban a kommunális szféra vízfogyasztásának bővülése a 20. század második felében a hazai szennyvizek mennyiségének növekedéséhez vezetett. (1965-ben a kibocsátott szennyvíz mennyisége 350 millió m3/év volt, 1992-ben pedig már meghaladta a 900 millió m3/év értéket.) A lakosság közműellátásával összefüggő vízszennyezés is folyamatosan növekedett. Az 1960-as évektől kezdődően a közüzemi vízellátás fejlődési üteme jóval megelőzte a csatornahálózat- és még inkább a hazai szennyvíztisztító kapacitás bővülésének ütemét. 1980 és 1993 között pl. a vezetékes vízellátásba bekapcsolt lakások száma 2,4 millióról 3,5 millióra nőtt (az összes lakás 77%-a), miközben a közüzemi csatornahálózatba kapcsolt lakások száma 1,2 millióról csupán 1,7 millióra (az összes lakás 43%-a) bővült. Az ún. közműolló az 1990-es évek elejére erősen nyitottá vált, ezért a jövő kiemelt feladatai közé tartozik a hazai csatornázottság fejlesztése és a szennyvíztisztító kapacitások bővítése.

A vizeinket szennyező anyagok köre rendkívül tág, gyakorlatilag ide tartozik minden olyan anyag, amely a víz minőségének, felhasználhatóságának változását kedvezőtlenül befolyásolja. A szennyezőforrások térbeli eloszlása egyenetlen, szoros összefüggést mutat a népesség és a gazdaság térbeli koncentrálódásával. {II-132.} Az országban keletkezett szennyvizek 70%-át a Duna, 28%-át a Tisza, 2%-át a Dráva vize fogadja be vízgyűjtőjükön keresztül. Figyelemre méltó, hogy a hazánkban kibocsátott szennyvizek 1/3-a budapesti eredetű.

Felszíni vizeink szennyezettségére jellemző, hogy a Duna vízgyűjtőjén a keletkezett szennyvíz 2/3-át közvetlenül a Dunába vezetik, mintegy 10%-át a Mosoni-Duna és a Rába, 7%-át a veszprémi Séd- és a Nádor-csatorna fogadja be. A Tisza vízgyűjtőjén keletkezett szennyvizekből a folyó közvetlen terhelése 27%-os, a Sajó vízgyűjtőjéé 21%-os, a Körösöké pedig 26%-os.

A nagy anyagi ráfordításokkal létrehozott hazai szennyvíztisztító kapacitások azonban nem elégségesek. A tisztítást igénylő szennyvizek 27%-a kellően, 63%-a csak részlegesen megtisztítva, 10%-a pedig tisztítatlanul kerül a befogadókba. Különösen a biológiai és kémiai tisztítási fokozatok kiépítettsége hiányos.

Felszíni vizeink terhelésének növekedése 1950-től az 1970-es évek végéig gyors ütemű volt. Ezzel párhuzamosan megnőtt az ún. diffúz szennyezőforrások száma és veszélyessége is (pl. a szabálytalan hulladékelhelyezés, a növekvő műtrágya- és növényvédőszer-használat, anyagtárolás és szállítás miatt). Az említett időpontoktól a szigorodó vízgazdálkodási és vízminőségi követelmények hatására a hazai felszíni vizek minősége romló irányzatának ütemét sikerült mérsékelni.

Vizeink minőségének értékelésénél figyelembe kell vennünk, hogy felszíni vízkészleteink 96%-a a Duna és a Tisza vízrendszerében külföldről érkezik, és e folyók szennyezőanyag-terhelésének országhatáron túli és hazai aránya becsülhetően 75:25. Ez a tény is jelzi a környezetvédelmi nemzetközi együttműködés hatékonysága növelésének szükségességét. A Duna vízminősége az utóbbi évtizedben – elsősorban az 1980-as évek végétől – javuló tendenciát mutat a hagyományos szennyező anyagok tekintetében. Felszíni vizeink biológiai elszennyeződése, eutrofizálódása azonban változatlanul folytatódik.

A hazai vízminőség-védelem egyik kiemelt területe volt a Balaton. A tó vizének minőségromlását az 1980-as évek elején megkezdett intézkedésekkel sikerült megállítani, illetve mérsékelni. Ilyen intézkedés volt a Balaton térségében keletkezett szennyvizek egy részének más befogadókba vezetése; a nagy állattartó telepek megszüntetése vagy a tótól távolabbra telepítése; a műtrágyahasználat szabályozása, a szennyvíztisztítók építésének támogatása, illetve a Kis-Balaton vízminőség-védelmi funkciói visszaállításának megkezdése. A tó nyílt vize – a Szigligeti- és a Keszthelyi-öböl kivételével – tiszta. A Balaton vizének minőségét azonban nem sikerült véglegesen stabilizálni, amelyet az időről időre megjelenő tömeges halpusztulás vagy a robbanásszerű algásodás is jelez. Vízminőség-védelmi intézkedésekre ezért a jövőben is szükség lesz. Bakteriológiai szempontból a part menti övezet néhány helyén, valamint esetenként a Keszthelyi-öbölben fordul elő határértéket meghaladó terhelés.

A felszín alatti vizek mintegy fele ivóvízellátási célokat szolgál, az 1990-es évek elejére számba vett készleteknek csak 1/3-a minősül I. osztályúnak (pl. karsztvizek, egységes térségek rétegvizei). Elszennyeződésük megakadályozása, a felszín alatti ivóvízbázisok védelme hosszú távú és kiemelt társadalmi érdek, mivel felszín alatti ivóvízkészleteink 65%-a nem rendelkezik kellő természetes védettséggel és az ivóvízbázisok 1/3-ánál használatbavételük óta jelentős minőségromlás következett be.

A felszín alatti vízkészletek felhasználhatóságának szűkösségét elsősorban a településekből, a mezőgazdasági és az {II-133.} ipari tevékenységekből származó nitrátosodás, a bakteriális szennyezettség, a toxikus fémszennyezettség növekedése, valamint a szerves mikroszennyezők kedvezőtlen hatása okozza.

Talajvizeink nagyobb része az 1990-es évekre már oly mértékben elszennyeződött, hogy ivóvízként nem vehetők számításba. Elsősorban nitrátszennyezettségük jelenti a fő gondot.

A fő hazai ivóvízadó képződmények vízminőségét a következők jellemzik: ivóvíz céljára történő hasznosítás során kezelést nem igényel vizeink 8%-a, igényesebb kezelésre szorul (pl. arzénmentesítés, nitráteltávolítás, sótalanítás) 27%.

A levegő állapota

Országunkban a levegő állapotának alakulása a kibocsátott szennyező anyagok (emisszió), a szennyeződések terjedése (transzmisszió), valamint a leülepedés (immisszió) vizsgálatával követhető nyomon. A hazai emissziós és immissziós értékekre vonatkozó rendszeres információgyűjtés csak az 1970-es évek közepén kezdődött, az európai háttérszennyezettségi mérések viszont már mintegy 30 éve folynak.

A károsanyag-kibocsátások az 1950-es évek elején meglendült iparosítás, az 1960-as években felgyorsult motorizáció, valamint a lakosság energiafelhasználásának dinamikus növekedése következtében erősen emelkedtek. Az egyre aggasztóbb légszennyezési folyamatoknak 1971-ben rendelettel, majd 1976-tól törvénnyel igyekeztek gátat emelni. Ezek hatására részeredmények születtek (pl. az erőművek, cementgyárak porkibocsátásának csökkentése, üzemanyagok összetételének javítása, a felhasznált fűtőanyagok szerkezetének változtatása), de a romló tendenciát megállítani nem sikerült. Az 1990-es évek elejének gazdasági válsága miatt visszaeső kitermelő, nehéz- és energiaipari tevékenység viszont az emissziót is mérsékelte.

A jelentősebb légszennyező anyagok hazai kibocsátására jellemző, hogy az összes kibocsátás mintegy fele hosszú ideje ipari, kb. 40%-a közlekedési és kb. 10–20%-a kommunális eredetű.

Az üvegházhatást növelő, az ózonréteget károsító anyagok közül mennyiségét és jelentőségét tekintve is messze kiemelkedik a szén-dioxid (CO2). Legnagyobb kibocsátóik az erőművek, a különböző ipari tevékenységek, valamint a háztartások (fűtés), amelyek a kibocsátott CO2 3/4 részét adják. Földünk összes CO2-kibocsátásából Magyarország viszont alig 1%-kal részesedik. A CFC-vegyületek (halogénezett szénhidrogének) üvegházhatást fokozó tulajdonságaik mellett szerepet játszanak a {II-134.} sztratoszférikus ózon lebontásában is. Fő kibocsátóik a hűtőipar, a szigetelő-, valamint a bélelő habanyagok gyártása, továbbá a háztartási és kozmetikai vegyipar (hajtógázak), illetve termékeik. Kibocsátott hazai mennyiségük erősen csökken, nemzetközi viszonylatban ez az emisszió nem számottevő.

A környezet savanyodását, illetve oxidánsok képződését előidéző anyagok közül a kén-dioxid (SO2), a nitrogén oxidok (NOx) és az illékony szerves vegyületeknek van a legnagyobb szerepe. Az első két légszennyező komponens a nagy távolságra terjedő légszennyező anyagok kategóriájába tartozik, száraz és nedves leülepedésük a savas esők kialakulásában, a talaj, a felszíni vizek savanyodásában játszik szerepet. Kibocsátásuk hazai mértéke folyamatosan csökken. Igen jelentős viszont nemzetgazdasági szempontból az a művi környezetben és a különböző berendezésekben keletkezett korróziós kár, amelyet e légszennyező komponensek felerősítenek.

Magyarországon az 1990-es években a kén-dioxid-kibocsátás 38%-a az erőművekből, 31%-a az iparból; a nitrogén-oxidok 21%-a az erőművekből, 45%-a a közlekedésből származott. A kibocsátott illékony szerves vegyületek közel fele a közlekedésből, az üzemanyagtöltő állomásokról; közel egyharmada pedig a festék- és oldószeriparból, illetve termékeikből került a levegőbe. A hazai SO2-kibocsátás már a századforduló elejétől folyamatosan növekedett, de különösen felgyorsult az iparosítás és a szénbázisú erőművek 1950-es évektől lendületesebbé vált fejlesztésének hatására. Az 1970-es évek közepe óta – elsősorban az energiaszerkezet változása miatt – az SO2-emisszió erősen csökken.

A légszennyező anyagok egy része a kibocsátás szűkebb vagy tágabb térségében leülepedik, más része pedig a légáramlatokkal igen nagy távolságokra is eljuthat. A településeken kívül ún. regionális légszennyezettség (háttérszennyezettség) tehát a hazai forrásokból és a nagy távolságból ide érkező és hazánk területén leülepedő emittált légszennyező anyagok összeadódásából származik. A háttérszennyezettséggel foglalkozó {II-135.} mérések adatai szerint a hazánk területén leülepedett kén- és nitrogénvegyületek mennyisége mintegy másfél évtizede csökkenő tendenciát mutat. Összességében Magyarország Európa közepes háttérszennyezettségű országai közé tartozik.

A hazai ólomkibocsátás abszolút többsége közlekedési eredetű. Az ennek mértékében bekövetkezett kedvező irányú változás annak köszönhető, hogy 1985 óta folyamatosan csökkentették az üzemanyagok ólomtartalmát. A Magyarországon kibocsátott különböző légszennyező anyagok térben és időben egyenetlen eloszlást mutatnak.

Az ország levegőjének minőségét (immissziós értékeit) a hazai településhálózaton belül kiterjedt – bár messze nem elégséges – mérőhálózat adatai alapján lehet jellemezni.

Az ülepedő por által okozott légszennyezettség azokban a településeinkben mutatható ki, amelyekben jelentős emissziócsökkentő beruházásokat végeztek el (pl. Budapest, Győr). Hosszú {II-136.} idő óta változatlanul magas pl. Dunaújváros, Vác, Várpalota és Kecskemét porterhelése, ahol a határértéket meghaladó szennyezettség is gyakori.

A kén-dioxid-szennyezettség 1975 óta csökken, elsősorban a felhasznált elsődleges energiahordozók szerkezetének változása, valamint a lakások, intézmények korszerű fűtési módszereinek elterjedése következtében, 50 településünkön viszont évenként 5–45 napon át az SO2-koncentráció meghaladja a határértéket. Az 1987 és 1992 között végzett mérések adatai alapján a szennyezettségi sorrendet Tatabánya, Dorog és Miskolc vezetik.

A hazai levegő nitrogén-oxid-szennyezettsége előbb csökkenő, majd az 1980-as évek közepétől változó tendenciát vett fel. Az egyes településeken belül a levegő terhelését döntően a közúti gépjárműforgalom mértéke határozza meg. Az 1990-es évek elején 66 településünkön volt gyakori a NOx-szennyezés határérték-túllépése. A szennyezettségi rangsort e téren Pécs, Győr és Dorog vezette.

A közlekedés légszennyező hatásával függ össze, hogy a hazai üzemanyagok ólomtartalmát az 1985. évi 0,4 g/l értékről 1992-ben 0,15 g/l-re, 1996-tól pedig 0,1 g/l-re csökkentették. Emiatt a kibocsátási és a levegőminőségi értékek is jelentősen javultak, de nagy forgalmú településeink forgalmi csomópontjaiban, illetve forgalmas útvonalai mentén gyakran előfordulnak határérték-túllépések.

A különböző légszennyező anyagok okozta szennyezettség alapján 1991-ben az ország területének mintegy 4%-a volt szennyezettnek tekinthető, 9%-a pedig mérsékelten szennyezettnek. Ezeken a területeken élt ekkor az ország lakosságának 29, illetve 24%-a. Földrajzi elhelyezkedésüket tekintve a borsodi iparvidék, a Zagyva-völgyi ipari sáv Gyöngyös térségével kibővítve, a budapesti agglomeráció, az Ajka–Veszprém–Várpalota, valamint a Tatabánya térségével kibővített Komárom–Dorog közötti ipari zónák voltak szennyezettnek tekinthetők. Emellett szigetszerű, erősebben szennyezett levegőjű területek alakultak ki Pécs, Győr, Mosonmagyaróvár, Dunaújváros és Szolnok térségében.

A levegő szennyezettségének csökkentése a jövőben is fontos feladat marad, főként a légszennyező anyagok egészségkárosító hatása miatt. A szennyezett levegő légúti megbetegedések, vérszegénység, csontfejlődési zavarok és daganatos betegségek kialakulásához vezethet, a különböző légszennyező komponensek {II-137.} pedig a környezet erősödő savasodásában játszanak döntő szerepet.

A hazai hulladékkezelési helyzet

Magyarország az 1 lakosra jutó hulladékképződés alapján a nagy fajlagos hulladéktermelő országok közé tartozik. Ez összefügg gazdaságának és lakossági fogyasztásának általános színvonalával és lehetőségeivel. Az évenként hazánkban keletkező hulladék mennyisége mintegy 84 millió tonna, amelyből 80 millió tonna a termelési hulladék (ezen belül 4 millió tonna a veszélyes hulladék). A fennmaradó részt (valamivel több mint 3 millió tonnát) a települések szilárd hulladéka teszi ki (1992), a hulladékgazdálkodás emiatt az 1980-as évektől kezdve egyre inkább a környezetvédelem előterébe került.

A hazai hulladékgazdálkodási stratégia három pillérre épül: a megelőzésre, a hasznosításra, valamint az ártalmatlanításra. A megelőzés esélyei a termelési szerkezet átalakításának előrehaladásával és a technológiai váltás folyamatának felgyorsulásával növekedhetnek, és csak hosszabb távon hozhatnak eredményeket.

A hulladékhasznosítás során az összes termelési hulladék közelítően fele kerül vissza – ún. másodlagos nyersanyagként – a gazdasági vérkeringésbe. Ez a termelői anyagfelhasználás értékének megközelítően 4-5%-át teszi ki hazánkban, arányait tekintve pedig mintegy 50%-kal marad el a fejlett országok gyakorlatától. A kommunális (települési) hulladékok hasznosítási aránya az említettnél lényegesen kisebb. A másodlagos nyersanyagok felhasználásának aránya miatt anyagok vesznek el a társadalom számára, szakszerűtlen vagy gondatlan ártalmatlanításuk, illetve kezelésük hiánya pedig környezeti károkat okoz.

Veszélyes hulladékaink zöme a termelési hulladékok köréből származik. A század második felének jellemző tendenciája az volt, hogy – elsősorban az ipari termelés bővülésével párhuzamosan – a II. világháború után megnövekedett a veszélyes hulladékok mennyisége. Ez a {II-138.} folyamat az 1990-es évek elején a gazdasági recesszió hatására megtorpant és a keletkezett veszélyes hulladék mennyisége csökkenni kezdett.

Magyarországon 1990-ben 4,7 millió tonna veszélyes hulladék keletkezett, melynek kb. 2/3 része az ipari tevékenységekből származott. Legnagyobb kibocsátói közé tartozott pl. a kohászat, az alumíniumipar, a vegyipar és az élelmiszeripar. A veszélyes hulladék teljes mennyiségéből mintegy 3 millió tonna a timföldgyártás során keletkezett vörösiszap volt, amelyet megfelelő hazai hasznosítási, ártalmatlanítási technológiák hiányában depóniákban tárolnak.

A veszélyes hulladék keletkezése szempontjából Magyarországon jelentős területi különbségek alakultak ki. Elsősorban az alapanyag-, a vegyipari és egyes feldolgozóipari ágazatok térbeli elhelyezkedését követve az északkelet–délnyugati irányú középhegységi tengely mentén keletkezik a hazai összes veszélyes hulladék mintegy 2/3 része.

Az 1980-as évtized adatai alapján az iparban előállított GDP-re egymillió dolláronként az USA-ban 513 tonna, Ausztriában 510 tonna, Belgiumban 186 tonna, Magyarországon 2509 tonna veszélyes hulladék keletkezett. (A rendkívül magas hazai fajlagos mutató részben a nyilvántartási rendszer különbségeiből adódik.)

Az országban keletkező veszélyes hulladékok mintegy 80%-a megfelelően, 20%-a nem megfelelően kezelt és potenciálisan környezeti ártalmak forrása. Az 1990-es évek elején a keletkezett mennyiségből évente csak mintegy 0,5 millió tonnát hasznosítanak.

A hulladékkezelés leggyakrabban alkalmazott technológiái a termikus ártalmatlanítás és a lerakás. Az előbbi csoportba döntően ipari égetőművek, az utóbbi csoportba vállalati és közüzemi lerakók, illetve rendezett biztonságos lerakók tartoznak. A veszélyes hulladék kezelésével kapcsolatos létesítmények elhelyezése és üzemeltetése egyre gyakrabban jár társadalmi konfliktussal. Működésük ellen – noha az indokolt és hasznos – a helyi lakosság és a környezetvédő mozgalmak képviselői gyakran tiltakoznak.

Magyarországon 1990 óta működik a dorogi veszélyeshulladék-égetőmű; 1989 óta az aszódi rendezett, biztonságos lerakó, továbbá négy megyei tároló (Nyíregyháza, Eger, Hernádkércs, Balmazújváros). Üzemeltetésüknek köszönhetően az 1990-es évek elejétől tovább javult a hazai hasznosított, illetve ártalmatlanított veszélyes hulladékok aránya, de további kezelőtelepek mielőbbi létesítésére halaszthatatlanul szükség van.

A települési (kommunális) hulladék elsősorban a lakossági fogyasztás, illetve intézményi, kereskedelmi szolgáltatási tevékenységből származik. Hazai mennyiségét csak becsülni lehet, pontos információk a gyűjtött települési hulladékokról állnak rendelkezésre. Becsült adatok szerint hazánkban az 1990-es évtized elején évi mintegy 21 millió m3 települési szilárd hulladék keletkezett, aminek közel 1/4-e Budapestre, fele más városokra, a fennmaradó hányad pedig a falvakra jutott. Az 1980-as évtized végén Magyarországon egy főre vetítve közel 200 kg kommunális hulladék keletkezett egy év alatt. (Európa különböző országaiban ez 206–317 kg/fő/év értékek között szóródott.) A keletkezett hulladék mennyiségét a gazdasági fejlettségen, az életszínvonalon, a városiasodáson és a környezeti kultúra színvonalán kívül jelentősen befolyásolja a településeken belül folytatott gazdasági tevékenység jellege, a népesség száma, a beépítettség, az infrastrukturális ellátottság színvonala (pl. a fűtés módja), az éghajlati viszonyok stb. Hazánkban is általános tendencia a települési szilárd hulladékok mennyiségének növekedése.

{II-139.} A folyamatosan keletkező kommunális szilárd hulladék nagyobb hányadát ma már gyűjtik, illetve kezelik. A begyűjtött hulladék mennyisége 1990-ben valamelyest meghaladta a 16 millió m3-t, amelyből városainkra több mint 80% jutott. A szervezett hulladékgyűjtésbe kapcsolt lakások aránya 1991-ben megközelítően 2/3.

A hulladék mennyiségi növekedésével függ össze az ún. hulladék-lakosegyenérték változása is. Budapesten pl. az 1950-es évek átlagában ez a mutató 0,6 kg/fő/nap volt, amely 1990-re 1,1 kg/fő/nap értékre növekedett. (Összehasonlításként: New Yorkban e fajlagos mutató a budapestiének közel kétszerese, Kalkuttáé viszont csak a fele.)

A hulladék összetétele, illetve minősége is tendenciózusan változik, ami főként keletkezési helyétől (pl. a település milyen beépítettségű részén jelentkezik), az idejétől (pl. melyik évszakban), az életszínvonaltól és az életmódtól függ. A hazai „átlagos” települési szilárd hulladékok 9,5%-a papír (európai átlag 24–25%); 2,5%-a üveg (5–10%); 4,8%-a fém (3–9%); 3,18%-a műanyag (2,5–5%); 23,7%-a pedig szerves anyag (15–25%), jelentős részben konyhai hulladék. A hazai települési szilárd hulladék összetételének módosulására a papír, a textil, az üveg növekvő aránya, illetve az egyéb szervetlen hulladékok részarányának csökkenése a jellemző. A hulladék összetétele jelentősen befolyásolja a hulladék minőségét és kezelhetőségét is. Növekvő gond, hogy nálunk is tendenciózusan növekszik a kommunális szilárd hulladékban a veszélyes komponensek aránya (pl. elhasznált áramforrások, gyógyszer- és vegyszermaradványok, ezek göngyölegei), amelyet a szakértők az összes kommunális szilárd hulladék 1–2,5%-ára becsülnek. A hulladék összetételének megváltozásával általában növekszik a térfogata és csökken a térfogattömege. A települési szilárd hulladék hazai átlagos térfogattömege városainkban 200 kg/m3, a falusi településekben 250 kg/m3.

A települési szilárd hulladék kezelésére számos technológiát alkalmaznak. A kívánatos itt is az lenne, ha a keletkezett hulladék minél kevesebb lenne, hasznosítási aránya pedig minél magasabb. 1990-ben a kommunális szilárd hulladék (pl. papír, fém, textil) alig 10%-át hasznosították. A szelektív hulladékgyűjtés csak az 1990-es évek közepétől kezd terjedni hazánkban. A kommunális hulladék kezelésének Magyarországon legelterjedtebb eljárása a lerakás, amelynek többfajta technológiáját is alkalmazzák hazánkban. A szakszerű, az előírásoknak megfelelően végzett hulladéklerakás megbízható védelmet nyújt a környezetszennyezéssel szemben, de a hazai több mint kétezer lerakó többsége az ezredvéghez közeledve már nem felel meg a közegészségügyi és a környezetvédelmi előírásoknak.

A kommunális szilárd hulladék kezelésének egyre jobban terjedő módja az égetéses ártalmatlanítás. Hazánkban csak Budapesten működik (az 1980-as évek elejétől) ilyen égetőmű. Sokat segítene a hulladékok feldolgozásában, ha a hulladékkörből a szerves komponenseket minél nagyobb arányban komposztálnák, amelyet így a talajok termőképességének javítására környezetbarát módon lehetne felhasználni.

Zajártalmak

A környezeti zaj- és rezgésvédelem a hazai környezetvédelemnek viszonylag új területe. A környezeti zajártalmak elleni védekezéssel összefüggő szabályozások ugyanis csak az 1980-as évek elején születtek meg.

A zaj sajátos környezetterhelő elem. Nem anyagi természetű, nem halmozódik, a terhelt közegben maradandó változást nem okoz, ugyanakkor a köznapi életben zavaró, súlyosabb esetekben {II-140.} egészségkárosító hatással jár. A zajterhelés döntően lokális jellegű, katasztrófahelyzeteket nem idéz elő. A tartamos és intenzív zajforrások viszont különböző egészségkárosodásokat okoznak. (A napi nyolc óra időtartamú, 85 dBA-t meghaladó zajterhelés pl. halláskárosodási veszélyeztetettséget idéz elő.) A zajártalmak számos vegetatív jellegű elváltozást okozhatnak, a pihenést, alvást zavaró hatásuk miatt károsan befolyásolják az emberek munkavégző képességét. (Az Egészségügyi Világszervezet az egészségkárosodás kockázatának alacsony szinten tartásához a nappal 55 dBA, éjszaka pedig 45 dBA túllépését külső környezetben nem ajánlja.)

A társadalmi-gazdasági fejlődés a 20. századi Magyarországon is együtt járt a zajforrások bővülésével. A munkahelyeken, a lakásokban, illetve a lakókörnyezetben folyamatosan bővül a zajforrások száma, a társadalom és a gazdaság térbeli mobilizációjának erősödése pedig növeli a zajkibocsátást.

A magyar népesség nagyobb részét a közlekedésből eredő zajártalmak érintik. Ezek közül is kiemelhetők a közúti közlekedésből eredő zajforrások. Ezek részben a nagy forgalmú főutak mentén, illetve főként nagyobb városaink nagy mértékű gépjárműforgalmának kitett területein okoznak gondokat. (Becslések szerint a magyar lakosság 50%-át érinti közúti közlekedésből eredő zajterhelés.) Mérési adatok szerint Budapesten az autópályák bevezető szakaszán nappal 10–20, éjjel 15–23 dBA a határérték túllépése. A fővároson belül ennél rosszabb a helyzet, ugyanis a zajterhelést a beépítési viszonyok, továbbá a zajforrástól való távolság is befolyásolja.

A vasúti közlekedés zajhatása kevesebb embert érint (a lakosság mintegy 10%-át). A vasúti fő- és mellékvonalak mentén az éjszakai zajterhelés a nagyobb, és mintegy 10–15 dBA határérték-túllépést jelent átlagosan. A vasúti csomópontok, rendező pályaudvarok üzemi zaja a lakóövezetektől való távolságtól függően jelent környezeti gondokat.

A légiközlekedés zajhatása lokális terekben jelentkezik és kevesebb embert érint. Hazánkban erős lakossági tiltakozástól {II-141.} ösztönzötten az 1980-as évek végén kezdődött meg a Ferihegyi repülőtéren és térségében a zajterhelés csökkentése a kijelölt zajvédelmi övezetekre vonatkozó határértékek figyelembevételével. (A zajterhelés a repülőtér belső zajvédelmi övezetében meghaladja a 75 dBA-t, a középsőben 71–75 dBA, a külsőben 65–70 dBA.) A katonai repülőterek, illetve a szűkebb térségükben élők gondjai hosszú idő óta megoldatlanok. E helyeken a repülési műveletek jellege, továbbá a katonai repülőgépek nagyobb zajkibocsátása zavaróbb hatású.

Az ipari zajforrások, amelyek a hazai lakosság kb. 2–5%-át érintik, területileg nagyon koncentráltak. Főként Budapest és városaink iparterületein jelentkeznek. Az ellenőrzött üzemek közel 70%-a 5–20 dBA értékkel lépte túl a határértékeket 1985-ben. A zajhatás különösen az éjszakai órákban zavaró. A szabályozás, a kivetett zajbírságok, illetve a gazdasági visszaesés hatására az ipari üzemek általi zajterhelés az 1990-es évek elején csökkent.

Növekszik a magyar lakosság érzékenysége az ún. szabadidős zajforrásokkal (például szórakozó-, vendéglátóhelyek, sportlétesítmények környéke) szemben is. Ezek zajemissziója évszakonként erős ingadozást mutat és erősen függ a rendezvények jellegétől is.

A környezet zajterhelésének csökkentése összetett folyamat. A gazdasági szférákban ehhez kis zajkibocsátású termelési eszközöket és fogyasztási javakat kellene egyre nagyobb tömegben előállítani, illetve alkalmazni, a termelő- és szolgáltatótevékenységek zajemisszióját pedig passzív zajvédelmi intézkedésekkel is szükséges mérsékelni. A közlekedésben az úthálózat fejlesztése, a kevésbé zajos járműállomány üzemeltetése, illetve csendesebb működésűvé való átalakítása, továbbá forgalomszervezési intézkedések járhatnak jelentős zajcsökkentő eredménnyel. Nem kisebb a településfejlesztés feladata sem, ahol elsősorban a gazdasági, forgalmi stb. funkciókat célszerű területrendezési, településfejlesztési intézkedésekkel, pl. védősávok, zöldterületek létrehozásával, passzív zajvédelmi létesítmények kialakításával lehet egymástól elkülöníteni.