| A katolikus egyház (1867–1918) | TARTALOM | Az evangélikus egyház (1867–1918) |
Az ortodox keleti keresztény (görögkeleti) egyházak (1867–1918)
A magyarországi ortodox keresztények ezeréves történelmük során sohasem nevezték magukat ortodoxoknak, hanem különféle, kívülről rájuk erőltetett elnevezéseket viseltek. Ezek közül – időbeni eltolódásokkal – leggyakoribbak az óhitű, schizmatikus (szakadár), görög rítusú, 1790-től a görög nem egyesült vallásúak, majd az 1868. évi IX. tc.-ből eredően a görögkeleti elnevezés.
A dualizmus kori Magyarország ortodox egyházai nemzetiségiek, elsősorban a román, a szerb, a ruszin, illetve a görög lakosság között terjedt el. Legnagyobb vallásszabadságot évszázadokon át a szerbek élveztek. 1868-ig a Magyar Királyság területén nincs is más törvényben is elismert ortodox egyház, csak a szerb; valamennyi ortodox nemzetiség ennek az egynek a kánoni joghatósága {II-302.} alatt élt. (Tehát ennek voltak a szerbek mellett román, ruszin és csekély számban görög és magyar anyanyelvű egyházközségei.) A szerbek közjogi és egyházjogi helyzetét császári diplomák szabályozták, az elsőt I. Lipót császár adta ki 1690-ben. A Habsburg Birodalomban élő Magyar Királyság-beli ortodox szerb metropólia 1766-ban lett autokefál, azaz teljesen önálló, ezt a konstantinápolyi pátriárka 1855-ben ismerte el. A magyarországi szerb ortodoxok élén az érsek-metropolita áll, aki a 17. század végétől nemcsak egyházi, hanem politikai vezetőnek is számított. I. Ferenc József császár 1848-ban pátriárka címmel ruházta fel az akkori érsek-metropolitát (Rajacsics Józsefet), de ezt a rangot a többi autokefál egyházfő nem ismerte el. Tehát kánonjogilag csak érsek-metropolita, akinek székhelye előbb Szentendre volt, majd 1739-től Karlóca. Az 1790–1791. évi XXVII. tc. bevett vallásnak minősítette az ortodoxot, ezáltal az érsek-metropolita és az ortodox szerb püspökök a főrendiház tagjai lettek. (Az Erdélyi Nagyfejedelemségben továbbra is tűrt maradt 1848-ig.) A szerb ortodoxia legmagasabb egyházi törvényhozó és kormányzati testülete nem a püspöki zsinat, hanem az ún. nemzeti-egyházi kongresszus, amelynek tagjai – leszámítva az érsek-metropolitát és a püspököket – kétharmadrészt világiak és csak egyharmadrészt voltak egyházi személyek. (Ez a testület önmagában jellemzi a magyarországi szerbek politikai és egyházi autonómiáját.) Az 1744. évi nemzeti-egyházi kongresszusukon határozták meg a magyarországi ortodox keleti püspökségek számát: Buda, Bács, Temesvár, Versec szerb, Arad román, 1750 után Károlyváros és Pakrác, majd 1761-től 1864-ig a Nagyszeben székhelyű Erdélyi román ortodox püspökség. A püspökségek élén választott püspök állt, akit tisztében az uralkodó erősített meg.
Az 1864-es szerb nemzeti-egyházi kongresszuson a román ortodoxok kiváltak, önállóságukat – a szerbekéhez hasonlóan – a magyar országgyűlés az 1868. évi IX. tc.-kel ismerte el. Ettől kezdve tehát Magyarországon két autokefál ortodox keleti egyház élt: a szerb és a román.
A magyarországi ortodox (görögkeleti) egyházak szervezete (1864–1919/20)
A románok egyházszervezete a szerbekéhez hasonló, csakhogy nekik esperesi székük is van, és kongresszusuk nem 75, hanem 90 (30 egyházi és 60 világi) tagból tevődött össze. A ruszin, a görög és a magyar anyanyelvűeknek az Osztrák–Magyar Monarchia időszakában nincs külön egyháza.
| A katolikus egyház (1867–1918) | TARTALOM | Az evangélikus egyház (1867–1918) |