Az evangélikus egyház (1867–1918)

A protestáns egyházak, így az evangélikus helyzetét is a III. Károly király által 1731-ben kiadott döntvény, a Carolina Resolutio szabályozta. Ez többek között lehetővé tette, hogy a protestáns {II-304.} egyházkerületek szuperintendenseket válasszanak, akiket csak a 20. századtól neveznek általában püspöknek. Az 1734-ben kiadott második Carolina Resolutio mind az evangélikus, mind a református egyháznak 4-4 szuperintendensség (egyházkerület) felállítását engedélyezte a Magyar Királyság területén. (Az Erdélyi Nagyfejedelemségben a szász evangélikusoknak külön országos egyház létezett.) Az 1734 után állandósult egyházkerületek határai gyakran változtak, és nem kötődtek feltétlenül valamely városhoz. Székhelynek leginkább az a helység tekinthető, ahol a szuperintendens lelkész volt.

A Magyarországi Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyházban tömörültek az ország összes evangélikusai nemzetiségre és nyelvre való tekintet nélkül. Csupán az erdélyi szászság tartotta meg különállását egészen 1918-ig.

Az 1891–1892-ben Budapesten ülésező evangélikus egyházi alkotmányozó zsinat fogadta el az egyház életét és szervezetét szabályozó törvényeket, országos közalapot szervezett, és egységesítette az adózást. Az egyház alkotmányát I. Ferenc József király 1893. március 18-án fogadta el. Jellegét tekintve – a reformátusokhoz hasonlóan – a zsinat-presbiteri elvet követi. Ez azt jelenti, hogy az egyház vezetésében a kollektív testületeknek – a törvényhozó zsinatnak, a közgyűlésnek, illetve a presbitériumnak – van meghatározó szerepe. Alapegység az anyagyülekezet (anyaegyházközség, eklézsia) a presbitériummal, élén a felügyelő és a lelkész. A gyülekezet szabadon választja papját, és fizetéséről is gondoskodik, valamint iskolát tart fenn. A kisebb gyülekezetek a társ-, a leány-, illetve a fiókegyházak, ez utóbbinak sem lelkésze, sem tanítója nincs. Több anyagyülekezet egyházmegyét (esperességet) alkot, amelynek elöljárója egy világi felügyelő és az esperes (senior). Az esperest az egyházmegyébe tartozó anyagyülekezetek lelkészei szavazattöbbséggel választják.

Az egyházmegyék egyházkerületet (szuperintendencia) alkotnak, amelyet egy világi egyházkerületi felügyelő és egy szuperintendens (később püspök) vezetnek. A felügyelőt és a szuperintendenst az egyházkerület valamennyi eklézsiája választja. 1951-ig a következő négy evangélikus egyházkerület létezett: bányai, dunántúli, Dunán inneni és tiszai. A magyarországi evangélikus egyház élén az egyetemes egyházi és iskolai felügyelő (generalis inspector) áll. Az egyházszervezet legfelsőbb szintjén nincs kettős elnöklés, azaz nincs generális szuperintendens. A legfőbb egyházi kormányzószervnek az egyetemes gyűlést tették meg, amelynek elnöke az egyetemes felügyelő. Hivatalból tagjai az egyházkerületi felügyelők és szuperintendensek, illetve a kerületek választott kiküldöttjei.

3. ábra. Evangélikus egyházkormányzat, 1894–1918

Az erdélyi evangélikus szász egyház nem egyházkerületként, hanem országos egyházként működött. Hívei az ott élő szászokból kerültek ki. Szervezete és működése részben eltért a magyarországitól. Ott az esperességeknek megfelelő egyházkormányzati egységet káptalannak nevezték.

A századforduló evangélikus egyházát a korszellem határozta meg. Élte a maga népegyházi életét, vagyis számon tartotta megkeresztelt híveit, kivetette és behajtotta a kötelező egyházi adókat, fenntartotta és gondozta épületeit, az iskolát, a templomot a paplakkal. Hivatalos személyei sérelmezték, hogy sokszor „másodosztályúnak” tekintik őket, s az egyenjogúságért, viszonosságért küzdöttek, ahogy tudtak.

Az egyház liberális teológiájával összeillett a kultúrprotestantizmus szemlélete, igyekezett beépülni a társadalomba, s annak igényeit kielégíteni. Iskolai hitoktatás, valláserkölcsi nevelés mellett társas rendezvények és báli összejövetelek {II-305.} is belefértek programjába. Ünnepi alkalmait fényes külsőségekkel rendezte, a püspökök vizitációit bandériumok kísérték. A tanítók ifjúsági színdarabok, máskor népszínművek előadásával tették vonzóvá és telítetté kultúrházaikat vagy az iskolák tornatermeit.

A járandósági földek szerény, de viszonylag biztos megélhetést jelentettek a legtöbb helyütt az egyház alkalmazottainak, és ügyes gazdálkodással módot találtak néhány intézmény, öregotthon, árvaház vagy internátus fenntartására.

Habár a templomokban túlsúlyban voltak a gyermekek, a fiatalok és különösen az asszonyok, az egyházvezetés testületeiben a férfiaknak jutott a döntő szó. Tisztséget viselni tekintélyt és megbecsülést jelentett. Így kapott szerepet elsősorban az értelmiség, illetve a jómódú parasztság.

A racionalizmus térhódításában evangélikusnak lenni egyet jelentett az ellenzékiséggel, szabadságharccal vagy protestálással. A családi kegyesség áhítatos levegőjét sokfelé már felkavarta a szabadelvűség, a hangosodó szocializmus, sőt a kommunizmus eszméje. A protestantizmuson belül az evangélikusságnak külön hit- és erőpróbát jelentett többnemzetiségű összetétele. Sok feszültség forrása volt ez. A magyar és vend evangélikusok mellett nagy létszámmal képviseltette magát a szlovákság, a németség, valamint az erdélyi szászság. Az egyházi vezetőknek különösen a pánszláv törekvések és elszakadási kísérletek okoztak gondot.

Nem hallgathatjuk el azt a negatív hatást sem, amelyet az általános szekularizáció jelentett. Az erőteljes iparfejlesztés nyomán a városok körül kialakult gyártelepekkel az addig elmaradott magyar ipar csökkentette lemaradását, de ugyanakkor kiszakította természetes közösségéből a mezőgazdasági területeken élő vallásos rétegeket, akik beszivárogtak az ipari vidékekre. Ez sokfelé gyengítette az evangélikus gyülekezeteket is. Ugyanakkor több városban támadt fel az igény templomépítésre. A Monarchia egyházpolitikájának liberalizálódása végül is lehetővé tette, hogy a hazai lutheránusság rendezze sorait. Ez az 1891 decemberében Budapesten megnyitott egyetemes zsinaton – hosszabb előkészület, sok vita és küzdelem után – történt meg.

A 20. század elején, – az emigráció hatására –, az egyébként is kisebbségben élő evangélikusság létszáma tovább csökkent. Mindez az egyházi munkára, a lelkipásztori szolgálatra rótt megnövekedett terheket. A szórványgondozás nélkülözi a látványos eredményeket, kitartó hűségre és odaadásra kötelez, így sokkal több energiát igényel, mint a nagyobb létszámú gyülekezettel való törődés. Számos lelkésznek és gyülekezeti tagnak ezt a sorsot kellett vállalnia.

A lelkipásztori szolgálat mellett az egyház igen hangsúlyos tevékenysége az iskolai-nevelői munka volt. Az evangélikusság a reformátori alapokra épülő tanítási-oktatási feladatát mindig komolyan vette. A gyülekezetek gondoskodtak a templom mellett iskola létesítéséről.

Az egyházi fejlődés az építkezésekben is megnyilvánult. A 20. század első évtizedében épült fel a Budapesti Evangélikus Gimnázium új épülete (1905) a Vilma királyné úton. Modorban (Pozsony vm.) Leánynevelő Intézet kezdte el működését. 1909-ben nyílt meg a Luther Otthon Budapesten, a Győri Szeretetház pedig 1912-ben kezdte meg tevékenységét. Templomépítő bizottságok alakultak különböző településeken, sajnos terveiket az I. világháború elodázta vagy meghiúsította.

Deák téri evangélikus templom

Neogótikus stílusban épült a fasori evangélikus templom (1905)

A 19. század liberális teológiájával és racionális vallásosságával szemben az 1890-es évek közepe óta mind erőteljesebbé vált az egyházi hitvallásos (konfesszionális) irányú teológia. Ennek {II-307.} képviselői valósággal új ortodoxiát elevenítettek fel, mivel a lutheri hitvallások újra fontossá váltak. Többet foglalkoztak a reformátorokkal és irataikkal, s ezek tanulmányozása eredményezte a bibliai-reformátori megújhodást. Az új szellemiség arra irányult, hogy az egyházi élet minél hívebben tükrözze Krisztus anyaszentegyházát, és követői a róla való tanúskodást. Az új teológiai gondolkodásnak egyik jeles műhelye volt a Luther Társaság (alapítva 1886-ban), amely az egyházi irodalom terjesztésével az evangélikus értelmiséget volt hivatva mozgósítani. Meg kell említeni, hogy a reformátori, hitvallásos teológia eszmélődése közben az ún. angolszász ébredés is éreztette hatását. A Skót Misszió magyarországi munkája csendes lépésekben kovászként hatotta át a protestáns kereszténységet. Felelősséget ébresztett a lelkigondozást nélkülöző és kísértéseknek kitett hívek iránt. Elsősorban az egyesületi keretek között tűnt fel ereje. Még az egyházmegyék is egyesületekbe tömörültek, habár nem merevedtek öncélú képződményekké. A Dunántúlon 1909. évi elnöki beszámolójában Kapi Béla – akkor körmendi lelkész – például így szólt erről: „Az egyházmegyei evangélikus egyesület az egyház közéletét akarja megmozgatni. Élénkséget, elevenséget akar belevinni azokba a gyülekezetekbe, melyekben a só megízetlenült. A templom munkálkodását akarja kiegészíteni, frissebbé tenni, s újra az Isten igéjéhez akarja visszavezetni azokat, akik azoktól elidegenedtek.” Később: „A mi népünknek épp úgy, mint egyházunknak nem általános vallásosságra van szüksége, hanem határozott egyházias vallásosságra!”

1909. február 2-án alakult meg Pozsonyban a Magyarhoni Missziói Egyesület, amelynek gondolatát Scholtz Ödön ágfalvai lelkész már 13 éve dédelgette néhány társával, és készítette elő a Külmisszió (1898–1905), majd a Missziói Lapok című folyóiratával, lelkesítő előadásaival. Közben Kunst Irén már 1904 szeptembere óta Kínában dolgozott az első magyar evangélikus misszionáriusként, hogy „magyar hazája nagy adósságát lerója”. 1905 októberében a felsőlövői Hermann Adolf Nankingban tevékenykedett, 1912 őszén Pauer Irma Egyiptomba készült, hogy mohamedán gyermekek között szolgáljon, de a világháború hazatérésre kényszerítette. A lipcsei missziós intézetben Róth Henrik (1887–?) készült missziós munkaterületre. A misszió barátainak elgondolását ez az idézet mutatja: „Isten a megtért keresztények által a hitetlen pogányokat, s aztán a megtért pogányok által a hitetlen keresztényeket akarja megnyerni!” Vagyis a külmisszió gondolatát azzal a reménységgel ébresztgették a hívekben, hogy az majd áldásosan hat vissza a hazai gyülekezetek életére, s megmozgatja azokat. Céljuk: az evangélikusság ébredjen annak tudatára, hogy felelőssége van a világ olyan népei iránt, akikhez még nem jutott el az evangélium.

Feléledt az elkötelezettség tudata az evangélikus identitás tekintetében is. Az addigi, mindent egybefoglaló „protestantizmus” helyett hangot kapott a sajátosan lutheri reformáció mondanivalója. Így készítették el 1911-ben a korábban használt racionalista énekeskönyvek után a reformáció jeles énekkincséből és a régi magyar énekek tárházából merített anyaggal gazdagítva az új Keresztyén énekeskönyvet, a dunántúli egyházkerület kiadásában (Sántha Károly, Kovács Sándor, Payr Sándor stb.). Ez jelentős szerepet játszott az evangélikusság énekkultúrájában, hiszen értékes hagyományt elevenített fel a reformáció és a „magyar nemzeti jelleg” dolgában is.

A háborús években új feladatok hárultak az evangélikus egyházra. Meg kellett szerveznie a hadbavonulók lelkigondozását, a sebesültek istápolását, s a megcsonkított családokkal, elárvultakkal {II-308.} való törődést. Gondoskodni kellett a háborúval járó bajok, anyagi gondok, nyomorúságok enyhítéséről. Az élelem és ruha mellett igyekeztek a katonák kezébe imakönyveket, énekeskönyvet és prédikációkat is adni. A tábori lelkészeknek a fronton, a lövészárkokban és a haldoklók szolgálatában kellett helytállniuk. Egyedül a Tiszai Egyházkerületből 30 lelkész vonult be tábori szolgálatra. Helyettesítésüket a szomszédos lelkészek vállalták. A bevonuló tanerők helyettesítése olykor még nagyobb gondot okozott. Geduly Henrik (1866–1937) püspök jelentésében külön hangsúlyt helyezett az ifjúság nevelésére, s kiemelte az oktatásra való figyelmet, mert „a háborús viszonyok, a nehéz életfenntartás, és a súlyos társadalmi helyzet káros hatással volt a fiatalokra”. Az erkölcsi romlás pusztító fenyegetésére hívta fel a figyelmet, bár ugyanott megnyugvással számolt be arról, hogy 1917-ben az evangélikusság szerte a hazában, méltón ünnepelte a reformáció 400 éves jubileumát, a világháború dúló harcai közepette is: „Senkit sem sértve, mégis a hit és lélek öntudatának magaslatán szólt az emlékezés szava a reformáció nagy hőseiről, nagy alkotásairól, egyházunk nagy szenvedéseiről, apáink nagy hitéről, s nagy áldozatáról.”

Az ünneplés és emlékezés új erőforrást jelentett. Alapítványok létesültek, épületeket tataroztak, volt ahol árvaházat létesítettek (Liptószentmiklós) vagy legalábbis terveztek (mint pl. Pakson) és harangokra gyűjtöttek (Kishonti egyházmegye). A reformáció friss megbecsülésével és az evangélium örömével tovább folyt az egyházi élet megújulása az I. világháború idején is. A Kínából 1913-ban szabadságra hazatért Kunst Irén misszionáriusnő a háborús években kényszerű itthon maradása közben is gyülekezeteket látogatott, s lelki építő munkát végzett. Az evangélikus papfiú és egykori teológus Gyóni (Áchim) Géza verseivel kiáltott a békéért és ébresztgette sokakban a béke utáni vágyat. Nemcsak a püspökök, de a lelkészek is kifakadtak a háborús hangulatkeltés ellen. Ezt tette Szüts Gábor budai hitoktató, Pálmai Lajos győri lelkész, de tollat ragadott Prőhle Károly teológiai tanár is a háború és béke kérdésének ügyében. Kapi Béla körmendi lelkész pedig Háború és vallás címmel felolvasás-gyűjteményt szerkesztett gyülekezeti vallásos esteken való használatra.

Európa északi evangélikussága is, Náthán Söderblom svédországi érsekkel az élén, megmozdult a békéért. Luther teológiai felfogására hivatkozva igyekeztek a semleges országok evangélikus egyházai közvetítő feladatot ellátni, amikor békeértekezleteket tartottak. A magyar evangélikusok képviselőit pl. 1917 decemberére Uppsalába hívták meg. Az egyházvezetőség Maléter István miskolci jogakadémiai tanárt és Geduly Henrik püspököt delegálta, akik a tanácskozáson mégsem vehettek részt, mert hadviselő országban éltek.

A négy évig tartó világégés statisztikai mutatója szerint a hősi halottak száma az evangélikusok között volt a legmagasabb, mert a meghalt, holttá nyilvánított, vagy eltűnt magyar férfiak százalékos aránya az evangélikusok között 46,54% volt, míg ez az arány a reformátusoknál 43,93%, a katolikusoknál pedig 41,97%.

Tény az is, hogy a háborús veszteségek és megpróbáltatások felébresztették az emberek szociális lelkiismeretét, s a Biblia felé fordították sokaknak a figyelmét. Az evangélikus egyház holnapját vizsgáló egyik dunántúli lelkész ezt írta: „Emberek kellenek, akik odaszánják magukat eszközül, hogy Krisztus általuk is építse országát. Minél erősebb lesz egyházunk, annál többet tud tenni hazánkért és az egész emberiségért…”