A kisegyházak és a magyarországi iszlám

Magyarországon – csakúgy, mint a világ sok más táján – a keresztény vallásfelekezetek két fő típusa alakult ki az évszázadok folyamán. Az egyik a népegyházak nagy családja (katolikus, református, evangélikus és unitárius), a másik az ún. szabadegyházak. (Az elnevezés Williams Roger, az amerikai Rhode Island állam alapítójának és első kormányzójának, az első amerikai baptista gyülekezet létrehozójának „szabad államban szabad egyház” elvére utal.) A szabadegyházak tehát protestáns eredetű keresztény vallási közösségek. Összefoglaló nevük különböző: nagyságrendjükre utalóan kisegyházak, ismertebb, de megbélyegzést sugalló nevükön szekták, megint másként nem-történelmi egyházak. Sokan és sokféleképpen kísérelték már meghatározni a kisegyház-szekta lényegét, ezen megjelölések helyessége jelenleg is igen vitatott: mitől történelmi vagy sem, mitől egyház vagy sem, meddig „kicsi” és mettől kezdve „nagy” egy vallási közösség? (A helyzetet bonyolítja, hogy újabban – kimondottan 1989 óta – egyre több nem-keresztény vallási közösség is működési engedélyt kap, amelyeket szintén a kisegyházak közé sorolnak.) A szekta és szektásság igen differenciált jelenség. Vannak közösségek, amelyek a kezdeti elszakadás után „visszafejlődnek” az {II-321.} egyházba, vagy ahhoz közel maradnak, mint például az adventisták és a pünkösdizmus egyes irányzatai. Más közösségek viszont szerfelett messze távolodtak a reformáció egyházától, és magukon viselik a szektás gondolkodás minden ismérvét, ilyenek pl. a jehovisták. Nem szilárd az egyház és a kisegyházi közösségek közti határ, egyesek idővel átsorolódhattak a (történelmi) egyházak közé, mint például a baptista és a metodista egyházak, de szélsőséges megközelítések még a reformátusokat és az evangélikusokat is eretnekekként szektáknak minősítették. (A szektafogalom különböző meghatározásainak kitűnő összefoglalását adja Fekete Péter Az egyház és a szekta című 1967-ben íródott, de csak 1993-ban megjelent teológiai doktori értekezése.) Jelen tanulmány szinonimaként kezeli a kisegyház és a szekta kifejezést, legyen az keresztény vagy sem. A szabadegyház megjelölést viszont azokra a – zömmel – protestáns közösségekre használja, amelyek vallják a fent említett „szabad államban szabad egyház” tételt. Ezek magukra nézve nem fogadják el a „szekta” megnevezést.

A kisegyházak Magyarországon a 19. század derekán jelentek meg, terjedésük nagyobb visszhangot csak a század második felétől váltott ki. Ezek még mind protestánsok voltak, s egymástól való sokszor óriási különbözőségük ellenére van közös vonásuk, mégpedig a reformátori tanítás tagadása. (A reformáció egyházai szerint az üdvösség kizárólag Isten műve, kizárt az ember közreműködése. E tanítástól különböző mértékben távolodtak el a kisegyházak.) Mivel fellépésük egyfajta kritikát jelentett a történelmi egyházakkal szemben, ezért azok, – karöltve a mindenkori államhatalommal – közös nevezőn álltak a szekták megítélésében: a hitéletre, a közösségekre, a politikai berendezkedésre veszélyesnek minősítették őket. Védekezésük változatos módszereket produkált: elszigetelés, közöny vagy teljes megvetés, kigúnyolás, nevetségessé tétel, gyanúsítás, rágalmazás, vitatkozás, kiprédikálás, a kitérni szándékozók bürokratikus akadályozása, „kiharangozás”, az egyházi iskola, temető és föld használatának megtagadása, egyházi szolgáltatások rákényszerítése a szektásokra, erőszak, rendőrhatóság igénybe vétele, kiutasítás stb. A kisegyházak-szekták terjedését azonban semmiféle fellépés nem hárította el, bár nem is tudtak igazán nagy tömegeket meghódítani, hiszen híveik száma néhány tízezerre tehető. Az államnak a kisegyházakhoz való viszonyát az 1895. évi XLIII. tc. 1. §-a határozta meg: a kisegyházak követői egyénileg gyakorolhatták hitüket, az állam csak akkor avatkozhatott be vallási életükbe, ha megsértették a törvényeket vagy a közerkölcsöt; istentiszteletük vagy más közös szertartásuk közrendészeti ellenőrzés alatt állt. Mindez az el nem ismert (de megtűrt) felekezet státusát jelentette. Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint 8086 baptista, 5840 nazarénus, 256 metodista, 757 mohamedán, 145 egyéb vallású, 2322 felekezeten kívüli és 46 ismeretlen vallású lakos élt a Magyar Királyságban, összesen 17 452 fő. Ez az összlakosságnak 0,1%-a. 1918-ig jelentősebb kisegyházak a baptisták, a nazarénusok, az adventisták, a metodisták, a pünkösdi(sta) csoportok és a jehovisták.

A legnagyobb létszámú szabadegyházi közösség, a baptista egyház tagjai felnőttkorban alámerítéssel keresztelkednek. Az összkereszténységen belül a reformáció harmadik ágaként, a protestantizmus radikális vonulatához tartoznak. A krónika 1540-re datálja az első magyarországi baptista mártírt: Fischer András reformációja megelőzte Kálvin Jánost, „jutalma” az lett, hogy a krasznahorkai vár malomablakából kihajították. A szétszóratást követő hosszú csönd {II-322.} a 19. század második felétől tört meg: az első pest-budai baptista missziómunkás Rottmayer János (1818–1901) volt, aki körül 1846-ban kis gyülekezet alakult, de az Rottmayer Kolozsvárra költözése után meggyengült. A baptisták történelmében nevezetes esztendő 1873, ekkor érkezett hazánkba Meyer Henrik (1842–1919), a Brit és Külföldi Bibliatársulat ügynöke. Az ő nevéhez – valamint az általa baptizált (keresztelt) Kornya Mihályhoz (1844–1917) és Tóth Mihályhoz (1836–1931) – fűződik a magyarországi baptisták tényleges megszervezése és missziójának fellendítése. A baptista vallás a fővároson kívül Pozsony, Pest, Bács és Bihar vármegyékben terjedt el. A felekezet első önállóan épített – a német anyanyelvű Meyer Henrik munkálkodásának köszönhetően – német jellegű imaházát 1887. augusztus 20-án nyitották meg Budapesten a Wesselényi utcában. 1895-ben Csopják Attila vezetésével önálló magyar gyülekezet szerveződött, s ugyanebben az évben jelent meg először – s kisebb megszakításokkal azóta is – a baptisták első hazai lapja, a Békehírnök. 1905. szeptember 15-én a magyar baptisták Ócsán rendkívüli szövetkezeti gyűlésükön elfogadták első magyarországi hitvallásukat és szervezeti szabályzatukat. A századfordulótól kezdve tehát nemzetiségi hovatartozás szerint kétféle – német és magyar – gyülekezeti szerveződés jellemző, s ez megosztotta a baptista közösséget. Létszámuk és társadalmi súlyuk oly nagynak bizonyult, hogy a kisegyházak közül elsőként ők emelkedtek az elismert felekezet rangjára, 1905-ben (77.092/1905. VKM rendelet). A törvényes elismerést követő újabb hatósági rendeletek csak a budapesti hitközséget ismerték el, annak jogköre terjedt ki az egész országra. Gr. Apponyi Albert kultuszminiszter 1907. január 19-i intézkedése szerint a baptista vallásfelekezetbe való belépés csak a budapesti baptista hitközség elöljárójánál érvényes, s a szándékot az érintettnek személyesen kell jelenteni a székesfőváros polgármesterének (lett légyen akármilyen agg, beteg vagy útiköltségre áldozni képtelen szegény). Az elismerés az egyház belső életében válsághoz vezetett, a baptisták két tábora formálisan is szakított egymással: a törvényes elismerést nem igénylő, magukat szabad baptistáknak nevező kisebbségre és az elismertekre, akik 1908-ban Nagyváradon megalakították a Magyarországi Baptisták Szövetségét.

Baptista gyülekezet temploma Pécsett

Mindkét baptista irányzat szervezeti alapegysége a gyülekezet, amelyet a lelkipásztor által irányított presbitérum vezet. A két szövetségnek voltak közös akciói. Aggmenházat létesítettek Kiskőrösön (1910) és Hajdúböszörményben (1915), árvaházat nyitottak (1916), gyülekezeti énekeskönyveket adtak ki és létrehozták a Baptista Nyomdát (1910), megalakították a Vallásos Iratokat Terjesztő Társulatot (1911). A lelkipásztorok képzésében azonban nem voltak egy nézeten, ezért az 1906-ban alapított (és azóta is folyamatosan működő) Baptista Teológiai Szemináriumot a magyarok vezették.

Hazánk másik legrégibb protestáns kisegyháza a nazarénus felekezet (másnéven: Krisztus-követői), akik felnőttkorban, víz alá merítve keresztelkednek. Az egyházi adót mellőzik. Fegyveres katonai szolgálatot nem teljesítenek, mivel az emberölés minden módját bűnnek tartják. Hasonlóképpen tartózkodnak az eskütételtől is. Főként e két hitelv miatt kerültek konfliktusba a legutóbbi évtizedekig az állami hatóságokkal. A vallásfelekezetet Samuel Henrik Fröhlich (1803–1857) svájci református lelkész alapította. Első magyarországi gyülekezetüket 1839-ben Pesten szervezte meg Denkel János és Kropacsik János. Munkásságuk nyomán tértek meg Hencsey Lajos, Béla József és mások. A magyarországi Krisztusban Hívő Gyülekezet {II-323.} megalapítójának Hencsey Lajost tekintik, mert ő szerkesztette meg az első hitvallást az új hit követői részére 1841-ben. A gyülekezet a szabadságharc alatt szétszóródott, majd Béla József működése nyomán újjászerveződött. Vidéki terjedésük is megindult: Székesfehérváron, Móron, Nemesen, Keszthelyen és környékén, a Balaton-felvidéken, Tolnában, Liptó vármegyében, Erdélyben, majd a Délvidéken, Bácskában, Bánátban, Baranyában, Temesben, Csongrád, Heves és Békés vármegyékben. Ezek közül a legtöbb helyen ma is élnek nazarénusok, de a szerveződés első évtizedeiben létszámuk alig volt több néhány száznál.

Első hirdetői között tartják számon Kalmár (Krämer) Istvánt, aki szülőfalujában, Pacséron hozott létre már valóban nagy, közel 500 fős gyülekezetet. 1858-ban alakult meg a hódmezővásárhelyi gyülekezet. Jogi helyzetük 1868-ban enyhült, amikor a keresztelés elmaradása miatt báró Eötvös József vallásügyi miniszter úgy intézkedett, hogy a nazarénusok a köztük előforduló születéseket és halálozásokat a közigazgatási hivataloknál kötelesek bejelenteni – azaz lehetőséget kaptak a polgári anyakönyvezésre –, s e hivatalok továbbítják az adatokat ahhoz a lelkészhez, amelyikhez a nazarénus korábban tartozott. Az 1870-es években 4-5 ezren vallották magukat nazarénusnak, és ez a létszám a folyamatos növekedés eredményeképp a századfordulóra elérte a 14-15 ezer főt.

A fegyveres katonai szolgálat megtagadása miatt a háborús évek kemény megpróbáltatást, igazi hitpróbát jelentettek számukra. A legtöbb nazarénus katona már a bevonuláskor bíróság elé került. Az elítélt nazarénusokat általában munkára fogták: egészségügyi szolgálatra, konyhai munkára, vagy más, fegyverfogást mellőző tevékenységre. A hátországban maradottak gyülekezeti élete zavartalan volt.

A hetednapi adventisták a 19. század közepén Amerikában keletkezett protestáns, eszkatologikus, azaz Krisztus második eljövetelét hirdető vallási közösség. Ők is a felnőtt keresztséget gyakorolják. Az úrvacsorát kovásztalan kenyérrel és erjedetlen borral szolgálják ki. Tagjai nem dohányoznak, nem fogyasztanak alkoholt, kávét, teát. Táplálkozásuk vegetáriánus. Hiszik, hogy a meghalt lelke sem a mennybe, sem a pokolba nem jut, hanem alszik és várja a feltámadást, amely Jézus eljövetele lesz. Az „Advent” üzenet Magyarországra 1867-ben jutott el M. B. Czechowszky – volt lengyel katolikus pap – közvetítésével. Az adventista közösség magyarországi alapítója az akkor már Kolozsvárott élő Rottmayer János, az első 19. századi baptistákegyike volt. Gyülekezetük először Fogarason alakult 1898-ban. A rendszeres missziót az amerikai F. J. Huenergardt kezdte. A mai Magyarország területén a békéscsabai nazarénusokból kiváló, szombatünneplő csoportból alakult az első gyülekezet. Budapesten 1904-ben, Újpesten 1911-ben, Budán 1912-ben jött létre.

A gyülekezetek szaporodásával párhuzamosan ment végbe a felekezet szervezeti formáinak kiépülése. 1902-ben Kolozsvárott megszervezték az adventisták Osztrák–Magyar Balkáni Misszióterületének Magyar Egyesületét. Hamarosan a Monarchia nemzetiségei között gyülekezetek szerveződtek, s ez szükségessé tette a szervezeti differenciálódást. 1909-ben a Német Uniótól független konferenciává alakult a Magyar Egyesület. Ez lazább függést jelentett az Uniótól. 1910-ben folytatódott a tagolódás: az erdélyi gyülekezetekből Brassóban a Transsylvania Gyülekezet, Békéscsabán pedig a Magyar Missziótársulat alakult meg. A Magyar Missziótársulat 1911-ben három kisebb területi egységre bomlott: a Közép-Magyar Egyesületre, a Nyugat-Magyar Misszióterületre és az {II-324.} Észak-Magyar Misszióterületre. Ezekből Budapesten 1912. július 7–15. között új, a Balkánt is magába foglaló unió, a Duna Unió szerveződött.

A háború az egyház belső válságával járt: a felekezet pacifista, fundamentalista elveket valló tagjai 1916-ban megszervezték az „őrállók” mozgalmát. Ők eredetileg nem akartak új szervezetet létrehozni, hanem csak megreformálni egyházukat. A háború ideje alatt az őrállók neve 1844-es alapon maradt Adventisták volt.

A metodisták német eredetű kisegyház, bűnbánatra, megtérésre hívó igehirdetést folytatnak. A szabadegyházakban elterjedt kizárólagos felnőttkeresztség gyakorlatával szemben a gyermekkeresztséget is elfogadják. Magyarországon először Pozsonyban adtak hírt magukról 1898-ban, de ugyanebben az évben a Bácskában is megjelentek. Az első fővárosi metodista lelkipásztor Melle F. H. Ottó volt, az általa létrehozott gyülekezet a metodista egyház magyarországi anyagyülekezete lett. Az egyház német jellege erős, csak 1907-től folyt Budapesten magyarul is az istentisztelet. A metodisták kezdettől kitűnnek az öregek, betegek, szegények lelkigondozásában, segítésében, majd a szenvedélybetegségek elleni harcban. 1911-ben jogsegélyszolgálattal foglalkozó „népirodát” állítottak fel.

Szintén a századforduló éveiben jelentkezett egy tolsztojánus szellemvallási mozgalom. Az államot mint elnyomó szervezetet tagadva a szeretet vallását akarta megvalósítani, a Hegyibeszéd elveit akarta átültetni a gyakorlatba. Ezen eszmék magyarországi prédikátora Schmitt Jenő Henrik, Tolsztoj magyar követője. A mozgalomnak két fő bázisa volt: a balmazújvárosi Testvéri Közösség és az ibrányi szekta.

Jehova Tanúinak története az 1870-es évek elején Allegheny-ben (Pennsylvania, USA) megalapított bibliatanulmányozó csoporttal indult. Eleinte bibliakutatókként voltak ismeretesek, mivel a Biblia állandó tanulmányozása és magyarázása elsőrendű feladatuk, a Jehova Tanúi nevet 1931-ben vették fel. Jehova Tanúi nem valamely egyház elágazásának hírnökei, hanem a legkülönfélébb vallásos neveltetésben részesült emberekből tevődnek össze. Jehova magyarországi tanúinak története saját forrásaik szerint az 1890-es évek végén, más források szerint 1906-ban kezdődött el oly módon, hogy néhány magyar származású bibliakutató visszatért az USA-ból és Kanadából Magyarországra. Kezdettől nagy hangsúlyt fektettek tanaik írásos terjesztésére is. Már 1910-ben megjelent magyarul a felekezetalapító Theodor Russel Bibliai Tanulmányok című sorozatának első kötete: Az isteni terv a korszakokban. 1913 óta Őrtorony című lapjuk magyar nyelven is olvasható.

Hitelveikre jellemző, hogy nem állnak a „krisztusi kereszténység” talaján, mivel nem ismerik el Jézus Krisztus isteni voltát, s tagadják a Szentháromságot is. Magukat „komoly bibliakutatóknak” is nevezik, mert hitnézeteikben kizárólag a Bibliát tekintik mértékadónak. Hiszik, hogy az emberiség 1914 óta a dolgok jelen rendszerének utolsó napjaiban él, ezért várják a közeli „armageddoni csatát”, amelyben Jehova Tanúi le fogják győzni Jehova ellenségeit. Utána kezdődik az ezeréves boldogság a földön (e tanításuk miatt millenistáknak is nevezik őket). De ezt a földet majd csak Jehova imádói fogják benépesíteni, a mennyei királyságban pedig már csak 144 ezer keresztény osztozhat Krisztussal. (Ehhez képest taglétszámuk folyamatosan emelkedik, a 20. század végén már több mint ötmillió hirdető tevékenykedik szerte a földön.)

A közösség gyülekezetekben éli vallási életét. Hiszik, hogy mindannyian egy szellemi család tagjai, ezért nem tagolódnak papi és laikus rétegre. Az összejövetelekkel {II-325.} kapcsolatos szervezés, elnöklés és tanítás ügyeit a gyülekezeten belüli fizetetlen szolgák két csoportja intézi: az egyik a vének csoportja, akik tanítanak a gyülekezetben, a másik csoport a kisegítő szolgáké, akik a vének mellett tevékenykednek. A legtöbb gyülekezethez teljes idejű ún. evangéliumhirdetők kapcsolódnak, akiket önkéntes szolgálatuk mennyisége és minősége alapján különleges úttörőnek, általános úttörőnek és kisegítő úttörőnek neveznek. Egyébként Jehova Tanúinak minden tevékeny tagja havonta eltölt bizonyos időt azzal, hogy „Isten Királyságának” jó hírét prédikálja, ezért tapasztalni esetenként erőszakosnak is nevezhető intenzív térítésüket. Jehova Tanúi Vezető Testülete Brooklynban (New York, USA) székel. Ennek tagjait nem választják, hanem kinevezik. Ahhoz, hogy a mindenkori Testület tagjai maguk közé kinevezzenek valakit, az illetőnek sokéves teljes idejű szolgálattal a háta mögött meg kell felelnie a Bibliában lefektetett követelményeknek. Hasonló előírásoknak kell megfelelnie annak is, akit egy helyi gyülekezetben vénnek neveznek ki. Az illetőt ezután általában a helyi vének testülete ajánlja, kinevezését a Vezető Testülettől vagy annak képviselőitől kapja.

Jehova Tanúi nemcsak az egyházakkal, hanem a mindenkori állammal is gyakran konfrontálódnak, ugyanis semmiféle világi, állami vagy földi hatalmat nem ismernek el maguk felett, ennek megfelelően ezek törvényeit sem. Ezért tiltják híveiknek a fegyverfogást, a katonai szolgálatot, az eskütételt, a választójog gyakorlását stb. A hadviselés érdekeit sértő közlemények miatt a belügyminiszter 1916-ban több jehovista időszaki lapot betiltott.

1907-ben a budakeszi baptista gyülekezetből Bechtold Jakab vezetésével kiszakadó csoport Magyarországon is elindította a német eredetű Isten Egyháza (másutt Élő Isten Gyülekezete, Élő Isten Anyaszentegyháza, „lábmosók” néven jelentkező) protestáns evangéliumi szabadegyházi közösség szerveződését. Vallják, hogy a gyülekezet tagjai beleszülettek Isten családjába. A bemerítés és az úrvacsora mellett a lábmosás szokását is gyakorolják. 1914-ben már húsz helyen tartottak istentiszteletet, és kiadták az Evangéliumi Harsona című lapot. Taglétszámuk pár száznál soha nem volt több.

Nem protestáns, de szabadegyházi közösség az ókatolikusoké. Magyarországi történetük feltáratlan, némi információval Szigeti Jenő kutatásaiból rendelkezünk. Az ókatolikus egyház az első Vatikáni Zsinat után vált ki a római katolikus egyházból, mivel tagjai nem fogadták el az 1870-ben kihirdetett konstitúciót a pápai primátusról és csalatkozhatatlanságról (infallibilitás). A századforduló idején Budapesten egy ókatolikus egyházközség működött. Vezetőjét, Kubinyi Viktort 1913-ban az Amerikai Egyesült Államokban az antiochiai pátriárka püspökké szentelte, ám néhány év múlva, 1919-ben elhunyt.

Nem szekta, nem szabadegyház, nem kisegyház – csak magyarországi méreteiben kis vallás az iszlám. Híveinek száma az 1910. évi népszámlálás adatai szerint Magyarországon (Horvátország–Szlavónia nélkül) mindössze 553 fő, ebből 179 a török és 319 a bosnyák ajkú. Az iszlám vallás elismerésekor a magyar törvényhozás nemcsak erre a pár száz igazhitűre volt tekintettel, hanem arra a több mint félmillió – egész pontosan 612 137 – muszlimra, akik Bosznia–Hercegovina 1878. évi okkupációja, illetve 1908. évi annexiója révén kerültek az Osztrák–Magyar Monarchiába. S ha nagyon körültekintőek akarunk lenni a hívők számának betájolásakor, akkor az eddigiekhez hozzávehetjük még az 1913-ban magyar közigazgatás alá került Adakale szigetének mintegy ötszáz lakóját. (Bár a sziget csak rövid ideig és névleg tartozott Krassó-Szörény vármegyéhez.)

{II-326.} A törökök többsége a 20. század első évtizedének végén érkezett Magyarországra, de számbéli jelentéktelenségük miatt fel sem merült, hogy törvényt alkossanak az iszlámról. A bosnyák iszlám jelentősége ugyan már vitathatatlan volt, mégis a kérdést csak az I. világháború körülményei vetették fel.

Az iszlám vallást – és nem az iszlám vallásfelekezetet, hiszen ilyen nem volt Magyarországon – az 1916. március 30-án kihirdetett XVII. tc. törvényesen elismert vallásnak nyilvánította. (Azért nem bevettnek, mert nem felelt meg a vallásfelekezet 1895. évi XLIII. tc.-ben előírt követelményeinek.) Összehasonlításképp: az osztrák törvényhozás 1912-ben hasonló kérdésben hozott törvényt, de csupán a Bosznia–Hercegovinában honos hanafita irányzatot ismerte el. Az iszlám vallást azért kellett törvénybe iktatni, s nem rendeletbe (ahogy az a baptisták esetében történt), mert – ahogy a törvény indoklása megállapítja – hitelvei és tanai a magyarországitól eltérő történeti fejlődés következtében nincsenek összhangban jelenlegi jogrendszerünkkel. Tehát elismerése meghaladta a vallás- és közoktatási miniszter, sőt a kormány jogkörét is, ezért be kellett vonni a törvényhozást. A törvénycikk kifejezetten hangsúlyozta, hogy az iszlám magyarországi szervezete „összefüggésbe hozható a mohamedán vallást követőknek Boszniában és Hercegovinában fennálló törvényes szervezetével”. S nyilvánvaló az is, hogy az eljárás a Monarchia I. világháborús szövetségesének, a mohamedán Törökországnak tett gesztus is volt.