Az izraelita felekezet (1867–1918)

Bizonyos, hogy már a magyar államalapítás előtt is éltek zsidók a Kárpát-medencében. Nagyobb számban a 16–17. században, a török kiűzését követő betelepítési hullámban érkeztek a német és szlovák paraszti telepesekkel együtt. 1769-ben mintegy 20 ezer, 1790-ben már 88 ezer főre tehető a magyarországi zsidóság száma. II. József 1781. évi türelmi rendelete lehetővé tette ugyan, hogy a szabad királyi városokba is beköltözzenek, de egyenjogúsításukra csak a 19. században került sor.

Dohány utcai zsinagóga (Budapest)

Az Országos Rabbiképző és Tanítóképző Intézet épülete Budapesten

{II-316.} A kiegyezés az izraelita felekezet életébe is nagy horderejű változásokat hozott. Az 1866. május 15-i császári rendelet szellemében járt el az uralkodó, amikor az első törvények között szentesítette az 1867. évi XVII. tc.-t Az izraeliták egyenjogúsításáról polgári és politikai jogok tekintetében. A törvény egyszerűen és radikálisan rendezte az évszázada húzódó problémát: első paragrafusa kimondta, hogy az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottak. A második paragrafus pedig hatályon kívül helyezett minden ezzel ellenkező törvényt, rendeletet vagy jogszokást. A jogegyenlőség kimondása azonban nem jelentette, hogy az izraelita felekezet a történelmi egyházakkal egyenlővé vált volna. 1867 után egyébként jellemző, hogy a hivatalos iratokban és törvényszövegekben a korábbiaktól eltérően már egységesen az izraelita felekezet megnevezés található (s nem zsidó, héber vagy mózeshitű). Eszerint beszéltek magyar, német vagy más anyanyelvű, izraelita vallású magyar állampolgárokról. Magyarország észak-északkeleti tájain egészen 1944-ig élt a zsidóság egy igen zárt, különleges része: a hászídok. A jellegzetes öltözéket viselő, kaftános, prémkalapos, pajeszos, nagyszakállú, erősen vallásos zsidók mezőgazdasági kereskedelemből, fuvarozásból és földművelésből élő egyszerű emberek voltak. A hászíd élet középpontjában a rebe (cáddík, azaz igazságos vagy csodarabbi) állt, aki tisztaságánál fogva a leghivatottabb arra, hogy Isten előtt a szenvedő emberiség szószólója legyen. Nem csoda tehát, hogy a rebéhez tömegesen zarándokoltak a hívek, hogy lelki és anyagi gondjaikra vigasztalást és tanácsot kapjanak.

A magyarországi zsidó közösség 1868-ig ún. Communitas Judeorumokba szerveződött, amelyek egyszerre voltak vallási és közigazgatási-politikai egységek. Az izraelita felekezeten belül nincs elkülönült hierarchia, így hierarchikus egyházkormányzatról sem beszélhetünk. A felekezetet az egymástól teljesen autonóm izraelita hitközségek összessége képezi. A hitközségeknek nem volt sem regionális, sem országos szervük, amely képviselte volna őket akár az állam, a közigazgatás, akár más egyházak felé. A politikai emancipáció, a polgárosodó társadalom megérlelte a zsidóság vallási ügyeinek (át)rendezését is. Báró Eötvös József kultuszminiszter kezdeményezésére 1868. december 10-től 1869. február 23-ig a pesti vármegyeháza üléstermében tanácskozott az első országos izraelita kongresszus, az ún. Egyetemes Gyűlés. Képviselői azzal a céllal ültek össze, hogy megalkossák a magyarországi és erdélyi izraelita hitközségek országos szervezetét, s ezzel a felekezetet egyházzá szervezzék. Abban megállapodtak, hogy hitelvi kérdéseket nem tárgyalnak, hanem elismerik, hogy valamennyi hitközség a zsidó vallási törvény alapján áll.

A kongresszuson kidolgozták az izraelita hitközségek szervezeti szabályzatát. Ez azt jelentette, hogy a hitközség kizárólag egyházszervezeti alapegység, és ezentúl nem gyakorol közigazgatási funkciókat (mint addig a zsidó községek, a Communitas Judeorumok). A felekezet irányításában a választott testületek játszanak meghatározott szerepet, amelyben a világiak vannak többségben. A hitközség élén a választott képviselő-testület áll, világi elnök vezetésével. A rabbik a hitközség alkalmazottai, de hitéleti, valláserkölcsi kérdésekben az ő véleményük a mérvadó. E határozatokat – mivel nem mondták ki, hogy a zsidóság létrehozandó egységes vallásszervezetének a Sulchán Árúch törvénykönyv alapján kell állnia – a résztvevők jelentős hányada nem fogadta el és kivonult a kongresszusról, majd saját külön országos szervezetet alkotott. Azóta {II-317.} őket nevezik ortodox vagy talmud irányzatnak, a határozatokat elfogadókat pedig kongresszusi vagy neológ (új elveket követő) irányzatnak. Az egyik csoporthoz sem csatlakozó néhány hitközség magát status quo ante-nak nevezte.

A kongresszusi vagy neológ irányzat által elfogadott országos szervezet alapegysége a hitközség, amelyeket a Magyar Királyság területén (beleértve Erdélyt is) 26 községkerületbe soroltak, élükön választott tisztségviselőkkel. A legfelsőbb egyházi fórum az Országos Kongresszus, amelynek 3 évente kellett (volna) üléseznie. A kongresszus elnökségét is 3 évenként választják. Az elnökség évente tart gyűlést. Állandó szerve az 1871-ben felállított Izraeliták Országos Irodája, amelynek első elnöke Schweiger Márton, őt Simonyi József, majd Mezey Ferenc követte. A választott elöljárók nem alkotnak hierarchiát, mert ezek a tisztségek csak azzal a céllal létesültek, hogy a hitközségeket „kifelé”, az állam és más szervek felé képviseljék. A neológok rítusa bizonyos mértékben eltér a hagyományos ortodox rítustól. Legfőbb különbségek: papi ornátus viselete, orgonakíséret, sírkövek díszessége, a tóraolvasó-emelvény a frigyszekrény előtt van stb.

A neológ irányzatot elutasító ortodox zsidók szigorúan ragaszkodtak a vallási hagyományok érinthetetlenségéhez. A királytól 1871. október 22-én külön önkormányzati szabályzatot nyertek, és ezt követően az állam felé közvetítő bizottságokat állítottak fel. A magyarországi zsidóság töredéke egyik irányzathoz sem csatlakozott, hanem az országos kongresszus előtti állapotokhoz ragaszkodott. Ők képezték a status quo ante irányzatot. Országos szervezetüket csak hatvan év múlva, 1927-ben alkották meg.

A jogegyenlőség következő állomása a 19. század végének egyházpolitikai törvénykezése. A törvényjavaslatokat az izraelita felekezeten belül általában visszafogott hang fogadta. A polgári házasságkötés kapcsán főleg a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötés lehetősége foglalkoztatta a közvéleményt. A zsidó és keresztény közötti házasság zsinagógai áldását viszont még a neológ rabbik sem látták lehetségesnek. (Épp ezért vált híressé az azóta is csak „aradi áldásként” emlegetett eset: Rosenberg Sándor aradi főrabbi a Háláchára, azaz a zsidó vallástörvényre hivatkozva mégis megáldotta egy zsidó nő és egy keresztény férfi házasságát.) Az izraelita felekezetnek a történelmi keresztény egyházakkal való egyenlőségét, tehát vallási egyenjogúsítását hozta az 1895. évi XLII. tc. A recepciós törvényjavaslat eredeti formulája tartalmazta, hogy keresztény felekezetről át lehessen térni az izraelita felekezetbe, s épp emiatt bukott meg először az országgyűlésben. A gordiuszinak tűnő csomót végül a vallás szabad gyakorlásáról szóló törvény zárórendelkezése vágta át: lehetségesnek tartva minden bevett vallásfelekezetre való áttérést (s a recepció révén a zsidó felekezet is bevett lett) kimondatlanul is biztosítja a zsidó felekezetre való áttérés lehetőségét. A törvényjavaslatot a főrend háromszor tárgyalta, s harmadszorra is csak a főrendiház elnökének igenje döntött a javaslat mellett. Végül 1895. október 18-án hirdették ki az izraelita vallás bevett vallássá nyilvánítását. A recepciós törvény tisztázta az izraelita vallás és a keresztény felekezetek viszonyát, de nem rendelkezett a felekezet és az állam kapcsolatáról, mert hiányzott az egységes autonóm egyházi szervezet. A recepció 1926-ra vált teljessé, amikor a zsidóság képviselői is helyet kaptak a felsőházban.

A liberális polgári állam vallási semlegességével elhárult minden politikai vagy jogi akadály a izraelita vallású lakosok emancipálódása, politikai és kulturális egyenlősége és beilleszkedése {II-318.} elől. Az I. világháború végéig tartó polgári fejlődés igen kedvezően hatott a zsidóság erősödésére. Kialakult egy nagylétszámú, iskolázott, művelt értelmiségi, kereskedői és vállalkozói réteg, amely hazájának érezte Magyarországot, s zsidóságával jól megfért magyarsága. A zsidóság úgy asszimilálódhatott, hogy közben nem kellett feladnia vallási különállóságát vagy sajátos szokásait. A felekezet irányzatai közül a neológia volt az, amely leginkább vállalta a magyarosító hatások közvetítését. Tette mindezt annak érdekében, hogy az elvilágiasodó zsidó középrétegeket a felekezet kebelében megtartsa. Az 1890. évi népszámláláskor az izraelita lakosság 63,8%-a, míg 1910-ben már 76,89%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek. (2. táblázatunkból nyomon követhető, hogy ugyanekkor 21,62% német, 0,68% szlovák, 0,11% román s még kisebb arányban rutén, horvát illetve szerb nemzetiségű izraelita vallású élt Magyarországon.) A századfordulóra a zsidó nyilvános elemi iskolákban magyarul tanítottak, holott az 1868. évi népiskolai törvény csak a közép- és felsőfokú oktatásban tette kötelezővé az államnyelvek tanítását. A jiddis nyelv a felekezeten belüli érintkezés nyelve maradt. A 20. század nyitányára már európai nívójú intézménnyé nőtt a magyar zsidóság első főiskolája, az 1877-ben megnyílt Országos Rabbiképző Intézet.

A politikai légkör a kulturális és egyesületi életre is pezsdítőleg hatott, és komoly szellemi eredmények születtek. 1882-ben, az antiszemitizmus felmenő ívében indult az Egyenlőség című zsidó politikai napilap. Elsősorban az asszimilálódó zsidóság orgánuma volt, egyaránt bírálta a zsidógyűlöletet és az ortodox bezárkózást. Az első magyar nyelvű tudományos zsidó folyóiratot, a Magyar Zsidó Szemlét az Országos Rabbiképző Intézet professzorai alapították 1884-ben. Az idővel tekintélyes műhellyé izmosodott lapot indulásakor Bacher Vilmos és Bánóczi József szerkesztette, 1891-től Blau Lajos vette át, majd tanítványaik egészen 1948-ig gondozták. 1911-ben jelent meg Patai József szerkesztésében a művészi kivitelezésű Magyar Zsidó Almanach, s ugyanő egy év múlva megindította – a napjainkban is megjelenő – Múlt és Jövő című zsidó kulturális és publicisztikai folyóiratot.

A Magyar Zsidó Szemle első évfolyamában Goldziher Ignác vetette fel egy irodalmi társulat megalapításának gondolatát. A társulat érdekében többen megszólaltak: Kohn Sámuel a vallás kútfői és a felekezeti irodalom magyar nyelven való megismertetése miatt, Lőw Immánuel a zsidó tudomány népszerűsítése mellett a művelt zsidó közönség igényeinek kielégítése érdekében támogatta a tervet. Az előkészületek gyümölcse tíz esztendő alatt ért be: 1894 februárjában létrejött az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat (IMIT). A társulat 1895-től kiadott évkönyvei a zsidó tudományos élet legfontosabb alkotásait tették közzé. Az IMIT-ből hajtott ki még 1909-ben a Magyar Zsidó Múzeum terve, amit végül 1916. január 23-án nyitottak meg. Kiterjedt szociális munkát végeztek a különböző nőegyletek és gyermekvédő szervezetek. A Pesti Izraelita Nőegylet még 1866-ban jött létre azzal a céllal, hogy segélyezze a beteg és elesett nőket, árvákat. 1910-től a nőegylethez kapcsoltan működött a Weisz Alice Gyermekágyas Otthon, ahol tíz éven át tudták ingyenes ellátásban részesíteni a gyermekágyas nőket. 1897-ben nyitotta meg kapuit a Bródy Adél Gyermekkórház. 1909-ben létesült az Izraelita Szünidei Gyermektelep Egyesület, amely 7–13 éves szegény gyermekek nyaraltatását vállalta. 1910-ben alakult az Országos Izraelita Patronázs Egyesület, amely a veszélyeztetett zsidó gyermekek szocializációját segítette. Tanoncotthont és kertészeti telepet is működtetett a 20. {II-319.} századra már emberöltőnyi ideje aktív Magyar Izraelita Kézmű- és Földművelési Egyesület. A Pesti Izraelita Hitközség főrabbija, Hevesi Simon kezdeményezésére 1910-re alakult meg az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE), részben a zsidó vallás hagyományos értékeinek aktualizálására, részben a zsidó kulturális élet hiányosságainak pótlására.

Az asszimilációra és az Európa-szerte végighullámzó politikai antiszemitizmusra adott válaszként született meg a századfordulón a zsidó nacionalizmus, a cionizmus. Egyik elindítójának és első programjának a budapesti születésű Theodor Herzl A zsidó állam című, 1896-ban Bécsben németül megjelent könyvét tekintik. Herzl elgondolásának lényege az, hogy meg kell teremteni az önálló zsidó államot, mert csak egy saját nemzetállam keretei között maradhat fenn a zsidóság. A cionizmus eszméi hamar eljutottak Magyarországra is. Először sajtótudósításokban a Magyar Zsidó Szemle és az Egyenlőség hasábjain, majd szervezeti formában: 1903-ban Pozsonyban alakult meg (ám három év múlva már Budapestre költözött) a Magyar Cionista Szervezet. 1904-ben még Pozsony adott otthont a Mizrachi, az ortodox cionista világszervezet első kongresszusának. Budapesten – ugyancsak 1903-ban – létrejött a Makkabea, a cionista egyetemi hallgatók egyesülete. Tagjaiból kerültek ki a hazai cionista sajtó, a Zsidó Néplap elindítói. A Makkabeából ágazott el 1913-ban a Kadima, az első magyar zsidó cserkészegyesület és az egyetlen nyíltan zsidó sportegyesület, a Vívó és Atlétikai Club (VAC). A magyar cionisták az 1910-es évektől már a cionista világszervezet végrehajtó bizottságába is bekerültek. A cionisták a héber nyelvet szánták a zsidó állam hivatalos nyelvének, s ezzel hozzájárultak a héber kultúra iránti érdeklődés megélénküléséhez. Az érdeklődés több szervezetet is táplált, köztük az 1914-ben alakult 'Haszafah' Országos Héber Nyelvművelő és Irodalomterjesztő Társulatot.

A politikai antiszemitizmusra adott válaszok másik útja a zsidóság szervezeti egységtörekvése. Az ortodox–neológ szétválás óta a zsidóság jelentős részében, kivált a neológ irányzat képviselőiben minduntalan felvetődött az egyesülés igénye. Az összefogás szükségessége elsősorban azért fogalmazódott meg, mert az állammal szembeni önkormányzati jog gyakorlásához közös egyházi szervezet is kellett volna. Hiába volt a neológoknak országos hatáskörű központi szervezete, ha az állammal szembeni autonómia törekvések zátonyra futottak azon a (kultusz)kormányzati érvelésen, hogy a zsidóság szervezetileg megosztott. A kongresszusi (azaz neológ) községkerületi elnökök 1896. januári konferenciáján felmerült, hogy újból össze kell hívni az egyetemes gyűlést, de arra a kultuszminisztérum – a millenniumi év zsúfolt teendőire hivatkozva – nem adott engedélyt. A magyarosodást és az asszimilációt elfogadó neológoktól eredő javaslatokat az ortodoxok hagyományosan gyanakvással fogadták. Szervezeti önállóságukat féltve elvetették az együttes tanácskozás tervét is. A kongresszusi szervezettől elzárkózva, a századfordulót követő években az ortodoxia maga is lépéseket tett szervezete korszerűsítésére. 1905-ben az ortodox hitközségek képviselői országos gyűlést tartottak Budapesten, ahol 240 rabbi és 240 világi képviselő részvételével módosították korábbi szervezeti szabályzatukat. Az ortodox közvetítő bizottság helyébe ortodox izraelita országos képviselőség, központi bizottság és központi iroda létrehozását határozták el. Hat évre szólóan meg is választották az Országos Képviseletet, amelynek száz tagja – 60 világi, 40 rabbi – volt. Az országos szerv tényleges kormányzati eszköze a Magyarországi Autonóm Orthodox {II-320.} Hitfelekezet Központi Irodája volt. A szabályzatot Lukács György, a darabont-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere 1906. január 9-én hagyta jóvá. Az 1870-ben kidolgozott, 1871-ben pedig királyi szentesítést nyert szabályzathoz képest csökkent a rabbik szerep, s ezentúl világi képviselők is részt vehettek az ortodoxia irányításában. A neológ zsidóság vezetői 1912-ben ismét megkísérelték egy országos kongresszus összehívását az ortodox–neológ szakadás megszüntetésére. E kezdeményezés is kudarcba fulladt, az I. világháború pedig az egész kérdést levette a napirendről. A zsidóság minden irányzatát képviselő közös egyházi szervezet felállítására tehát egyelőre nem került sor.

Az I. világháború idején a zsidó felekezet teljes mértékben lojális volt az Osztrák–Magyar Monarchia kormányai és az uralkodó iránt. Az Országos Rabbiegyesület körlevelet intézett tagjaihoz, hogy imádkozzanak a győzelemért. A háborús évek történései közül legalább kettő hosszabb távon is befolyásolta a zsidóság megítélést. Az egyik tényező az antiszemita hangulatot is kiváltó bevándorlási hullám, elsősorban az orosz hadsereg hadműveletei következtében. Miután elfoglalták a Monarchiához tartozó Galíciát, a legtöbben onnan, illetve Bukovinából menekültek Magyarországra. A szokásaiban furcsa, öltözékében idegen, beszédében érthetetlen pajeszos zsidókra hamar kiosztották az áruhiányért és drágaságért felelős bűnbak szerepét. A bevándorlók megbélyegzése – történelmi mértékkel mérve pillanatok alatt – átragadt a már asszimilálódott zsidóságra is. Hasonló hatással járt az is, hogy a háborús konjunktúra eredményeként sok zsidó üzletember látványosan és hirtelen meggazdagodott, közülük többen úgy, hogy kihasználták a közellátás zavarait és feketéztek, csaltak, spekuláltak. Épp az antiszemitizmus felerősödése motiválta 1917-ben Jászi Oszkárt arra, hogy a Huszadik Század hasábjain vitát nyisson a zsidókérdés megvitatására. Persze a háború elvesztésének és a Monarchia széthullásának árnyékában egy néhány értelmiségire korlátozódó sajtópolémia nem segíthetett a zsidóság kedvezőtlen megítélésén. S valóban, néhány röpke év alatt elolvadt a zsidóságot elfogadó és befogadó emancipációs szemlélet.