19. századi előzmények

TARTALOM

A katolikus egyház (1867–1918)

{II-289.} Egyházak a dualizmus korában

FEJEZETEK

Az 1867-től az I. világháború kitöréséig tartó fél évszázad az alkotmányos jogállamiság és a polgárosodás jegyében telt el, s jelentős egyháztörténeti vonatkozásokkal bír. A magyar kormány lépésről lépésre haladt előre az 1848. évi XX. tc. szellemének – a vallásegyenlőségnek és az egyházak anyagi támogatásának – részbeni megvalósítása felé.

Mielőtt közelebbről megvizsgálnánk az egyes egyházakat, tekintsük át a korszak felekezeti viszonyait.

A lakosságon belüli arányszámát tekintve a latin szertartású római katolikus és az izraelita felekezet növekedett. Magyarázata a katolikus vallású agrárproletariátusnak és a zsidóságnak az átlagosnál nagyobb ütemű szaporodásában rejlik. A 20. század elején érte el tetőpontját az egész Kárpát-medencére kiterjedő kivándorlási láz, s tartott az I. világháborúig. Az egykori statisztikák szerint a kivándorlók száma meghaladta a kétmillió főt. Mivel különösen az északi vármegyékből vándoroltak ki tömegesen elszegényedett rétegek a többségükben szlovák lakosság köréből, így ez elsősorban az evangélikus (másodsorban a református) egyház számára jelentett érzékeny veszteséget.

Ugyancsak a népszámlálási statisztikákból követhetjük nyomon a felekezetek nemzetiségi megoszlását.

A korszak végére abszolút többségbe jutó katolikusok nemzetiségi összetétele a legvegyesebb. Nagyobb részben magyar, de jelentős a német és a szlovák elem is a latin szertartású római katolikusok között. A görög szertartású római katolikusok harmadrésze ruszin, kétharmada román, s csak néhány százezer fő erejéig magyar. Az ortodoxok (görögkeletiek) Magyarországon főleg két nemzetiséghez tartoztak: a románokhoz és a szerbekhez. Az evangélikusok magyarokból, németekből és szlovákokból kerültek ki – nagyjából egyenlő arányban. A református egyház tagjai szinte kizárólag magyarok voltak, akárcsak az unitárius egyházé, de az utóbbi Erdély területén volt honos. A királyi Magyarországon csak az elvándorlók nyomán lehet e vallás nyomait felfedezni. Végül az izraelita felekezethez tartozók mintegy 75–80%-a magyarnak, a többi németnek vallotta magát.

Ha az egyes nemzetiségek felekezeti hovatartozását elemezzük, akkor megállapítható, hogy a századfordulóra abszolút többségű magyarság volt felekezetileg a legheterogénebb: többsége katolikus, mintegy harmada evangélikus, a többi református, unitárius és izraelita. A lakosság 15%-át kitevő románok kétharmada a román ortodox nemzeti egyház tagja, egyharmada pedig görög katolikus, akik zömmel Észak-Erdélyben éltek. A számarányukban 10-11%-os szlovákok és németek felekezeti hovatartozása hasonlóan alakult: a szlovákok kétharmad része katolikus (főleg a nyugat-felvidéki területen), egyharmad része {II-290.} pedig lutheránus, azaz ágostai hitvallású evangélikus. A magyarországi németeknek mintegy harmada ugyancsak lutheránus (szászok, cipszerek), a többiek katolikusok (svábok). A magyarországi ruszinok kizárólag a görög katolikus egyházhoz tartoztak, amint a horvátok is teljes egészében katolikusok, míg a szerbek ortodoxok voltak. A magyarság, a németség és a hozzájuk asszimilálódott zsidóság kivételével az egyházak rendkívül fontos szerepet töltöttek be az egyes nemzetiségek nemzetté fejlődésében. A szerbek és horvátok korábban, a szlovákok és románok viszont a liberális magyar államban formálódtak nemzetté, mégpedig nem politikai, hanem egyházias keretek között. Ugyanis a szlovákok, a románok és a ruszinok elsősorban az egyházi intézmények – azok törvényben garantált autonómiája – segítségével fejleszthették anyanyelvüket, kultúrájukat, tarthattak fenn iskolákat és alakíthattak egyházmegyei takarékpénztárakat, segélyező egyleteket. A magyar törvények értelmében az elemi és népoktatás – elsősorban az egyházi iskolákban – az autonómia felügyelete és fenntartása alatt álló iskolákban folyt. Az egyházi ügyintézés, levelezés, kormányzás anyanyelven történt és az istentiszteletek, imák és szent énekek is anyanyelven (vagy a megfelelő liturgikus nyelven) csendültek fel.

A kiegyezési törvények után a magyar törvényhozás sorra fogadta el azokat a törvényjavaslatokat, amelyek megszabták azon jogi kereteket, amelyek között a liberális magyar polgári államban az egyházak működtek. A dualizmus egyházpolitikájának törvényhozási kiindulópontja az 1868. évi LIII. tc. A törvényesen bevett keresztény vallásfelekezetek viszonosságáról. Alapja az 1848. évi XX. tc., amelynek 1. §-a kimondta, hogy a 18. életév betöltése után (nők esetében férjhezmenetel után) „mindenkinek szabadságában áll más hitfelekezet kebelébe, {II-291.} s illetőleg más vallásra áttérni”.

A 11. § rögzítette a vegyes házasságok – bármelyik keresztény felekezet papja előtt is kötötték – érvényességét. A 12. § úgy rendelkezett, hogy a vegyes házasságból származó gyermekek nemük szerint kövessék a szülők vallását (tehát a fiúk az apa, a lányok az anya vallását), s ezzel ellentétes megegyezések (reverzálisok) érvénytelenek. A törvény az egyenjogúság szellemében mondta ki azt az alapelvet, hogy az állami és községi szubvenciókat a hívek számaránya szerint kell szétosztani.

Az egyházak pozíciói a polgári kori Magyarországon elsősorban az oktatás és a nevelés terén szembetűnő. Az 1868. évi XXXVIII. tc. 64. §-a minden elemi és polgári iskolában, az 1883. évi XXX. tc. pedig minden középiskolában kötelezővé tette a hitfelekezeti oktatást. Az elemi iskoláknak több mint fele valamely egyházhoz tartozott, és a tanítóképzésnek is közel 90%-a egyházi fenntartású iskolákban történt. Egy 1895-ben készült összesítés szerint az ország 16 838 elemi népiskolájának 81%-a egyházi fenntartású: 5479 latin szertartású katolikus, 2112 görög szertartású katolikus, 1791 ortodox, 1397 evangélikus, 2310 református, 47 unitárius, 540 izraelita felekezeti. Ugyanekkor állami elemi népiskola 975 (5,8%), községi 1965 (11,6%), magán 152 (0,9%), egyesületi 70 (0,4%) volt. Szakiskolákat és polgári iskolákat az egyházak kisebb számban tartottak fenn. A középszintű oktatás nagyobb része viszont a nagy múltú szerzetesrendi iskolákban és a történelmi patinájú protestáns kollégiumokban folyt. A zsidóságnak 1919-ig csupán egy középszintű felekezeti intézménye volt, mégpedig a vágújhelyi középiskola. Így az izraelita vallású tanulók csak állami vagy keresztény gimnáziumokban és reáliskolákban tanulhattak. A papi utánpótlást felsőfokú tanintézetek biztosították. A századfordulóra a következő intézetek működtek: 19 latin szertartású katolikus (budapesti kir. központi papnevelde, esztergomi, kalocsai, egri érseki hittani intézet, besztercebányai, győri, kassai, gyulafehérvári, nagyváradi, nyitrai, pécsi, rozsnyói, szatmári, szepeshelyi, székesfehérvári, szombathelyi, csanádi [Temesvár], váci és veszprémi püspöki hittani intézet), 4 görög szertartású katolikus (eperjesi és ungvári magyar nyelvű püspöki, a balázsfalvi érseki és a szamosújvári román nyelvű püspöki hittani intézet), 14 helyen 10 szerzetesrendi hittani intézet, 4 ortodox (a szerb nyelvű karlócai érseki, a román nyelvű nagyszebeni érseki, az aradi és karánsebesi püspöki hittani intézet), 4 evangélikus (a magyar nyelvű eperjesi, pozsonyi – amely 1920 után Sopronba került át – és soproni, a német nyelvű nagyszebeni), 6 református (Budapest, Debrecen, Nagyenyed, Pápa, Sárospatak, Kolozsvár), 1 unitárius (Kolozsvár) és szintén 1 izraelita, az Országos Rabbiképző Intézet Budapesten. Külföldön katolikus növendékek részére Bécsben az esztergomi érsek joghatósága alatt működött a Pázmáneum, illetve az Augusztineum, amelynek hallgatói a bécsi egyetem teológiai fakultásának hallgatói. Rómában részben magyar papnövendékek képzését szolgálta a Collegium Germanico–Hungaricum, amelynek tagjai a pápai egyetemek hallgatói. Közkedvelt volt a jezsuiták innsbrucki egyeteme is. A protestáns felekezetűek külföldön, kivált Németországban, Hollandiában és Svájcban tanultak.

Az 1868. évi LIII. tv.-nyel nem sikerült nyugvópontra juttatni a katolikus és protestáns egyházak között akuttá vált vitát, különösen nem a vegyes házasságban született gyermekek vallását illetően. A törvény betűje ugyanis ellentétes volt a katolikus kánonokkal, ezért a katolikus egyház továbbra is arra törekedett, hogy házasságkötés előtt a nem katolikus fél beleegyezőleg nyilatkozzon {II-292.} arról, hogy összes születendő gyermekét katolikus hitben neveli. A vegyes házasságból származó gyermekeket a katolikus papok – a törvény ellenére – megkeresztelték, akkori szóhasználat szerint „elkeresztelték”, ami a protestánsok körében nagy visszatetszést keltett. Az elkeresztelés azért váltott ki oly nagy vihart, mert a keresztelés tényét a katolikus pap bevezette egyháza anyakönyvébe is. S mivel ebben az időszakban állami anyakönyvezés még nem volt, a felekezeti anyakönyveket tekintették közhitelű nyilvántartásnak, s a polgári státus, többek között a vallás bizonyítására is a felekezeti anyakönyvekből készített kivonatok voltak az irányadók. A visszásságokat 1884-ben Trefort Ágoston, majd 1890-ben gróf Csáky Albin kultuszminiszterek is megpróbálták rendeletileg megszüntetni – sikertelenül. Nyilvánvalóvá vált, hogy a vallásfelekezeti békét csak akkor lehet helyreállítani, ha az anyakönyvezés kikerül az egyházak kezéből.

A modernizálódó és egyre inkább pluralisztikussá váló magyar társadalom követelményei nemcsak az anyakönyvezés területén követeltek változásokat. A 19. század végére már anakronisztikussá vált a katolikus egyháznak a felekezetközi (interkonfesszionális) és az államot érintő vallási ügyekben élvezett kivételes vezető szerepe, és ez beérlelte a polgári kori liberális törvényhozás csúcspontjaiként is emlegetett egyházpolitikai törvények megszületését.

Az 1894. évi XXXI. tc. bevezette a kötelező polgári házasságot, az 1894. évi XXXII. tc. a vegyes vallású házasságokban, illetve a házasságon kívül született gyermekek vallásáról rendelkezett, az 1894. évi XXXIII. tc. pedig a születések, házasságok és halálozások állami anyakönyvezését írta elő. Ezt követően, 1895. október 18-án hirdették ki az 1895. évi XLII. tc.-t az izraelita vallás bevett vallássá nyilvánításáról, s november 22-én nyert királyi szentesítést az 1895. évi XLIII. tc. a vallás szabad gyakorlásáról. Az 1. § szerint „Mindenki szabadon vallhat és követhet bármely hitet vagy vallást, és azt az ország törvényeinek, valamint a közerkölcsiség kívánalmainak korlátai között külsőképpen is kifejezheti és gyakorolhatja. Senkit sem szabad törvényekbe vagy a közerkölcsiségbe nem ütköző vallási szertartás gyakorlásában akadályozni, avagy hitével nem egyező vallási cselekmény teljesítésére kényszeríteni”. A 2. § leszögezte, hogy a polgári és politikai jogok gyakorlására való képesség teljesen független a hitvallástól. Az állam előtti egyenlőséget és a polgári jogegyenlőséget szolgálta a 3. §, amely szerint „vallási vagy egyházi szabályai miatt senkit sem menthetnek föl törvényen alapuló bármely kötelesség teljesítésétől”. A vallásszabadságot kodifikáló törvény korszerűségét igazolja az 5. § (is): valamely vallásfelekezetből kilépni, vagy valamely vallásfelekezetbe belépni mindenkinek szabad a törvényekben megállapított feltételek mellett. (A főrendiházban épp ezt a paragrafust vitatták a leginkább. Részben azért, mert viszonosságra épült – eddig áttérni csak egyirányba lehetett: zsidóból keresztényre –, részben pedig azért, mert lehetővé tette a felekezeten kívüliséget.) A törvény kimondta, hogy a jövőben a törvényesen elismerendő felekezet-státus feltétele legalább egy működő egyházközség és a hitéletükre vonatkozó szervezeti szabályzat bemutatása a Vallás- és Közoktatási Minisztériumban. Végül ez a törvény alkotta meg a bevett, elismert és el nem ismert vallások háromfázisú rendszerét, amely 1947-ig maradt érvényben.

Bevett vallás a latin, a görög és az örmény szertartású római katolikus, a református, az evangélikus, a görögkeleti szerb és román, az unitárius egyházak, valamint az izraelita felekezet. A bevett egyházak teljes vallásszabadságot és {II-293.} egyenjogúságot élveztek, különböző kedvezményeket, állami támogatást kaptak, szerzett előjogaikat is megtarthatták. Az elismert egyházak működése engedélyezett, de ahhoz állami támogatást vagy közigazgatási segítséget nem kaptak. A korszakban ilyennek minősült a baptista egyház (1905-től) és az 1916. évi XVII. tc.-kel elismert iszlám vallás. El nem ismert (vagy tűrt) felekezetek a gyülekezési jog általános szabályai alá helyezett és állandó rendőri ellenőrzés alá vont, a köznyelvben szektának nevezett felekezetek, pl. a metodisták, nazarénusok, jehovisták stb.

A felekezeti egyenjogúság azonban a bevett egyházaknál sem érvényesült következetesen, mert az 1848-ban meghagyott szerzett előjogokat nem törölték el. Ezért az egyik bevett vallás szorosabb, a másik lazább kapcsolatban állt az állammal. A katolikus egyháznak megmaradtak pl. az egykori államvallás jellegből fakadó gazdasági és közjogi előjogai (az esztergomi érsek koronázta a királyt, utoljára 1916. december 30-án, a veszprémi püspök a királyné koronázója, a hercegprímás a vallási ügyeket is érintő törvényjavaslatokat előzetes véleményezésre megkapta, az egri érsek a király negyedik fiának nevelője stb.), viszont működését bizonyos korlátok közé szorították a főkegyúri jog jogosítványai. A főkegyúri jog csak a katolikus egyház irányában érvényesült, a többi egyházzal szemben az államot a felügyeleti jellegű jogosítványok (iura circa sacra) illették meg. A bevett egyházak belső ügyeiket szabadon intézhették, ám nem részesültek az egyházi vagyonban. Ehelyett a kormányok különböző juttatásokat biztosítottak az állami költségvetés terhére, amiből a katolikusok kevésbé részesültek. A törvények biztosították a többi egyházak részére saját szerveik szabad megválasztását, zsinatok tartását (állami felügyelet és a zsinaton hozott törvények jóváhagyása és megerősítése mellett), önálló adókivetést, alapítványaik és vagyontárgyaik szabad kezelését.

Az egyházi vagyon és jövedelmek kérdése is összekapcsolódott az állam egyházpolitikájával. Az 1848. évi XX. tc.-nek a vagyoni egyenlősítésre vonatkozó ígérete nem valósult meg. Ezért időnként – kivált liberális és polgári radikális körökben – megfogalmazódott az egyházi javak szekularizálásának javaslata, de gyakorlati lépésekre nem került sor.

Az egyházak működésének anyagi alapjait több forrásból fedezték: ingatlanokból, közalapítványokból, a hívek rendszeres anyagi hozzájárulásából és államsegélyekből.

A legnagyobb földbirtokkal a katolikus egyház rendelkezett, s ez a kiváltságos helyzete 1945-ig megmaradt. Az 1895. évi mezőgazdasági statisztikai felmérés szerint a vallás- és tanulmányi alap birtokaival együtt 2 266 749 kh-ja volt. Ugyanekkor az ortodox (görögkeleti) egyház 123 745, az evangélikus egyház 71 623, a református egyház 165 062, az unitárius egyház 15 193, az izraelita felekezet pedig csupán 1099 kh-dal rendelkezett. Az egyházi javadalmasok nem rendelkeztek szabadon birtokaikkal, afelett a főkegyúr (király) vagy a kegyúr vagyonfelügyeletet gyakorolt. A katolikus eredetű és jellegű alapítványokat állami szervek kezelték, de céljaikat illetően inkább egyházi birtokok voltak. Felhasználásukról állandó vita folyt, főképpen a katolikus és a protestáns egyházak vezetői között, ami kivált négy nagy alapítványt érintett: a magyar katolikus vallásalapot, a magyar katolikus tanulmányi alapot, az egyetemi alapot és a Mária Terézia-akadémiai (Tereziánumi) alapot. A magyar katolikus vallásalap jövedelméből többek között kiegészítették a katolikus alsópapság kongruáját, fedeztek egyes plébániai és templomi kegyúri kiadásokat, támogatták a szerzetesrendeket, a papnevelő intézeteket, a középiskolákat {II-294.} és a hittanárokat. A tanulmányi alap jövedelméből az ún. kir. kat. gimnáziumok és egyéb iskolák, mint például tanítóképzők, görög katolikus népiskolák fenntartását segítették. Az egyetemi alap a Pázmány Péter által alapított, eredendően katolikus, de már a dualizmus korában állami intézménynek tekintett budapesti tudományegyetem céljait szolgálta. A Tereziánumi alapítvány eredetileg a nemesi származású katolikus ifjak tanítási és nevelési költségeinek fedezésére szolgált. Miután az alapítványt Ferenc József készpénzzel növelte, az arra érdemes magyar ifjak ösztöndíját származásra és felekezetre való tekintet nélkül fedezték.

Az egyházi bevételeket szaporították a hívek által fizetett egyházi adók, valamint a feudális korból megörökölt párbér és stólapénz. Gyakoriak voltak az alamizsnák, a templomi gyűjtések és egyéb alkalmi szolgáltatások. A nem katolikus alsópapság jövedelmének „illő” kiegészítését (kongrua) tárgyalt korszakunkban az 1898. évi XIV. tc. rendezte.

A katolikus egyház eleinte megpróbálta maga megoldani papságának ellátását, ám a rendezést végül kiterjesztették a katolikus papokra is (1909. évi XIII. tc.). 1908. január 1-jétől az államkincstár terhére a megfelelő képesítéssel bíró lelkész évenként 1600 koronát, a nem képesített lelkész 800 koronát, a képesített segédlelkész 1000 koronát, a nem képesített segédlelkész 800 koronát kapott. Később korpótlékot (1913. évi XXXVIII. tc.), a nős lelkészeknek családi pótlékot (1917. évi IX. tc.) állapítottak meg.

A bevett egyházak vezetői a törvényhozásban is képviseltették magukat. Hivatalukból eredően 1885-ig a katolikus és ortodox főpapok, majd a főrendiház megreformálása után 1885-től a protestáns egyházak is képviseletet nyertek az országgyűlés második kamarájában. Az 1885. évi VII. tc. értelmében egyházi méltóságuk időtartamára 56-an (1913-tól 57-en) lehettek a főrendiház tagjai:

a) a Magyar Szent Korona Országainak latin és görög szertartású római katolikus egyháznagyjai:

• Magyarország hercegprímása (aki az esztergomi érsek) és
• a többi érsek (kalocsai, egri, zágrábi és gyulafehérvár-fogarasi görög katolikus);
• a megyéspüspökök (egyháztartományonként: győri, veszprémi, pécsi, váci, nyitrai, besztercebányai, szombathelyi, székesfehérvári, munkácsi görög katolikus, eperjesi görög katolikus; erdélyi, nagyváradi, csanádi; szepesi, rozsnyói, kassai, szatmári; zengg-modrusi, diakóvári (vagy boszna-szerémi), körösi görög katolikus; nagyváradi görög katolikus, szamosújvári, lugosi);
• a magyar király kinevezésétől függő nándorfejérvári felszentelt (címzetes) püspök és a tinnini (vagy knini) felszentelt püspök;
• a pannonhalmi bencés főapát;
• a jászói (premontrei) prépost;
• az aurániai perjel.

Összes katolikus = 1 + 4 érsek, 23 megyéspüspök, 2 címzetes püspök, 3 szerzetes, azaz 33 fő.

Attól kezdve, hogy 1913. augusztus 7-én kihirdették az 1913. évi XXXXV. tc.-et a hajdúdorogi görög katolikus egyházmegye létesítéséről, a püspökség mindenkori püspöke is a főrendiház tagja lett, mint a 34. katolikus egyháznagy.

b) a görögkeleti egyház egyháznagyjai:

• a szerb pátriárka (karlócai metropolita);
• a román metropolita (nagyszebeni, illetve gyulafehérvári érsek is);
• a megyéspüspökök (szerbek: budai, bácskai, temesvári, verseci, pakráci, károlyvárosi (plaski); románok: aradi, karánsebesi).

Összes ortodox = 2 érsek + 8 püspök, azaz 10 fő.

c) protestánsok:

• a reformátusok hivatalban legidősebb {II-295.} 3 püspöke és hivatalban legidősebb 3 főgondnoka;
• az evangélikusok hivatalban legidősebb 3 püspöke, egyetemes egyházi és iskolai felügyelője és a hivatalban legidősebb 2 kerületi felügyelője;
• az unitáriusok hivatalban idősebb egyik elnöke, azaz vagy püspöke, vagy főgondnoka.

Összes protestáns = 6 református + 6 evangélikus + 1 unitárius, azaz 13 fő.

Az állam egyházpolitikájának végrehajtó szerve a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium volt. A kialakult szokásjog szerint ennek élén csak katolikus közéleti személyiség állhatott. A minisztérium ügyosztályai közül az I. a katolikus egyház és az állam kapcsolataival foglalkozott, élén általában egy esztergomi kanonok állt osztályfőnöki rangban. A többi egyház ügyeivel különféle ügyosztályok foglalkoztak, a korszak nagyobb részében a II. ügyosztály. Emellett a kormányzatban főleg az oktatásügy területén találhatunk egyházi személyeket. A hatalomgyakorlás szempontjából fontos a tábori lelkészet jelenléte is, amely a k. u. k. hadseregben a katolikus tábori püspök irányításával működött, míg a magyar királyi honvédségnél az ilyen irányú feladatokat a területileg illetékes lelkészek látták el.

19. századi előzmények

TARTALOM

A katolikus egyház (1867–1918)