A polgári demokratikus forradalom és az egyházak

A központi hatalmak világháborús veresége gyökeres változásokba torkollott: 1918. október 23-ról 24-re virradó éjjel megalakult a Nemzeti Tanács, október 31-én győzött a polgári demokratikus forradalom, november 16-án pedig kikiáltották a független Magyar Köztársaságot, új korszakot nyitva a magyar nép történetében. Az Osztrák–Magyar Monarchiának vége szakadt. Bár a Nemzeti Tanácsban döntő szerepet játszó pártok (Szociáldemokrata Párt, Polgári Radikális Párt) programjainak egyaránt lényeges része volt az állam és az egyház teljes szétválasztása, az egyházak magántestületekként való kezelése, az egyházi birtokok köztulajdonba vétele, a hatalom átvétele után mégsem tartották elsőrendű feladatuknak programjuk e részének végrehajtását és nem bolygatták meg azonnal a meglévő jogi kapcsolatokat. Sőt a katolikus egyház irányában – a szeparációval ellentétes lépésként – a királyok által addig gyakorolt főkegyúri jogot fenn kívánta tartani. (Ténylegesen egyik forradalom kormánya sem gyakorolta ezt a jogot, az egyetlen akkori kinevezést, a váci püspöki szék betöltését Hanauer Árpád István személyével a Szentszék már egyoldalúan, a kormány megkérdezése nélkül foganatosította.) A polgári demokratikus forradalom első időszakában az egyházak siettek támogatásukról biztosítani a Károlyi-kormányt a rend és biztonság megteremtése érdekében. Így határozott a katolikus püspöki kar, így nyilatkoztak a protestáns egyházi vezetők is.

A katolikus püspöki kar 1918. november 20-i konferenciája üdvözölte a köztársasági kormányt, és bejelentette, hogy teljes erejével támogatni fogja azt. A főkegyúri jog átháramlásában a testület nem foglalt állást. Csernoch János hercegprímás 1918. november 28-án levélben közölte gróf Károlyi Mihály miniszterelnökkel, hogy a magyar püspöki kar őszintén örülne, „ha a magyar kormány elhatározná magát a Szentszékkel való diplomáciai összeköttetés létesítésére, ami által az egyház jogi helyzetének tisztázása és a szükséges reformok keresztülvitele lehetségessé válnék”. Károlyi válaszában a fiatal köztársaság érdekében állónak nevezte a Szentszékkel való viszony rendezését. A kormány szándékáról a hercegprímás levélben tájékoztatta a bécsi nunciust, egyben kérte közvetítését.

A polgári demokratikus forradalom ismét aktuálissá tette a katolikus autonómia kérdését, az adott politikai helyzetben az egyháznak is érdekében állt az államtól független katolikus önkormányzat megteremtése. A november 20-i püspökkari konferencia az autonómia „gyors megvalósítását”, munkálatainak irányítására pedig Országos Katolikus Tanács alapítását határozta el. A valamennyi politikai áramlatot egyesítő tanács november 24-én alakult meg. Elnöke gróf Apponyi Albert, főelőadója Giesswein Sándor és Turi Béla, tagjai a püspökökön kívül Haller István, Hock János (a Nemzeti Tanács elnöke), Huszár Károly, Simonyi-Semadam Sándor, Ernszt Sándor, Persián Ádám, Zboray Miklós, Szmrecsányi György, Vass József, gróf Zichy János, gróf Zichy Aladár és Wolff Károly voltak. Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök bejelentette, hogy „a katolikus autonómia azonnali megalakításához a püspöki kar hozzájárult, és hogy a Katolikus Tanács fog az egyházi vagyon kérdésében irányítani, a főkegyúri jogok kérdését tisztázni és gyakorolni”. A tanács határozata értelmében ezután az egyes egyházmegyékben is megalakultak a katolikus autonómiai {II-328.} tanácsok. A plébániák megerősítése érdekében a fővárosban kezdtek hozzá először az autonómia alapsejtjeinek szánt egyházközségi szervezet kiépítésére. Decemberben megkezdődött a hívők összeírása, az ideiglenes egyházközségek és plébániák szervezése. A munkában aktívan részt vett az alsópapság, elsősorban az ún. Országos Papi Tanács tagsága, akik az autonómia megvalósításától egyfajta egyházi demokratizálódást, s nem utolsósorban fizetésrendezést is reméltek.

A nehéz szociális helyzetben lévő, az egyházi hierarchiában elnyomott alsópapság szervezetét 1918. november 7-én a Központi Papneveldében összesereglett mintegy száz pap, zömmel fiatal segédlelkész alapította. Az Országos Papi Tanács működését kezdetben a püspökök ellenszenvvel fogadták ugyan, de méltányolták. Amikor azonban mind radikálisabb és szélsőségesebb hangot ütött meg – 1919. január 15–16-i (egyetlen) országos kongresszusán egyes papok már nyíltan izgattak a cölibátus és a püspöki tekintély ellen –, elhatárolódtak tőle, Rott Nándor veszprémi megyéspüspök egyenesen föloszlatását javasolta. A Papi Tanács 1919. március 10-én még benyújtotta alapszabályzatát Csernoch János bíboros hercegprímáshoz, de ő a proletárdiktatúra miatt nem foglalkozott a kérdéssel, s a Papi Tanács a Tanácsköztársaság idején be is szüntette működését. Nem született meg az autonómiáról szóló néptörvény, az előkészületeket elsöpörte a proletárdiktatúra.

Már a polgári demokratikus forradalom első hetében, 1918. november 6-án Lovászy Márton, akkor még vallás- és közoktatásügyi miniszter „a minisztertanács felhatalmazása alapján” Kováts J(ános) István budapesti református teológiai tanárt „a protestáns (református, ágostai evangélikus és unitárius) egyházak jogos érdekeinek megvédésére irányuló intézkedések előkészítésére és foganatosítására a protestáns ügyek kormánybiztosává” nevezte ki. A kormánybiztosi hivatal egyik fontos teendője volt az elszakadó területekről részben kitelepített, részben menekülő lelkészek, tanárok, tanítók segítése, támogatása, valamint a jogilag még az anyaországhoz tartozó, de a valóságban már elszakított területekre az államsegélyek eljuttatása, a talpra állás segítése. Ehhez járult még a külföldi protestáns egyházak tájékoztatása, segítségük kérése és megszervezése, s bizonyos diplomáciai tevékenység is, hiszen a kormány sok esetben semmiféle kapcsolatot sem tudott létesíteni egyes külföldi országokkal, így szívesen vette az egyházak ilyen irányú segítségét. A kormánybiztosi hivatal a Tanácsköztársaság első napjaiban szűnt meg.

A korabeli sajtóból kitűnik, hogy az evangélikusság is reménységgel és örömmel reagált a polgári demokratikus forradalomra, a köztársaság kikiáltására. A püspöki körlevelekben is hasonló hangulattal találkozunk, ami érthető is, hiszen a Habsburg-uralkodóház politikája mindig protestánsellenes volt. „A döntésre egyedül hívatott nemzet határozott!” – állapította meg ekkor Kapi Béla püspök és hozzáfűzte: „Támogassuk a kormányt munkánkkal, segítsük a hatóságokat, a Nemzeti Tanácsot…” Ennél határozottabban írt Geduly püspök a nyíregyházi Tanácsnak: „Mi tehát megnyugvással, nemcsak egyszerű örömmel, de szinte kitörő lelkesedéssel üdvözölhetjük hazánk ez új államformájának kimondását!”

Hamarosan Országos Evangélikus Tanácsot alakítottak, amely memorandumban fordult a kormányhoz, s egyebek között azt kérte, hogy ne robbantsanak ki kultúrharcot.

A magyar református egyház szervezete, gyakorlata, élete még a 20. század elején is át meg át volt szőve feudális elemekkel; a református teológiától és {II-329.} egyházi közgondolkodástól egyáltalán nem volt idegen a polgári átalakulás lényege. A református egyház felsőbb vezetése gyorsan reagált az eseményekre. 1918. november 2-án Budapesten az egyházkerületek püspökei és főgondnokai értekezletet tartottak, amelynek napirendjén a politikai helyzet alakulása szerepelt. Az értekezlet állást foglalt a legfontosabb politikai és egyházi kérdésekben. Állásfoglalására hatott a kálvinizmus demokratikus hagyománya, de megtalálható benne az ismeretlen jövőtől való félelem csakúgy, mint a területi integritás követelése. Nyilatkozatok jelentek meg a különböző egyházi lapokban. Az állam és egyház szétválasztásának elkerülhetetlen voltát világosan látták az egyház vezetői és teológusai egyaránt. A korábbi törvényes rend felbomlása következményeit latolgatva óvtak az „anarchiától”. Az állásfoglalások – árnyalati vagy megfogalmazásbeli különbségek, eltérések ellenére is – leginkább Pokoly József debreceni egyetemi (teológiai) tanár szavaival summázhatóak: „Amint végzetes tévedésnek tartom szembehelyezkedni az új szociális rend kialakulásával, éppoly kevéssé tartom megengedhetőnek, hogy az egyház materialista elveknek behódoljon. Az új társadalmi rend nincs ellentétben a keresztyénség elveivel, sőt az evangélium a gőzgépek korát 18 évszázaddal megelőzve, elhintette már annak csíráit. Ezért a keresztyénség és a mai társadalmi törekvések között, az utak különbözősége dacára is lehetséges kooperáció.” (Protestáns Szemle, 1919)

Az események alakulása nem csupán az egyház felső vezetését mozgatta meg és kényszerítette reagálásra, állásfoglalásra. Az alsóbb szintű testületeket is foglalkoztatták a változások, egészen az egyes – nemcsak budapesti – presbitériumokig. A főként ifjabb és alacsonyabb beosztású egyházi munkások magatartását az egyház életében évtizedek óta jelentkező, de megoldást nem nyerő, így egyre inkább felhalmozódó és egyre élesebbé váló gazdasági, szervezeti, teológiai problémák, ellentétek, feszültségek motiválták. A fővárosban, ahol a politikai események is leginkább zajlottak, s ahol a feszültségek is legjobban érezhetőek voltak, mert ott voltak a legégetőbbek a problémák, ott indult meg legelőször a szervezkedés is az új irányban. A változásokra legfogékonyabbak, így a megmozdulásokban és szervezkedésekben élenjárók a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDSZ) vezetői voltak. Egy szűkebb körű lelkészi társaság október 27-én tanácskozásra gyűlt össze. A „szabad egyház szabad államban” elv foglalkoztatta a csoport tagjait, s pontokba foglalták az egyház „új reformáció”-jának általuk fontosnak tartott elvi és gyakorlati tennivalóit. Programjuk, követeléseik az adott körülmények között forradalmi színezetet kaptak.

A Pesti Református Egyházmegye lelkészei és a Budapesti Református Teológiai Akadémia tanárai – Nagy Ferenc esperes összehívására – 1918. november 15-én a Teológiai Akadémia épületében értekezletet tartottak, amelyen Petri Elek püspök elnökölt. Ezen az értekezleten megvitatták az október 27-i megállapítások pontjait, s azokat, mint programot, elfogadták. Annak végrehajtására akkor és ott megalakult az Országos Református Tanács, amelynek elnökévé Haypál Benő budai lelkészt választották meg.

Az Országos Református Tanács programja három nagyobb témakört ölelt fel:

1. Egyházpolitikai reformok: egyház és állam szétválasztása; szabad egyház szabad államban; a felekezetek közötti jogegyenlőség és viszonosság az 1848. évi XX. tc.-ben lefektetettek alapján, az egyházi, közoktatási és társadalmi intézmények jogosultságának épségben tartásával.

{II-330.} 2. Egyházalkotmányi reformok: új zsinat összehívása új választás alapján; új egyházalkotmány; a Konvent eltörlése; általános egyházmegyei és egyházkerületi tisztújítás; az egyházi közigazgatás és bíráskodás különválasztása; az egyházi ülések fő témája a gyülekezetek belső élete legyen; nagy létszámú egyházközségek kisebb önálló gyülekezetekké alakítása lelkigondozói szempontok szerint; szórványok ügyének intézményes rendezése; egyházmegyék és egyházkerületek új, arányos felosztása; a szertartások korszerűsítése; lelkészek teljes jogegyenlősége; a lelkészválasztások reformja; a lelkészi díjlevelek rendezése; tanárok, tanítók jogviszonyának rendezése; nők aktív és passzív választójogának törvénybe iktatása.

3. Belső egyházi reformok: a vallástanítás és nevelés reformja a konfirmáció megfelelő átalakításával; a teológiai tudományos képzés és a gyakorlati lelkésznevelés reformja; lelkészek továbbképzése, gyülekezeti munkások részére hiterősítő és tudományos tanfolyamok rendszeresítése; az egyházhoz való tartozás kényszerének („hitkényszer”) valóságos eltörlése; egyházfegyelem; a belmissziói munkáknak és szervezeteknek az egyház egyetemes szervezetébe való beépítése; a református egyházak világszövetségbe való tömörítése; az egyházi sajtó színvonalának emelése.

Az Országos Református Tanács országos jellegű lapot is indított Új Reformáció címmel, amelyet Haypál Benő és Veress Jenő (dálnoki) teológiai magántanár szerkesztett.

Az Országos Református Tanács programja vegyes fogadtatásban részesült: a Kálvin Szövetség, a dunántúli és a Tiszán inneni egyházkerület rokonszenvvel fogadta, az erdélyiek néhány ponton bírálták ugyan, de egészében egyetértettek vele. Ellene fordult viszont a legnépesebb egyházkerület, a tiszántúli vezetősége. Ennek oka – a személyi ellentétek mellett – abban is kereshető, hogy a program egyenlőségre való törekvése a tiszántúliak majoritását veszélyeztette. A lelkipásztorok egy jelentős része pedig a program „szabad egyház szabad államban” elve mellé azért vonakodott felzárkózni, mert úgy vélte, hogy az új rendszer aligha fogja az egyházakat anyagilag támogatni, kongruát folyósítani, az önfenntartásra való átállás pedig az adott viszonyok között képtelenség, hiszen az egyház legtöbb problémája éppen anyagi természetű, vagy anyagi vonzatú volt (még akkor is, ha azoknak egy jelentős hányada mögött a mélyben lelki, hitbeli okok húzódtak meg). Az Országos Református Tanács reformtörekvései nem valósulhattak meg. Az események felgyorsulása, a kül- és belpolitikai viszonyok alakulása egyébként is más irányba haladt.

A kisegyházak képviseletében 1918. november 5-én küldöttség kereste föl a Nemzeti Tanácsot és kinyilvánította hűségét. A köztársaság kikiáltását november 18-án a Pesti Izraelita Hitközség nevében Hevesi Simon főrabbi is üdvözölte. A fővárosi és vidéki zsidóság létrehozta a Magyar Zsidók Szabadszervezeti Tanácsát, amelynek programtervezete a zsidó szervezetek demokratizálását és – visszatérő óhajként – egységes országos zsidó tanács létrehozását javasolt, továbbá szorgalmazta a héber nyelv oktatását, s általában a zsidó nevelésügy zsidó szellemű megreformálását. A felekezeti szintű szervezkedés egyik jele volt, hogy közel száz rabbi csatlakozásával megalakult az Országos Rabbitanács is.

1918–1919 fordulóján új zsidó szervezetek is alakultak. Főleg vidéken cionista karhatalmi alakulatokat szerveztek. Berinkey Dénes miniszterelnök 1919 elején ünnepélyesen elismerte az 1903 óta működő Magyar Cionista Szervezetet.

Egyéb megnyilatkozásokban az emancipáció féltése fogalmazódott meg, mint {II-331.} ahogy az az Országos Rabbiképző Intézet 1919. január 13-i deklarációjából is kitetszik: „A zsidó vallás független országtól és államtól, néptől és nemzettől. Vallástörvényeink szerint zsidó az, aki a zsidó hitet vallja, tekintet nélkül arra, hogy születésénél fogva mely népnek és politikai hozzátartozóságánál fogva mely nemzetnek fia… Azt vallottuk és azt valljuk, hogy a magyar zsidóság a magyar nemzet szerves része, az volt és az marad.”

Az állam és az egyházak kapcsolataiban 1919 elejétől fokozatos változás következett be: az 1919. január 18-án megalakult Berinkey-kormány már határozott lépést tett az állam és egyház szétválasztására. Az 1919. január 23-án kihirdetett 1919. évi V. néptörvény a szeparáció jegyében a fennálló Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium helyébe önálló vallásügyi és önálló közoktatásügyi minisztériumot állított fel. A Vass János vezette új Vallásügyi Minisztérium feladata lett az állam és egyház szétválasztásának megvalósítása. A szétválasztás ellen mind a katolikus, mind a protestáns egyházak tiltakoztak. Csernoch János hercegprímás kimondottan az ezeréves hagyományok megbontásának, a katolikusok elleni fellépésnek minősítette. A polgári demokratikus kormány nevéhez fűződik még az 1919. február 16-án kihirdetett XVIII. néptörvény A földművelő nép földhöz juttatásáról, amely elrendelte a 200 kh feletti egyházi birtokok kisajátítását is. (A kisajátítás határát egyébként 500 kh-nál húzta meg a törvény.) A törvény, és főként a hátrányos megkülönböztetés ellen a katolikus főpapság erélyesen tiltakozott. Tiltakozása érthető, hiszen az ekkor még meg nem szállt országrészekben több mint egymillió kh birtoka volt. (A földreform végrehajtására egyébként nem került sor.) Az állam és az egyház viszonyának feszültségét jelzi, hogy ellenforradalmi magatartás miatt 1919. február 27-én gr. Mikes János szombathelyi megyéspüspököt a celldömölki bencés apátságba internálták. Március 4-én Kunfi Zsigmond közoktatásügyi miniszter eltörölte a kötelező vallásoktatást. Néhány héttel később, 1919. március 21-én a Budapesti Munkástanács ülése határozatot hozott a hatalom átvételéről és kikiáltották a Tanácsköztársaságot.