A Tanácsköztársaság és az egyházak

A megalakult Forradalmi Kormányzótanács valláspolitikája sokkal radikálisabb vonalat követett, mint amilyen a forradalom első, polgári demokratikus szakaszának kormányáé volt. A Forradalmi Kormányzótanács hatalmas lendülettel látott hozzá programja megvalósításához, amelynek során egyik első intézkedéssorozata az állam és egyház szétválasztására vonatkozott. Ezzel kapcsolatban rövid idő alatt rendeletek sokasága született: a főváros Közoktatásügyi Bizottsága elrendelte a hitoktatás megszüntetését a fővárosi iskolákban (március 27.); a Forradalmi Kormányzótanács XXIV. sz. rendelete valamennyi nem állami nevelési és oktatási intézményt köztulajdonba vett (március 29.); megszüntették a tanítás kezdetén és végén tartott imádságot, eltávolíttatták az iskolákban kifüggesztett vallásos tárgyú képeket, jelképeket és szobrokat (április 10.). Kunfi Zsigmond közoktatásügyi népbiztos április 17-én kiadta A vallás szabad gyakorlásáról szóló rendeletét. A rendelet bevezető és megokoló része kimondta, hogy a Tanácsköztársaság a vallás szabad gyakorlását mindenki számára megengedi, és a forradalmi rend ellenségeinek tekinti mindazokat, akik vallása szabad gyakorlásában bárkit megakadályoznak vagy megzavarnak. „Mivel vannak, kik a vallás szabad gyakorlatának ürügye alatt nyílt vagy leplezett ellenforradalmi mozgalmat szítanak – mondja a rendelet –, s a vallásos {II-332.} összejöveteleken a Tanácsköztársaság rendje, szelleme, intézményei ellen izgatnak, kimondja, hogy az ily visszaéléseket a legkíméletlenebb szigorral fogja megtorolni, s kötelességükké teszi az összes helyi munkás-, paraszt- és katonatanácsoknak, valamint az ellenőrzésük alatt működő tanácsköztársasági szerveknek és megbízottaknak, hogy a valóban vallásos összejövetelek (beleértve az úgynevezett nagyszombati föltámadási körmeneteket stb.) szabadságát minden erélyökkel biztosítsák.” Az egyházakat „kellemes meglepetésként” érte az április 17-i rendelet, lehetővé téve pl. a katolikus húsvéti föltámadási körmenetek zavartalan megtartását. Néhány nap múlva újabb keserű pirula következett: április 21-én a Közoktatásügyi Népbiztosság 13/1919. sz. rendelete az egyházak vagyonának elkobzásáról és szocializálásáról intézkedett, kivéve ez alól a vallási szertartásokhoz szükséges felszerelést és épületet. Az április 28-án kelt közoktatásügyi népbiztossági 22/1919. sz. rendelet – a nem felekezeti jellegű közművelődési intézmények, hivatalok és iskolák mellett – az egyházak könyvtárait, az április 29-i 26/1919. sz. rendelet pedig az egyházi levéltárakat vette köztulajdonba. A Forradalmi Kormányzótanács május 17-én XCV. sz. alatt elrendelte a 100 magyar holdnál nagyobb mezőgazdasági, és a 10 magyar holdnál nagyobb szőlőbirtokok és az összes erdőbirtok átadását az e célra kiküldött Vallásügyi Likvidáló Bizottságoknak. 1919. június elejéig csak a katolikus egyháztól kb. 630 ezer kh földbirtokot vettek zár alá, továbbá 72 millió korona készpénzt, valamint az alapítványok 123 millió korona tőkéjét. Július 17-én Lukács György közoktatásügyi népbiztos rendelete megszüntette a budapesti Kir. M. Tudományegyetem Hittudományi Karát. Végrehajtását szeptember elejére tervezte egy „hittudományi kutatóintézet” felállításával együtt. A Tanácsköztársaság június 23-án elfogadott alkotmányának 11. §-a kimondja: a dolgozók igazi lelkiismeret-szabadságát a Tanácsköztársaság azzal védi, hogy teljesen elválasztja az egyházat az államtól, az iskolát az egyháztól, miközben vallását mindenki szabadon vallhatja.

Időközben létrehozták az állam és az egyház szétválasztására szánt szervezetet, amelynek elnevezése változott, de lényege nem: Közoktatásügyi Népbiztosság Vallásügyi Likvidáló Meghatalmazottja, Vallásügyi Likvidáló Hivatal, Vallásügyi Likvidáló Országos Bizottság néven, élén a valamikori szerzetesnövendék Fáber Oszkárral. A bizottság egyik rendelete megállapítja, hogy az állam a vallásfelekezeteket magántársulatoknak tekinti, ezeknek állami támogatását megszünteti (bár átmenetileg folyósítja). Biztosítja a vallásszabadságot, a felekezetek szabad szervezkedését. A templomok és a paplakok a köztulajdonba vétel alól teljesen, vagy a szükség által indokoltan részlegesen mentesek, viszont az összes alapítványi vagyon köztulajdonba megy át. A Vallásügyi Likvidáló Bizottság egy másik rendelete részletesen kifejti, mit értenek az alkotmány által biztosított vallásszabadságon: „Az egyházaknak, mint magántársulatoknak, joguk van a hitközségenként való szervezkedésre az általános gyülekezés és egyesülés keretein belül, s papjaik eltartásáról és egyházi szükségleteik fedezéséről önkéntes adományokból gondoskodhatnak. Ahol tehát a hívők a hitközségek megalapítását elhatározták, az istentiszteletek tartásával kapcsolatosan felmerülő költségek önkéntes adományokból fedezendők.”

A katolikus főpapok nem folytattak nyilvános politikai tevékenységet. A tanácshatalom és a hercegprímás kapcsolata csupán néhány, a sérelmeket taglaló levélváltásra korlátozódott. Az előbbiekben fölsorolt intézkedések alapjaiban ingathatták volna meg az egyházak működési {II-333.} feltételeit, különösen anyagi téren. Ehhez képest csak mosolyogni való apróság, hogy Csernoch János bíboros hercegprímást kilakoltatták az esztergomi érseki palotából, és a lakásügyi biztos április 1-jén egy ötszobás lakást utalt ki részére. A tanácshatalom az érseki rezidenciából kultúrpalotát akart csinálni, ezért a főegyházmegyei iroda elköltöztetését is tervbe vették. Személyes szabadságában három katolikus főpapot korlátoztak: március 23-án Prohászka Ottokárt helyezték házi őrizetbe, gr. Mikes János szombathelyi megyéspüspököt pedig túszként tartották fogva a budapesti Gyűjtőfogházban. Nyíregyháza elfoglalása után, április 27-én a román hadsereg internálta, majd fogságba vetette Miklósy István hajdúdorogi görög katolikus püspököt, s csak azután engedte el, hogy aláírta: lemond a gyulafehérvár-fogarasi egyháztartományból egyházmegyéjéhez csatolt plébániákról.

A proletárhatalom elvben nem részesítette állami támogatásban a papokat, de ideiglenesen továbbra is kaptak járandóságot. Az adott körülmények között a katolikus autonómia gazdasági és politikai szempontból is elodázhatatlanná vált. A korábbi kísérletek meghiúsultak részben a Vatikán, részben a püspökök ellenzésén. A Vatikán nem támogatta a képviseleti autonómiát; azt, hogy annak országos szervezete kapja meg az egyházi vagyon birtokjogát. Az autonómia egyházmegyei szinten való kiépítését pedig a püspökök ellenezték, mert az decetralizálólag hatott volna. Így maradt az alsó szintű, a plébániák melletti önkormányzat kiépítése, aminek megvalósulási formája a máig fennálló katolikus egyházközség. 1919. május 20-án került sor arra az értekezletre, amelyen az egyházközségek országos méretű kiépítését készítették elő. (Párhuzamos, de hallgatólagos cél volt az iskolai fakultatív hitoktatás kiharcolása. A vallásoktatás ugyanis ekkor a templomokban folyt.) A megbeszélés résztvevői határozatilag kimondták, hogy az egyházközségeket mindenhol sürgősen meg kell alakítani. Az 1918 őszén megkezdett munka a proletárdiktatúrában, sőt az elkövetkezendő években is folytatódott. Az egyházközségeknek formálisan tagja minden megkeresztelt katolikus, s elvileg valamennyi plébánia mellett meg kellett volna alakulniuk. A világi hívek ezen önkormányzati szerve ugyan tagadhatatlanul az autonómia egy formája, de sem gazdasági, sem iskolapolitikai ügyekben nem lett igazán komoly befolyása. 1919 után feladata elsődlegesen az egyházi adó kivetése és részbeni behajtása volt.

Az események alakulását, a kül- és belpolitikai helyzet radikalizálódását a protestáns egyházi közvélemény szinte minden különösebb reagálás nélkül vette tudomásul. Egyes egyházi vezetők vagy testületek vérmérsékletüknek, pillanatnyi pozíciójukból fakadó kötelességérzetüknek és hiányos politikai ismereteiknek megfelelően tevékenykedtek. Néhány jellemző példa a fogalmak tisztázatlan voltára és ennek következtében összekeverésére: mindössze három nappal az egyházi iskolák államosítása előtt, 1919. március 26-án a Debreceni M. Kir. Tudományegyetem Református Hittudományi Kara határozatban köszöntötte „a dolgok új rendjét, mint a Názáreti által hirdetett és az emberiség által várt istenországát”, s megvalósításához felajánlotta támogatását. Ugyanezen a napon a tiszai evangélikus egyházkerület püspöke, Geduly Henrik nyíregyházi lelkész levelet intézett a Nyíregyházi Munkástanácshoz, amelyben melegen üdvözölte a dolgozó osztályok boldogulását célzó tanácsköztársasági rendszert és a nyírségi evangélikus lelkészek nevében fölajánlotta támogatását. Számos hasonló tartalmú újságcikk jelent meg az egyházi lapokban.

Április 9-én Garbai Sándor, a Forradalmi Kormányzótanács elnöke fogadta az {II-334.} evangélikus egyház küldöttségét. A rangidős Kapi Béla dunántúli evangélikus püspök kijelentette: „Egyházunk semmiféle államformához vagy közgazdasági rendhez nincsen kötve… A mostani államformai, közgazdasági és társadalmi változásba bele tudunk, bele fogunk és bele akarunk illeszkedni. Nem kérünk egyebet, hogy adassék meg egyházunk számára is a dolgozás szabadsága és lehetősége…” Voltak, akik elébe mentek a forradalmi kihívásnak, s azzal a jelszóval, hogy „szükségünk van egy új reformációra elsősorban intra muros, a magunk körében”, szervezkedni kezdtek és Evangélikus Papi Tanácsot alakítottak, sőt volt, aki politikai tevékenységet is vállalt. Később az egyház azokat, akik a forradalmi megmozdulásokban részt vettek, különféle büntetésben részesítette. Állásából három lelkészt mozdítottak el, mások enyhébb ítéletet kaptak a különböző fegyelmi eljárások során.

A Tanácsköztársaság rendelkezései folytán anyagi tekintetben új helyzetbe került az evangélikus egyház. Megszüntették az egyházi adózást, mégis mindenütt lelkes önkéntes felajánlások történtek, s nagyobb volt a bizakodás, mint az elkeseredés. Pl. a sárvári gyülekezet az addigi adónak ötszörösét vállalta, Kecskeméten pedig az eredmény messze felülmúlta az elképzeléseket, ami „mindnyájuk lelkét örömmel és büszkeséggel töltötte el”.

Nem volt elkerülhető az iskolák államosítása sem. Az evangélikus egyház vezetősége ebben az ügyben is arra biztatott, hogy igyekezzenek az átadást mindenütt békésen lebonyolítani. Nem volt ezt könnyű betartani még érzelmileg sem. Pakson az evangélikus iskola tanulóit a zsidó iskolához csatolták. Amikor az evangélikus tanítók elbúcsúztak addigi tanítványaiktól, Rein János tanító mindenkivel kezet fogott. Könnyes emlékként élt ez bennük sokáig. Augusztus 1-jével szakszervezeti vezetőkből új kormány alakult, s néhány nap múlva román intervenciós csapatok lepték el Budapestet; Szegeden Thomay József lelkész a megszálló franciák néger katonái részére is tartott vasárnap délutáni istentiszteletet francia nyelven, 25-öt megkeresztelt közülük, s úrvacsorát is osztott.

A Tiszai Egyházkerület püspöki jelentésében ez olvasható: „Az őszirózsás és a proletár-diktatúra forradalmi mozgalmai a lelkek eldurvulásában, az erkölcsök általános züllésében tombolták ki magukat; munkakerülés, rablások, fosztogatások, könnyű vagyonszerzések, a közbiztonság aláásása, kiélesedő osztályellentétek, mesterségesen szított izgalmak az egyházak, a vallás, a papok ellen, a nemzetgazdaság erőforrásainak csaknem teljes kiapadását idézték elő.” E sötét kép ellenére Budapesten Raffay Sándor püspök megnyugtatóbban összegezett: „A forradalmak egyházunkra nézve minden nagyobb veszedelem nélkül zajlottak le…” Vajon melyikük látott és ítélt helyesen?

Az eszmei tisztázatlanságból bőven születtek jó szándékú, naiv próbálkozások a református egyházban is: Tildy Zoltán lelkész Somogyban megszervezte a református lelkészek szakszervezetét; Borsodban a lelkészek testületileg léptek be a szociáldemokrata pártba stb. A baranyai lelkészek 1919. július 23–24-én, valószínűleg Pécsett tartott értekezletükön már komolyabb, lelkibb, egyházibb „testvéri szövetségre” léptek „lelkészi confraternitas” címen; „egyéni és családi életük igaz keresztyén élet lesz, példa az erkölcsi tisztaságban és buzgó kegyességben”. Mindenféle politikai szerepléstől tartózkodnak, szolgálataikat komolyan veszik, egymást segítik.

Rövidesen mindenki megtapasztalhatta, hogy nem „a Názáreti által hirdetett istenországa” érkezett el, hanem valóságos szocialista forradalom, proletárdiktatúra, {II-335.} a maga teljességével, forradalmi lendületével, helyenként tisztázatlan fogalmaival, esetenként türelmetlenségeivel. A „forradalom” – főként kezdetben – a legtöbb helyen a helyi hatóságok és a forradalmi lázban égő tömegek túlkapásaiban vált érzékelhetővé a legkézenfekvőbben az egyház számára.

Az egyház vezetése, s főként a polgári demokratikus korszakban is tevékenykedő ifjúsági egyesületek egyes tagjai ismét aktivizálódtak. Jelszavuk az volt, hogy „a forradalmi időkben forradalmi módon kell gondolkodni és cselekedni”. Római katolikus és izraelita példa alapján a pesti református egyházközség is arra az elgondolásra jutott, hogy „a református egyház védelmére is sürgős intézkedésekre van szükség, és ennek a védelemnek egyetlen lehetséges formája a gyülekezeti direktórium”. Az alapgondolat az volt, hogy a proletárkormánnyal szemben az egyház a maga proletár tagjainak védelmére kell, hogy hivatkozzék, hogy az egyházat a proletárkormánnyal szemben a proletár egyháztagok képviseljék.

1919. március 25-én a budapesti református egyházközség lelkészei értekezletre gyűltek össze. Ez a tanácskozás igen heves viták színterévé vált. A hangadó Deme László, a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség titkára és Gombos Ferenc vallástanár volt. A viharos gyűlés megegyezés nélkül ért véget. Hatása mégis jelentős volt, mert az egyházközség elnöksége lemondott, s ezzel utat engedett az új szervezkedéshez. Ehhez megszerezték Fáber Oszkár hozzájárulását is. Az új egyházközségi elnöki tisztet Haypál Benő vette át, a főgondnoki tisztre pedig Némethy Károlyt választották meg.

Március 27-én a budapesti belmissziói egyesületek (a Bethánia Egylet, a Lorántffy Zsuzsanna Egyesület, a Keresztyén Ifjúsági Egyesület, a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség) képviselői tanácskozást tartottak, amelynek témája „az egyház védelme” volt. A résztvevők egyetértettek azzal, hogy „forradalmi” szervezetet kell az egyház élére állítani. Így a belmissziói egyesületek képviselőiből háromtagú gyülekezeti direktóriumot alakítottak, amelynek tagjai voltak: a Keresztyén Ifjúsági Egyesület részéről Papp Gyula, a Bethánia Egylet részéről Szalay Lajos, a Magyar Evangéliumi Keresztyén Lánydiák-szövetség részéről Victor Erzsébet. A diakonissza-intézetek ügyét Kovácsy Margit Filadelfia-intézeti diakonissza képviselte. Ezen a gyűlésen kiküldtek egy forradalmi bizottságot is, amely hamarosan a reformbizottság nevet vette fel. Ez a bizottság előbb szűk körű volt, majd kiegészült: valamennyi belmissziói egyesület képviseltette magát benne. Feladata azoknak a szervezeti-szervezési intézkedéseknek előkészítése és végrehajtása volt, amelyek az állam és az egyház szétválasztása következtében az egyházi élet átalakításában elkerülhetetleneknek, célszerűeknek és kívánatosaknak tűntek. A bizottság vezetői, irányítói és az egész mozgalom lelkesítői Deme László és Gombos Ferenc voltak. A bizottság számos nehézséggel megküzdve biztosítani tudta az adott körülmények között is az istentiszteletek, vallásos összejövetelek megtartását, azonban kevés megértésre talált főként a konzervatív gondolkodású egyházi vezetőknél és a presbitérium tagjainál. Többeket egyéni ambícióval vádoltak meg. Ezért április 8-án a presbitérium 24 tagú vegyes bizottságot küldött ki a vádak és javaslatok megvizsgálására. Ebbe a vegyes bizottságba 12 tagot a presbitérium, 12 tagot pedig a belmissziói egyesületek delegáltak. Ezzel lényegében a reformbizottság tevékenységi köre lecsökkent, mivel azt a vegyes bizottság vette át. Ezért a reformbizottság még aznap (április 8.) lemondott. Forma szerint csak {II-336.} április 12-én, valójában már április 9-én megszűnt a reformbizottság.

Április 1-jén a Budapesti Református Teológiai Akadémián a tanítás abbamaradt. A tantermeket és a tanári szobákat a IX. kerületi Munkás- és Katonatanács vette át. Az egyházkerületi vagyon „likvidálására” május 2-án került sor. Április folyamán az egyházi lapok részben papírhiány, részben a helyi munkástanácsok betiltása következtében megszűntek.

1919. május 10-én Baltazár Dezső református püspök beszédében az „egyházunk üldözése legsötétebb korszakaira emlékeztető kormányzatnak” minősítette a tanácshatalmat.

Kétségtelen, hogy a polgári demokratikus forradalomban, de méginkább a Tanácsköztársaságban nagy számban vettek részt zsidók. A Nemzeti Tanács húsz tagjából nyolc, míg a Tanácsköztársaság vezérkarában Garbai Sándor kivételével mindenki zsidó származású volt. Ez sem a „dicsőséges” 133 nap alatt, sem utóbb nem hozott semmiféle előnyt az izraelita felekezetnek. A diktatúra zsidó származású vezetői éppen hogy zsidóságuktól való elszakadásként élték meg új meggyőződésüket, az ateista kommunizmust. A Pesti Izraelita Hitközség elöljárósága 1919. augusztus 28-án ünnepélyes deklarációban határolódott el a Tanácsköztársaságtól.

1919. augusztus 1-jén a Forradalmi Kormányzótanács lemondott, a Tanácsköztársaság megbukott. Amilyen lázas rendeletdömping jellemezte a proletárdiktatúrát, olyan ütemben vonták most azokat vissza. Augusztus 10-én Imre Sándor helyettes államtitkár, aki a visszaállított Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot ideiglenesen vezette, megkezdte a tanácskormány oktatási és művelődési rendelkezéseinek hatálytalanítását. Augusztus 16-án Huszár Károly kinevezett vallás- és közoktatásügyi miniszter érvénytelenítette az egyházi oktatási intézmények államosítását, valamint a művelődés és oktatás ügyeinek szabályozásáról a tanácskormány által kiadott rendeleteket. Augusztus 18-án ugyanő körlevélben közölte az egyházakkal, hogy az állam és az egyházak kapcsolataiban az 1918. október 31-e előtt fennállott helyzet az irányadó. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium körlevélben kérte az egyházak támogatását és biztosította őket az államosított egyházi javak visszaadásáról, valamint az egyházaknak a kormány részéről történő anyagi támogatásáról. Újraéledtek vagy újonnan alakultak a különböző egyháztársadalmi szervezetek, mint pl. a Magyar Cserkészszövetség, vagy a Foederatio Emericana, ami a katolikus főiskolai és egyetemi hallgatók bajtársi szövetsége volt. Eközben a Horthy Miklós hadseregéhez tartozó szélsőjobboldali tiszti különítmények nagy lendülettel láttak hozzá a forradalomban közreműködők megbüntetéséhez.