A Horthy-korszak egyházai TARTALOM Az ortodox keleti keresztény (görögkeleti) egyházak (1919–1944)

A katolikus egyház (1919–1944)

A trianoni államhatárok nem estek egybe az egyházmegyék évezredes-évszázados határaival. A korábbi 29 egyházmegyéből csak a veszprémi, a székesfehérvári, a váci, az egri és a pannonhalmi maradt meg változatlanul az új magyar állam területén. További 6 püspökség székhelye Magyarországon maradt: {II-344.} Esztergom, Győr, Szombathely, Pécs, Kalocsa és Hajdúdorog, de területüket már államhatárok szelték. Rozsnyó, Kassa, Szatmár, Nagyvárad és Temesvár, öt egyházmegye székhelye az utódállamok valamelyikének területére került, az egyházmegyék területének egy része azonban Magyarországhoz tartozott. A bizánci rítusú görög katolikus hierarchiában fontos esemény volt, hogy a szétszakított eperjesi és munkácsi püspökség Magyarországon maradt parókiáiból 1923-ban felállították a Miskolci Apostoli Kormányzóságot.

Az egyházmegyék jogállásának, megosztásának a kormányzati kérdések mellett számos egyéb következménye is volt. Részint vagyonjogiak: kit és mennyiben illetnek a javadalmak jövedelmei? Több esetben a határokon túlra került egyházmegyék főpásztorait kiutasították az utódállamból. Konfliktusokat okozott az utódlás, a magyar ajkú hívők nem magyar egyházi vezetés alá kerülése.

A „trianoni” katolikus egyházkormányzat (1920–1938)

Valamint a közvetlenül Róma alá tartozó (exempt) pannonhalmi bencés egyházmegye (Pannonhalma nullius apátság).

Magyarországon ekkor – az 1930–31-es Magyar katolikus almanach szerint – 1644 plébánia működött. A világi papság létszáma 3056 fő, a szerzetes papoké 1283, az apácáké 4456, a hívőké 5 631 725.

Magyarország határai 1938–1941 között a politikai körülmények alakulása folytán négyszer is módosultak, s ezek ismét egyházkormányzati változásokat indukáltak. Róma meglepően rövid idő alatt az államhatároknak megfelelően módosította az egyházkormányzati beosztást. Visszatért az esztergomi érsekség nagyobbik része, a rozsnyói, a kassai és a munkácsi püspökség, majd a szatmári és a nagyváradi egyházmegye, míg az erdélyi püspökségnek csak az északi területe, amelyet vikárius irányított Kolozsvárról. A Délvidéken a kalocsai érsekség kiegészült a Bácskával, s visszanyerte plébániáit a pécsi és a szombathelyi egyházmegye is. (Ezek a változások 1945. január 20-ig, a moszkvai fegyverszüneti egyezményig éltek, akkor viszont Magyarország államhatárai az 1937. december 31-i állapotnak megfelelően álltak vissza.)

Csornai római katolikus templom, épült 1940–1941-ben

Csornai római katolikus templom, épült 1940–1941-ben

Győr-nádorvárosi templom, épült 1942-ben

Győr-nádorvárosi templom, épült 1942-ben

A városmajori plébániatemplom 1932–1933-ban épült, harangtornya 1937-ben készült el

A városmajori plébániatemplom 1932–1933-ban épült, harangtornya 1937-ben készült el

A hazai katolikus egyház egyébként is előnyös helyzetét még kedvezőbbé tette, hogy 1920. április 14-én – a trianoni békeszerződés ratifikálása előtt – az Apostoli Szentszék fölvette a diplomáciai kapcsolatot a Magyar Királysággal. Az első nuncius Lorenzo Schioppa, addigi bajor nuncius lett. Rezidenciáját a budai Várban, a Dísz téren rendezték be, a palotát József főherceg bocsátotta rendelkezésére. (Jelenleg a Hungária Biztosító épülete.) 1945-ig zavartalan volt a diplomáciai viszony. 1945. április 4-én azonban a Szövetséges Ellenőrző Bizottság döntése értelmében Angelo Rotta nunciust {II-345.} kiutasították Magyarországról arra hivatkozva, hogy de facto elismerte a Szálasi-rezsimet. (Az abszurd érvelés arra a tényre támaszkodott, hogy a nuncius a német megszállás és a nyilas hatalomátvétel után valóban a helyén maradt, és érintkezni volt kénytelen mind a német, mind a magyar hatóságokkal, hogy segíthesse az üldözött embereket.)

A Horthy-korszakban a normális diplomáciai kapcsolatok lehetővé tették a kényes egyházpolitikai kérdések tárgyalásos megoldását. Ilyen különösen kényes területnek minősült a főkegyúri jog problematikája. Mint már szó volt róla, az ideiglenes államfő az 1920. évi I. tc. 13. §-a értelmében nem gyakorolhatta a főkegyúri jogokat. Ez nem jelentette azt, hogy a magyar állam lemondott volna róla, ugyanis értelmezése szerint a főkegyúri jog a Szent Korona joga és gyakorlása csak szünetel. A Szentszék viszont már 1918-tól másként értelmezte a helyzetet: a kormányzó esetleges főpap-kinevezési jogosítványát az ekkor életbe lépő Codex Iuris Canonici (CIC, Egyházi Törvénykönyv) értelmében az Apostoli Szentszék eleve nem ismerte el és magához vonta. A CIC szerint a főkegyúri jog a mindenkori apostoli királyt személyében illeti meg (tehát az nem a Szent Korona joga).

Az állam azonban nem szívesen mondott le e jog gyakorlásáról, hiszen közjogi vonzattal és jelentős anyagi, politikai eszközökkel bíró egyházi méltóságokról volt szó. Az 1927. március 24-én gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter és Pietro Gasparri bíboros, vatikáni államtitkár között Rómában kötött szóbeli megállapodás (intesa semplice vagy accordo) lehetővé tette a magyar kormány nem hivatalos javaslattételét az üresedésben lévő stallumokra. Bár Róma továbbra sem ismerte el a főkegyúri jogot, mégis beleegyezett abba, hogy a kinevezések előtt bizalmas tárgyalásokat folytasson a magyar kormánnyal, és elismerte a kormánynak azt a jogát, hogy a Vatikán jelöltjével szemben a politikai ellenvetésen kívül másfajta jellegű ellenvetést is tehet. A megállapodás első próbájára Csernoch János hercegprímás 1927. július 25-én bekövetkezett halála után került sor. A tárgyalások során a kormány nem tudta elfogadtatni jelöltjét, Szmrecsányi Lajos egri érseket, s Róma akarata érvényesült: az új esztergomi érsek-prímás (majd bíboros, s csak később püspökké szentelt) Serédi Jusztinián bencés jogtudós lett. A fiaskó miatt a kormányzói jogkör kiterjesztését szabályozó 1937. évi XIX. tc. egyfajta elvi biztosítékot tartalmaz a magyar államfő főkegyúri jogáról, miszerint azt nem érinti az a körülmény, hogy a kormányzó nem gyakorolja. Ugyanez a törvény egyébként részvételt biztosított a hercegprímás részére az államfői hatalom gyakorlásában: a kormányzói tiszt megüresedése esetén az államfői funkciók ideiglenes ellátására létrehozta az országtanács intézményét. E héttagú országtanácsnak a mindenkori hercegprímás is tagja lett.

Annak érdekében, hogy az egyház függetlenítse magát az állam gyámkodása alól, már a 19. század közepe óta visszatérő kérdés volt az autonómia ügye. Az 1918–1919-es forradalmak sürgetőleg hozták felszínre. Mivel a püspöki kar nem óhajtotta az autonómia egyházmegyei kiépítését, így az egyházközségi szinten indult meg. Csernoch János hercegprímás 1920. február 27-én hagyta jóvá a budapesti egyházközségek egységes szabályzatát, ennek alapján készült el 1929-re az egész országra kiterjesztett szabályzat. (Ez a szabályzat 1985-ig volt érvényben.) A püspöki kar ellenzése miatt az egyházközségekből végül mégsem épült fel az országos szintű autonómia, nem jöttek létre sem az espereskerületi, sem az egyházmegyei, s ebből következően az országos szervezetek sem. A plébániák melletti önkormányzatot, {II-346.} azaz a katolikus egyházközségeket az 1930-as években kezdték el kialakítani – párhuzamosan az Actio Catholica-val.

A részben autonómiapótló Actio Catholica (AC, 'katolikus tevékenység', 'katolikus akció') a világi katolikusok önkéntes részvételét jelenti a papság apostoli munkájában. Gondolatát először X. Pius pápa fogalmazta meg az Il fermo proposito kezdetű 1905. évi pünkösdi enciklikájában, majd XI. Pius pápa szólított fel megszervezésére az 1922. december 23-án kelt Ubi arcano Dei kezdetű, trónra lépési enciklikájában. A magyar katolikus püspöki kar 1932. október 19-i püspökkari konferenciáján született határozat az AC központi szervezetének felállításáról, amely az 1933. évi XXIV. Országos Katolikus Nagygyűlés keretében lépett a nyilvánosság elé, és tényleges tevékenységét is ebben az évben kezdte meg. Mivel az AC az egyház szerves része, intézménye – s nem egyesület vagy mozgalom –, idővel átvette valamennyi katolikus egyesület központi irányítását. Az AC szervezetében az egyházi hatóság abszolút főhatalommal rendelkezett. A hatékony munka érdekében mind országosan, mind egyházmegyénként öt-öt AC szakosztályt hoztak létre, az egyházközségekben viszont csak hármat: hitbuzgalmit, kulturálist és szociálist. 1944-ben úgy értékelte munkáját, hogy tevékenységében a hangsúly a vallási és kulturális munkára tevődött át, s a háború éveiben visszavonult a társadalmi közéleti fórumoktól.

A századforduló éveiben kezdődött s tartott egészen az 1940-es évek végéig a katolikus reneszánsz. Igen sok téren éreztette pezsdítő hatását, köztük a politikai katolicizmus párttá vagy pártokká szerveződésében, a katolikus hitbuzgalmi, szociális, kulturális és gazdasági egyesületek dinamikus terjedésében. A korábbi évtizedekhez képest ugyancsak megszaporodtak az egyház által támogatott s az egyház érdekeiért küzdő keresztény politikai pártok. Azokban nemegyszer neves pap-politikusok is szerepet vállaltak. 1920 és 1944 között 62 katolikus papképviselő foglalt helyet a képviselőházban. A politikai élethez nagy reményeket fűzött Prohászka Ottokár, azonban hamarosan megundorodott a „keresztlevél-katolikusoktól”, és amikor 1922-ben lejárt nemzetgyűlési mandátuma, eltávolodott a politikától. Ugyanekkor kényszerült visszavonulásra Slachta Margit szociális nővér, aki a magyar nők közül elsőként lett a törvényhozás tagja. A gazdaságilag bizonytalanabbá, politikailag szélsőségesebbé váló 1930-as években a konzervatív katolikus politikusok és püspökök a fennálló állapotok konzerválására törekedtek. Felléptek a különféle szélsőjobboldali (náci és nyilas) irányzatok ellen, de meghiúsították Horthy Miklós kormányzó dinasztiaalapítási terveit is. (Bár az országgyűlés a kormányzói jogkört 1937-ben kibővítette, Horthynak nem sikerült örökletessé tennie kormányzóságát.) A világgazdasági válság és annak társadalmi-politikai következményei arra késztették a pápát, hogy az új helyzetben kifejtse a katolikus egyház társadalmi tanítását. 1931. május 15-én kelt Quadragesimo anno kezdetű szociális enciklikájában XI. Pius a Rerum novarum 40. évfordulóján ismertette a kor követelményeihez igazított keresztény szociális tanítást. A Quadragesimo anno a fasizmus és a bolsevizmus ellenében, a polgári demokráciák válsága közepette vázolta a keresztény szempontból erkölcsileg elfogadható megoldást. A pápa figyelme nem a politikai rendszerre, hanem a termelési és társadalmi struktúrára irányult; javaslatai is a termelés és a társadalom újjászervezésére vonatkoztak. Olyan „rendszerváltást” javasolt, amely a személy méltóságának és szabadságának biztosítása mellett növeli a {II-347.} közösségek beavatkozási jogát a társadalom és a gazdaság életébe. Elismerte a szociáldemokrácia pozitívumait, az állam koordináló szerepét, a magántulajdon szükség szerinti korlátozását. Az érdekek képviseletére a hivatásrendiség felújítását javasolta, amelynek célja a bonum commune (közjó) szolgálata. A Quadragesimo anno inspirálta közegben számos szociális és hivatásrendi egyesület szerveződött vagy alakult újjá, mint például az Egyházközségi Munkásszakosztályok (EMSZO), a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete (KALOT), a Katolikus Lánykörök Szövetsége (KALÁSZ), a Katolikus Háziasszonyok Országos Szövetsége (amelyben nyolc intézmény tömörült), a Katolikus Lányok Országos Szövetsége, a Katolikus Tanoncokat Védő Egyesület, a Keresztény Ifjúmunkások Országos Egyesülete (KIOE), a Szent László Társulat, a Magyar Dolgozók Országos Hivatásszervezete – s a sort még sokáig lehetne folytatni. Központi irányító szervük az Actio Catholica megalakulásáig az Országos Katolikus Szövetség volt, amely a püspöki kar ellenőrzése alatt működött. A felsorolt szervezetek közül mind jelentőségét, mind tömegbefolyását tekintve legjelentősebbé a KALOT vált. Egy évtizeden át több mint háromezer falu félmilliónyi parasztfiataljának adott programot a „Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart!” négyes jelszó, amelyet a KALOT tűzött zászlajára. Szociális törekvésekkel, a földreform követelésével, az osztálytagozódás helyetti hivatásrendi rendszer eszméjével, s a falvak „újrakeresztelésének” szándékával 1935 és 1946 között működött a kor legszervezettebb és legjelentősebb katolikus szociális mozgalma. Élén P. Kerkai Jenő és P. Nagy Töhötöm jezsuita szerzetesek álltak. A népi műveltség fölemelésére és a szaktudás kiszélesítésére 1941 és 1944 között 20 népfőiskolát működtetett, kulturális, vezető- és gazdaképző tanfolyamokkal. S mivel jelentős politikai tényezővé nőtte ki magát, 1946-ban a hatalmi harc részeként adminisztratív úton föloszlatták. A hivatásrendi mozgalmak mellett a különféle valláserkölcsi és nemzeti alapon szerveződő egyesületek sűrű hálója jött létre. Voltak szorosan az egyházhoz kötődő, szigorú klerikális irányítás alatt álló hitbuzgalmi szervezetek (pl. Mária Kongregáció, Rózsafűzér Társulat, Credo Egyesület, Jézus Szíve Szövetség, Oltáregyesület), voltak ifjúsági szervezetek, diákszövetségek, főiskolai diákegyletek (Szívgárda, Foederatio Emericana, Katolikus Főiskolai Diákszövetség, Szent Imre-kör, Szent Margit-kör, Vasvári Pál-kör stb.) és különböző missziós egyesületek. Ezekben az egyesületekben mindenki megtalálhatta a korosztályának, társadalmi állásának, műveltségének és szakmájának megfelelő környezetet, társaságot és célokat.

Az egyházmegyés papságot a hitoktatás és evangelizáció munkájában a háború végéig közel tízezer férfi és női szerzetes támogatta. A 180 férfi és 450 női szerzetesház a közvetlen evangelizálásnak voltak kiindulópontjai, sokszor nagy hatósugárral bíró állomásai.

A férfi szerzetesrendek közül Trianont követően érzékeny veszteség érte a jászóvári premontrei kanonokrendet, mert központját – Jászót –, és mindhárom gimnáziumát – a kassait, a rozsnyóit és a nagyváradit – elcsatolták, birtokai és 3 plébániája azonban megmaradt. Ezért 1923–1928-ban Gödöllőn kolostort, gimnáziumot és internátust létesítettek. Ide költözött 1929-ben a Jászóról kiutasított noviciátus és hittudományi főiskola is. 1937-ben Budafokon nyitottak új gimnáziumot. A Csornai Premontrei Kanonokrend változatlanul működhetett. Csorna volt a prépostság központja, itt működött a rendi noviciátus és teológia. A rend szerzetesei a szombathelyi és a {II-348.} keszthelyi gimnáziumokban tanítottak. A perjelségben és a prépostságban összesen 68 tag élt.

Az ún. monasztikus rendek közül a Pannonhalmi Bencés Kongregáció megtartotta főapátságát, a bakonybéli, tihanyi, dömölki és zalavári apátságát. A főapát a püspöki konferencia teljes jogú tagja. A rendi teológiai főiskola Pannonhalmán működött. A főapátság birtokállománya az 1930-as években 60 315 kh, amiből ekkor 8 gimnáziumot tartott fenn. 1939-ben létesült Pannonhalmán az olasz gimnázium. 1944–1945-ben a főapátság a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt állt, több ezer üldözöttet mentett meg. Ekkori létszáma a főapát és 4 apát mellett 237 felszentelt pap, 25 fogadalmas növendék és 15 novícius, akik 13 – nagyrészt a győri egyházmegye területén található – plébániát láttak el. (További 3, a főapát mint ordinárius alá tartozó plébánia Szlovákiában volt.)

A magyarországi ciszterek 1923-ig az osztrák rendtartományhoz tartoztak. Békefi Remig zirci apát kormányzása alatt azonban XI. Pius pápa leválasztotta a zirci monostort a tőle függő rendházakkal együtt az osztrák provinciáról, és önálló magyar kongregációvá alakította. A magyar kongregáció legfőbb elöljárója a rendtagok által életfogytiglanra választott zirci apát lett. A Ciszterci Rend Zirci Kongregációjának 184 szerzetese 15 plébániát látott el, és Zirccel együtt 9 szerzetesházban éltek.

Lengyel pálosok segítségével sikerült visszahonosítani Magyarországon a magyar alapítású, Szent Ágoston szabályai szerint élő pálos szerzetességet. 1934-ben vették át a Gellért-hegyi Sziklatemplomot és a hegyoldalhoz simuló zárdát, majd ugyanebben az évben Pécsett, 1940-ben a Kiskunfélegyházához tartozó pálosszentkúti búcsújáróhelyen (a mai Petőfiszálláson) kaptak rendházat. 1944-ben Soltvadkerten, majd a mecseki Szent Jakab-hegyen kezdték meg működésüket. Noviciátusuk Pécsett működött, az itteni püspöki hittudományi főiskolán szerezték meg teológiai ismereteiket is. Hatékony lelkipásztori munkájuk mellett 1938 és 1944 között – s egy-két szám erejéig még 1948-ban is – Fehér Barát címmel hitbuzgalmi folyóiratot jelentettek meg.

Görög katolikus szerzeteseknek is nevezik a (szintén a monasztikusokhoz sorolandó) bazilitákat, akiknek Máriapó-cson, Hajdúdorogon és Kispesten volt rendházuk. A Szent István Provinciához tartozó rendházak szerzetesei elsősorban lelkipásztorkodással foglalkoztak, de tanítottak is az 1942. szeptember 13-án megnyitott hajdúdorogi görög katolikus líceumban és tanítóképzőben, majd az ország első görög katolikus középiskolás internátusában, az 1943-ban átadott nyíregyházi Szent Jozefát Diákotthonban is. Számuk csekély, az 1930-as években mindössze tizenegyen voltak.

A kolduló rendek közül a legerősebb a ferences rend, amelynek két rendtartománya (a Szűz Máriáról nevezett, azaz mariánus és a Szent Jánosról elnevezett kapisztránus) volt. A ferencesek az 1930-as években 34 rendházban 300 taggal 12 plébániát láttak el. A mariánusoknak 15 kolostora volt Budapest központtal. Novíciusaik Búcsúszentlászlón és Andocson, teológusaik a szombathelyi rendházban működő hittudományi főiskolán tanultak. Az esztergomi rendház mellett 1931 óta gimnázium és kollégium is működött. (1948-ban államosították, majd 1950-ben ismét megnyithatták, de nem a mariánusok, hanem a kapisztránusok.) A kapisztránus rendtartománynak 25 kolostora volt, novíciusai Szécsényben készültek hivatásukra. A papnövendékek a gyöngyösi kolostorban végezték hat évig tartó tanulmányaikat. A jászberényi kolostorban működött a Szeráfi Kollégium, ahol a ferences papi életre készülő gimnazisták tanulhattak. A kapisztránusok 1922-ben {II-349.} elvállalták az Amerikai Egyesült Államokba szakadt magyarok lelkigondozását. 1929-ben pedig magyar missziót hoztak létre Dél-Kínában. A minoritáknak 1920-ban négy kolostoruk maradt (Eger, Nyírbátor, Miskolc, Szeged), amelyekben az 1950. évi feloszlatáskor 25 pap és 10 laikus testvér élt. A kapucinusok rendházaiból négy maradt 1920 után Magyarországon (Budapest, Mór, Tata, Máriabesnyő). 1934-ben önálló rendtartományt alkottak és további házakat létesítettek Szentesen, Nagymágocson és Békéscsabán. A rend központja Budapesten volt, itt tanultak a kispapok is. A novíciusok viszont Máriabesenyőn nevelődtek.

II. József feloszlató rendelkezése után csak egy kicsiny domonkos szerzetesi közösség maradt Magyarországon, s ez kezdett ismét növekedni. 1938-ban alakult meg újra a magyar rendtartomány Budapesten. Itt saját hittudományi főiskolájuk is volt. 1945-ig öt kolostorban éltek (Budapest, Szombathely, Sopron, Vasvár, Debrecen). Számuk megközelítette a százat.

Az elsősorban szemlélődésre berendezkedett, de a lelkipásztorkodásba is bekapcsolódott karmeliták is eredendően kolduló rend. Központjuk Budapesten, noviciátusuk Győrben, teológiájuk pedig Keszthelyen volt. Attyapusztán egy remetetelepet hoztak létre, a rendtagok ide vonulhattak vissza szemlélődésre.

Az ágostonos szerviták mindkét kolostora, a pesti és az egri megmaradt, mégis lassan terjeszkedtek. Újabb kolostort csak 1928-ban építettek (az előbbi kettőt még az 1600-as évek végén) Máriaremetén, az ottani kegytemplom szolgálatának ellátására. 1938-ban vették birtokukba a Makkosmárián lévő egykori fogolykiváltó trinitárius rendi templomot. Növendékeik Egerben tanultak. 1940-ben Makón fiúinternátust létesítettek és több plébánia vezetését is vállalták.

A legjelentősebb férfi betegápoló szerzetesi közösség az irgalmasok rendje. Trianonnal őket is súlyos veszteségek érték, a magyarországi rendtartománynak a korábbi 13-ból csak Budapesten, Egerben, Pápán, Pécsett és Vácon maradt rendháza, illetve kórháza. A tartományfőnökség Budapesten székelt, a novíciusok Egerben nevelődtek. Kórházaik mellett mindenütt nyilvános gyógyszertárakat is működtettek. Egerben ideg- és elmegyógyintézetük is volt, Vácott pedig szellemileg fogyatékos gyermekekkel is foglalkoztak.

A 16–17. században több olyan szerzetesrend alakult, amely kifejezetten az egyház restaurálását tűzte célként maga elé. E szerzetesrendek tagjait hagyományosan szabályozott papoknak nevezték el, mert életmódjuk sok tekintetben a világi papokét követte. A szabályozott papok közül legjelentősebbnek a jezsuiták bizonyultak. Történelmük során nemcsak a tanításba, hanem a gyakorlati lelkipásztorkodásba, a hitvitákba, a missziós munkába, sőt a tudományos életbe is bekapcsolódtak. 1909 óta önálló magyar rendtartományt alkottak. Az I. világháború után elveszítették pozsonyi, nagyszombati és szatmári rendházaikat és intézményeiket, helyettük azonban újakat építettek. Így 1920-ban Szegeden, 1921-ben Érden, 1923-ban Mezőkövesden, 1928-ban Budapest-Zugligetben, 1936-ban Hódmezővásárhelyen, 1939-ben Kispesten emeltek új rendházat. A tartományfőnökök székhelye és a filozófiai tanfolyam Budapestre került, a noviciátus a zugligeti Manrézába költözött, a teológiát pedig Szegeden működtették. Szegeden a jezsuitákra bízták az egyházmegyeközi papnevelő intézet és a hittudományi főiskola vezetését is. Ezenkívül a magyar rendtartomány 1936 és 1949 között vállalta a kínai Taming-misszió ellátását is. 1931-ben hét rendházban 175 rendtag élt, melyből 127 volt pap. A jezsuita atyák igen aktívak voltak a különböző {II-350.} katolikus hitbuzgalmi és társadalmi, kivált az ifjúsági mozgalmakban, Mária Kongregációkban. Oroszlánrészt vállaltak az 1930-as években szárnyra kapott hivatásrendi szervezkedésekben is.

Szintén a szabályozott papok közé sorolják a tanítással foglalkozó kegyes vagy piarista rendet. 1920 után 11 rendházban dolgoztak több mint 200-an. Magyarország területén 10 gimnáziumuk maradt (a debreceni kereskedelmi középiskolai tagozattal kiegészítve), amelyhez 1940-ben átmenetileg visszakerült a kolozsvári, a nagykárolyi és a máramarosszigeti gimnázium, sőt 1942-ben Szabadkán is nyitottak gimnáziumot.

Nemcsak a nagy múltú, hagyományos szerzetesi közösségek gyarapodtak, hanem új alapítású szerzetesi társulások is eljutottak Magyarországra. Általában jellemzi őket, hogy aktív közösségek, azaz nem szemlélődésre, hanem kifelé irányuló tevékenységre rendezkedtek be. Ebből eredően kivették részüket a lelkipásztori munkából, az oktatásból, a vallási közömbösség felszámolására is törekvő missziós tevékenységből, a szociális munkából és a munkáspasztorációból. Közülük a századforduló táján telepedtek le, s az ezt követő évtizedekben terjedtek el a lazaristák (Missziós Kongregáció), a szaléziak (Szalézi Szent Ferenc Társasága) és a Keresztény Iskolatestvérek. A verbiták (Isteni Ige Társasága) 1916-ban, a kalazantinusok 1920-ban, a Mária Iskolatestvérek 1924-ben jöttek Magyarországra.

A korábbi évszázadokban a női szerzetesrendek nem játszottak különösebb szerepet sem az egyház, sem a társadalom életében. A 19–20. század azonban az apácarendek életében is fordulatot hozott. Nemcsak elterjedésük üteme szembetűnő, hanem aktivizálódásuk, modern szerepvállalásuk is. 1913-ban 418 zárdában 5451 apáca, 1920-ban 232 zárdában 3288 apáca, 1935-ben 409 zárdában már 6667 apáca élt. (Összehasonlításképp a férfi szerzetesek száma 1913-ban 2139, 1931-ben 1283 volt.) Az 1908 és 1939 között keletkezett új női szerzetesközösségek elsősorban a szeretetszolgálatnak és a laikus apostolkodásnak szentelték életüket, életformájuk korszerű volt. Szinte reménytelen vállalkozás lenne az összes régi és újonnan létrejött kongregáció és társulás bemutatása, ezért csak három, magyar alapítású kongregációt emelünk ki: a Szociális Missziótársulatot, a Szociális Testvérek Társaságát és a Szegénygondozó Nővérek ferences kongregációját.

A Szociális Missziótársulatot Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök támogatásával az addig nővédelemmel foglalkozó Farkas Edith alapította 1908-ban. Érdemes idézni alapszabályának tervezetéből, mert az kitűnően megragadta, hogy mit is érthetünk modern, korszerű szerzetességen: „Mindinkább előtérbe lép a laikus elem fontossága és szerepe a hitélet és a szociális föladatok mezején… Oly szerzetesek kellenek nekünk, kik a világ szemében nem egyháziak s az egyház szemében nem világiak… Mi mindazt, mit a szentek a lelki-üdvösségre vezetőnek mondottak, átvesszük, mi csak a külső életben, a formában, a világgal való kapcsolatban lépünk új ösvényekre… A társulat célja […] olyan nőknek közös életre való egyesülése, kik a lélek-mentésnek akarnak élni…” A Missziótársulat tagjai kék ruhát és fátylat hordtak, ezért kék nővéreknek is nevezték őket. Karitatív tevékenységük főleg népgondozásra, fogházmisszióra, patronázsra, kórházi misszióra és gyermekvédelemre terjedt ki, de a felebaráti szeretet nevében mindenhol segíteni próbáltak, ahol enyhíteni lehetett a szociális nyomort. A társulat adta ki előbb az Értesítő, majd 1915-től a Keresztény Nő című lapot, amelyet Slachta Margit szerkesztett. Slachta Margit a keresztény feminizmus és a keresztény {II-351.} szociálpolitika jeles alakjává nőtt, missziósnővérként ő lett a törvényhozás első női képviselője.

A Missziótársulat vezéregyéniségei eltérően vélekedtek arról, hogy hol a határa a karitatív-szociális tevékenységnek. Látszólag a szabályzat módosításának ellenzése miatt 1923-ban néhány nővért kizártak, köztük a parlamenti képviselőségről engedelmességből lemondott Slachta Margitot. A kizárt nővérek megalakították a Szociális Testvérek Társaságát. (Ők szürke ruhát és fátylat viseltek, ezért nevezték őket szürke testvéreknek.) Szerintük – eltérően a kék nővérektől – a hatékony szociális munka érdekében vállalni kell a közéleti, sőt a politikai tevékenységet is. S valóban, egészen 1950-ig nemcsak a szegény- és árvaházakban vagy cselédotthonokban találjuk őket, hanem a különböző nőmozgalmakban (Katolikus Nőszövetség, Katolikus Dolgozó Leányok és Nők Szövetsége, Szent Zita Körök, Katolikus Leányok Országos Szövetsége stb.), politikai pártokban (Keresztény Női Tábor), törvényhatósági bizottságokban is. 1924-ben Kanadában, 1926-ban az Amerikai Egyesült Államokban, 1927-ben Csehszlovákiában létesítettek rendházat. 1934-ben megnyitották a Katolikus Női Szociális Képzőt, ahol – ma egyetemen oktatott – szociális munkásokat okítottak. A szürke testvérek 1944-ben rangra, névre, korra és nemre való tekintet nélkül halált megvető bátorsággal mentették az embereket (köztük Heltai Jenőt, Radnóti Miklósnét). Maga Slachta 1943-ban Rómába is elment, hogy XII. Pius pápa közbenjárását kérje a Szlovákiából deportált zsidók érdekében. A mentőmunka vértanúja lett 1944 karácsonyán Salkaházi Sára szociális testvér, az általa mentettekkel együtt gyilkolták meg a nyilasok.

A harmadik jelentős magyar alapítású szerzetesi intézmény a Szegénygondozó Nővérek Társulata. A Társulatot 1930. szeptember 14-én Szmrecsányi Lajos egri érsek és P. Oslay Oswald ferences tartományfőnök alapították Egerben a koldulás megszüntetésére, a munkaképtelenek állandó otthoni karitatív segítésére. Előzménye néhány évvel korábbra nyúlik vissza: 1927-ben P. Oslay Oswald akkori egri ferences házfőnök bekapcsolódott a város szegényeinek támogatására alakított Szegénygondozó Bizottság munkájába. A ferences harmadrend több nőtagjával együtt kidolgozta a szegénygondozás sajátos módszerét, amely „Norma”, majd „Egri Norma”, végül „Magyar Norma” néven terjedt el. Az abba bekapcsolódott katolikus női munkatársakból alakult meg a társulat, amely tervszerű és szakszerű szegénygondozást végzett. Lényege, hogy a községi (önkormányzati) szegénygondozást és az arra rendelkezésre álló összegek felhasználását a nővérekre bízták. Így próbálták az utcai koldulást korlátozni és a valóban rászorulókhoz juttatni a szűkös támogatásokat. A társulatnak alapítása után alig tíz évvel 260 tagja és 42 szerzetesháza volt, szeretetházaikban 1520 emberről gondoskodtak. További magyar alapítású női rendek (zárójelben az alapítás éve és az alapító):

A felsorolásból is kitűnik, hogy a 17 új női közösség zöme, összesen 13 a Horthy-korszak Magyarországán fogant és szökkent szárba. A magyar alapítású kongregációkon kívül természetesen számos külföldi eredetű rend is működött. Mind a férfi, mind a női szerzetesi közösségek meghatározóak voltak a hitélet élénkülésében, az egyház belső megújulásában. E megújulás néhány területét érdemes közelebbről is megvizsgálni.

Általában szerzetesek vezették a többnapos népmissziókat. Igen népszerűek voltak a neves Mária-kegyhelyekre irányuló búcsújárások. A lelkigyakorlatoknak különféle formája kínálkozott. A hitélet megélénkítésének további feltétele volt a hitoktatás korszerűsítése. Hitoktatónők képzésére az Angolkisasszonyok rendjének budapesti Ward Mária kollégiuma szolgált. Évente kb. 30–40 új női tanerő állt a hitoktatás szolgálatába. Az igehirdetésnek is korszerűbb módszerekre volt szüksége. Az e téren kiemelkedő jelentőségű Prohászka Ottokár méltó követője volt a fiatalon elhunyt Tóth Tihamér püspök, aki nemcsak ifjúsági könyveivel, hanem az 1930-as évek második felétől már rádión is közvetített szónoklataival vált népszerűvé.

A vallásos buzgóságot mozdították elő a katolikus nagygyűlések, és egyéb országos jelentőségű egyházi megmozdulások is. 1920-ban – felelevenítve az 1900-tól bevezetett gyakorlatot – az I. világháború után először tartottak katolikus nagygyűlést. Az évről évre visszatérő seregszemle ebben az időszakban még fontos szerepet töltött be, mert a katolicizmus és a társadalom aktuális kérdéseivel foglalkoztak, a problémákra megoldási módokat kerestek. Az 1930-as évektől már fakulni kezdtek, válaszaik megkésetté s épp ezért mind érdektelenebbé váltak. A XXXI., egyben utolsó nagygyűlést 1943 őszén rendezték meg.

Nemzetközi visszhangot váltott ki a Szent Imre herceg halálának 900. évfordulójára 1930. április 5-től november 16-ig megrendezett ünnepségsorozat. Népmissziók, triduumok, búcsújárások, kultúrelőadások, hangversenyek zsúfolódtak egymásra. XI. Pius pápa június 2-án kelt apostoli levelében Szent Imre erényeinek követésére szólította fel a magyar katolikusokat. Az ünnepségek fénypontja augusztus 16-ától 20-ig tartott. Augusztus 19-én a pápai legátus a Vérmezőn ünnepi szentmisét mutatott be, este pedig hajós körmeneten vett részt az állam vezetőivel, a papság és a hívek tömegével együtt. Másnap díszülést rendeztek az Országházban, az ünnepi körmeneten pedig 800 ezer ember kísérte Szent István király ereklyeként őrzött jobbját.

Szent István király halálának 900. évfordulója és a XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszus előkészületeinek összekapcsolásával 1937. május 23-án a budapesti Szent István-bazilikában ünnepélyes vesperás keretében megnyitották a „kettős szentévet”.

Az eucharisztia – magyarul oltáriszentség – a katolikus hittan egyik központi fogalma, és ennek tiszteletére rendezik meg 1881 óta a nemzetközi eucharisztikus kongresszusokat, a sorrendben 34.-et Budapesten. Az 1938. május 26–29. között lezajlott istentiszteletek, ünnepségek, {II-353.} kongresszusok és körmenetek a magyar katolikus egyház erejét és a világegyházzal való egységét bizonyították. Eugenio Pacelli bíboros államtitkár, a pápa legátusa (a későbbi XII. Pius pápa) és a résztvevők többsége is úgy vélte, hogy a budapesti ünnepségek a lelki élet elmélyítése mellett politikailag elsősorban a nácik ellen irányulnak (Hitler nem engedte a német katolikusokat Budapestre), de a másik fő ellenség a bolsevizmus maradt. Így a magyar egyház és a Szent István-i Magyarország ismét a „két pogány között” a kereszténység, az európai civilizáció védőbástyájának szerepében érezhette magát.

A magyar katolicizmusnak a magyar közoktatásban betöltött jelentős szerepét a puszta számok is igazolják: 1924/25-ben a katolikus egyház 2814 iskolával bírt, az összes elemi népiskola 45%-ával. 1930/31-ben a katolikus elemi iskolák száma már 3147, a középfokú iskoláké 124, a felsőfokúaké 13 volt. (Más adatok szerint az 1930/31-es tanévben 3229 népiskolát és 96 középiskolát tartott fenn az egyház.) Ugyanezen intézmények száma 1937/38-ban a következő: 2995 elemi, 160 középiskola, 32 felsőfokú intézmény. A katolikus iskolák legnagyobb részében férfi vagy női szerzetesek tanítottak, ezért a tanulók nemcsak elsőrangú oktatásban, hanem komoly vallásos nevelésben is részesültek. A katolikus iskolaügyet az egyház részéről az 1921-ben megalakított, a püspöki kar irányítása alatt álló Katolikus Tanács irányította. Az állam anyagilag támogatta a felekezeti iskolákat, cserébe előírta, hogy milyen tanterv szerint és milyen tankönyvből tanítsanak. Sok katolikus iskolához bentlakásos intézet tartozott: 1930-ban 26 katolikus internátus és kollégium működött. A kollégiumok közül legjelentősebb a Glattfelder Gyula, későbbi csanádi püspök által az egyetemi hallgatók részére alapított Szent Imre-kollégium volt, amelyből kettő Budapesten, egy-egy Szegeden és Sopronban fogadta a diákokat.

A papi utánpótlásról 23 egyházmegyei, illetve szerzetesrendi hittudományi főiskola gondoskodott. Az egyházmegyés papnövendékek száma állandóan emelkedett. 1940-ben 872, 1941-ben 977, 1948-ban már 1079 diák készült a papi pályára. 1948-ban a szerzetesrendi főiskolákon 700 papjelölt tanult. A tudományos továbbképzést szolgálta a Kir. M. Pázmány Péter Tudományegyetem Teológiai Kara (és a vele kapcsolatos Központi Papnevelő Intézet vagy Központi Szeminárium, ahol a papnövendékek lelki nevelése folyt). Továbbra is többen tanultak külföldön a bevett intézményekben (Pázmáneum, Augusztineum, Collegium Germanico-Hungaricum stb.).

Kedvező helyzetben volt a II. világháború előtti Magyarországon az írott szó útján történő evangelizáció. Húsz katolikus egyházi kiadó működött és közel ötven hitbuzgalmi, kulturális és politikai folyóirat jelent meg. A katolikus könyvkiadás és tudományos élet központi műhelye a Szent István Társulat maradt. A Társulat keretében alakult 1916-ban a Szent István Akadémia, amely elsősorban a történet-, jog- és társadalomtudomány, az egyháztörténet, a hittudomány és a szépirodalom, valamint a természettudomány jeles képviselőit fogta össze. Időnként az Akadémia rendezvényei adtak alkalmat a katolikus egyház képviselőinek arra, hogy „üzenjenek” a hatalomnak. Az 1942. december 13-i ülésen például Serédi Jusztinián hercegprímás Az ember szabadsága címen tartott előadást, amelyben hangoztatta: az egyház nem ismeri el, hogy lennének uralkodó és alacsonyabb értékű népek vagy fajok a világban. Az ember értékének alapja nem a faj, a nyelv, a nép, hanem egyedül az Isten képére alkotott emberi személy méltósága. A Szent István Társulatban 1943. március 18-án elmondottak {II-354.} egyenest a német követség tiltakozását váltották ki, mert a hercegprímás beszéde ekkor félreérthetetlenül Hitlert és a nácizmust bírálta.

A katolikus filozófia és teológia művelőit tömörítette az Aquinói Szent Tamás Társaság. A hittudományok művelői közül leginkább a tomista Horváth Sándor, a piarista Schütz Antal (akinek főműve a kétkötetes Dogmatika), és Aisleitner József, a keleti nyelvek tudósa tűnik ki. A katolikus történetírás a Horthy-korszakban újabb virágkorát élte. Kivált szerzetes paptanárok – mint például a ciszterci Békefy Remig, a bencés Erdélyi László, a piarista Takács Sándor, Balanyi György – tollából születtek átfogó kézikönyvek, monográfiák. Szekfű Gyula vezetésével megalakult a Katolikus Történetírók Munkaközössége, ennek volt fóruma a Regnum című évkönyv.

Az irodalomtörténet és esztétika terén kora legfelkészültebb tudósa volt Sík Sándor piarista szerzetes, az egyetemes katolikus humanizmus jeles alakja. Nevet vívott ki magának Mécs László premontrei, Harsányi Lajos világi papköltő, valamint Babits Mihály és Rónay György. A vallási pedagógiai irodalom legnépszerűbb művelője Tóth Tihamér volt. Levelek diákjaimhoz címmel könyvsorozatot írt, amelyek igazi bestsellerekké lettek még külföldön is.

A katolikus magyar irodalom konzervatív szárnyának képviselői a Magyar Kultúra, a Katolikus Szemle és a Nemzeti Újság írógárdájához tartoztak. Ez utóbbi lapot és az Új Nemzedéket a Központi Sajtóvállalat adta ki, amit Bangha Béla jezsuita szerzetes és munkatársai szerveztek még 1918-ban, de a forradalmak miatt csak 1919 őszétől működött.

A Korunk Szava (1931–1939) köré csoportosuló fiatal írógárdát szociális felelősségérzet és a fennálló renddel szembeni kritikus hangvétel jellemezte. Belső nézeteltérések miatt vált ki Balla Borisz, Aradi Zsolt és Possonyi László, s Új Kor néven indítottak lapot, de ez is hamarosan megszűnt. Majd 1935 februárjában, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepére megjelent a Vigilia első kötete, amely azóta is a katolikus értelmiség egyik legszínvonalasabb folyóirata.

A 19. században válságba jutott egyházművészet is kezdett megújulni. A templomépítészet jeles alkotása a neoromán stílusú szegedi Dóm és a Dóm téri épületegyüttes, Budapesten a városmajori Jézus Szíve templom és a pasaréti ferences Szent Antal-templom. Számos új kápolnát és plébániát is építettek. Budapesten például a már meglévő 17 plébánia mellé 15 újat hoztak létre. A vallásos festészetben említésre méltó a szecessziót képviselő Kőrösfői Kriesch Aladár és Nagy Sándor, a neoklasszicista Kontuly Béla, továbbá az olasz trecento hatására alkotó Molnár C. Pál művészete. Az egyházi szobrászművészetet a neoklasszicizmus stílusvilága és eszköztára jellemezte.

A Horthy-korszak egyházai TARTALOM Az ortodox keleti keresztény (görögkeleti) egyházak (1919–1944)