Az izraelita felekezet (1919–1944)

Az 1910-ben még 911 ezer fős izraelita felekezet a békekötés következtében 1920-ra 473 310 főre csökkent, létszámának tehát 48%-át elveszítette, mégis ekkor érte el a lakosságon belüli eddigi legmagasabb számarányát, 5,9%-ot. (A kiegyezéskor 4%-ban, 1910-ben 5%-ban részesedtek az összlakosságból.) Az elcsatolások miatt a településszerkezet a fővárosi zsidóság javára tolódott el. Nagy múltú zsidó közösségek – mint Nyitra, Pozsony vagy Nagyvárad gyülekezete – a határon túlra szorultak. Változatlan államhatárok között mind lélekszámuk, mind számarányuk csökkent, azaz 1930-ban 444 567 fő – az összlakosság 5,1%-a – vallotta magát izraelitának. Az északkeleti vármegyékben élő jiddis anyanyelvű ortodoxok elvesztése révén a magyar anyanyelvű zsidók aránya 95% fölé emelkedett. A területgyarapodások következtében 1938–1941 között emelkedett ugyan a zsidóság száma (725 007), de számaránya csökkent (4,9%). A Magyar Zsidók Központi Tanácsának 1944. {II-377.} áprilisi összeírása szerint Magyarországon 740 hitközség (ebből 535 ortodox, 167 kongresszusi és 38 status quo ante) létezett.

Az ellenforradalom első időszakában – elsősorban agresszív szélsőjobboldali politikai áramlatok – az izraelita felekezet egészét bűnbaknak kiáltották ki az 1918–1919-es összeomlásért és a forradalmakért. A szaporodó zsidóellenes akciók, de méginkább a törvényhozásban is jelentkező antiszemitizmus hatására megugrott a kikeresztelkedők, azaz az izraelita felekezetet elhagyók és valamely keresztény egyházhoz való csatlakozók száma. Épp ellentétes tartalmat közvetített a névmagyarosítás századfordulós tetőződéséhez képest, ami akkor a több évszázados zsidó–magyar sorsközösséget is szimbolizálta. A kényszerű asszimilációval magyarázható az 1920-as évek közepének furcsa vallási közössége: a Krisztushívő Zsidók Szövetsége.

Az antiszemitizmus fenyegetése összekovácsolta az 1868 óta széttagolódott zsidóságot. A veszélyérzet mértékét jelzi, hogy az ortodoxok hajlandók voltak lemondani az eddig foggal-körömmel védett szervezeti önállóságukról és a neológ zsidóság vezetőivel együtt közös szervezetbe tömörülni. Ennek eredményeként 1919-ben létrejött a Magyar Zsidók Országos Szövetsége, amely az egész zsidó felekezet nevében léphetett fel. Elnöke a tiszasülyi Polnay Jenő lett. Az elnökségben helyet foglalt Frank Adolf, az Orthodox Központi Iroda elnöke, Mezei Mór, az Országos Iroda elnöke, Sándor Pál, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület elnöke, Vázsonyi Vilmos politikus, Vészi József publicista, valamint báró Weiss Manfréd és báró Wolfner Tivadar a zsidó nagytőkések képviseletében. 1920 nyarán az Országos Szövetség közvetítésével kezdte meg működését Magyarországon az amerikai segélyező szervezet, a Joint (Joint Distribution Committee). A szövetség működése azonban néhány év alatt formálissá vált.

Az antiszemitizmus első, törvénnyel legalizált megjelenése az 1920. szeptember 26-án kihirdetett 1920. évi XXV. tc.-ben érhető tetten. A történelembe csak numerus claususként („zárt szám”, azaz számbéli korlátozás) bevonult, a polgári jogegyenlőséget megcsúfoló törvény előírta, hogy a továbbtanulók között az izraelita felekezetűek nem lehetnek többen, mint országos számarányuk (6%). A törvény „csak” az első osztályosokra vonatkozott, a már megkezdett tanulmányokat a jogfolytonosság elve alapján mindenki folytathatta. Az adminisztratív autonómiával rendelkező protestáns gimnáziumokat pedig nem érintette, s ezek fel is vették a máshonnan kiszorultak egy részét. A törvény közvetlen következményeként sok zsidó fiatal külföldön, kivált Bécsben, Prágában és Brünnben folytatta tanulmányait. Sándor Pál, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület elnöke nemzetgyűlési képviselőként 1924-ben egy zsidó egyetem felállítására tett javaslatot, de indítványát elutasították. Az egyetemi felvételiknél érvényesített faji kritériumokat az 1928. évi XIV. tc. megszüntette, de továbbra is érvényben maradt a politikai megbízhatóság feltétele.

A fehérterror elmúltával újra megkezdhették működésüket a zsidó kulturális, társadalmi és közművelődési egyesületek. Ezek mindegyike a felekezethez való kötődést, a zsidóság önbecsülését erősítette. 1921-től ismét működött az IMIT (Izraelita Magyar Irodalmi Társulat). Országos hatósugarú felekezeti intézménnyé vált az 1922-ben alakult Magyar Izraelita Nőegyletek Országos Szövetsége. Sikerrel jártak a saját felekezeti középiskolára irányuló tervek is: 1919-ben megnyílt a Pesti Izraelita Hitközség Alapítványi Gimnáziuma, majd a Pesti Izraelita Hitközség Alapítványi {II-378.} Leánygimnáziuma (e kettőből jött létre a mai Anna Frank Gimnázium), 1921-ben pedig Debrecenben kezdte meg működését a zsidó gimnázium. Állami támogatást élvezett és egyenletes magas színvonalon oktatott az Országos Rabbiképző Intézet.

A bethleni konszolidáció tükrében nem tűnik paradoxnak, hogy néhány évvel a fehérterror és a numerus clausus után már továbbvitték a századvég liberális törvénykezését, amennyiben az 1926-ban újonnan felállított felsőházban (1926. évi XXII. tc.) 1927 és 1939 között hivatalból helyet kapott az izraelita felekezet két rabbija. E törvénynek az ad külön jelentőséget, hogy a törvényhozás és az állam először vette tudomásul az izraelita felekezet szervezeti megosztottságát, és módot adott arra, hogy mind a neológok, mind az ortodoxok külön képviseltessék magukat. A hitközségek választása alapján a kongresszusiak (neológok) Lőw Immánuel szegedi rabbit, az ortodoxok Reich Koppel pesti rabbit delegálták a felsőházba. Mindketten a zsidó közösségek elismert vezetői és nemzetközi hírű tudósok voltak. (Mindez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy 1944 nyarán ne deportálják az akkor 90 esztendős Lőw Immánuelt.) A status quo ante irányzat követőinek azonban nem biztosított felsőházi helyet a törvény, mert még nem volt országos képviseletük, de épp ennek hatására 1927-ben létrehozták azt. Alapszabályait a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1928. évi 35.847/II. sz. rendelete hagyta jóvá. A szövetség első elnöke Lebovics József baranyamágocsi főrabbi, világi elnöke Fejér Ferenc, a debreceni hitközség elnöke lett. A kormányzati politikában bekövetkezett változások jegyében az 1939. évi IV. tc. 4. § (1.) bekezdése már úgy rendelkezett, hogy zsidót nem lehet felsőházi taggá választani.

Egyes zsidó rétegekben az antiszemitizmus hatására nem az asszimiláció vagy a felekezethez való kötődés igénye, hanem a cionizmus iránti érdeklődés erősödött föl. A zsidó nacionalizmus eszméjét természetesen az I. világháborút követő nemzetközi események is táplálták: az 1917-es Balfour-deklarációban Anglia kötelezettséget vállalt, hogy biztosítja Palesztina területét a létrehozandó zsidó állam számára. 1926-ban alakult meg a Magyar Zsidók Pro Palesztina Szövetsége azzal a céllal, hogy a hazai zsidóságot bevonja Palesztina újjáépítésébe. A Magyar Cionista Szövetség alapszabályait 1927-ben hagyta jóvá a belügyminiszter. Hivatalos lapja a Zsidó Szemle volt, amely előbb kéthetenként, majd hetenként jelent meg. A lap az 1938. évi sajtórevízió után kénytelen volt beszüntetni tevékenységét, mert az izraelita felekezet központja úgy vélte, hogy a cionista felfogás képviseletére elegendő a havonta egyszer megjelenő Múlt és Jövő című folyóirat. (Ez is jelzi, hogy a zsidó felekezeten belül sem fogadták egyöntetűen lelkesedve a cionizmus térnyerését.)

A magyar cionisták már a háború kitörésekor úgy vélték, hogy a magyarországi zsidókérdés egyedüli megoldása csak a kivándorlás. 1940 júliusában a belügyminiszter feloszlatta a Magyar Cionista Szövetség vidéki helyi csoportjait, fiókegyesületeit, ifjúsági, női, könyvtári és vallási szakosztályait, így annak működése a budapesti anyaegyesületre korlátozódott. (A központot 1948-ban oszlatták fel.) A megmaradt központ viszont – élén Komoly Ottóval és Kasztner Rezsővel – 1943–1944-ben jelentős szerepet játszott a magyar zsidóság önmentési akcióiban.

Egyfajta válaszként a világgazdasági válságra és a hitleri hatalomátvételre, Magyarországon is különféle szélsőjobboldali pártok és mozgalmak kaptak szárnyra. S bár ezek programjában az antiszemitizmus szinte természetes alkotóelem, de a diszkrimináció életellenes {II-379.} mértékét, az addig elképzelhetetlen szenvedéseket csak a II. világháború, a német fasizmus és a hazai nyilas rémuralom hozták a magyar zsidóságra.

A felekezettörténethez nem tartozik szorosan, hogy a magyar törvényhozás mely lépésekben taszította ki az ország egyenjogú állampolgárai közül a zsidóságot. Viszont ezek a törvények újra és újra megkíséreltek válaszolni a „Mi a zsidó?” kérdésre, s a válaszokba felekezeti-vallási szempontok is betüremkedtek, ezért felvázoljuk a zsidóságot sújtó politika főbb állomásait.

Az állam és az izraelita felekezet kapcsolatában igazi módosulás, helyesebben torzulás 1938-tól következik be: 1938. május 29-én kihirdették A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról szóló XV. tc.-et, az ún. első zsidótörvényt, amely 20%-ban limitálta a zsidók kamarai tagságát és üzleti, illetve kereskedelmi alkalmazottként történő alkalmazásukat. A törvény zsidónak minősítette azt, aki izraelita vallású, illetve aki 1919. augusztus 1. után keresztelkedett ki. Az 1939. évi IV. tc. (az ún. második zsidótörvény) már vallásától függetlenül faji alapon zsidónak minősíti azt, akinek legalább egyik szülője, vagy legalább két nagyszülője zsidó vallású. (A kamarai tagság arányát 6%-ra szorította le, s számos korlátozást léptetett életbe.) Míg az első két zsidótörvényt a keresztény főpapok is megszavazták, addig az 1941. évi XV., A házassági jogról szóló 1894:XXXI. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről szóló törvényt (harmadik zsidótörvény) már határozottan visszautasították. A harmadik zsidótörvény bevezette a házasság előtti kötelező orvosi vizsgálatot. Megtiltotta a nem zsidók és zsidók közti házasságot, „fajgyalázásnak” minősítette és büntetendőnek nyilvánította a nem zsidók és zsidók közti házasságon kívüli nemi kapcsolatot; zsidónak minősült az, akinek legalább két nagyszülője izraelita vallásban született, vagy aki az izraelita felekezet tagja. (Csak a 200/1945. sz. M. E. rendelet helyezte hatályon kívül ezt a törvényt.)

1941. december 31-én hirdették ki a törvényhatósági bizottságokról és a községi képviselő-testületekről szóló 1941. évi XIX. tc.-et. A 2. § értelmében az izraelita hitfelekezet képviselete a törvényhatósági bizottságban, valamint Budapest székesfőváros kerületi választmányaiban megszűnt.

Politika- és felekezettörténeti szempontból is radikális változást hozott az 1942. évi VIII. tc., mert megszüntette az izraelita felekezet bevett vallás jellegét és visszasorolta az elismert vallások kategóriájába, mint ahogy 1867 és 1895 között volt.

A német megszállásig még több rendelet érintette a zsidóságot, de mindannyin túltesz az 1944. március–júniusi szégyenletes rendeletözön. 1944. március 31-én tették közzé az 1200, 1210, 1220 és 1230/1944. sz. kormányrendeleteket. Ezek megtiltották, hogy zsidó háztartásban nem zsidót alkalmazzanak, hogy zsidók állami hivatalt töltsenek be és ügyvédként működjenek, megszüntették a zsidók sajtó-, színművészeti, filmművészeti kamarai tagságát, elrendelték a zsidó tulajdonban lévő gépjárművek bejelentési kötelezettségét. 1944. április 5-én lépett hatályba az 1240. sz. kormányrendelet „a zsidók megkülönböztető jelzéséről”. Az 1. § értelmében minden 6. életévét betöltött zsidó házon kívül köteles 10×10 cm átmérőjű szövet-, selyem-, vagy bársonyanyagból készült, kanárisárga színű, hatágú csillagot viselni. Zsidónak minősült az 1941. évi XV. tc.-ben meghatározottak köre. A rendelet részletesen fölsorolta, kik mentesülnek a sárga csillag viselése alól (pl. az 1914–1918 közötti években vitézi magatartásért arany, vagy legalább kétszer I. {II-380.} osztályú ezüst vitézségi éremmel kitüntetettek, 75%-os hadirokkantak stb.). A keresztény egyházak közbenjárására a mentesítettek körét még április 4-én kibővítették azokkal, akik valamely keresztény vallásfelekezet tényleges vagy nyugdíjas lelkipásztorai, szerzetesrendnek lelkipásztori működésre jogosult tagjai, szerzetesek, diakónusok és diakonisszák, valamint akik élethivatásként elhagyottakat, szegényeket, árvákat és betegeket gondoznak.

A diszkriminatív jogszabályoktól egyenes út vezetett a deportálásig és a gázkamrákig. Ettől csak a fővárosi zsidóság egy része menekült meg, miután több nyugati kormány és a Vatikán nyomatékos közbenjárásának hatására Horthy Miklós kormányzó 1944. július 6-án felfüggesztette a deportálásokat, illetve a fővárosi zsidóság deportálását előkészítő intézkedéseket. (Ennek ellenére július 14-én az SS elhurcolta a kistarcsai internálótábor lakóit, majd tíz nap múlva a sárvári internálótábor 1500 foglyát.) Az 1944. október 15-i nyilas hatalomátvétellel újból napirendre került a deportálás folytatása. A november 3-án kelt 3840/1944. sz. rendelet minden zsidó vagyont államosított, majd november 29-én felállították a pesti központi gettót. Néhány bátor ember hősiességén múlott csak, hogy az orosz csapatok betörése előtt sikerült megakadályozni a gettó megsemmisítését. Az 1945. január 18-án fölszabadult budapesti központi gettóban a becslések szerint 70 ezer ember élte túl a vészkorszakot. A történelmi igazsághoz tartozik, hogy a magyarországi zsidóság deportálása nem 1944-ben kezdődött. 1941 nyarán kb. 13 ezer olyan zsidót, aki nem tudta magyar állampolgárságát igazolni, áttettek a magyar–lengyel határon, és többségük rövidesen elpusztult. Az 1942. évi újvidéki „razziának” kb. másfél ezer zsidó esett áldozatul. Nem lehet hallgatni azokról a zsidóságot ért veszteségekről sem, amelyeket a honvédelmi kisegítő munkaszolgálat végrehajtásának módja okozott; sem arról, amelyeket az 1942–1943. évi tél folyamán szenvedtek el az orosz harctéren. 1944-ig Magyarországon szinte minden faluban, városban laktak zsidók, az évszázadok alatt több száz zsinagógát, intézményt, temetőt hoztak létre. A magyar nyelvterületről származó 900 ezer zsidóból mintegy 600 ezer halt mártírhalált. Elpusztultak a vidék sokszínű, érdekes közösségei, festői temetőiket benőtte a folyondár. Azért vannak, akik a híres csodatévő rabbik sírjaihoz még ma is el-elzarándokolnak, hogy a kvitlit, a kívánságot tartalmazó kis cédulát bedugják a mohos kövek repedései közé.