A kisegyházak (1920–1944)

Miután Huszár Károly kinevezett vallás- és közoktatásügyi miniszter 1919. augusztus 18-i körlevelében az állam és az egyházak kapcsolatában az 1918. október 31-e előtti helyzetet vette irányadónak, ez a kisegyházak számára a régi hátrányok visszaállítását jelentette. S bár jogi helyzetüket a trianoni békeszerződést becikkelyező 1921. évi XXXIII. tc. 55. §-a előnyösen garantálta, a Horthy-korszak egyházpolitikája mégis a bevett egyházak érdekeit védte, a szabadegyházi közösségeket egyértelműen rendőri ügyként kezelte. A közmegítélés mindvégig szektának bélyegezte őket. Egy-egy kisegyház élettere lényegében a helyi hatóságok jó- vagy rosszindulatától függött. Minden évre jut egy vagy több, a kisegyházak vallásszabadságát csorbító rendelet. 1928. július 3-án Scitovszky Béla belügyminiszter erélyes rendszabályokat léptetett életbe: az el nem ismert felekezetek minden összejövetelét hatósági ellenőrzés alá helyezte, azokon 18 éven aluli személy nem vehetett részt, mert a {II-381.} törvény szerint minden 18 éven alulit valamely bevett vagy elismert vallás szerint kellett nevelni; sajtótermékeik terjesztéséhez a belügyminisztertől kellett előzetes engedélyt kérni. 1939. december 2-án Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter 363.500/1939. VII. a. sz. rendelete antimilitarista tanok miatt, honvédelmi érdekekre hivatkozva a metodisták és baptisták kivételével az összes kisegyházi közösség működését azonnali hatállyal betiltotta. A rendelet név szerint a következőket említette: nazarénusok, adventisták, szombatosok, Jehova Isten tanúi (összefoglaló nevükön millenisták), Istengyülekezet, őskeresztények, pünkösdisták. Ezt követően a vallás- és közoktatásügyi, valamint az igazságügyi miniszternek több, a gyülekezetek elleni adminisztratív megtorló intézkedésekre bátorító rendelete jelent meg. Ebben a helyzetben leginkább a baptisták kísérelték meg felvállalni a betiltott kisfelekezetek ügyét, megvédve őket a meghurcolástól.

Az I. világháborút követő területrendezés során leszakadó délvidéki nagy gyülekezetek miatt a nazarénusok létszáma 3–5 ezer főre apadt, és ez a szám stagnált a II. világháborúig. Ezek az évek a nazarénusoknak csöndes gyülekezeti életet hoztak. Már a századfordulót is jellemezte, de ekkortól meghatározóvá vált, hogy az aktív, folyton bizonyságot tevő élet helyett a mérsékelt, az életpéldával és a bölcs, türelmes várakozással hatni tudó nyugodt evangelizáció került előtérbe. A gyülekezetek ettől kezdve szinte kizárólag a hívő családok gyermekeivel bővültek – és ez így van napjainkban is. Egy 1929-es belügyminiszteri rendelet ekképp jellemezte őket: „tagjai teljesen megtértek, nem káromkodnak, nem isznak, szigorú biblikus szellemű kegyes életet élnek, rendkívüli türelemmel és alázattal viselik azokat a kellemetlenségeket és szenvedéseket, amelyeket hitük miatt kell tűrniük. Becsületességük igen rokonszenvessé teszi őket, de az, hogy nem esküsznek, s még inkább az, hogy nem fognak fegyvert, vagyis katonai parancs teljesítését megtagadják, sok kínos konfliktusba, évekig tartó rabságba, sőt halálba is vitték őket. – A nazarénusoknak egy hittételük van, s ez az, hogy a Biblia Isten Igéje, szavai isteni parancsok, amelyeket a hívőknek őszintén és becsületesen kell teljesíteniük, nemcsak azért, mert Isten parancsolja, hanem azért is, mert ez az üdvösség egyedüli útja. Szervezetük hiánya az oka annak, hogy jórészt földalatti életet élnek, s nem terjeszkednek. Kicsiny gyülekezeteiket semmi külső kapocs nem fogja össze, egységes irányításuk nincs, irodalmat nem teremtenek maguknak, nagyobb arányú missziót meg éppen nem végeznek. – Az egyházzal élesen szemben állnak, s ahol lehet, teljesen a maguk körében élnek. Számuk nem nagy, legfeljebb 4–5000-re tehető”. A belügyi jelentés a nazarénusok szervezetét illetően annyiban kiigazításra szorul, hogy minden gyülekezetnek van vezető testülete, ez az egyházi szolgai kör. Az egyházi szolgák látják el a lelkigondozói és igehirdetői feladatokat.

Mivel a nazarénusok közjogi helyzete rendezetlen volt, így sem imaház építésére, sem temetkezési helyek tulajdonlására nem kaptak engedélyt. A Horthy-korszak nazarénusai sem politizáltak. Választási jogukkal éltek ugyan, de inkább a kormánypártra szavaztak, hogy elejét vegyék gyülekezeteik zaklatásának. Jámborságuk, a szépirodalomban és szociográfiákban is megfogalmazott erkölcsi tisztaságuk, demokratizmusuk mind kevésnek bizonyult ahhoz, hogy elkerüljék a kivételes állapot szülte 1939-es betiltó rendelkezést. Az egyházi szolgák többször is sikertelenül kérték betiltásuk föloldását. Hiába szögezték le többször is, hogy eskü helyett fogadalomtételre, fegyveres szolgálaton kívül {II-382.} minden katonai kötelesség teljesítésére készek, működésüket nem engedélyezték. Így tehát ők is megtanulták kijátszani a gyülekezési tilalmat.

A tömeges behívásokkal újrakezdődött kálváriájuk. A fogva tartásra ítélt nazarénusok nagy része a szegedi Csillag-börtönbe, mások internálótáborba vagy munkaszolgálatra kerültek. A frontra küldött nazarénusok közül többet kivégeztek – Jány Gusztáv vezérezredes négyet ítéltetett halálra.

A baptista egyház két irányzata – a szabad baptisták és az elismertek – 1920. szeptember 20-án, Meyer Henrik, illetve Kornya Mihály, a szabad baptisták két vezéralakjának halála után egyesült. Nevük ettől kezdve: Magyarországi Baptista Gyülekezetek Szövetsége. Vezérkarába az „elismertek” kerültek be, első elnökévé Udvarnoki Andrást (1865–1945), alelnökévé Csopják Attilát választották. 1920-tól 1955-ig kettős irányítással folyt a baptisták munkája: az ún. „misszió” irányítást a Magyarországi Baptista Gyülekezetek Szövetsége, az „adminisztratív” irányítást a Budapesti Baptista Hitközség végezte.

1939-ben a baptistákat nem tiltották be ugyan, de az ő vallásszabadságuk is megsérült. Volt lelkipásztor, akit internáltak, volt, akit rendőri megfigyelés alá helyeztek. Sajtótermékeik kiadása előbb csak akadozott, majd megszűnt. Az Olvasd című traktátus 1940 februárjában, a Hajnalcsillag című ifjúsági lap és a Kürt 1944 áprilisában, a Békehírnök 1944 decemberében jelent meg utoljára. A háború éveiben nemcsak ellehetetlenült az egyház élete, de jelentős anyagi kár is érte: elpusztult a baptista árvaház, a teológia épülete, bombatalálatot kapott a Nap utcai templom.

Bár a Heted Napi Adventista Felekezet 1912-re létrehozta szervezeti egységét, de a Duna Unió az I. világháború végére életképtelenné vált, és új szervezeti formákat kellett kialakítani. Ennek első állomása még egy 1918 nyarán tartott munkaértekezlet, amit az 1919. október 30. és november 3. között Budapesten tartott konferencia követett. A felekezet prédikátorai újjászervezték a Közép-Magyar Misszióterületet mint Magyar Misszióterületet, amely magába olvasztotta valamennyi, a trianoni Magyarország területén lévő gyülekezetet. Az egyház vezetését a német Minck Adolfra bízták. A helyzet stabilizálását jelezte a gyülekezetek és tagok számának gyarapodása. Míg 1920-ban 23 adventista gyülekezet volt 611 taggal, addig 1924-re 42, 1928-ra 62 gyülekezet működött 1063, illetve 1556 fővel. 1920 és 1925 között épült az egyház budapesti székháza, valamint a battonyai, a békési, a miskolci imaház és a budapesti nyomdájuk épülete.

Az 1925. március 6–9-ig tartott budapesti I. konferencián megalakult a Magyar Unió. 1926 tavaszára kiépült a Magyar Unió hármas szervezeti egysége: Közép-magyarországi Egyesület, Kelet-magyarországi Egyesület és Nyugat-magyarországi Egyesület. A Horthy-korszakban több érdemi szervezeti változásra nem került sor.

A Magyar Unió egyik kiemelkedő elnökeként tartják számon a békéscsabai születésű Michnay Lászlót. 1936-ban kezdődött elnöksége alatt fellendült az egyház addig is jelentős karitatív munkája. 1937-ben Tápiószelén, 1938-ban Vattán nyílt adventista Öregek Otthona. Ezek fenntartása nem csekély áldozatot követelt az ekkor már két és fél ezer tagot számláló felekezettől.

A lendületet derékba törte a felekezet működését betiltó 1939. december 2-i belügyminiszteri rendelet. Az egyház vezetése latba vetette hazai és nemzetközi kapcsolatait, ennek sovány eredményeként 1941 januárjában Magyarországi Bibliakövetők Felekezete néven az adventisták újraszerveződhettek. 1942 júliusában a Belügyminisztérium ezt a {II-383.} szerveződést is betiltotta, majd néhány nap múlva a betiltást visszavonta. A bizonytalanság mindig ott lebegett a felekezet körül. Ennek ellenére ez a kisegyház a legbátrabbak közt említhető a zsidóüldözés kegyetlen időszakában. Michnay László egyházelnök nemcsak szavakban ítélte el az embertelenséget, a kegyetlenkedéseket, hanem ténylegesen kinyitotta egyháza kapuit az üldözöttek előtt. A XIV. kerületi Dorozsmai úton több mint ötven zsidót rejtegettek, akik valamennyien megmenekültek.

Még az I. világháború idején jött létre az adventista egyházon belül az „őrállók” mozgalma. Miután 1923-ban Földeákon megtartották első konferenciájukat, 1925-ben kiváltak és Heted Napi Adventista Reform Mozgalom Nemzetközi Misszióegyesülete néven külön szerveződtek. A két világháború között kiadót és vegetáriánus konyhát működtettek. Pacifizmusuk miatt a II. világháború idején sokan életükkel pecsételték meg hitüket.

A metodista misszió fejlődését nem akasztotta meg az I. világháború. A metodista egyház külföldi vezetői 1919 szeptemberében – az új politikai határokhoz alkalmazkodva – három területet szerveztek az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területén, az egyik a trianoni Magyarországra esett, ahol ekkor csupán egy gyülekezet volt 199 taggal. Lelkészük Funk Márton; az ő buzgóságához fűződik egy nagyszabású, amerikai adományokból összeállt 300 ezer koronás segélyakció megszervezése a fővárosi nyomortelepek számára, 1920-ban. A pozitív sajtóvisszhangnak köszönhetően az ország nyilvánossága előtt jó hírűek lettek a metodisták. 1920. október 15-től újra megjelent az egyház magyar nyelvű lapja, a Békeharang. A taglétszám is szépen növekedett: 1920-ban 115-en, 1921-ben már 340-en voltak. (Figyelemre méltó, hogy a száz főnél alig többet számláló felekezet saját lapot tud kiadni.) A budapesti gyülekezet megerősödése mellett Szabolcsban, Baranyában és Somogyban bontakozott ki misszió. A Horthy-korszakban annyiban kivételes helyzete volt a szabadegyházak között, hogy 1939-ben nem tiltották be, de így is többször zaklatták a hatóságok, s inkább csak tűrt szektának, másodrendű egyháznak tekintették.

Az I. világháború után Európa-szerte fellendült a jehovisták missziója. A hatóságok kitüntetett figyelemmel kísérték tevékenységüket, azt különösen veszélyesnek minősítették büntetőjogi és államrendészeti szempontból. Az akadályoztatás ellenére a kisegyház erősödött, sőt a gazdasági világválság éveiben újabb felívelés jellemzi főként a Tisza mentén és a Nyírségben. Az 1939-es betiltó rendelet név szerint is említette Jehova Tanúit, de illegalitásban tovább szervezkedtek. Többeket közülük internáltak és bebörtönöztek.

Az Isten Egyháza (más elnevezésekkel Élő Isten Gyülekezete, Élő Isten Anyaszentegyháza, „lábmosók”) térítő munkájának csak az 1920-as évek elején volt jelentősebb sikere, de gyülekezeteik nagyobb része az ugyanekkor induló pünkösdi mozgalomba olvadt be. (Az Élő Isten Gyülekezete nevet épp azért változtatták meg, mert az egyik pünkösdi közösség is ezt a nevet vette fel az 1920-as években.) Tovább gyengítette a közösséget, hogy személyi ellentétek miatt kettészakadt. A „lábmosók” az 1939. évi betiltás után szétszóródtak, és csak 1947-ben kezdtek újraszerveződni.

A két világháború között lett visszhangja Magyarországon a walesi, illetve Los Angeles-i ébredési mozgalomnak, a többfelé ágazó pünkösdizmusnak. A pünkösdi mozgalmakban jelennek meg a világ különböző országaiban egymástól függetlenül a Szentlélek-keresztséget valló közösségek. A Szentlélek-keresztséget egy magasabb rendű tapasztalatnak tartják, amely általában a lelki és vízkeresztség után következhet be. Bizonysága, {II-384.} hogy a hívő ember bizonyos kiváltságos képességek – mint a nyelveken szólás – birtokába kerül. A gyülekezetek életét az apostoli, ősegyházi élet mintájára szervezik. Teológiájuk és vallásgyakorlatuk fontos része a hit, a csodatévő erő, a gyógyítás, a prófétálás.

A pünkösdizmus Magyarországon is több ágon indult el 1923 és 1926 között, tagjai korábban baptisták vagy „lábmosók” voltak. Az első országos szervezet 1928-ban Kispesten alakult meg Magyarországi Istengyülekezetek Szövetsége (vagy Isten Gyülekezete Szövetsége) néven. S mint a szabadegyházak történetében annyiszor, ezúttal is belső konfliktusok szabdalták a friss szerveződést, a mozgalom megosztottá vált. A Rároha Dávid vezette Magyarországi Istengyülekezetek Szövetsége meggyengült, 1939 végére elsorvadt. A mozgalom erősebb ága a Pünkösdi Gyülekezetek Magyarországi Szövetsége lett, de az is belső válsággal küzdött. Az 1939-es betiltás a pünkösdistákra is vonatkozott. Addig megjelent folyóirataik – az Apostoli Hit, a Pünkösdi Ifjúság és a Győzelem – abbamaradtak. A gyülekezeti élet ellehetetlenülése elől kivezető utat a pünkösdisták vezetősége abban látta, hogy védelmet keressen más, be nem tiltott egyház szárnyai alatt. Eleinte a metodista, a baptista, majd az evangélikus egyház bizonyult ilyen menedéknek. 1943-ban a közösségen belüli „prófétás mozgalom” tagjai újra megalapították a pünkösdista gyülekezetet, de azzal 1945 után az evangéliumi pünkösdiek nem vállaltak közösséget.

A pünkösdi közösséghez hasonlóan a kegyelmi ajándékok, a karizmák gyakorlása jellemzi a Szabadkeresztyén Gyülekezetet, amely nem külföldi missziói munka eredményeként, hanem Magyarországon alakult ki az 1920-as években. Tanításuk két sajátos vonása a predesztináció (eleve elrendelés), amely szerint a kiválasztás a gyülekezetre tartozik, és az üdvösség értelmezése. Eszerint az üdvösség minden embernek felkínált lehetőség (ezzel az értelmezéssel a szabadegyházakat tekintve egyedülállók).

Ugyancsak pünkösdi jellegű vallási közösség az Őskeresztyén Apostoli Egyház, amely az 1940-es években jelent meg Magyarországon. Különösen Baranya, Békés, Bács-Bodrog vármegyékben terjedt el. Vallják Jézus második eljövetelét, de időpontját nem határozzák meg.

Tárgyalt korszakunkban még két szabadegyházi közösségről kell szót ejteni: a Keresztyén Testvér Gyülekezetről és az Üdvhadseregről.

A Keresztyén Testvér Gyülekezet a 19. század közepén az anglikán egyházból kivált vallási irányzat, Magyarországon az 1920-as években jelent meg. Hitelvükben jelentős szerepet kap Krisztus második eljöveteléről szóló tanításuk. Az egyetemes papság elvét vallják, ezért tagjai felhatalmazva érzik magukat az Ige magyarázására és egyéb szolgálatra. Az úrvacsora – amit ők kenyértörésnek neveznek – vételének nem feltétele a felnőttkeresztség, mint ahogy a gyülekezeti tagságnak sem feltétele a bemerítés. Szervezeti felépítésük kifejezetten laza. Az igehirdetést az egyes gyülekezetek legtekintélyesebb férfi tagja végzi. A gyülekezet kiemelkedő személyisége volt Kiss Ferenc orvosprofesszor, akinek kétszer is (1941-ben és 1944-ben) sikerült visszavonatni a gyülekezet működését betiltó belügyminiszteri rendeleteket.

Az Üdvhadsereg szintén külföldi misszió révén jutott el Magyarországra. Megalapítására az első lépéseket Csopják Gábor tette, aki 1922–1923-ban Csatakiáltás címmel lapot adott ki. Az Üdvhadsereg londoni központja Frederic Rothstein ezredest bízta meg a magyarországi szervezéssel, aki 1924-ben érkezett Budapestre. Mind az állam, mind az egyházak idegenkedve fogadták az újabb szabadegyházi tevékenységet. A Belügyminisztérium 1929-es bizalmas utasítása {II-385.} szerint az Üdvhadsereg lármás és energikus, nem kimondott szekta. Prédikációikkal a bűn ellen harcolnak. Ennek jegyében próbálnak gondoskodni a börtönökből kiszabadultakról, a prostituáltakról, a hajléktalanokról. A megítéltetése körüli ingadozásnak köszönhette, hogy 1939-ben még nem, hanem csak másfél év múlva tiltották be.

Bár illegalitásba kényszerítették a kisegyházak zömét, azok mégsem olvadtak föl valamelyik legalitással bíró egyházban. Sőt a nehézségek még növelték is a belső kohéziót. A sorsközösség az egyes kisegyházakat összefogásra bírta, s 1944-ben ennek jegyében alakították meg a Szabadegyházak Szövetségét.