Az agrártermékek külkereskedelme

Az agráreredetű termékek külkereskedelmében a kivitel volumene – néhány ínséges évtől eltekintve – a 20. század folyamán mindvégig jelentősen meghaladta a behozatalét. Ebben nem csupán a termékfelesleg értékesítése játszott szerepet, hanem a mezőgazdasági termékek eladása fejében behozható ipari nyersanyagok, késztermékek szükségessége, az ország többször megingott pénzügyi egyensúlyának helyreállítási törekvése.

Az Osztrák–Magyar Monarchián belül még a 19. század derekán bevezetett védővámrendszer eredményeképp a külkereskedelmi forgalom túlnyomó része, 70–80%-a a birodalom piacán bonyolódott. Az export valamivel több mint felét mezőgazdasági nyersanyagok tették ki, míg a késztermékek aránya 37–38% között mozgott. Ez utóbbinak kétharmadát az élelmezési ipar termékei adták. Az agráreredetű termékexport így az összes kivitel mintegy háromnegyedére rúgott.

A hazai élelmiszerpiac, mint más agrárországokban, ahol a lakosság több mint fele a mezőgazdaságból élt, igen szűk volt. A föld nélküli mezőgazdasági munkások, cselédek pénzért vásárolt {II-556.} élelmiszer-fogyasztása, de a más gazdasági ágakban foglalkoztatottaké is szerény volt. Így fordulhatott elő, hogy 1913-ban a mezőgazdasági termékek 27%-a elhagyta az országot.

A mezőgazdasági kivitel zömét a gabonaágazat és az élőállatok adták. Az I. világháború előtti években évente 0,4 millió tonna búza és 0,7 millió tonna liszt volt a – főként Ausztriába – kivitt mennyiség. Magyarország – az USA után – a világ második legnagyobb lisztexportőre volt, és a 10 legnagyobb búzaexportőr ország közé tartozott. A szarvasmarha-kivitel 93%-a és a teljes sertésexport nem lépte át a Monarchia határát.

A Monarchia 50 millió lakosú felvevőpiaca termelői biztonságot, ennek hátterében kiegyenlített – a világpiacinál magasabb – exportárakat eredményezett. Egységes vámterülete védte a magyar mezőgazdaságot, egyidejűleg az osztrák–cseh ipart is.

A trianoni békeszerződésben szentesített új államhatár, a Monarchia felbomlása, a hazai mezőgazdaság I. világháború utáni dezorganizáltsága, termelésének alacsony színvonala következményeként az élelmiszerexport zuhanásszerűen visszaesett. 1920-ban – azonos országterület-re számítva – a háború előtti kivitel 21, 1921-ben is csupán 41%-át érte el. A termékcsoport behozatala meghaladta az export értékét. Az agrárexport növekedése az 1924-es évvel indult meg, de a fejlődést az 1929–1933. évi válság megtörte. A válság éveiben a kivitel értéke – folyó árakon számítva – 60%-kal csökkent. Az árcsökkenések hatását kiszűrve – a válság előtti árszínvonalon számolva – is 27%-os volt a volumen visszaesése. 1937 után Németország háborús előkészülete ismét fellendítette a kivitelt, de folyó áron mérve még 1938-ban is csak fele annyit exportált az ország, mint 1929-ben. Az ország exportjából az agráreredetű termékkivitel – az 1920-as évek 80%-os arányáról – 1938-ra kétharmadosra mérséklődött.

Az agrárkivitel fő tétele a két világháború között is a gabona volt, aránya 50% körül ingadozott, majd az 1930-as évek második felében – elsősorban a gabonaárak jelentős csökkenése miatt – 40%-os részesedésre esett vissza. Az 1925–1938 közötti évek átlagában évente 765 ezer tonna kenyérgabonát exportált hazánk. A gabonán kívül egyre jelentékenyebb szerepet kapott az élőállatok és állati termékek exportja, ami 1938-ban már meghaladta a gabonakivitel értékét.

Más szerkezeti módosulás is történt. A legtöbb élelmiszer-importőr ország saját élelmiszeripara fejlesztésére törekedett, ezért feldolgozott termékek helyett mezőgazdasági nyersanyagokat szerzett be. A magyar kivitelben a nyersanyagok-feldolgozott termékek 1925. évi 70:30%-os aránya 81:19%-ra romlott.

Változtak a magyar kivitel célországai. A Monarchia felbomlása után a korábbi munkamegosztás körülményei ugyan még hosszabb időre megszabták a kiviteli piacokat, de az osztrák, cseh agrárius körök egyre inkább védeni próbálták hazai mezőgazdasági termelésüket. 1930-ig a magyar kivitel zöme még e két országba irányult. További két ország – Németország és Olaszország – piaca bizonyult még számottevőnek, de az osztrák és cseh piacnál jóval kisebb volumen felvevőjének.

Az 1929–1933-as válságot követően a német piac lépett a cseh piac helyébe, s 1938 után – az Ausztriával megnövekedett Németországba került a magyar export 60%-a. Emellett – a devizaszerzés miatt – igyekeztek más nyugat-európai, sőt az USA piacaira is élelmiszertermékeket kivinni.

A célországok megváltozása tágította az export földrajzi elhelyezési körét: az 1920-as évek elején az export átlagos szállítási távolsága 400 kilométer volt, 1925–1927-ben már 510 kilométer, az 1930-as évek közepén pedig megközelítette az 1000 kilométert. A szállítási költségek növekedése csökkentette a magyar {II-557.} termékek külpiaci versenyképességét, az export sok esetben csak ráfizetéssel volt fenntartható.

A kormány kereskedelempolitikája a két világháború közötti időszakban több ízben változott. Az I. világháború után igyekezett életben tartani a háború alatti élelmiszer-kiviteli tilalmat, hogy megakadályozza a belső piac élelmiszerhiányát. Egy évtizeddel később – 1931-ben – a kötött devizagazdálkodás rendszeréhez kapcsolódóan bevezették a mezőgazdasági terményértékesítés felár rendszerét. Az exportőrnek az exportból befolyt valuták pengőben történő kifizetésekor a hivatalos árfolyamnál magasabb összeget folyósítottak. 1933-ig a felár nem volt egységes, termékek és valuták szerint is változott. A világgazdasági válság után indult meg a kivitel állami segédlettel történő monopolizálása (kezdetben az exportőrök kezdeményezésére). Jellegzetessége volt, hogy csak egy-egy ország, az adott termék legfontosabb célországa tekintetében jött létre: a szarvasmarhát és a sertést illető monopólium az ausztriai, a bor exportjában a svájci piacot jelentette. Az 1934-ben létrejött olasz–osztrák–magyar hármas egyezményt követően pedig a búza felvásárlásával és e két piacra irányuló kivitelével a Futura Rt.-t bízták meg. 1939-re a mezőgazdasági kivitel értékének már 80–85%-át egykéz-szervezetek bonyolították.

A II. világháború utáni külkereskedelem a stabilizációt követően indult meg. A külgazdasági kapcsolatok átrendeződése azonban már az 1945 augusztusi magyar–szovjet gazdasági egyezménnyel kezdetét vette. Az ennek részeként kötött áruszállítási megállapodás a következő negyedévre 30 millió dollár értékű árucserét írt elő. Magyarország ipari nyersanyagokért főként mezőgazdasági termékek szállítását vállalta.

Az állam külkereskedelmi monopóliumát több évtizeden át néhány szakosodott külkereskedelmi vállalatán keresztül gyakorolta. Az élelmiszer-gazdasági termékek esetében például az Agrimpex foglalkozott a szemes termények, a Terimpex az élőállatok és állati termékek, a Monimpex a borok külpiaci forgalmazásával.

1949-re – a háború előtti 1938-as évhez képest – az agráreredetű kivitel alig több mint felére csökkent. Az összes kivitelen belüli aránya (1950-ben) 45%-ot képviselt. Az ugrásszerűen emelkedő nyers- és alapanyag-behozatalt nem sikerült mezőgazdasági termékkivitellel ellentételezni az 1950 és 1960 között sem. E cikkcsoport kiviteli aránya az ország összes exportjából tovább csökkent: az évtized közepére 37, majd 1960-ra 22%-ra.

Az agrárkivitel volumene az 1950-es években kevéssé változott, miközben – különösen 1952–1953-ban – a hazai ellátás rovására is exportáltak. Az új termést eladták, a következő év elején – jóval magasabb áron – importáltak. 1952-től állandósult a gabona behozatala. Emiatt a korábban jelentéktelen, 8%-os arányú mezőgazdasági import 1955-re elérte az összes behozatal 15%-át.

Az agráreredetű termékek kiviteli volumene 1960-ra érte el a háború előtti utolsó békeév színvonalát. Összetétele azonban különbözött attól: míg 1938-ban a cikkcsoport teljes volumenjének kétharmada feldolgozatlan mezőgazdasági termék volt, 1960-ban ugyanilyen arányban élelmiszer-ipari termék.

Az ágazat külforgalmának pozitívumaként jelölhető meg, hogy az 1945–1960 közötti 16 évben – miközben az ország külkereskedelmi mérlege 9 évben passzív és csak 7 évben volt aktív – az agrártermékek kivitele – még a legrosszabb években is – meghaladta a behozatal volumenét. A kivitel hozzájárult az ország devizahiányának enyhítéséhez, az élelmiszer-gazdasági termékek fele (1960-ban) a fejlett nyugati országok piacán talált vevőre. Az ezekbe az országokba exportált agrártermék az összes hazai kivitel közel felét tette ki.

{II-558.} Az 1960–1980 közötti két évtizedben az agrárexport bővülése messze meghaladta a termelés növekményét. Az export ekkor megnégyszereződött. Részesedése az ország összes kivitelében alig változott, 20–25% között mozgott. A termékcsoport importaránya 1980-ra a háború előtti szintre, 8%-ra esett vissza, s az itthon nem termelhető termékekre, luxuscikkekre, fehérjetakarmányokra korlátozódott.

Az agráreredetű kivitel dinamikus növekedését számos körülmény segítette a termelés bővülésén túlmenően: az 1970-es években a világpiaci árak emelkedése, a környező szocialista országok szinte korlátlan felvevőpiaca, a kivitel támogatottsága. A mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek mintegy 15–20%-át külpiacokon értékesítették.

A kivitel célországai fele-fele arányban a keleti, illetve a nyugati fejlett országok voltak. (Ideszámítva néhány fejlődő országot is). A szocialista országokkal folytatott kereskedelemben egyre nagyobb szerephez jutott a dollárelszámolás. Kezdetben csak egyharmados arányban, 1980-ban már az élelmiszer-gazdasági termékek feléért dollárban fizettek a szocialista partnerek. Ezekbe az országokba a feldolgozott termékek szállítása volt számottevőbb, míg a nyugati piacokon zömmel mezőgazdasági nyersanyagokat adtunk el.

Az 1960-as évek második feléig Magyarország nettó kenyérgabona-importőr volt, a behozatal – évenként változó, 110–270 ezer tonnás mennyisége – meghaladta a kivitel csekély, 100 ezer tonnánál kisebb volumenét. A gabonatermelés látványos növekedésének eredményeképp az 1970-es évek kezdetén a kenyérgabona kivitele már meghaladta a két világháború közötti gabona exportot.

A friss és feldolgozott kertészeti termékek (zöldségfélék, gyümölcsök, borok, konzervek) kiviteli aránya az összes élelmiszerexport egyötödét képviselte, vásárlói főként a keleti országok voltak. Az élőállatokat Nyugaton, az állati termékeket – 50–50%-os arányban – a nyugati, illetve a keleti országokba szállították. A kivitel termékszerkezete az 1970-es évek elejétől formálódott a jelenlegi összetétel irányába.

Az 1970-es évek elején a hazai alacsony termelői árak és a világpiaci áremelkedés következtében az agrárexport gazdaságossága javult. Az évtized második felében – az exportárak stagnálása, a hazai árak emelkedése miatt – az exportot évi 6–8 milliárd forinttal (az export értékének körülbelül 20%-ával) támogatta az állam. A támogatások túlnyomó része akkoriban, és évtizedeken keresztül az exportőr, illetve az élelmiszer-feldolgozó szervezetek jövedelmét gyarapította. {II-559.} Csak elhanyagolható része, az 1980-as években 15–20%-a jutott a mezőgazdasági termelőknek. Az exporttámogatások ezután, az 1980-as években évről évre nőttek, évi 15 milliárd forintról 1989-re 51 milliárdra. A dotáció a kivitt termékek értékének előbb egyharmadát, majd 40%-át tette ki.

Már az 1980-as évek kezdetén felvetődött az agráreredetű termékkivitel növelésének, s ennek hátterében a mezőgazdaság és élelmiszeripar fejlesztésének célszerűsége, a devizaszerzés kényszerének szembeállítása az ország erőforrásainak export útján történő kivonásával. A dilemmát nem sikerült megoldani. Az élelmiszer-gazdasági termékek külpiaci eladhatóságát az 1990-es évek elején is évi 23–35 milliárd forinttal támogatta az állam. Ez az összeg azonban kétségtelenül alacsonyabb az export mennyiségéhez képest, mint néhány évvel megelőzően volt.

27. táblázat. A magyar agrárkivitel szerkezete,
1960–1990 (%)
	1960	1970	1980	1990
Mezőgazdasági termékek	41	45	36	27
Szemes termény	2	10	9	8
Friss zöldség, gyümölcs	10	12	8	5
Élőállat, állati termék	23	20	16	10
Élelmiszeripari termékek	59	55	64	73
Gyümölcs- és főzelékkonzerv	11	16	11	14
Hús-, baromfi- és tejipari termék	28	24	35	44
Ital, dohányáru	9	11	10	7
Összesen	100	100	100	200

A társasági törvény alapján alakult szervezeteket alanyi jogon illeti meg a külpiaci forgalmazás joga, becslések szerint több mint ezer szervezet foglalkozik élelmiszertermékek exportjával. Liberalizálták az importot. Az agráreredetű termékek mintegy felét felvevő keleti országok óriási társadalmi-gazdasági átalakuláson mentek keresztül. Az értékesítés megváltozott körülményei mellett lényegesen csökkent – a termelés visszaesésénél ugyan kisebb mértékben – az eladható mezőgazdasági termékmennyiség. 1994-ben az egy évtizeddel korábbi volumennek megfelelő élelmiszertermék hagyta el az országot. A termékcsoport kiviteli aránya az ország összes exportjából majdnem változatlan, 21%-os maradt.

A volt szocialista országok (új elnevezéssel átalakuló és nem piacgazdaságú országok) piaci részesedése a magyar élelmiszer-gazdasági kivitelből 1985–1993 között 56-ról 36%-ra mérséklődött, a termékek közel kétharmadát a fejlett országok piacán értékesítették az 1990-es években, ahol a mezőgazdasági termékek a hazainál magasabb támogatásban részesültek.

Fokozatosan csökkent a feldolgozatlan termékek kivitele, elsősorban a gabonáé. Míg az 1980-as évek közepén a gabonaexport felülmúlta a 2 milliárd tonnát (kétszer annyi volt, mint a nagyobb országterületről 1913-ban kivitt mennyiség). Tíz évvel később, 1993-ban ennek még egytizedét sem exportálták. (A gabona majdnem kizárólagos vásárlója korábban a Szovjetunió volt.) A hazai hús- és állati-termék-fogyasztás csökkenése nem ellensúlyozta az állatállomány gyors ütemű kivágását, így az élőállatok és állati termékek kiviteli volumene is csökkent.

Az agrárkivitel az 1990-es évtized első felében évente 2,5–2,7 milliárd dollár bevételt jelentett. Ezt a bevételt a termelői árak leszorítása mellett is csak 15–20%-os állami támogatással sikerült elérni. A magyar élelmiszer-gazdasági export árindexe – a FAO számítása szerint – 1980-at követően – egyik évben sem érte el (1990 kivételével) az élelmezési termékek világpiaci árának fénykorában (1979–1981-ben) jellemző árat. Ez azt jelentette, hogy azonos bevétel megközelítése fejében 1988-ban, 1989-ben és 1992-ben egyharmaddal nagyobb termékvolument kellett Magyarországnak kiszállítania, mint a korábbi években.

Nehezíti az exportot a tőlünk nyugatra fekvő országok élelmiszer-túlkínálata, továbbá az is, hogy a környező országok termékfeleslegeikkel ugyanazokra a piacokra (főként Németországba és Ausztriába) próbáltak betörni, ahová a magyar kiszállítások zöme is irányult. A Szovjetunió utódállamainak gabona-, hús- és baromfipiacán a kelet-európai szállítók helyét az USA és az Európai Unió exportőrei foglalták el. Az EU agrárimportjába a magyarországi beszállítás aránya csekély, mindössze 1,8–2%. A nyílt vagy burkolt importkorlátozásokkal egyre nehezebb megtartani a kivívott piaci pozíciót.