Erdészet

Az erdőterületek nagysága és az erdők megoszlása

Magyarország erdőségei az I. világháború előtt 7,3 millió hektárt, az ország területének 25,8%-át foglalták el. Trianon után az erdőterület mintegy 1,1 millió hektárra 85%-kal csökkent, és az ország területének csak 11,8%-át tette ki. Főként 1950 után céltudatos erdőgazdálkodás eredményeként az ország erdeinek területe 1992-re mintegy 1,7 millió hektárra növekedett, az összterület 18,4%-át foglalva el. Az európai országok erdősültségének átlaga 27,1%. Összehasonlításként néhány ország erdősültségi adata: Finnország 66, Ausztria 47, a volt Csehszlovákia 36, Svájc 28, Románia 27, Franciaország 24, Olaszország 22, Dánia 11. Az erdők aránya 1970 és 1990 között Magyarországon növekedett a legnagyobb mértékben.

Az I. világháború előtt erdeink 26%-a volt tölgy, további 50%-a bükk és egyéb lombfa, míg közel egynegyede fenyő.

Az I. világháború után az összes lombos erdő aránya 94%-ra nőtt (ezen belül a tölgy változatlanul 26%), míg a fenyő 6%-ra csökkent. A fenyvesek területe (a korábbi 1,8 millió hektárral szemben) 67 ezer hektárra zsugorodott, és ezek is túlnyomórészt a fiatal korosztályok körébe tartoztak. A két háború között az ország erdőterülete számottevő mértékben nem változott. (Némileg nőtt a fenyő- és visszaesett a tölgyerdők aránya.)

A II. világháborút követően az erdők szakszerű telepítése és kezelése nyomán az ágazat jelentősen fejlődött. Így az 1990-es évekre az ország 1921. évi erdőterülete több mint másfélszeresére (155%) nőtt, ezen belül a lombos erdők aránya mintegy 84%-ra, a fenyveseké pedig 16%-ra módosult.

Az erdő fatermelő képességét a termőhely határozza meg. Ez lényegében a klíma, a talaj és a hidrológiai viszonyok összességét foglalja magában. Ezek hatását további tényezők is befolyásolják, így pl. a tengerszint feletti magasság, az égtájak szerinti kitettség, a talajszerkezet stb. Az egyes fafajok termőhelyi igénye eltérő. Optimális növekedést csak a számukra megfelelő termőhelyen érnek el. A kívánatosnál alacsonyabb tengerszint feletti magasságon termesztett fenyők faanyag minősége általában gyengébb, évgyűrűszerkezetük lazább, fűrészárunak kevésbé alkalmasak.

Az erdők fatermőképességét életkoruknak megfelelő famagasságuk alapulvételével ún. fatermési osztályokba (csoportokba) sorolták. 1990-ben az erdők közel {II-563.} fele tartozott a közepes fatermési csoportokba. Több mint egyharmaduk csak gyengének volt minősíthető. Jó fatermő-képességűnek az erdők 13%-át lehetett tekinteni.

1990-ben a fontosabb fafajok korosztályok szerinti százalékos megoszlását, valamint átlagos vágásérettségi korukat a következő táblában mutatjuk be.

A néhány éven belül kitermelésre kerülő faállományok élőfakészlete 1990-ben országos átlagban hektáronként 261 m3 volt, a jó fatermési csoportban 365, a közepesben 231 és a gyengében 118 m3.

1990-ben az erdők kereken 78%-a volt ún. gazdasági, fatermelési célú erdő. Ezek teljes élőfakészlete közel 230 millió m3 volt. A gazdasági erdőkön kívül erdőként tartják nyilván a különleges célú (közjóléti, véd, természetvédelmi, park, vadgazdálkodási, kísérleti) erdőket is, valamint az erdőhöz tartozó egyéb területeket, így pl. a csemetekerteket, nyiladékokat, tisztásokat stb.

Tulajdonviszonyok

Az erdők tulajdonviszonya alapvetően befolyásolta az erdőgazdálkodás és a mindenkori erdészeti igazgatás lehetőségeit. Az erdők hosszú termelési ciklusából következik, hogy az erdőgazdálkodás feltételeit legjobban a nagy kiterjedésű és a tulajdonosváltozásoknak kevéssé kitett erdőbirtokok teremthetik meg. Az erdők irtásának megfékezésére és a szakszerű erdőgazdálkodásra irányuló múlt évszázadi törekvések is közrejátszottak az ún. korlátolt forgalmú erdőbirtokok kialakításában. Az ilyen korlátolt forgalmú erdők körébe sorolták a jogi személyek birtokában levő erdőket (állami, alapítványi, hitbizományi, városi és közbirtokossági, egyházi, valamint részvénytársasági erdők). Ezek Magyarország erdeinek közel kétharmadát tették ki. Ezen belül az állam erdőbirtokai, az ún. kincstári erdők területe 1,1 millió hektár, azaz az összes erdők kereken 16%-a volt.

Trianon után a lecsökkent erdőterületnek alig több mint fele tartozott a korlátolt forgalmú erdők kategóriájába. 1928-ban az összes erdőterület 4%-a volt állami; 6%-a községi és törvényhatósági, 2%-a alapítványi, 13%-a egyházi, 15%-a hitbizományi, 11%-a közbirtokossági, 1%-a részvénytársasági, 48%-a pedig {II-564.} magántulajdonban. Birtoknagyság szerint az erdők mintegy kétharmada tartozott az 1000 kat. holdnál nagyobb összterületű birtokokhoz, egynegyedük volt a 100–1000 kat. holdas birtokosok tulajdonában. Így tehát az erdők túlnyomó része tartozott a közép- és nagybirtokokhoz, ami az erdőgazdálkodás szempontjából kedvező volt.

A II. világháború után a földosztás az erdőket nem érintette. Az erdők államosítását követően 1948-ban az erdők 68%-a volt állami, 19%-a állami erdőgazdasági kezelésű erdőbirtokossági társulati, 13%-a községi és egyéb tulajdon. 1990-ben a gazdasági célú erdők mintegy kétharmada tartozott az állami erdőgazdaságokhoz, ill. az állami gazdaságokhoz, további közel egyharmada pedig a termelőszövetkezetekhez.

Az 1950-es években közel 80, 1964-ben 31 állami erdőgazdaság működött és átlagosan 34 ezer hektár erdőt kezelt. Összevonások révén az erdőgazdaságok száma 1990-re 21-re csökkent. Ebben az időben a gazdasági célú erdők mintegy kétharmada tartozott az állami erdőgazdaságokhoz, ill. az állami gazdaságokhoz, további közel egyharmada pedig a termelőszövetkezetekhez.

A privatizáció során, 1990 után, az erdők közel fele került magántulajdonba. Az árveréseken csak a terület rendkívül alacsony aranykorona értékét vették alapul. (2,7 AK/hektár). A területen meglévő élő faállomány értékével nem számoltak. Az új tulajdonosok így messze a valós érték alatti áron jutottak erdővagyonhoz. A sok kisebb egység kialakítása a szakszerű erdőgazdálkodás érvényesülését feltétlenül hátrányosan érintette. Az új erdőtulajdonosok száma, megfelelő felmérések hiányában, valamint a folyamat még le nem zárt állapotában, egyelőre csak becsülhető. Számuk 1994-ben több százezerre volt tehető. A felaprózott területek szakszerű kezeléséhez a tulajdonosok szervezett társulására lenne szükség. A társulatok önkéntes alapon történő szerveződése ebben az időben csupán csak megkezdődött.

Erdészeti jog, igazgatás

Az erdészet jogi alapjait Magyarországon az 1879. évi XXXI. tc. vetette meg. Ez annak idején európai értelemben is kiváló alkotás volt. A törvény gátat szabott a néhol már túlzott mértékű erdőirtásoknak, korlátozta a mértéktelen fakitermelést, kiépítette az erdőrendészet hatósági szervezetét és biztosította a védelmi rendeltetésű erdők fenntartását. Ez a törvény a 20. század első harmadában is meghatározó jelentőségű volt. Egyik legfontosabb rendelkezése a jogi személyek birtokában lévő ún. korlátolt forgalmú erdőkre üzemtervi és szakértő kezelési kötelezettséget írt elő. A magánerdők birtokosait ez a törvény még nem kötelezte ilyen szakszerű erdőgazdálkodásra, de elrendelte az ún. feltétlen erdőtalajokon álló (más művelésre {II-565.} pl. szántó, kert stb. nem alkalmas) erdők feltétlen fenntartását. Ez a rendelkezés a régi Magyarország erdeinek 87%-át érintette. A magán-erdőbirtokosokat tehát, ha nem feltétlen erdőtalajon álló erdőről volt szó, semmi sem korlátozta erdeik kiirtásában. Az I. világháború idején a fakitermeléseket engedélyhez kötötték és megtiltották az erdőirtásokat. Nem volt azonban meg a szükséges törvényi szabályozás. Az elavult törvény hiányosságainak megszüntetésére és az erdőgazdálkodás átfogó szabályozására született az 1935. évi IV. tc. Az új erdőtörvény előírta az erdők törzskönyvi nyilvántartását. Bevezette az általános erdőfenntartási kötelezettséget. Erdőben csak a tulajdonos és alkalmazottai saját állatállományának korlátozott legeltetését engedélyezte. Az üzemterv szerinti kezelés kötelezettségét az 500 kat. holdnál nagyobb magánerdőbirtokokra is kiterjesztette. Erre a birtokkategóriára is előírta a szakértő személyzet alkalmazásának kötelezettségét. Rendelkezéseket tartalmazott az erdők védelmére, a közérdekű erdőtelepítésekre, az erdőbirtokossági társulatokra, valamint a természetvédelemre vonatkozóan.

A II. világháború után a korábbi helyzet az erdők államosításával alapvetően megváltozott. A hosszú távú fejlesztést az 1040/1954 és 3009/1955 MT határozatok szabták meg. Ezek rögzítették az erdőgazdálkodás és az elsődleges fafeldolgozás irányelveit. Az erdőterület nagyarányú növelésén kívül súlyt helyeztek a meglevő erdők korszerű belterjes nevelésére és felújítására.

Az új helyzetben szükségessé vált szabályozásra az erdőkről és vadgazdálkodásról szóló 1961. évi VII. törvényben került sor. Ennek fontos eleme volt, hogy az erdőgazdálkodáson kívül a vadászat alapvető kérdéseit is tárgyalta. Az országos erdészeti hatóság vezetőjének hatáskörébe rendelve megteremtette a vadászattal összefüggő kérdések országosan egységes irányítását. Ezáltal lehetőséget teremtett az erdő- és vadgazdálkodás nem egyszer egymással ellentétes érdekeinek összehangolására is.

Az erdészeti szakigazgatás feladatait az I. világháború előtt a királyi erdőfelügyelőségek szervezete, a magyar királyi állami erdőhivatalok, valamint a kincstári erdőigazgatósági hivatalok látták el. 1923-ban a három intézményt egységes szervezetbe tömörítették. 1935-ben ismét visszatértek a háromszintű szabályozáshoz (erdőfelügyelőségek-erdőhivatalok; erdőigazgatóságok; földművelésügyi miniszter).

1945 után állami erdőigazgatóságokat, majd erdőgazdasági nemzeti vállalatokat, később állami erdőgazdaságokat szerveztek. Ezek eleinte felügyeleti ellenőrzés nélkül működtek, míg 1954-ben ki nem alakították az erdőrendezési felügyelői intézményt, amelyek 1979-től – az üzemterveket készítő erdőrendezői szervezettől elválasztva – elsőfokú hatóságként végezték tevékenységüket. Legfontosabb feladatuk az erdőgazdasági üzemtervek végrehajtásának állami ellenőrzése volt.

A 20. század utolsó évtizedében a privatizáció keretében folyó említett birtokváltozásokról a földhivatalok a nagy adattorlódások miatt csak késve tudták informálni az erdőfelügyelőségeket. Egyebek mellett ez is belejátszott a nagyszámú illegális fakitermelésbe. Ezek ügyében az erdőfelügyelőség csak bírósági úton járhatott el. A károkozóknak kedvezett a sok joghézag, valamint a bírósági eljárások rendkívüli elhúzódása.

Erdőművelés

„Az erdőművelés célja és feladata, hogy az erdőnek minden egységnyi területén a lehető legértékesebb faanyagnak lehető legnagyobb tömegét mennél rövidebb idő alatt és mennél kevesebb költséggel termelje…” (Roth Gyula).

Az I. világháború előtt az ország erdővagyonának értékesebb részét a hegyvidéki erdők képezték. Ebben az időben a trianoni {II-566.} Magyarország területére eső sík és dombvidéki erdők csak kisebb jelentőségűek voltak. Elsősorban a helyi fafogyasztás kielégítését és a vadászat céljait szolgálták. Főként ez magyarázza, hogy a trianoni országterület erdőiben a század elején még a nagy erdőgazdaságokban is a tűzifa- és a vékonyszerfa-termelés dominált. Az erdők 41%-a volt sarjerdő. Ez a gazdálkodási mód felelt meg legjobban a vadászat, vadgazdálkodás érdekeinek is, nem tekintve az erdők felújításának eme legkisebb költséggel járó módját. Az ideálisnak tartott erdőművelési módok (szálaló gazdálkodás, magról való természetes felújítás stb.), mind a viszonylag kedvezőtlen természeti adottságok, mind pedig lényegesen költségesebb voltuk miatt nem váltak széles körű gyakorlattá. Sajnálatos volt az is, hogy nem voltak meg az ez irányú törvényi rendelkezések sem.

A korszerűbb erdőművelési módszerekre való törekvés mellett ez a gazdálkodási mód lényegében az I. világháború után sem változott. Hosszú ideig a legfontosabb a tűzifaellátás kielégítése volt. Ez a szükséglet határozta meg mind a termesztendő fafajokat, mind a gazdálkodási módot. Tért hódított a kiváló tűzifát adó, könnyen felújítható cser. A tűzifatermelést szintén jól szolgálta a kezdeti gyors növekedésű sarjerdő üzemmód.

Az erdőnevelésben a negatív jellegű gyérítés elve uralkodott. A hangsúly az elnyomott, alászorult faegyedek eltávolításán volt. Ezek a munkák nem elsősorban az erdő nevelését szolgálták, hanem inkább a kitermelhető faanyag miatt kerültek elvégzésre.

Pozitív előrehaladást jelentettek ebben az időszakban az erdőterületek gyarapítására irányuló telepítések, fásítások. A kopár és vízmosásos területek fásításának szükségességét már korábban is felismerték és a teendő intézkedéseket az 1897–98. évi törvények is tárgyalták. Az I. világháború előtt kopárfásítási célokra jelentékeny összegek szerepeltek is a költségvetésben. E tevékenység döntő hányada azonban a trianoni határokon kívüli területeken folyt. Trianon után Magyarországon 1934-ig mintegy 16 ezer hektár kopár és vízmosásos területen fásítottak. Az 1935. évi törvény további 33 ezer hektár ilyen jellegű területet irányzott elő fásításra.

Az Alföld fásításának szükségessége a török uralom óta állandóan napirenden szerepelt, de erre vonatkozóan törvény csak 1923-ban született. Erdőtelepítésre akkor összesen kerek 109 ezer hektár futóhomokos és szikes területet jelöltek ki. 1938-ig főként a Duna–Tisza közén és a Nyírségben mintegy 52 ezer hektáron fásítottak is.

A II. világháború utáni első húsz évben az alföldi erdők területe mintegy 180 ezer hektárral gyarapodott.

1946 és 1991 között összességében több mint másfél millió hektáron folyt erdősítés. Ennek 60%-a a kitermelt erdők felújítását, 40%-a pedig az erdőterület növelését szolgálta. E körbe tartozott az ún. gyorsan növő fafajok, különösen a nemesnyárak termesztése. A cellulózgyártásra kötött nemzetközi megállapodások alapanyag-szükségletének biztosítása volt a termesztés növelésének egyik indoka. A gyors növekedés és a faanyag sokirányú felhasználhatósága folytán a nemesnyárak termesztése egyébként is gazdaságosnak volt tekinthető. A telepítések egy része az e célra ideiglenesen átengedett mezőgazdasági területeken folyt, amelyek nagy részét utólag erdőterületekké minősítették át. 1984-ben 119 ezer hektár volt a nemesnyárak által elfoglalt terület, több mint kétharmadában állami gazdaságokban és termelőszövetkezetekben. A nyártelepítéseknek az 1960-as években történt gyors felfuttatása a tapasztalatok hiánya miatt sok hibával is járt. A várt eredményt nem mindig hozó kezdeti sikertelen telepítések kedvezőtlen hatására a nemesnyár-telepítések {II-567.} üteme az 1970-es évek végétől számottevően csökkent. A jobb fajták elterjesztése és az intenzív kutatásra alapozott termesztéstechnológiai kísérletek átütő sikerei az 1990-es évekre a termesztés volumenének további csökkenését megállították.

Fontos gyorsan növő fafaj Magyarországon az akác. 1980-ban az akácerdők területe 268 ezer hektár volt. Szerepük a méztermelés szempontjából is rendkívül fontos. Fatermésük nagy hányada gyenge minőségű. Ennek oka a kedvezőtlen termőhelyekben, a sokszori sarjaztatásban és általában a helytelen kezelésben keresendő. A termőhelyi és nemesítési kutatások, valamint a termesztéstechnológiai ígéretes kísérleti eredmények gyakorlati bevezetése révén jelentős minőségi javulás tapasztalható.

Az erdészet egészén belül az erdőművelés eredményessége az évszázad második felében bontakozott ki. Kedvező hatású volt pl. hogy túlnyomóvá vált a köztulajdonú erdők aránya, amelyekben a korszerű eljárásokat könnyebben lehetett alkalmazni. Szerepet játszott az is, hogy többszörösére fokozódott a kutatási kapacitás. Számottevően javult a szakember-ellátottság, minden korábbinál jobb volt a technikai felszereltség. Az anyagi alapokat növelte, hogy a fakitermelés árbevételéből az adózatlan nyereség terhére erdőfenntartási járulék befizetésére kötelezték a gazdálkodókat és ún. Erdőfenntartási Alapot hoztak létre. Ebből finanszírozták az erdőfelújítási és -fenntartási munkákat. Az Erdőfenntartási Alapból közvetve támogatást kapott az erdészeti kutatás is. A vázoltak révén nyílt lehetőség a fontosabb kutatási eredmények gyors gyakorlati alkalmazására. Ennek az erdőművelés körében különösen az egyes fafajok termőhelyi igényeinek pontosabb megismerése és az erdők rovar- és gombakárosítók elleni védelme terén volt jelentősége. A termőhely-ismereti kutatási eredményeket az erdőrendezés késlekedés nélkül igyekezett az üzemtervkészítések során hasznosítani. Ezeknek a kutatásoknak a gazdasági eredményei természetesen csak hosszú évtizedek múlva, szinte észrevétlenül jelentkeznek a faállomány minőségének javulásában. A rovarok és gombák kártételének gazdasági hatása viszont többségében azonnal jelentkezik. Mivel azonban az erdők élőfakészletének sem az értéke, sem az értékváltozása nem szerepel a vállalati mérlegekben, a biológiai károk (pl. növedékveszteség) a vállalati eredményeket nem befolyásolják.

A kultúrarontó károsítók egyik legfontosabbika a cserebogár talajban élő álcája, a pajor. A gyökerek elrágásával elsősorban az erdősítések eredményességét veszélyezteti. Az intenzív vegyszeres védekezés csak részben oldja meg a problémát. A fenyvesekben a legveszedelmesebbek egyike a a fenyőrontó tapló. Eredményesek az ellene antagonista gombákkal folyó tuskókezelési kísérletek. Kártétele ellen azonban biztos megoldást csak a fafajcsere jelent. Gyakori még erdeinkben a lombrágó rovarok tömeges megjelenése (pl. gyapjaspille, fenyőrontó darázs, araszoló hernyók stb.). Kártételük elsősorban növedékveszteséget okoz. Egyéb rovar- és gombakáron kívül nagy problémát okoz még az erdei vad. Rügyek, hajtások lerágásával okozott kártételük ellen csak az erdősítések bekerítése nyújt hatásos védelmet.

Fakitermelés, fafeldolgozás

Az I. világháború előtti Magyarország fatermelésére vonatkozóan Bedő Albert volt országos főerdőmester és államtitkár által publikált adatok állnak rendelkezésre. Ezek szerint az összes évi fatermés 23,3 millió m3-re volt tehető. Ez mintegy 3,1 m3/ha átlagos hozadéknak felelt meg.

A két világháború közötti időben a fakitermelés {II-568.} az 1920–1938 évek átlagában mintegy 3,5 millió m3 volt évenként. Ebben az időszakban a hazai fatermelés az ország fafelhasználásának kevesebb mint felét fedezte. Az akkori fafelhasználás kétharmada tűzifa volt.

Közvetlenül a háború után, 1946-ban mintegy 6 millió m3 került kitermelésre. Ez a mennyiség az állapotok normalizálódásával 1949-re 40%-kal visszaesett, majd évről évre szinte lineárisan emelkedett. 1986-ban meghaladta a 8,5 millió m3-t, majd ismét csökkenő tendenciát mutatott.

A kitermelt fa egyharmada volt az 1920-as években ipari fa, a többi tűzifa. Ez az arány az 1980-as évekre csaknem megfordult, az ipari fa 55–60%-ot ért el.

A fakitermelési lehetőségek természetszerűleg meghatározták a faipari tevékenységet és a fa külkereskedelmi forgalmát. A faforgalmat az I. világháború előtti időkben kifejezetten az exporttöbblet jellemezte, mind mennyiségben, mind értékben. A két világháború közötti időre viszont már a nagyarányú behozatali többlet volt a jellemző. Kiemelkedően magas volt a tűzifa, a fenyőrönk és a fenyő fűrészáru importja.

A kitermelés fokozódása ellenére az évszázad második felében is a behozatali többlet volt a jellemző, különösen fenyő gömbfából (rönk) és fenyő fűrészáruból.

A kitermelt, ill. az importált faanyag elsődleges feldolgozására Magyarország területén már a múlt század végén és a századforduló táján is létesültek fűrészüzemek. Ezek közül néhány még ma is üzemel (pl. Barcs, Szolnok). A régebbi üzemek elsősorban a mai országhatárokon kívüli területekről vízi úton (tutaj, uszály) szállított faanyag feldolgozására létesültek.

Az ország mai területén termesztett faanyag feldolgozására a két világháború közötti időben létesítettek fűrészüzemeket. 1942-ben 150 jelentős üzem volt. 1948-ban ezeket államosították, majd rossz műszaki állapotuk és a nyersanyag hiánya miatt nagy részüket leállították. 1950-ben csupán 12 számottevő fűrészipari üzem volt. Az állami erdőgazdaságoknál ezután létesített kisebb kapacitású üzemekkel, valamint a faipari vállalatok újabb üzemeivel 1990-re kialakult fűrészipart a következő adatok jellemzik:

Az 1990 után végbement tulajdonosváltozások nyomán a fűrészüzemek többsége a részvénytársaságokká alakult erdőgazdaságok termelőegységeként működik. Egyes üzemek önálló részvénytársaságokká alakultak, mások korlátolt felelősségű társaságokként (kft.), magántársaságokként, vagy azok által bérelt formában üzemelnek. Egyes üzemeket az új tulajdonos leállított.

Az évszázad második felében a fejlett ipari országokhoz viszonyítva 20–30 éves késéssel Magyarországon is megindult a faipar két modern ágában a termelés, nevezetesen a farost- és forgácslapgyártásban. A fűrészüzemeken kívül napjainkban egy farostlemez- és öt forgácslapüzem működik. Az összes feldolgozott nyersanyag 1980-ban kereken 3,3 millió m3, 1990-ben 2,8 millió m3 volt.

Erdőfeltárás, gépesítés

Az erdőgazdálkodásban alkalmazott technológiák döntően a természeti adottságoktól (terepviszonyok), a gazdasági lehetőségektől, valamint az általános ipari fejlettségtől függően alakultak. A belterjesebb erdőgazdálkodás alapfeltétele az erdők {II-569.} ún. „feltártsága”, azaz utakkal, erdei vasutakkal való ellátottsága. Az erdei munkákban a hatékony munkát végző nagy gépek alkalmazásának természetes előfeltétele, hogy a munkahelyek a gépekkel könnyen elérhetők legyenek. A megfelelő megközelítési lehetőség mind a termelés, mind pedig a kitermelt faanyag kellő időben, az időjárási viszonyoktól független elszállítása miatt fontos.

A 20. század elején erdeink nagy része nem volt megfelelően feltárva. Ezért pl. a bükkerdők sok helyen hosszú időn át, úgyszólván, használaton kívül állottak. (A szállítás és feldolgozás késedelme a bükk fülledését és így elértéktelenedését vonja maga után.) A belterjesebb erdőgazdálkodásra való törekvés először a vízi utakon való szállítások (úsztatások) műszaki feltételeinek tökéletesítésében, majd erdei út és vasútépítési beruházásokban nyilvánult meg. Az állami erdők területén, pl. az I. világháborút megelőző években, döntően a trianoni országhatárokon kívül, már 1600 km géperejű és 950 km állati erőre berendezett vasút volt üzemben.

A két világháború közötti időben a megmaradt erdők feltárására jelentős befektetések történtek. Az 1936-ban Budapesten tartott II. Nemzetközi Erdőgazdasági Kongresszusra készült ismertető szerint, erdeinkben 546 km kövezett út, 405 km géperejű erdei vasút és mintegy 180 km lóvasút volt.

Az erdők feltárása az évszázad második felében folyt nagyobb ütemben. 1954 és 1990 között 1922 km burkolattal ellátott erdei út és 93 km erdei vasút épült.

Az erdőművelésben az évszázad első felében a kézi munka volt meghatározó. A gépi munkák aránya az 1960-as évek elejétől fokozódott ugrásszerűen. Először a csemetekertekben jelentek meg különféle talajművelők, a csemete- és suhángkiemelő ekék, a motoros permetezők stb. A síkvidéki erdőtelepítésekhez bevezették az ültetőgépeket, valamint a sorok közeinek kis- vagy normáltraktoros talajápolását (tárcsák, forgókapák). Megoldás született a sík vagy enyhe lejtésű tuskós vágásterületek csemeteültetéssel történő felújításának gépesítésére is (gépi vágástakarítás, talajlazítás, gépi ültetés stb.). Összességében 1990-re a géppel végzett erdőművelési munkák aránya meghaladta a 40%-ot. Az erdővédelemben a háti motoros és traktoros permetezőgépeken kívül széleskörűen alkalmazták a légi permetezést is (pl. rajzó cserebogár irtása, hernyódúlások megfékezése).

Az évszázad első felében a nehéz fizikai munkát jelentő fakitermelés valamennyi műveletét, beleértve a faanyagnak a szállító járművekre való felrakását is, kézi erővel végezték. Alapvető változást az 1950-es évektől a motorfűrészek bevezetése hozott. Egy 1988-as felmérés szerint a fa döntése, gallyazása 99%-ban, a szállító járműre való fel- és lerakás 93%-ban géppel történt. Ekkor az erdőgazdaságban kereken 5300 db motorfűrész, 8 db többcélú (döntő-rakásoló) fakitermelő gép, 141 db kérgezőgép, 27 db mobil aprítéktermelő gép dolgozott.

Szakoktatás, kutatás

A felsőfokú erdészeti szakoktatás a Mária Terézia által alapított Bányászati Akadémián kezdődött Selmecbányán. A múlt század második felében működő Bányászati és Erdészeti Akadémiát 1904-ben jelentősen átszervezték. Az erdészeti és erdőmérnöki tanfolyamokat egységes erdőmérnöki fakultásban foglalták össze. A tanulmányi időt négy évben határozták meg. Egyidejűleg az intézet új megnevezése „M. kir. bányamérnöki és erdőmérnöki főiskola” lett.

A trianoni békekötés után a főiskola kénytelen volt székhelyét elhagyni. Működését 1920-tól Sopronban folytatta. 1934-ben a műszaki és gazdaságtudományi intézeteket törvényileg egységes szervezetbe rendezték a „Magyar királyi József Nádor {II-570.} Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem” keretei között. Ennek lett része a Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Kar. Újabb átszervezés eredményeként a bányászati és kohászati oktatás székhelye Miskolc lett. Az erdészeti oktatás Sopronban maradt és jelenleg az „Erdészeti és Faipari Egyetem”-en folyik. A felsőszintű oktatást technikumok, szakiskolák és szakmunkásképzők egészítették ki.

Az erdészeti kutatás első szervezeti formáját „M. kir. Erdészeti Kísérleti Állomás” néven Selmecbányán 1899-ben hozták létre. A központi kísérleti állomáson kívül még négy külső kísérleti állomás tartozott az erdészeti kísérletügy szervezetébe.

Az I. világháború után a kísérleti állomás rendkívül szerény körülmények között Sopronban folytatta tevékenységét. A korábbiak helyett új kísérleti telepeket és területeket kellett létrehozni. A munkaprogram fokozatosan terjedt ki az erdőnevelési feladatokra, természetes felújítási módszerekre, fatermési táblák szerkesztésére, erdei vetőmagvak vizsgálatára stb. Szik- és homokfásítási feladatok megoldására alapították a püspökladányi és kecskeméti kísérleti telepeket. Az erdészeti kutatás nemzetközi kapcsolatainak kialakítása és fenntartása céljából Magyarország 1900-tól tagja lett az Erdészeti Kutató Intézetek Nemzetközi Szövetségének (IUFRO). A ma is működő Erdészeti Tudományos Intézetet 1949-ben hozták létre, és ezzel megteremtették az erdészeti kutatás szélesebb szervezeti alapjait. Az intézet feladatai a meghatározott irányelvek és gyakorlati igények alapján fokozatosan alakultak ki és illeszkedtek be az országos kutatási főfeladatok rendszerébe. A kutatási feladatok és eredmények köréből kiemelendők a termőhely-vizsgálati, nemesítési, erdőnevelési, faterméstani és munkaszervezési kutatások.

Az 1990-es évek elején az állami költségvetés, valamint az erdőgazdálkodók anyagi problémái kedvezőtlenül hatottak az erdészeti kutatás helyzetére. Az erdőket felaprózó privatizáció tovább rontja a kutatás helyzetét. A kutatási kapacitás számottevően csökkent.

Vadgazdálkodás, vadászat

A 18. század előtti időkben a vadászati jog kifejezetten személyhez kötött nemesi előjog volt. 1945-ig a vadászati jogot bizonyos korlátozások mellett a földtulajdonhoz kötve, az 1883. évi vadászati törvény elvei voltak érvényben. A vadászat, a vadgazdálkodás és a vad által okozott károk problémái tehát lényegében a terület tulajdonához kapcsolódva együttesen jelentkeztek.

Egy 1945. évi kormányrendelet elválasztotta a vadászat jogát a földtulajdontól és meghatározta az állami vadászati felügyelet rendszerét. Mintegy 2000 vadászterületet alakítottak ki és adtak erdőgazdasági kezelésbe, illetve vadásztársaságoknak haszonbérletbe.

A vadászati jog a mező- és erdőgazdasági területeken a magyar államra szállt át. „Az erdőkről és a vadgazdálkodásról szóló 1961. évi VII. törvény” rögzítette, hogy a vad az állam tulajdona. A törvény intézkedett a kívánatos mennyiségű minőségi vadállomány fenntartásáról, egyben arról, hogy „a vadgazdálkodást a természetvédelemmel, valamint a mező-, és erdőgazdálkodás érdekeivel összhangban kell gyakorolni”.

A II. világháború előtt a szarvasállományt 12 ezer db körülire becsülték. A háborúnak tudható be, hogy az 1948. évi felmérés szerint csak 2300 db szarvas volt. A becsült szarvasállomány 1956-ra ismét 12 ezer db körül alakult. A gyors szaporodás folytatódott. 1970-ben már 30 ezer, 1984-ben pedig 40 ezer feletti volt az állomány. Ugyancsak gyors szaporodás volt tapasztalható a dámszarvas-, őz-, muflon- és vaddisznóállományban is.

A nagyvadállomány túlzott növekedése a vadkárok miatt számos problémát okozott. {II-571.} A kialakult nagytáblás mezőgazdaság bizonyos vadfajok részére kétségtelenül kedvezőtlenebb élőhelyet teremtett, ugyanakkor érzékenyebb volt a vad által okozott károkra. Ugyanígy az erdőgazdálkodásban az intenzívebb erdőművelési módszerek megvalósítását számottevően hátráltatta a túlzottan nagy vadlétszám, amelynek szabályozására irányuló célkitűzések gyakorlatilag nem valósultak meg. A vadlétszám alakítására vonatkozóan 1969-ben kiadott irányszámokhoz képest az 1980. évi vadállománybecslés adatai 185%-os szarvasállományt, 168%-os őz- és 291%-os vaddisznóállományt mutattak. A vadlétszám vázolt alakulásában, a szakmai irányelveken kívül, döntő szerepük volt a gazdasági és politikai szempontoknak is. Kiemelt szerepet kapott a vadexport és a vadászok létszámának növelése. A helyenként kiváló minőségű vadállomány vonzotta a külföldi vadászokat, számottevő bevételt jelentve az országnak.

A vadgazdálkodás jelentős része az ún. apróvad (fácán, nyúl, fogoly stb.) -gazdálkodás. Vadászati szempontból legnagyobb jelentőségre a fácán tett szert. Az 1950-es években kialakult a fácán nagyságrendileg is jelentős mértékű tenyésztése. Az 1980-as években már évente egymillió db feletti fácánszaporulatot bocsátottak ki vadászati hasznosításra.

A vadgazdálkodás, a vadásztatás, a vadásztatáshoz kapcsolódó szolgáltatások, az élő- és lőttvad-értékesítés, a vadtenyésztés, a vadkárok stb., valamint az ezzel foglalkozó szervezetek sokfélesége, az alapadatok hiányossága és nyilvántartásuk rendszertelensége miatt a vadgazdálkodás ökonómiai mutatóit csak közelítő módon lehet meghatározni. Az Erdészeti és Faipari Egyetem ez irányú felmérései szerint számított 1983. évi általános ágazati mérlegben a bevétel 1,2, a kiadás 1,1 milliárd Ft-tal szerepelt. Összességében tehát ebben az évben némi jövedelmet lehetett kimutatni.