{I-132.} Magyarország német megszállása

Az előzetes fegyverszüneti szerződés 1943. szeptemberi megkötésével a Kállay-kormány úgy érezte, megtette a legfontosabb lépést a kiválás érdekében és tovább folytatta egyensúlyozó, kivárásra berendezkedő politikáját. Időt kell nyernie, hangoztatta Kállay, mert „idővel a dolgok javulni fognak a mi szempontunkból”. Koncepciója, amelyet a kormányzó és tanácsadói köre – a Bethlenből, Károlyiból, Keresztes-Fischerből és más politikusokból álló úgynevezett Burg-klikk – is támogatott, lényegében a szövetségesek közeli balkáni partraszállására épült. A Szovjetunióval azonban nem számoltak, s velük szemben a fegyveres harcot továbbra is kívánatosnak tartották abban a naiv reményben, hogyha a honvédség elég elszántan védi a Kárpátok vonalát, akkor a szovjetek kitérnek a magyar csapatokkal való harc elől és minden erejüket a Wehrmacht ellen összpontosítják. A keleti fronton 1943 végén 9 könnyű hadosztály tartózkodott – közel 100 ezer fő – Magyar Megszálló Erők néven Lakatos Géza vezérezredes parancsnoksága alatt. A miniszterelnök és a kormányzó ismételten kísérletet tett hazahozatalukra, arra hivatkozva, hogy szükség lehet rájuk a Kárpátokban, a határok védelmében, Hitler a kérést többször is határozottan visszautasította. Ezen túl azonban Kállay semmilyen lépést sem tett a kiválás előkészítése érdekében, főleg azért, hogy ne növelje még jobban a németek bizalmatlanságát. Nem távolították el a tisztikarból a németbarát elemeket sem, enélkül pedig erősen kétséges volt a hadsereg megbízhatósága.

A magyar politikai vezetők tervének megvalósulásához az kellett volna, hogy a nagyhatalmak is úgy cselekedjenek, ahogyan a kormány várta, a körülmények azonban sokkal kedvezőtlenebbül alakultak. A szovjet csapatok gyors előrenyomulása következtében a harcok 1944 februárjában és márciusában már a Kárpátok előterében folytak, és el kellett rendelni az 1. magyar hadsereg mozgósítását és felvonultatását. Az antifasiszta nagyhatalmak vezetői 1943. november 28. és december 1. között konferenciát tartottak Teheránban. Itt született meg a döntés a balkáni partraszállás végleges elvetéséről. Anglia viszont éppen azért, hogy elterelje a figyelmet a franciaországi partraszállás előkészületeiről, nagyszabású megtévesztő manőverbe kezdett és sikerrel hitette el Budapesttel és ezen keresztül Berlinnel is, hogy tavasszal megérkeznek az angolszászok a Balkánra.

A náci vezetők régóta ellenszenvvel szemlélték a magyar kormány tevékenységét, kiválási szándékait, amelyekről pontos információik voltak. Hitler bizalma 1943 áprilisa óta Horthyban is végleg megingott. Megengedhetetlennek tartotta, hogy Németország hátában megbízhatatlan szövetségesek legyenek, ezért még 1943 szeptemberében utasítást adott a Margarethe I. és II. néven Magyarország és Románia megszállási tervének kidolgozására. A végső döntés 1944. február 28-án született meg. Ekkorra Hitler meggyőződött Antonescu és ezen keresztül Románia megbízhatatlanságáról. Kállayékkal kapcsolatban viszont az a hír járta, hogy március második felében angol és amerikai misszió érkezik az országba – utóbb ez meg is valósult – nagyobb egységek érkezését előkészítendő. A németek Magyarországgal szemben a katonai eszközöket politikai megoldással kívánták kombinálni. Március közepén Horthy meghívást kapott a Birodalomba, amit némi tépelődés után és elsősorban Szombathelyi ösztönzésére elfogadott. {I-133.} A március 28-án Klessheimben megkezdődött tárgyalásokon Hitler azt kérte a magyar államfőtől, hogy adja beleegyezését a német megszállásba és nevezzen ki új, megbízhatóbb kormányt. Horthy, belátva lehetetlen helyzetét, többszöri tárgyalás után beadta derekát. Közben március 19-én a német csapatok rendkívüli gyorsasággal megszállták az országot. Kállay tehetetlennek bizonyult, a honvédség nem kapott parancsot az ellenállásra, sőt, azt a még Ausztriában tartózkodó Szombathelyi táviratilag meg is tiltotta. Az egész társadalmat meglepetésként érte a megszállás híre. Kállay a figyelmeztető jelek ellenére sem hitte el, hogy a német hadsereg hajlandó erőket áldozni Magyarország elfoglalására. Ellenállásra, sztrájkokra sehol sem került sor, ami bizonyos fokig a németeket is meglepte. Egyedül Bajcsy-Zsilinszky Endre volt az, aki fegyverrel fogadta a Gestapo embereit, még a kilátástalan körülmények ellenére is halandó volt vállalni a harcot. A fegyveres ellenállásnak nem is lett volna sok esélye a sikerre. A német hadsereg ekkor még túl erős volt és sem szovjet, sem pedig angolszász csapatok nem tartózkodtak a magyar határok közelében. Az ország háborús pusztulása ekkorra már bármelyik megoldás esetén is elkerülhetetlennek látszott, ugyanakkor a tengellyel való szakítás előnyösen befolyásolta volna Magyarország háború utáni jövőjét.

A megoldás, ami a klessheimi tárgyalások eredményeként megszületett, bizonyos fokig kompromisszum eredménye volt, mégis a németek jártak jobban. Igaz, Angliának sikerült kiprovokálnia Magyarország megszállását s ezzel jelentős német erőket kötöttek le. Horthy is elérte, hogy a német hadsereg nem tette rá kezét a közélet minden területére, s a magyar államiság maradványai megmaradtak még egy utolsó esélyt adva a kiugráshoz. A náci vezetés viszont az egész akciót úgy tudta lebonyolítani, hogy viszonylag csekély erő és energia igénybevételével a lehető legnagyobb eredményt érték el. A kormányzó a helyén maradt, ami különösen azért volt fontos, mert személye stabilitást, a nyugalmat és a folytonosságot szentesítette a társadalom számára. A lakosság megnyugtatására nyilatkozatot adtak ki, melyben kijelentették, hogy a német csapatok közös megegyezés alapján tartózkodnak az országban. A lojalitás biztosítására Horthy új kormány kinevezésére kényszerült. A németek által ajánlott Imrédy helyett a nála színtelenebb, de hasonló beállítottságú Sztójay Döme volt berlini nagykövet lett a miniszterelnök. A kormány tagjai többnyire ismert szélsőjobboldali politikusok közül választottak, kivéve a nyilasokat. Őket a több kérdésben is merev Szálasi magatartása miatt hagyták ki. Imrédy gazdasági csúcsminiszter lett, Jaross Andor belügyminiszter, a folytonosságot demonstrálandó több kormánypárti személy is – Reményi-Schneller Lajos, Antal István, Jurcsek Béla – miniszter lett vagy maradt.

A viszonylag zökkenőmentes hatalomváltás után fokozatosan kivonták a német csapatok zömét. Május elejére már csupán 50 ezres megszálló erő maradt az országban, melynek többsége a kelet-magyarországi hadműveleti területeken állomásozott. A német érdekek közvetlen képviseletét katonai vonalon Greiffenberg tábornok, politikain pedig Veesenmayer teljhatalmú birodalmi megbízott látta el. Mellettük a csekély számú rendőri és SS-erők főparancsnoka, Winkelmann tábornok játszott még komoly szerepet. A magyar honvédség a helyén maradt és felhasználhatónak bizonyult a továbbiakban. A tisztikarban a németek nem tartottak szükségesnek jelentősebb személyi változtatásokat. {I-134.} Szombathelyit leváltották, a helyére nagy meglepetésre Vörös János került. Újszászy István tábornokot és Kádár Gyula vezérkari ezredest, az elhárítás vezetőjét, letartóztatták, néhány főt pedig nyugdíjaztak. A Horthyhoz hű tábornokok többsége a helyén maradhatott, és ugyan a tisztviselők egy részének kicserélése révén, de sikerült helyén tartani az államapparátust.

A németellenes erők megbénítására a Gestapo gyors és alapos tisztogatásba kezdett. Számos neves politikust és közéleti személyt letartóztattak, köztük a legitimista Sigray Antalt, a kisgazdapárti Bajcsy-Zsilinszkyt, a polgári baloldalhoz tartozó Rassay Károlyt, a szociáldemokrata Peyer Károlyt és Baranyai Lipótot, a Nemzeti Bank volt elnökét. A kormányzó tanácsadói és korábbi munkatársai közül Bethlen és Kállay menekülésre kényszerült, Keresztes-Fischert viszont elhurcolták. A letartóztatások mintegy 10 ezer embert érintettek. A MÉP is „rendezte” sorait: 4 parlamenti képviselőjüket kizárták a pártból, 26 pedig lemondott mandátumáról. Feloszlatták a baloldali pártokat, a Parasztszövetséget, betiltottak több száz egyesületet, folyóiratot és lapot. Március végén rendeletileg tiltották meg a külföldi rádióadók hallgatását.

A megszállás után Magyarország továbbra is a tengelyhatalmak oldalán maradt – annak minden következményével. Az állami élet megőrzött maradványai arra jók voltak, hogy a nyugati hatalmak a magyarokat ne megszállt, hanem csatlós országként kezeljék. A németek viszont a magyarországi erőforrások maximális kihasználására törekedtek. Veesenmayer már 1943 végén világosan megfogalmazta. „Minden magyar … aki tevékenységével csökkenti megterhelésünket, a Führer tartalékát erősíti … minden magyar, aki értünk vérzik, csökkenti véráldozatunkat.” Románia megítélése Antonescu révén mégis okkal kedvezőbb volt, de a csehek is jobb helyzetben voltak. Csehországot a nyugatiak áldozatna és Benes emigráns kormányán keresztül szövetségesnek tekintették, miközben az ország lakossága viszonylag nyugodt körülmények között dolgozott a Harmadik Birodalom javára.

Március 19-én az emberek többsége közömbösen fogadta a német erőket és csak fokozatosan döbbentek rá a megszállás következményeire. Az angolszász légierő immár kíméletlenül bombázta a fontosabb magyar célpontokat, elsősorban gyárakat és közlekedési csomópontokat. Április 3-a és szeptember 30-a között összesen 19 légitámadás érte az országot. A bombázások következtében mintegy 20 ezer ember halt meg, április végéig közel 100 ezren hagyták el a fővárost. A német hadsereg azon túl, hogy jelen volt, számos középületet lefoglalt és súlyosan megterhelte az ország gazdaságát. Eltartásuk a magyar kormánynak havi 200 millió pengőbe került. Hatalmas mennyiségű élelmiszer és nyersanyag, kisebb mértékben ipari termék áramlott ki az országból – fizetség nélkül. A német klíringadósság összege az 1943 decemberi 1 milliárd márkáról 1944 végére 2,5 milliárd márkára emelkedett, sőt májusban az SS-nek olyan egyezményt sikerült kicsikarnia a Weiss–Chorin–Kornfeld családoktól, melynek révén a családtagok szabad külföldre távozása fejében 25 évre megszerezte teljes vagyonukat. Az akció hatására Imrédy lemondott miniszteri posztjáról, végleg kiesve ezzel a németek számításaiból. A Sztójay-kormány elszánta magát arra, hogy minden lehetséges erőt mozgósít a szovjetek ellen. Áprilisban az 1. magyar hadsereg Lakatos Géza parancsnoksága alatt támadással próbálkozott {I-135.} Galíciában, ám az elszenvedett veszteségek hatására visszavonult a Kárpátok előterébe és védelemre rendezkedett be. Ezután német kívánságra kikerült a frontra Horthy elit katonai egysége az 1. lovashadosztály is. A jelentős mozgósítások eredményeképp a hadsereg létszáma 1944 augusztusára 1 millió főre emelkedett. Lehetőség nyílt továbbá a németek számára, hogy a magyarországi német lakosság körében gyakorlatilag kényszersorozást rendeljenek el az SS-be.

A lakosságot a bombázások, a sorozatos behívások és az egyre kiterjedő áruhiány egyaránt sújtották. Az infláció növekedésével párhuzamosan a cigaretta, a dohány egyre fontosabb fizetőeszközzé vált. Mind szélesebb rétegek döbbentek rá, hogy a korábbi külpolitikai sikereknek és a háborúba lépéseknek most kell megfizetni az árát. Ekkor indult el a németekből való kiábrándulás, ami azonban nem vezetett el ahhoz, hogy ellenérzéseiknek bármilyen módon hangot adjanak. Az emberek többsége az egyéni túlélésre próbált koncentrálni. Annál is inkább, mivel 1944 különösen jó termésű év volt, így elvileg lehetett tartalékot gyűjteni a nehezebb időkre.

1944 elején Magyarországon mintegy 800 ezer zsidó vagy annak tekintett személy tartózkodott. Itt élt ekkor Kelet-Közép-Európa legnagyobb zsidó közössége. Életlehetőségeik korlátozására, összegyűjtésükre, majd Németországba deportálásukra az első lépések a megszállás után rögtön megkezdődtek. A cél az Endlösung, a zsidókérdés német minta szerinti megoldása volt. Ennek irányítása a Judenkommando feladata lett, Adolf Eichmann parancsnoksága alatt. Bármilyen ellenállás kibontakozásának megakadályozására, illetőleg a zsidó lakosság megnyugtatására március 21-én megalakíttatták a Zsidó Központi Tanácsot, amelynek közvetítői szerepet szántak. Március és április folyamán számos korlátozó rendeletet léptettek életbe. Többek között a zsidókat sárga csillag viselésére kötelezték, csökkentették fejadagjaikat, a tulajdonukban lévő közlekedési eszközök leadására kötelezték őket. Begyűjtették a zsidónak tekintett írók könyveit és megkezdték bezúzásukat. Sor kerül a kényszerlakhelyek kijelölésére, a gettósításra, majd elkezdték kiszállításukat a német koncentrációs táborokba. Az embertelen akció ellen többek között a hazai egyházak vezetői is erélyesen tiltakoztak. Horthy 1944. július elején leállíttatta a deportálásokat, ami csak a nyilas hatalomátvétel után folytatódott. A holocaustnak 334 ezer magyarországi zsidó esett áldozatul. Hasonló sors várt a hazai cigányságra is, közülük több ezren vesztek oda a koncentrációs táborokban.