Az utolsó esély a háborúból való kiválásra

A letartóztatásokkal megfélemlített ellenzék csak lassan tért magához. Túlnyomó részük 1944. május közepén közös szervezetbe tömörült Magyar Front néven, de erejükből nagyobb szabású tiltakozásra nem futotta. Horthy az első hónapokban rendkívül passzívan viselkedett. Magatartása idős korán túl – 76 éves volt ekkor – több tényezőre vezethető vissza. Mindenekelőtt soha nem folyt bele szívesen a napi politika ügyeibe, a bonyolult taktikai csatározásokba, jóllehet mindig figyelemmel kísérte azokat. Aligha véletlen, hogy Darányit kivéve markáns egyéniségű miniszterelnökei voltak, akikre több-kevesebb ideig bizalommal támaszkodhatott. Most viszont – Kállay bukásával – ez a helyzet felborult és neki magának kellett a korábbiaknál nagyobb aktivitást tanúsítania. Visszahúzódása {I-136.} persze tudatosnak is minősíthető: ezzel akarta demonstrálni távolságtartását mindattól, ami március 19-re után történt az országban. A kormányzó részben a szövetségesek normandiai sikeres partraszállásának hatásaként június végétől ismét nagyobb határozottságot mutatott, de nem a német érdekeknek megfelelően. Leállíttatta a zsidók Németországba szállítását, ami főleg a budapestiek megmenekülését eredményezte. Döntésében egyébként a nemzetközi nyomás is komoly szerepet játszott. Sikertelen kísérletet tett a deportálásokban leginkább kompromittálódott két államtitkár – Endre László és Baky László – menesztésére és a Gestapo egységeinek kivonására. Jelezte emellett a Sztójay leváltására és az új kormány kinevezésére vonatkozó szándékát. Az esztergomi páncélosezred Budapestre vezénylésével sikerült elhárítani a nyilas puccsveszélyt. Ruszkay Jenő és Baky László ugyanis csendőralakulatok felhasználásával kívántak kikényszeríteni egy újabb hatalomváltást.

Mindezek inkább csak előjátékai voltak az augusztusi eseményeknek. A döntő lökést most is a katonai helyzet és a nemzetközi élet fejleményei adták meg. A július végi szovjet támadások nyomán az 1. hadseregnek vissza kellett húzódnia a határ menti védőállásokba. Augusztus 23-án – miután a Vörös Hadsereg áttörte Iasinál a német–román frontot – Bukarestben döntő változás következett be: Antonescut letartóztatták, az új kormány pedig átállt a szövetségesek oldalára. Ez a lépés annyira meglepte a németeket, hogy képtelennek bizonyultak Romániát a tengely mellett tartani. Ennek következtében viszont Bulgáriában is tarthatatlanná vált a németek helyzete. Horthy, átlátva a román fordulat jelentőségét, augusztus 25-én kijelentette: „Megelőztek, így sokkal nehezebb helyzetbe kerültünk.” Kihasználva Berlin pillanatnyi zavarodottságát, leváltotta Sztójayt és augusztus 29-én Lakatos Géza vezérezredes vette át a kormányfői teendők ellátását. Lakatos ízig-vérig katona volt – éppen erre hivatkozva lehetett őt előtérbe helyezni – a kiugrás előkészítésére viszont mind ő, mind a konzervatívokat és németbarát politikusokat egyaránt tartalmazó kormány egészében véve alkalmatlannak bizonyult. Bizonyos ellenállás persze érezhető volt: leváltottak néhány túlbuzgó tisztviselőt, szabadon engedtek több, korábban letartóztatott politikai foglyot, Eichmann kirendeltségét pedig bezárták. Ám a döntő kérdésben, a fegyverszünetet illetően nem történt előrelépés. Szeptember 7-én a koronatanács, majd a szélesebb tanácsadói kör ülése kis megerősítette a kiválás szükségességét. A minisztertanács viszont kétszer is a harc folytatása mellett foglalt állást. A kormányzó csak néhány hó tábornokra, konzervatív politikusra, a román kiválás által közvetlenül is érintett Erdélyi Magyar Tanácsra és az ifjabb Horthy Miklós által még korábban létrehozott Kiugrási Irodára támaszkodhatott. A honvédség folytatta, sőt, fokozta háborús erőfeszítéseit. Szeptember elején a sebtében felállított 2. és 3. magyar hadsereg – Dálnoki Veress Lajos és Heszlényi József parancsnoksága alatt – támadást indított a románok ellen. A cél Dél-Erdély megszerzése és ezen keresztül újabb időnyerés volt. A támadás azonban a csapatok elégtelen felszereltsége miatt csak átmeneti sikereket hozott és a szovjet hadsereg szeptember 12-én átlépte a trianoni magyar határt.

A fő nehézséget az okozta, hogy a kiválást illetően sem a pontos szándékok, sem megvalósításuk módja nem tisztázódott. Horthy – Bethlen István határozott tanácsa ellenére – még mindig húzódozott attól, hogy a fegyverszünetet {I-137.} a Szovjetunióval kösse meg. Utolsó kísérletként szeptember 22-én elküldték Náday István tábornokot Olaszországba az angolszászokkal megegyezni, de a misszió nem járt sikerrel. A szovjet vezetők ugyan nem sok jóindulatot tápláltak Magyarország iránt, de 1944 nyarától Horthy személye felértékelődött szemükben. A román fegyverszünettel már nem kellett tartani attól, hogy a Kárpátok vonalán túlzott ellenállásba ütköznek majd, a sikeres magyar kiugrás viszont az adott szituációban megteremthette volna annak a lehetőségét, hogy viszonylag gyorsan és csekély áldozatok árán eljussanak Ausztriáig, a Harmadik Birodalom közvetlen határáig. Egy ilyen együttműködés a magyarok számára sem lett volna előnytelen, hiszen jelentősen lerövidíthette volna a további harcokat az ország területén. Szeptember 28-án indult el Moszkvába a fegyverszüneti delegáció Faragho Gábor tábornok, a csendőrség országos felügyelőjének vezetésével. A delegáció október 8-án kapta meg a szovjetektől a fegyverszünet megkötésének előzetes feltételeit. Miután Horthy elfogadta, a küldöttek október 11-én aláírták az egyezményt. Ebben Magyarország vállalta, hogy kiürít minden 1937. december 31. után megszerzett területet, beszünteti a hadműveleteket a szovjet csapatokkal szemben és hadat üzen Németországnak. Mindössze annyi engedményt sikerült elérni, hogy a szovjet csapatok időlegesen leállítják támadásaikat és az egyezmény életbeléptetésére a magyar kormány néhány nap haladékot kap. Horthy azzal a hiú reménnyel áltatta magát, hogy az ország finn módra fog kiválni a háborúból. Utóbbi azt jelentette, hogy a kiválás bejelentése után a németek meggyőzhetők lesznek arról, hogy vonuljanak ki békésen az országból és nem kell fegyveresen szembefordulni az addigi szövetségessel. Egyébként az elszakadás Finnországban sem ment ilyen simán. A jól tájékozott németek viszont igyekeztek megtenni a szükséges óvintézkedéseket, hiszen Románia után nem akartak még egy fiaskót. Elővették végső tartalékukat, a nyilas pártot – a hatalomra éhes Szálasival az élen. Október elején elrabolták Bakay Szilárd altábornagyot, a budapesti I. hadtest parancsnokát, tapasztalt katonai vezetőket és politikusokat küldtek Budapestre. A kormányzó október 15-én délben a rádióban felolvasott proklamáció útján tudatta a közvéleménnyel a tengelytől való elszakadás szándékát. A kiugrási kísérlet azonban órák alatt elvetélt. A hadsereg gyakorlatilag nem mozdult, a vezérkar nem volt hajlandó szembefordulni a németekkel, a Horthyhoz hű tábornokokat – Aggteleky Bélát, a budapesti I. hadtest és Veress Lajost a 2. hadsereg parancsnokát – letartóztatták. A nyilasok délután már fegyverkeztek, estére Budapest fontosabb stratégiai pontjait megszállták a német katonák. Október 16-án, reménytelen helyzetben, Horthy visszavonta kiáltványát, lemondott posztjáról és Szálasit bízta meg a miniszterelnöki teendők ellátásával. Ezután a németeknek semmilyen formában nem volt rá szükségük. A Birodalomba szállították, ahol kíséretével együtt őrizet alatt tartották. A kiugrási kísérlet katasztrofális bukásának okaiban külső körülmények és belső hibák egyaránt szerepet játszottak. A román front összeomlása után hirtelen megnőtt a Magyarországon tartózkodó német csapatok száma, melyek felkészültek egy efféle fordulat elhárítására, jóllehet Horthy gyors lépése meglepte őket. még a proklamáció felolvasása előtt elrabolták a fiát és a későbbiekben ezzel zsarolták. A legmegdöbbentőbbnek mégis a hadsereg magatartása bizonyult, pedig ennek régi előzményei voltak. {I-138.} A legfelsőbb hadúr helyzete csak távolról volt szilárd a tisztikar körében. Az 1930-as évek első felétől fokozatosan vezető pozíciókba kerülő fiatalabb generációra már nem bírt közvetlen hatással, többnyire a kabinetirodán keresztül tartotta velük a kapcsolatot és a csapattesteket is alig látogatta. Nem csoda, ha október 15-én elegendő volt a mintegy fél tucat feltétlen kormányzóhű tábornokot kikapcsolni lés a hadsereg gyakorlatilag lebénult. A megszállás miatt természetesen nem lehetett a kiugrásnak teljesen biztos hátteret teremteni, de az előkészítettség még így is felettébb gyatra volt. A közvetlen tennivalókra vonatkozóan a rádióbeszéd sem nyújtott semmilyen eligazítást. Horthy és környezet bizonytalankodásában szerepet játszhatott, hogy talán ő maga sem volt teljesen meggyőződve a kiugrás helyességéről.