A gyáripar az I. világháborúban

TARTALOM

Az ipar a II. világháborút követő években: háborús károk, indulás

{II-583.} Az ipar Trianontól 1945-ig

A trianoni békeszerződést 1920. június 4-én írták alá. Az egykori magyar gyár-ipart Trianonnal igen súlyos veszteség érte: az ipartelepek 44,7, az alkalmazott erőgépek 47,5, a munkáslétszám mintegy 50, míg a termelés 52%-a jutott a trianoni területre. A bányászatot még nagyobb arányú csapás érte, mivel a szénbányászat kivételével a bányaipar szinte majdnem minden üzeme, így az arany- és ezüstbányászat 99,1, a vasércbányászat 98,5%-ban az utódállamokhoz került. Az ipar a háború végére felélte erőforrásait, és az 1918 után keletkezett zűrzavaros gazdasági és politikai helyzetben, majd a román megszállás alatt teljesítőképessége a negyedére csökkent. Az ipart 1920 után teljesen újjá kellett szervezni, és fejlesztését új munkahelyek megteremtésével mielőbb el kellett kezdeni. A régi Magyarország ipari szervezetéből megmaradt rész a rendelkezésre álló munkásokkal, mérnökökkel, a vállalkozók bizalmával és bátorságával a legfőbb tényezője volt annak, hogy az ország a trianoni határok között is iparosodhat, és az ország szellemi és anyagi erőit sikeresen tudja mozgósítani e célok megvalósítására.

Az 1920-as évek elején nagyobb részben ösztönösen megindult iparosodásnak alapjait volt hivatva megerősíteni és állandósítani a független Magyarország vámpolitikája. Az új magyar vámtarifát 1921-ben kezdték kidolgozni. A törvénytervezetet három évig készítették, és 1924 májusában terjesztették elő a parlamentben. A tarifajavaslat alapján megalkották az 1924. évi XXI. tc.-et, amely részben már 1924-ben, de általánosságban 1925. január 1-jével lépett hatályba. A tarifatörvény szellemében egymás után születtek különféle megállapodásaink a kereskedelmi áruszállítások terén. E szerződésekkel sikerült az ország köré vont gazdasági zárlatot felszámolni, és az ország megmaradt gazdasági erőinek kibontakozását elősegíteni.

Az éves gyáripari statisztikai adatok alapján – itt jegyezzük meg, hogy Magyarország a világban elsőnek vezette be a gyáripar igen részletes éves megfigyelési rendszerét – szembeötlő, hogy az elvesztett háború, területi megcsonkítás után milyen gyorsan megszervezték az ipar termelését. A nyersanyagbeszerzés még szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközött, az akkori hivatalos pénznek, a koronának értéke napról napra csökkent, és az önálló vámtarifa bevezetésének kedvező eredményeivel csak 1925-től lehetett számolni. Az ipari termelés ezek ellenére 1921-től évről évre már kedvező emelkedést tudott felmutatni. Az iparvállalatok a gazdasági-pénzügyi helyzet kényszerítő hatására egyre több olyan iparcikk gyártására rendezkedtek be, amelyek azelőtt csak külföldről voltak beszerezhetőek. Ezek előállítására új iparágak létesültek, a gyárak termelőképessége lényegesen kibővült, és néhány év alatt a belső szükségletet nem egy területen már hazai termelésből tudták kielégíteni.

A gyáripari vállalkozások tevékenysége egyik oldalon kibővült, másik oldalon régi, nagy múltú iparágak elsorvadtak. A gyáripar 1929-re megerősödött, és termelésének értéke elérte a csaknem 3 milliárd pengőt. Ez a teljesítmény az 1921. évinek 2,9-szerese. A növekedést segítette az a körülmény, hogy ezalatt az ipart átszervezték, és az iparvállalatok már racionalizált személyzeti kerettel, gépi erővel és üzemtervekkel dolgoztak. Így a további fejlődés feltételei biztosítva voltak. A korszerűsítés sikerült, és új, életerős alapokra helyezve nemcsak elérte, de lényegesen meg is haladta azt a fokot, amelyen az I. világháború előtt állott. A gyáripar háború utáni következő szakasza az 1929–1939 közötti évekre esik. Az 1929-es termelési csúcsot 1930-tól 1933-ig súlyos válság követi. Számos {II-584.} iparvállalat, köztük nem egy régi cég szűnt meg ezekben az években. Több vállalat ideiglenesen szüneteltette vagy csökkentette termelését. A gyáripar termelési értéke 1929–1933-ban mintegy 40%-kal visszaesett. A gyáripar e hanyatlást a gazdasági világválság hatására szenvedte el. Ez azonban alapjaiban nem rendítette meg a magyar ipart. A növekedés 1934-ben megindult. Az emelkedés okai közt első helyen kell megemlíteni azt a kormányintézkedést, amelynek célja jelentős beruházások megvalósításával a honvédelmi szükségletek magas szinten való kielégítése volt. A gyáripar 1939-ben csaknem 100 ezer munkással foglalkoztatott többet, mint 1929-ben, és termelési értéke 23,7%-kal nőtt. A magyar ipar a II. világháború alatt a legmagasabb termelési szintet 1943 közepén érte el. Innen kezdve a termelés hanyatlásnak indult. A termelés legfőbb akadálya az egyre fokozódó szénhiány, illetve egyes iparágakban, mint a textiliparban, a nyersanyaghiány. Az amerikai légierő 1944 tavaszán megkezdte az ország bombázását. A támadások igen sok ipari üzemet rongáltak vagy semmisítettek meg. A gyáripar tevékenysége csaknem teljesen megszűnt, amikor az ország 1944 őszén hadszíntérré változott. Az ipar kárait a Központi Statisztikai Hivatal 1945 közepétől felmérte. Eszerint a bánya-kohóipart és gyáripart 2107,4 millió pengős kár érte.

A magyar ipar 1921 és 1945 közötti általános helyzetének bemutatása után, az egyes nagyobb múltú iparágak helyzetét és fejlődését is vizsgálva a trianoni csonka országban, kétségtelenül legkedvezőtlenebb az annak idején európai fontosságú malomipar helyzete.

A trianoni Magyarország természeti adottságai folytán közvetlenül 1920 után mezőgazdasági, elsősorban gabona- és lisztkivitelre volt utalva. A világháború után a kiéhezett Közép-Európa vásárolta meg a magyar lisztet, amely valutaszerző cikk lett. Ez sarkallta az államot arra, hogy még jó néhány évig, a valuta megszilárdulásáig ne szabadítsa fel a lisztforgalmat a kötöttség alól. Amikor a szabaddá tétel megtörtént, a magyar ipar a megváltozott viszonyok hatása alá került. Nem maradhatott következmény nélkül, hogy a vámokkal sújtott magyar liszt, monarchiabeli piacát elvesztette, de megszűnt nyersanyagszállítója is, a Romániához és Jugoszláviához csatolt Bácska és Bánát. Vevői közül kimaradt Bosznia–Hercegovina, az osztrák tengerpart, Krajna és Galícia. Trianon után a nyomorúságos keresetviszonyok miatt a belső fogyasztás is csökkent. A másik oldalt nézve a csonka országban maradt a malmok fele, ha az őrlőképesség adataiból indulunk ki. A számítások szerint a magyar malmok 64,5 millió mázsa gabonát voltak képesek megőrölni, holott az ország gabonatermelése az 1920-as évek elején átlagosan 24,2 millió mázsa volt. Ha ezzel a gabonamennyiséggel számolunk, a malmok akkor is őrlőképességük 37%-áig lettek volna foglalkoztatva, így ellenben még 30%-áig sem. Ausztria és Csehszlovákia, amelyek régen a közös vámterületen belül olcsón jutottak hozzá a magyar liszthez, igyekeztek kifejleszteni saját malomiparukat. Az 1920-as évek végén javulás állt be, és a hazai malomipar teljesítőképessége mintegy 40%-ig volt kihasználva. Az iparág Trianon utáni fontosságát jelzi, hogy a gyáripari termelésnek az 1930-as években 13–15%-át jelentette, és a textil-, valamint vas- és fémipar kivételével valamennyi iparág termelésének értékét felülmúlta.

A cukoripar, amely az egyik legfontosabb kivitelre termelő iparágunk volt az I. világháború alatt, mint sok országban, a jelentkező cukorigények kielégítésére növelte termelését. A mezőgazdaság hiteleket kapott répacukor-termelésének fokozására. A cukorrépatermelés és cukor-előállítás {II-585.} rohamosan emelkedett. A termelt nyerscukor mennyisége az 1920–1921. évi 326 ezer mázsáról 1927–1928-ra 1863 ezer mázsára, azaz 5,7-szeresére, a kivitel mennyisége nulláról 549 ezer mázsára emelkedett. A világ cukortermelése a fogyasztást meghaladó mértékben nőtt és emiatt 1924–1925-ben a cukor világpiaci ára az egyharmadára esett vissza. A hazai cukorfogyasztás igen alacsony, 1924-ben egy lakosra számítva 5,5, 1925-ben 9,4 kg volt. A cukor árában az adó igen magas részarányt, a húszas évek végén 34,6%-ot képviselt. A cukorfogyasztás és -termelés, a gazdasági válság elmélyülése és a vásárlóerő gyöngülése miatt a harmincas évek első felében érte el mélypontját. Az adócsökkentést az állam 1938-ban hajtotta végre a cukornál. Az árcsökkenés, valamint a háborús viszonyok miatt a cukorfogyasztás ugrásszerűen nőtt, és 1938–1939-ben az 1928–1929. évinek 1,3-szeresére, 1323 ezer mázsára emelkedett.

Súlyos veszteség érte a magyarországi sörgyártást is a sörfogyasztó vidékek leválásával. Az 1920-as években a sörgyárak termelőképességüknek csak 30%-át használhatták ki az igen alacsony fogyasztás miatt. Az egy lakosra számított sörfogyasztás 1914 előtt 15,63 l, míg 1920 után átlagosan 8,25 l volt. Az 1930-as évek elején a gazdasági válság miatt már csak 3,15 l sör jutott fejenként. Jelentős változás a borárak emelkedésével és az ipari termelés fellendülésével 1938-ban indult meg.

A szeszipar 1920 után igen csekély mértékben tudta termelőképességét kihasználni. A szesztermelést és értékesítést 1921-ben törvény szabályozta. Ebben előírták, hogy mennyit termelhetnek az ipari, és mennyit a mezőgazdasági szeszgyárak. Időközben a kivitelt sikerült növelni. A kivitel az 1921–1922. évi 37 400 hl-ről 1927–1928-ban 200 ezer hl-re nőtt. A szesznek a benzinnel való kötelezővé tett keverése (1927) évente növekvő mennyiségű szesz fogyasztását biztosította. A háború előtti utolsó békeévben 161 700 hl szeszt használtak fel motorhajtás céljára. A szeszgyártók közötti érdekellentét leküzdésére az állam kincstári szeszegyedáruságot állított fel. Később négy nagy szeszgyárat bezártak, a többinek az értékesítési lehetőségeit úgy korlátozták, hogy termelőképességüknek mindössze 5%-át tudták kihasználni.

Szénbányászat. A nemzetgazdaság egyik legfontosabb anyagát kitermelő szénbányászatot mintegy 30%-os veszteség érte. A termelés és a felhasználás közti különbséget az 1920-as években külföldi behozatallal fedezték. A termelés túlsúlyban a barnaszénre támaszkodott, és ez a hazai szükséglet 80–85%-át fedezte. Az 1920-as évek végétől a lignitbányászat jelentősen fellendült. A gazdasági válság idején 1930-tól a szénbányák fejlesztették berendezéseiket, több mint 10 millió pengőt beruháztak. Új bányahelyeket nyitottak, és számos műszaki újítást hajtottak végre. A kormány a devizaválságra tekintettel 1931-ben a szénbehozatalt esetről esetre engedélyhez kötötte. Ennek a rendeletnek volt köszönhető, hogy a gazdasági válság hatását egyetlen iparágban sem érezték meg oly kevéssé, mint a szénbányászatban. A válság idején a szénbányaüzemek száma nőtt, új beruházásokat hajtottak végre, és a munkások száma változatlan maradt. A külföldi szén behozatali tilalma 3000 munkásnak adott kenyeret. A külföldi szén vásárlását pusztán gázgyártási céllal engedélyezték. A hazai széntermelés 1921-ben 6 241 960 tonna volt. 1942-ben már 12 969 900 tonnára emelkedett. Ez 2,1-szeres növekedést jelent az 1921. évihez képest.

A vas-, fém- és gépipart 1918–1920 között igen súlyos károk érték. Trianonnal beszerzési forrását, a felső-magyarországi ércbányákat is elvesztette. Hosszas tárgyalás {II-586.} után Csehszlovákiával sikerült a vaskohászat nyersanyagát a politikai szembenállás ellenére biztosítani. A gazdasági válság hatását a nehézipar igen megérezte. A mezőgazdasági gépgyártás munkáslétszáma egyötödére, míg a nehézgépiparban 40%-ára esett vissza. A nehézipar nagy konjunktúrája 1938-ban kezdődött. A munkáslétszám egy év alatt 30%-kal emelkedett és 40%-kal haladta meg az 1928. évi legmagasabb létszámot. A termelés 25%-kal múlta felül az 1929. évit. Még nagyobb volt a növekedés, amikor a gyorsított fegyverkezés érdekében a hadfelszerelési cikkek gyártását fokozták. A Magyar Vasművek és Gépgyárak Országos Egyesületébe tartozó gyárak 1939 decemberében 96 ezer munkást foglalkoztattak az előző évi 60 ezerrel szemben. Ugyanakkor a foglalkoztatást munkaidő korlátozása nélkül lehetett megoldani. A nyersvastermelés 1921 és 1943 között 71 400 tonnáról 420 618 tonnára, azaz mintegy hatszorosára nőtt.

Textilipar. A magyar iparnak 1921–1945 között a legerőteljesebben fejlődő ága a fonó- és szövőipar volt. Trianonnal a pamutfonóipar 88, a pamutszövőipar 50, a posztóipar kb. 80%-a elveszett. Elveszett emellett a kender- és lenszövőipar 65, a jutaipar 45, és a selyemipar 60%-a. A textilipar a szükséglet igen kis részét tudta csak fedezni. A tőkebefektetés ezen a területen nagy eredmény elérését valószínűsítette. A kormány – főként valutáris okok miatt – ragaszkodott az elzárkózás politikájához, a hazai piac védett fogyasztópiac maradt. Csonka-Magyarországon 1920–1922 között 38 új textilgyár alakult. Nagy részben az elszakított területekről telepedtek haza. Főleg Felső-Magyarország gyárai tértek vissza régi fogyasztóikhoz. A piaci elzárkózás 1923-ban lett teljes. A tilalmak kényszerének hatása alatt a fogyasztók egyre szélesebb rétegei ismerkedtek meg a magyar textilipari gyártmányokkal. Az 1920 utáni beruházások meghozták eredményüket, és a textilipar termelési értékét 1923-ban 221 millió aranykoronára becsülték, amelyet 27 ezer munkás állított elő. A textilipar a húszas években annyira megerősödött, hogy az ország egész behozatalában a textiláru egyre inkább fogyó arányban vett részt.

A textilipar az 1930-as évek válságát kis mértékben érezte meg. A mezőgazdaság vásárlóképességének emelkedésével a textiláruk elhelyezése könnyebbé vált. Az igazi fellendülés 1938-ban indult meg. A Felvidék egy részének visszacsatolása egymillió új fogyasztót jelentett. A háború kitörésével a nyersanyag-gazdálkodásra tekintettel a textilipar tulajdonképpen állami irányítás alá került. A termelés értéke 1939-ben 576,2 millió pengő volt, ami 2,2-szer nagyobb az 1925. évinél.

Vegyipar. Az ország megcsonkítása a vegyészeti ipart végzetesen meggyöngítette. A magyar nyersanyagkincseket, a fát, a sót, a földgázt, a vízerőket és velük együtt a feldolgozásukkal foglalkozó gyárakat, több mint 120 virágzó, köztük mintegy 40 nagy vegyészeti telepet szakított el. A határon kívül maradt a falepárló-, cellulóz- és cserzőanyagipar, a salétromsav, a robbanószerek, a szóda, a marónátron, a klór és egész sereg vegyszer gyártása. Trianonnal azonban nemcsak e gyártelepek és nyersanyagok vesztek el, hanem a Monarchia 50 milliós fogyasztópiacának 80%-a is. A vegyészeti ipar irányítóinak 1920 után az volt a fő feladatuk, hogyan lehet az új körülmények között az igényeket kielégíteni. A vegyipart a romokból kellett újjáépíteni. Ezt úgy tudták elérni, hogy az azelőtt saját termelésből származó anyag- és félkész termékekért évente 400–500 milliót kellett az országnak kifizetnie. A vegyészeti ipar termelése 1929–1930-ban 250 millió pengőt képviselt.

Az 1930-as évek végére alig volt olyan {II-587.} fontosabb ipari szükséglet, amelyet ne tudott volna fedezni a hazai vegyipari termelés a belföldi fogyasztást meghaladó mértékben. A mezőgazdaság összes szükségletét is ki tudta elégíteni a vegyipar. A nitrogénműtrágya-felhasználás növelésére üzembe helyezték korszerű technológiával a Péti Nitrogénműveket. Igen fejlett volt az ipari gázgyártás is, amely a hazai igények kielégítése mellett külföldre is szállított. Az 1930-as években megkezdődött a hazai barnaszenek felhasználásával a szénlepárlás. Rendkívüli fejlettséget ért el az ásványolaj-feldolgozó ipar is. Az I. világháború óta leggyorsabban fejlődött a gyógyszervegyészeti ipar, amelynek körében több mint húsz iparvállalat húszmillió pengő értékű belföldi termelés mellett a belföldi fogyasztás 60%-át elégítette ki, és azonfelül a világ minden részébe szállított 3-4 millió pengőt meghaladó értékben. Ugyancsak világhírnévnek örvendett a gumiipar 25–30 millió pengő értékű belföldi és 2–3 millió pengős külföldi szállítással. A magyar vegyipar termelése az 1921. évi 92 millió pengőről 1939-ben már 438 millió pengőre emelkedett.

A gyáripar az I. világháborúban

TARTALOM

Az ipar a II. világháborút követő években: háborús károk, indulás