Az ipar a II. világháborút követő években: háborús károk, indulás

A II. világháború óriási pusztításokat és károkat okozott – közvetlenül és közvetve is – a magyar gazdaságban. Ezek a károk a legnagyobb mértékben az ipart érintették. A korabeli felmérések és becslések szerint a gyáripar a háború előtti kapacitásának csaknem egynegyedét veszítette el. A legsúlyosabb veszteségeket a háború alatt a viszonylag gyorsan fejlődő gépgyártás, a tömegcikkipar és a vegyipar szenvedte el.

A magyar ipar átlagánál már a két világháború között is műszaki szempontból sokkal fejlettebb gépgyártás kapacitásának 36%-a semmisült meg a II. világháború pusztításai során. Azon a területen veszítettük a legtöbbet, ahol a legkisebb volt az elmaradásunk a nemzetközi élmezőnytől.

Az ország nemzeti jövedelme az 1945–1946-os gazdasági évben az 1938–1939. évinek mindössze 46%-át érte el. A legnagyobb mértékű visszaesés a termelés területén, a gyáriparban volt. A gyáriparból származó nemzeti jövedelem a háború előttinek még 37%-a sem volt. A bányászatból és a kohászatból származó nemzeti jövedelem együttvéve 55%-a volt az utolsó békeévinek.

Az ipar a háború pusztításaiból igen hamar újjáéledt. Már 1946-ban 4740 gyáripari telep működött, és több mint 148 ezer magánkisiparos dolgozott az országban. A működő ipartelepek száma 1946-ra meghaladta a háború alattit. Nem volt ilyen kedvező azonban a munkaerővel való ellátottság, hiszen a II. világháború igen sok emberáldozatot követelt, főként a munkaképes korú férfiak közül. A gyáriparban 1946-ban mintegy 377 ezer főt alkalmaztak, és a kisiparban foglalkoztatottak száma 295 ezer fő volt. Így az 1946. évi foglalkoztatott létszám a gyáriparban {II-588.} az 1938. évinek 94%-át, a kisiparban pedig 91%-át tette ki.

Az iparban rendelkezésre álló kapacitás egy része kihasználatlan maradt, ugyanakkor az országban volt foglalkoztatásra váró, le nem kötött munkaerő (zömében szakképzetlen munkások és főként nők).

1945-ben és 1946-ban megkezdődött, majd gyors ütemben folytatódó újjáépítést lassította a nemzetközi méretekben kiugró mértékű infláció, amely jelentősen rontotta a gyári munkásság helyzetét és ellátását. Az egész magyar ipar termelése 1946-ban 41%-kal kevesebb volt mint 1938-ban, és a munkatermelékenység színvonala is csak 63%-át érte el az 1938. évinek.

Az iparon belül a kisiparosokat érte kevesebb kár, technikai adottságaik azonban korábban sem voltak jelentősek, ezért a háború okozta megrázkódtatás e téren is kisebb mértékű volt. A gyáriparban 1946-ban még csak 37%-át termelték az 1938. évinek, éspedig a háború alatti létszám 97%-ával. Ez azt is jelentette, hogy a munkatermelékenység színvonala – nem kis mértékben a hiányos gépellátás miatt is – a háború előttinek még a 40%-át sem érte el.

Csökkent a ledolgozott munkaidő is a háború alattihoz képest. A munkások munkanapjának átlagos hossza 8,4, a munkaóra-teljesítésük pedig éves átlagban a gyáriparban 1946-ban 2364 óra volt. Az alkalmazottak száma a háború befejezését követő években már elérte, sőt meg is haladta az 1938. évi szintet. A feldolgozóipar több mint 47 ezer szellemi és ügyviteli dolgozót foglalkoztatott, 17%-kal többet az 1938. évinél.

Az 1946-ban rendelkezésre álló összipari gépi kapacitás és a villamosmotor-teljesítőképesség már csaknem elérte a háborús évek színvonalát. A feldolgozóiparban pedig az egy munkahelyre jutó gépi teljesítmény meg is haladta a háború alatti értéket. Az összes erőgépek száma 1946-ban 2971 db volt, teljesítőképességük együttesen pedig 962 ezer kW.

A helyreállítási periódusban egyre nőtt a feldolgozóipar telepeinek teljesítő képessége, 1947-ben 4100 feldolgozóipari ipartelep közül a teljesítőképességét teljesen 273 telep használta ki. Mintegy 1100 telep kapacitáskihasználása több volt a 60%-osnál, és már csak 690 olyan feldolgozóipari telep működött a magyar gyáriparban, ahol a kapacitáskihasználás még a 20%-ot is alig érte el. (Az utóbbiak nagy része szezonális jellegű élelmiszer-ipari, vagy építőanyag-ipari telep volt.)

1945–1947-ben a magyar gyáripar főként a hazai szükségletek kielégítésére termelt, de már megkezdődtek a külföldi – elsősorban jóvátételi – szállítások. 1947-ben a feldolgozó gyáripar összes értékesítésének csaknem 15%-a exportra irányult (nagyobb hányada jóvátételre). Viszonylag alacsony értéket képviselt a hazai ipar termeléséből az a hányad, amely beruházási célokat, elsősorban az ipari helyreállítást, kevésbé a fejlesztést szolgálta.

Már 1945 nyarától nagyarányú megrendeléseket kaptak a gyáripar legfontosabb vállalatai az államtól, s köztük nemcsak a gépgyárak, olajfinomítók, hanem számos könnyűipari vállalat is. Például a gyapjúipar termelésének mintegy 50–60%-át, a pamutiparénak 30–35%-át, a kötszövőiparénak 40–50%-át állami rendelésre szállították 1945-ben. Még 1946 elején is a magyar gyáripar legfontosabb ágaiban a termelés túlnyomó része állami megrendelések teljesítésére folyt.

Bár állami eszközökkel igyekeztek elősegíteni a gyáripar fellendülését, a legnagyobb és legerőteljesebb hatást az infláció megfékezése, az értékálló pénz bevezetése, a stabilizáció megteremtése jelentette. A helyreállítás másik igen jelentős tényezője az volt, hogy nagy tömegben állt rendelkezésre munkaerő, köztük {II-589.} a hadifogságból már hazajött és munkát kereső szakképzett munkaerő is. 1945 és 1948 között a bányászatban és a gyáriparban a létszám mintegy 60%-kal növekedett. A normalizálódást érzékelteti az is, hogy 1946-ban az egy munkásra jutó nettó termelés az 1938. évinek még csak 43%-át érte el, 1947-ben annak már 73%-ára, 1948-ban pedig 96%-ára nőtt. Ezek az eredmények különösen nemzetközi összehasonlításban értékelhetők, hiszen a nálunk jóval fejlettebb iparral rendelkező országokban a háborús pusztítások nagyobb visszaesést jelentettek, és lassabban normalizálódott gazdaságuk helyzete.

A kézműipari termelés is jelentősen fejlődött, az 1945–1946-os gazdasági évben a kis- és kézműipar nettó termelési értéke a háború előttinek 58%-át érte még csak el, 1946–1947-re pedig a háború előttinek 65%-ára növekedett, elsősorban a lakossági igények kielégítése érdekében.