Államosítások az iparban

TARTALOM

A főbb ipari ágazatok fejlődése 1960–1985 között

Az ipari fejlődés főbb vonásai 1949–1968 között

Az 1950-es évek elején, az ipar államosítását követően a gyáripar gyors ütemben és nagymértékben növekedett 1953-ig. Az ipar termelése 1949-ben mintegy 30%-kal felülmúlta az 1938. évi színvonalat, ezzel már néhány százalékkal meghaladta a háborús évek legmagasabb szintű, 1943. évi termelését. Az ipar hozzájárulása az 1949. évi nemzeti jövedelemhez a korabeli árakon csaknem 50%-os volt, s ezt követően évről évre nőtt: 1951-ben 52%-ra, 1954-ben 54,6%-ra. Az 1968. évi, a ráfordításokkal inkább arányos, kevésbé torz árszinten ezek az arányok lényegesen alacsonyabbak: 1949-ben az ipar hozzájárulása a nemzeti jövedelemhez 26%-os, 1954-ben 32%-os volt.

Az iparban foglalkoztatottak száma is nőtt az államosításokat követően. 1949-ben 8,4%-kal, 1950-ben pedig 12,9%-kal többen dolgoztak az iparban mint 1938-ban.

Változott az ipar szerkezete is. A gyáripar termelése 1938-ban az összes ipari termelés 79%-a volt, 1949-ben már 85%-a, és az államosítások befejezése után 1950-ben 91%-a. A gyáripari jelleg erősödése a munkatermelékenység színvonalában is érvényesült. 1950-ben a gyáriparban a termelékenység szintje 28%-kal magasabb volt, 1938-ban (a munkáslétszám alapján számítva), az egész iparban – kisiparral együtt – ugyanezen időszak alatt 35%-kal nőtt a termelékenység (az összes foglalkoztatottak létszáma alapján).

Az 1950-es évek indulását dinamikus ipari fejlődés jellemezte. Az ipar 1953-ban 79%-kal többet termelt, mint három évvel korábban. Ez a fejlődés azonban erőltetett volt, a túlhajtott mennyiségi növekedés meghaladta az ország teherbíró képességét, és feszültségeket hozott létre a gazdaságban. Ennek hatására 1953 és 1954 között az ipari termelés nem bővült tovább, stagnált, majd 1955–1956-ig emelkedő tendenciát mutatott ugyan, azonban belső feszültségekkel, aránytalanságokkal terhelten.

Az 1950–1955 közötti időszak gazdaságpolitikai változásaira az iparon belül a gépipar igen érzékenyen reagált. A gépipari vállalatok termelésének visszaesése 1954-ben különösen jelentős volt, ezen belül számottevő módosulással. Például a műszeripar 1955-ben 4,5-ször annyit termelt, mint 1950-ben, a közlekedési eszközöket gyártó iparágban pedig 88%-kal nőtt a termelés öt év alatt. A gépiparnak hagyományos múltra visszatekintő ágazatai közül a híradás- és vákuumtechnikai ipar nem növekedett az átlagos mértéket meghaladó ütemben.

Az ipar másik dinamikusan növekvő területe már ebben az időszakban a vegyipar volt, amelynek termelése 1950 és 1955 között több mint kétszeresre nőtt, és egyidejűleg korszerűbbé vált a termelés szerkezete is. Kezdett jelentőssé válni a gyógyszeripar.

Az 1950-es éveket az extenzív fejlesztés {II-591.} és az autarkiára való törekvés jellemezte. Hangsúlyozni kívánom a „törekvés” kifejezést, hiszen a szemlélet ebben az időszakban eléggé bezárkózó és autark volt, a nemzetközi környezet hatásától azonban nem tudta függetleníteni magát a magyar ipar. A nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódás már ebben az időszakban sem volt jelentéktelen.

Az 1957-et követő években ismét gyors ütemben nőtt a magyar ipar termelése, és ezen belül is a gépiparra koncentráltan erőteljes volt a fejlődés. Az ipar termelése 1958 és 1960 között 11–13%-kal nőtt évenként. Bár nem ilyen mértékű, de ugyancsak növekedés volt tapasztalható az 1960-as évek folyamán, annak közepéig. Az évenként átlagos 7-8%-os termelésnövekedés megszokottá vált, ami nemzetközi összehasonlításban igen gyors fejlődést jelentett. Ebben az időszakban a gépipar mellé a dinamikus növekedés szempontjából felzárkózott a vegyipar, amelynek évi termelésnövekedése egy-két esetben elérte a 20%-ot is.

Viszonylag kedvező volt az élelmiszeripari termelés növekedése: évenként átlagosan 9-10%-os, jelentősebb szerkezeti változással kísérve. Nőtt az élelmiszeriparon belül a konzervipar és az édesipar aránya.

A szerkezeti változások még markánsabban rajzolódnak ki, ha a nettó termelés 1949 és 1959 közötti tízéves változását vesszük szemügyre. Erőteljes volt a módosulás az egyes főbb iparcsoportokon belül. Így a gépgyártás aránya az állami iparban 1949-ben még 12,7%, 1959-ben már 15,9% volt. Az egész gépipar aránya az állami iparon belül 1959-re az 1949. évi 20,7%-ról 28,9%-ra nőtt. Dinamikában még szembetűnőbb a vegyipar részarányának növekedése, amely az állami iparon belül 1949-ben a nettó termelésben mindössze 2,6%-ot tett ki, 1959-ben már 4,1%-ot. Ezen belül a gyógyszeripar aránya 0,2%-ról 1,1%-ra növekedett.

A belső szerkezetváltozást jelzi az is, hogy a gépiparon belül a villamosgépipar aránya a nettó termelésben 1959-re az 1949. évi 19%-ról 23,6%-ra nőtt. A híradástechnikai gépek és készülékek gyártása 1949-ben még csak 5,8%-ot, 1959-ben már 8,8%-ot képviselt, a vákuumtechnikai termékek gyártása pedig 2,6%-ról 4%-ra, a műszeripari termékeké 2,3%-ról 7,3%-ra nőtt. Ellentétes folyamat ment végbe a gépgyártásban, valamint a vas- és fémtömegcikkiparban, ezeknek az aránya 10 év alatt csökkent.

A vegyipar ágazati szerkezete is számottevően eltolódott e tíz év alatt. A nettó termelésen belül 1949 és 1959 között jelentősen nőtt a gyógyszeripar aránya (9,5%-ról 27,3%-ra), visszaesett a kőolaj-feldolgozó iparé (12,8%-ról 8,1%-ra) a városi gáz gyártásáé (17,3%-ról 8,5%-ra).

Gyors volt az átalakulás a könnyűiparon belül is, ahol 1949-ben a ruházati ipar a nettó termelésnek mindössze 13,1%-át, 1959-ben már 29,7%-át állította elő, miközben a textilipar aránya 64,2%-ról 45,8%-ra esett vissza. Növekedés volt a faipar arányát tekintve is: 7,7%-ról 12,2%-ra.

Eltolódás következett be az ipar területi elhelyezkedésében. 1938-ban a gyáripar munkáslétszámának 52,8%-a dolgozott Budapesten (otthon dolgozók nélkül), a fővárosi koncentráltság 1949-ben 51,7%-ra, 1958-ban 43,4%-ra csökkent.

Az 1960-as évek közepe táján újabb problémák léptek fel az iparban. Ezek között a legjelentősebb a gyártott termékek minőségével és választékával s ebből adódóan az ipari termékek értékesítési nehézségeivel volt kapcsolatban. Erősen növekedtek a készletek, s köztük az eladhatatlan vagy nehezen eladható készletek is. A termelés és a kereslet közötti összhangot nem tudták megteremteni. Romlott az ország fizetési mérlege, nem kis mértékben az ipari termékek külkereskedelmi értékesítésének problémáiból adódóan. Minthogy ebben az {II-592.} időszakban is igen élénk volt a beruházások iránti igény, és ezek nagy része állami erőforrásból nyert kielégítést, a beruházási piacon is egyre inkább megmutatkozott az egyensúly hiánya. Ebben a beruházások dekoncentráltsága, viszonylag hosszú átfutási ideje nagy szerepet játszott.

A változásokat jól érzékeltetik a következő naturális mutatók:

E problémák döntő többsége az 1950-es és az 1960-as évek során preferált nehézipar területein jelentkezett. A beruházások tekintélyes hányadát az alapanyag-termelésre és az elsődleges feldolgozásra fordították, így megbomlott az egyensúly több területen az alapanyag előállítása és a magasabb fokra való feldolgozása között. Megtorpanás jelei mutatkoztak az erőltetett mennyiségi fejlesztés miatt a gépiparon belül, valamint a kohászat területén is. A gépiparban főként a termékek korszerűsége, minősége volt problematikus. Például a gépiparon belül a dízelesítés programját már korábban kidolgozták, elfogadták, többször átdolgozták, de nem hajtották végre a tervezett ütemben.

Az 1960-as évek elején bizonyos ipari ágazatokat állami és politikai határozatok kiemeltek a többi közül. A kiemelt ágazatok fejlesztési koncepciója abból indult ki, hogy a műszaki fejlesztést, s ennek hordozóit, a legkorszerűbb technikát alkalmazó tevékenységet a jövő érdekében az államnak különleges preferenciában kell részesítenie. A gyakorlatban a kedvezmények nem a tevékenységekre, hanem egyes vállalatok preferálására irányultak, függetlenül attól, hogy ezeknek a vállalatoknak a termelése az ún. kiemelt” tevékenységek közé tartozott-e, vagy attól eltérő volt, és ez tovább fokozta az aránytalan fejlesztést.

Nem tartozott például a gépipar úgynevezett kiemelt ágazatai közé a fémtömegcikkipar, bár ennek tevékenysége elég széles körben a többi kiemelt gépipari ágazatok fejlesztését lett volna hivatva szolgálni. Minthogy így hiányok keletkeztek, a kiemelt ágazatok vállalatai olyan tevékenységeket is egyre nagyobb mértékben maguk láttak el (ennek tipikus példája a csavargyártás), amelyek előállítása erre szakosított más vállalatoknál gazdaságosabb, hatékonyabb lett volna. Ez a kiemelési koncepció tehát nem segítette elő a hazai munkamegosztás, specializáció megfelelő kialakulását.

Az iparon belül az 1960-as években is szinte töretlenül fejlődött a vegyipar. E téren közelebb kerültünk nemcsak a nemzetközi átlaghoz, hanem néhány esetben az élmezőnyhöz is. Voltak ugyan kisebb-nagyobb ingadozások, de ezek mellett is a vegyipar csaknem minden évben több mint 10%-kal növelte termelését, és termékei túlnyomó többsége Keleten és Nyugaton is megfelelő piaci értékítélettel találkozott.

Változatos kép alakult ki a könnyűiparban, amelyen belül voltak olyan iparágak, {II-593.} amelyek termelése stagnált, és voltak olyanok, ahol a 12%-os évi növekedés sem volt ritka. Gyorsabban fejlődött a korábbiaknál a textil- és a nyomdaipar, nagyobb ingadozások voltak tapasztalhatók a textilruházati, valamint a bőr-, szőrme- és cipőiparban.

Az 1960-as években az élelmiszeripar termelésének növekedése gyorsult. Fejlődése ha nem is teljes mértékben, de a korábbinál inkább lépést tartott a hazai lakosság igényeivel és a külkereskedelem érdeklődésével is.

Az ipar fejlődését, műszaki színvonalának növelését jelentős mennyiségű beruházás segítette elő. Az iparban üzembe helyezett beruházások volumene 1950 és 1955 között 65%-kal növekedett, és 1960-ban már elérte a 10 évvel korábbi érték 2,7-szeresét. A beruházások volumene tovább nőtt az 1960-as években. 1965-ben az üzembe helyezett beruházások értéke 3,8-szerese volt az 1950. évinek.

Ebben az időszakban már sor került egyes elavult ipari üzemek rekonstrukciójára, sőt a felújítások üteme és mértéke is gyorsabbá vált. Hatékonyságuk azonban sok esetben alacsony színvonalú volt. A legnagyobb figyelmet az új létesítmények építésére fordították, az építések értéke és volumene lényegesen gyorsabban nőtt, mint a gépeké. Ez a tendencia a II. világháborúban okozott károkat tekintve természetes is volt, hiszen új ipari bázist kellett létrehozni, és ehhez szükség volt egy sor új létesítményre. Problémát azonban az okozott, hogy a korabeli szovjet mintára az új létesítmények túlzottan nagy hányada volt szénbányászati, vaskohászati építkezés, a feldolgozóiparra kevesebb erőforrás jutott.

Az 1950–1967 közötti időszakban végzett beruházási tevékenység az állóalapok értékének jelentős növekedését eredményezte, egyidejűleg azonban egy sor új ellentmondást is előidézett. Egyszerre kezdtek hozzá több olyan új létesítmény építéséhez, amely meghaladta az ország lehetőségeit. Jó néhány esetben az alapvető termelőkapacitás üzembe helyezése mellett már nem jutott pénz arra, hogy a kisegítő folyamatok gépesítését az alapvető termelőkapacitással azonos műszaki színvonalon valósítsák meg. Nem ösztönzött erre az érdekeltségi rendszer sem, hiszen a beruházók abban voltak érdekeltek, hogy állami költségvetésből minél több beruházást kezdjenek meg, mert amit már egyszer megkezdtek, annak folytatására és befejezésére valamilyen módon sikerült pénzt kapni az államtól.

Ezek mellett a selejtezésre már megérett, régi, korszerűtlen állóeszközök is tovább éltek. Ez is érdekeltségi probléma volt, hiszen az állóeszközök selejtezése évről évre legfeljebb 1-2%-os volt, érdekeltség híján. Amikor a selejtezésre elszámolási engedményeket kaptak a vállalatok, akkor ugrott 4-5%-ra a selejtezés mértéke.

Az adatok nemcsak az évenkénti jelentős ingadozásokat jelzik, hanem azt is, hogy az ipari nagyberuházások száma {II-594.} az 1960-as évek közepén kezdett gyors ütemben növekedni.

Az ipar az 1960-as években kevésbé volt költségérzékeny, ezt a korabeli mechanizmus nem is segített kialakítani. A volumenszemlélet pedig jól viselte a költséges és kevésbé hatékony, de állami forrásból finanszírozott beruházásokat.

Az állóeszköz-állományon belül elsősorban a termelési rendeltetésű eszközök állománya növekedett (a 1960-as években évről évre 8–10%-kal). Az új beruházások új munkahelyeket teremtettek, az extenzív fejlesztést szolgálták.

Az iparban foglalkoztatott létszám számottevően nőtt az államosításokat követően, különösen az 1950-es évek elején. 1950–1956 között 64%-kal emelkedett. A fejlesztés munkaerőforrása a mezőgazdaság mellett részben az egyre erősebb ütemben csökkenő, tudatosan visszaszorított magánkisipar volt, részben azok a nők voltak, akik korábban csak a háztartásukban tevékenykedtek. Az iparban foglalkoztatottak közül elsősorban a munkások száma nőtt. 1950-ben az iparban 482 ezer munkás dolgozott, 1956-ban pedig már 844 ezer. Minthogy a létszámgazdálkodásnak szigorú és erősen adminisztratív rendje az alkalmazotti létszám növelését gyakorta korlátozta, ezek között a munkások között szép számban voltak olyanok is, akik csak látszatra töltötték be a munkás munkakört, a valóságban a munkásállományon belül alkalmazotti feladatokat láttak el (korabeli szóhasználattal ez volt a „bújtatott létszám”).

Számottevően növekedett az ipar szakmai utánpótlása, egyfelől az iparitanuló-képzés útján, másfelől a korábban képzetlen felnőttkorú munkások átképzése segítségével. A gyáripar különböző ágazataiban a létszám növekedése az 1960-as években eléggé eltérő volt, ezt jelzik a táblázat adatai is.

Jelentősen változott az ipar ágazati szerkezete is ebben az időszakban és egyre inkább közelítette – az európai középmezőnyön belül – a nálunk fejlettebb iparú országok szerkezetét. Növekedett a modern technológiát jobban közelítő ágazatok és termelési folyamatok aránya. Ez elsősorban a kemizálásban, a vegyipar arányának növekedésében volt érzékelhető, de emellett nőtt a gépiparon belül a híradás- és vákuumtechnikai ipar, valamint a műszeripar aránya is.

Változott, bár nem az igényeknek és a keresletnek megfelelően az ipar mikrostruktúrája; termelésének termékszerkezete, gyártásának technológiai szerkezete is. Ezen a területen nem tartottunk lépést az európai középmezőnnyel; például ebben az időszakban még a műszál- és műanyaggyártás aránya lényegesen alacsonyabb volt nálunk, mint a hozzánk hasonló nagyságú és fejlettségi fokú országokban.

1950 és 1967 között nagymértékben nőtt az ipar centralizáltsága. Bár egészen 1962-ig nem volt olyan ipari átszervezés, amelyet központi elhatározásra hajtottak volna végre, azonban az új beruházások, új nagy létesítmények önmagukban is növelték az ipar centralizációját. Ugyanakkor sor került már néhány kisebb telep megszüntetésére is, de még nem meghatározó mértékben. Több éves előkészítés után 1962 és 1964 között Európában (még Kelet-Európában is) szokatlan módon szervezték át az ipart, {II-595.} erősen centralizálva. Ebbe a döntéssorozatba olyan intézkedések is belekerültek, amelyek nemcsak vertikálisan egymásra épülő, szoros kapcsolatban álló gyárakat vontak össze, hanem olyanokat is, amelyek között horizontális és lényegesen lazább volt a termelési együttműködés, ahol tehát a centralizáció nem járt még hosszabb távon sem együtt a termelés koncentrációjával.

Ennek hatására 1965-ben az 5 ezer főnél több munkást foglalkoztató vállalatoknál dolgozott a magyar ipar összes munkáslétszámának 34,5%-a. Ez a KGST-országokkal való összevetésben is kiemelkedően magas volt, Csehszlovákiában az arány 29,3% volt, a Szovjetunióban 22,3%, a többi KGST-országban pedig még a 16%-ot sem érte el. A centralizáció kapcsán a kis- és közepes nagyságú vállalatok aránya nagymértékben csökkent hazánkban.

E centralizációs folyamat hatására változtak a korábbi szervezeti formák is. Nemcsak ipari nagyvállalatok jöttek létre, hanem trösztök és egyesülések is. Voltak olyan iparágak, amelyek egyetlen nagyvállalatba tömörültek. Mindez erősítette néhány nagyvállalat korábban is tapasztalható monopolhelyzetét. Különösen az 1960-as évek közepén volt ez a megoldás igen kedvezőtlen, amikor már sor került az akkori szóhasználattal az új gazdasági mechanizmus, a vállalatok nagyobb fokú önállóságának előkészítésére.

E széles körű átszervezésnek az lett volna a feladata, hogy a termelés koncentrációjának, a munka hatékonyabb megszervezésének keretét biztosítsa. Voltak olyan ágazatok – bár kis számban –, ahol ez a következő évtizedben eredményesen lezajlott, azonban az állami ipar többségében az összevonások nem jártak együtt jelentős mértékű termelés-koncentrációval, s így elmaradt az a hatékonysági hatás, amit ettől a folyamattól vártak.

Az ipari munka termelékenységi színvonala ebben a periódusban eléggé hullámzóan alakult. Igen alacsony bázisról indulva egészen 1953-ig gyors ütemben {II-596.} nőtt, ezt stagnálás, több iparcsoportban pedig a termelékenység visszaesése követte. 1954-ben az egy foglalkoztatottra jutó termelés 4%-kal kevesebb volt, mint az előző évben, és az 1951–1956 között is csak 2,7%-os volt az évi átlagos termelékenység-növekedés az iparban. Az 1960-as években a növekedés mértéke az egy foglalkoztatottra jutó termelést tekintve évről évre 3-4% körüli volt, kiegyenlítettebb, mint a korábbi időszakban.

Kiemelkedően nőtt a munka termelékenysége a gépiparon belül a híradás- és vákuumtechnikai iparban (évenként átlagosan 8% körül), valamint a műszeriparban (évi átlagban 7%-kal). A vegyiparban minden évben több mint 6%-kal nőtt az egy foglalkoztatottra jutó termelés – egyetlen év, 1963 kivételével.

Az állóeszközök hatékonysága az 1950-es évek elején, majd az 1958–1961 közötti időszakban javult. 1961 után azonban az eszközhatékonyság romlása kezdődött meg, és vált hosszú évekre tartós tendenciává.

Az ún. „új gazdasági mechanizmus” 1968. évi bevezetése az ipar hatékonyabb működését célozta meg. 1968-ban a magyar ipar 5%-kal többet termelt, mint az előző évben, és körülbelül hasonló mértékben nőtt az iparból származó nemzeti jövedelem is. Jelentősen változtak a termelői árak és ezek struktúrája. Változott a külkereskedelmi értékesítés rendje is: több vállalat közvetlenül vagy a külkereskedelmi vállalattal társulásos formában exportált, elsősorban bizományi rendszerben.

Jelentősen nőtt az iparon belül a gépipar termelési színvonala ebben az időszakban, 1968-ban 8%-kal haladta meg az 1967. évit. Ezen belül leggyorsabban a híradás-technikai és vákuumtechnikai ipar termelése bővült, 14%-kal egyetlen év alatt.

Az ipar extenzív fejlődése még az új gazdasági mechanizmus körülményei között is folytatódott, hiszen a termelés növelése elsősorban létszámemelésre támaszkodott. Erre lehetőséget adott az is, hogy megszűntek a létszámbővítési korlátozások, önállóbbá vált a vállalatok munkaerő-gazdálkodása. Ennek hatására az állami iparban foglalkoztatottak száma 4,2%-kal, ezen belül a munkások száma 3,5%-kal nőtt.

Lassan bővült az ipar vidékre telepítése is. Így egyre többen tudtak elhelyezkedni a korábban munkát keresők közül az ország különböző megyéiben.

Államosítások az iparban

TARTALOM

A főbb ipari ágazatok fejlődése 1960–1985 között