Az ipari fejlődés főbb vonásai 1949–1968 között

TARTALOM

Az ipar műszaki színvonalának alakulása 1960–1985 között

A főbb ipari ágazatok fejlődése 1960–1985 között

A magyar ipar elért eredményeinek és problémáinak érzékeltetéséhez érdemes néhány jelentős ipari ágazat helyzetét nemzetközi összehasonlításban és fejlődését külön is tekintetbe venni. Az ipari ágazatok között kivételes szerepet tölt be a gépipar. Általában a fejlett országok gazdaságában a gépipar termelésének összetétele, termékeinek minősége egyben utal az ország technikai színvonalára is, s nagymértékben meghatározza a termékeit felhasználó ágazatok és tevékenységek műszaki színvonalát. A gépipar termékeinek nagy része ugyanis visszakerül a termelésbe, és termelési eszközként az egész gazdaság működésére, fejlődésére jelentős ösztönző hatást gyakorolhat, vagy éppen visszafoghatja azt. Exportképes termékeivel pedig a gépipar hozzájárul a gazdaság számára nélkülözhetetlen import fedezéséhez.

A hazai gépipar aránya az 1960-as évek végén megfelelt a nyugat-európai országok gépipari átlagának. Ezekben az országokban ugyanis a gépipar aránya az ipar anyagmentes termeléséből nem túlzottan széles mezőnyben 24–39% között ingadozott. A magyar adat szerint a gépipar 1968-ban az ipar anyagmentes termelésében közel 28%-ot képviselt. A {II-597.} hazai gépipar a termelési arány szempontjából jól illeszkedett a volt szocialista országok hasonló adatai közé. Már az 1960-as évek indulásakor is magasabb volt a gépipar aránya az NDK-ban és Csehszlovákiában. Az aránykülönbségek az évtized végéig, az 1970-es évek elejéig nagyjából azonosak maradtak. Eltérő volt azonban a gépipar termelésének átlagos növekedési üteme nálunk és az összehasonlításba bevont külföldi országokban.

A gépipar termelésének mintegy fele ebben az időszakban beruházási célokat szolgáló végtermék volt, amelynek túlnyomó többségét több mint négy éve gyártotta a gépipar. A beruházási célú termékek közül 53%-ot képviseltek a kilenc évnél régebbi gyártású gépek és berendezések, s ez is utal arra, hogy a hazai műszaki színvonal növeléséhez nem voltak megfelelő mennyiségben korszerű – a nemzetközi középmezőnnyel lépést tartó – termékek. Minthogy a beruházási célú gépek és berendezések többségét, általában 50–55%-át hazai felhasználásra gyártották, ez az elmaradás fékezte a gazdaság egészének fejlődését is. Ami pedig az exportot illeti, ezzel a termékösszetétellel csak a közepes igényeket tudták kielégíteni – természetesen az azoknak megfelelő árakon. A beruházási célú gépipari termékek kivitele 98%-ban a volt szocialista országokba irányult, ahonnan kb. hasonló műszaki színvonalú gépipari termékeket vásároltak hazai beruházásra. Mindez a technikai-technológiai színvonal konzerválását, az európai középmezőnyön belüli leszakadást fokozta.

Már ebben az időben világos volt, hogy a szerkezeti elemek szakosított termelésének növelése, és ezen keresztül a nemzetközi munkamegosztásba való jelentősebb bekapcsolódás, megoldatlan. A nemzetközi együttműködésben zömében végtermékekkel vettek részt, sok esetben ezeknek műszaki színvonala előbbre járt a gyártásukhoz felhasznált szerkezeti elemek, részegységek műszaki színvonalához képest.

A gépiparban foglalkoztatottak száma gyorsabban növekedett, mint az ipar összes foglalkoztatottainak száma. A gépipar számára tehát az extenzív növekedésnek ez a tartaléka – ha nem is korlátlanul – még rendelkezésre állt.

Az állóeszköz-állomány a gépiparban ebben az időszakban gyorsan nőtt. Ennek összetételét az jellemezte, hogy az állomány 57%-át vas- és fémmegmunkáló szerszámgépek adták, és ezek között is sok volt a hagyományos, univerzális gép. Az állományban levő szerszámgépek átlagos életkora 14,5 év volt. {II-598.} A műszaki színvonal alakulására jellemző, hogy ez az életkor mindössze egy évvel volt kevesebb a tíz évvel korábbi értéknél, a fiatalodás üteme tehát korántsem volt elégséges. Ez nem kizárólag a beruházási politika terhére írandó, hanem annak hatása is érzékelhető benne, hogy az újonnan beruházott szerszámgépek mellett üzemben tartották a régi, korszerűtlen, elavult és már gazdaságosan alig kihasználható gépparkot is.

Ami a gyártás termékösszetételét illeti, a legkorszerűbb ebben az időszakban a híradás- és vákuumtechnikai ipar termékszerkezete volt. Termékeinek több mint 10%-a évenként új termék volt, és mintegy 40%-a volt általában olyan termék, amelyet legfeljebb három éve gyártottak. A gépipar másik dinamikusan fejlődő ágazata a műszeripar volt, amelynek termékösszetétele azonban kevésbé minősült kedvezőnek. Az adott éven belül új, első ízben gyártott termékek aránya a késztermelésnek 8–15%-át jelentette 1967 és 1970 között, növekvő arányban. A legfeljebb három éve gyártott termékek aránya a késztermelésnek mintegy 30%-át tette ki, ugyanakkor évről évre elég jelentős, a késztermelésnek több mint negyedét alkották azok a termékek, amelyeket kilenc vagy több éve gyártottak.

A közlekedési eszközök termékösszetétele is meglehetősen elavult volt. Ebben az ágazatban a késztermelés 25–30%-át képezték az 1990-es években, vagy annál korábban gyártott termékek. A közlekedési eszközök gyártása ágazatában az 1960-as évek második felében évenként 28–30 prototípust hagytak jóvá, és viszonylag kevés terméket kezdtek üzemszerűen gyártani. A megújítási folyamatra az volt a jellemző, hogy a gépiparban a prototípusok jóváhagyását és az üzemszerű gyártás beindulását elég nagy időintervallum választotta el, meglehetősen bonyolult és hosszadalmas volt az új termékek gyártásának megkezdése. Ebben az állami vállalatok nehézkessége és érdekeltségének hiánya is érzékelhető.

A szerkezet megújítását szolgálta, hogy az ipar összes kutatási és fejlesztési alapjából a gépipar több mint 60%-ot használt fel. A műszaki fejlesztési alapból a legnagyobb mértékben a híradás- és vákuumtechnikai ipar részesedett, ennek köszönhetően korszerűsödött a gyártmánystruktúrája is. Jellemző tendencia kezdett kialakulni – és ez folytatódott a következő évtizedben is –, éspedig az, hogy a legnagyobb összeget a műszaki fejlesztési alapból a gyártásfejlesztésre fordították, közben a gyártástechnológia fejlesztése háttérbe szorult. Meglehetősen kevés volt ebben a időszakban a licenc- és know-how-vásárlás. Túlnyomó többségében az eredeti hazai műszaki fejlesztés (jobb esetben a külföldi példa másolása) volt uralkodó, noha már akkor is azt mutatta néhány ország gyakorlata, hogy megfelelő licencpolitikával a hazai fejlesztésnél hatékonyabb műszaki megújulást lehet elérni.

A korszerű gépipar általában magas műszaki kultúrájú és szakképzettségű munkaerőt igényelt. Ebből a szempontból a hazai kép az 1960-as évek végén (az 1969–1970-re vonatkozó adatfelvétel szerint) nem volt kedvezőtlen. Az alkalmazottak közül a gépiparban átlagosan 9%-ot képviseltek a műszakiak, mérnökök, akkor még csak 1,2%-ot a közgazdászok, és további 12,4%-ot az egyéb egyetemet és főiskolát végzettek. A fejlesztésben nagyobb mértékben érdekelt ágazatokban az arányok azonban merőben eltérőek voltak. A műszeriparban foglalkoztatott alkalmazottak 13,4%-a, a híradás- és vákuumtechnikai iparban pedig 11,6%-a volt mérnök végzettségű, és az úgynevezett egyéb egyetemet és főiskolát végzettek aránya is ebben a két ágazatban volt a legjelentősebb: a műszeriparban 17,7%, a híradás- és vákuumtechnikai iparban 16,2%.

{II-599.} A munkások között is egyre többen középiskolát, technikumot végeztek. 1969-ben az elektroműszerészek 53,6%-a, a mechanikai műszerészek 30,4%-a középiskolát vagy technikumot végzett munkás volt, akiknek szakmai ismeretanyagához tehát megfelelő általános műveltség is párosult. Ebből a szempontból nemzetközi összehasonlításban is helytállunk. Nem a gépiparban foglalkoztatott műszakiak, műszerészek, egyéb képzett munkások és alkalmazottak terhére írható az, hogy nem sikerült nagyobb lépésekkel előbbre haladni a gépipar korszerűsítésében. Ebben sokkal inkább szerepet játszott a korabeli tulajdonosi szerkezet, az érdekeltség, a megfelelő szervezés hiánya és a még hiányzó nagyobb fokú vállalati önállóság.

A vegyipar fejlődése is ezer szállal kötődik az egész gazdaság fejlesztéséhez. Termelésének, műszaki színvonalának növelése a kemizálás révén többszörös hatást képes kifejteni, mint ahogy ez érzékelhető volt például a magyar mezőgazdaság eredményeiben, vagy azon fogyasztási cikkek tekintetében, ahol a műanyag, a műszál igen gyorsan teret hódított.

A vegyipar növekedésének mértékében korántsem állunk egyedül. A II. világháborút követő két és fél évtizedben a világ legtöbb országában a vegyipar egyike volt a legdinamikusabban fejlődő ipari ágazatoknak. Az új vegyi termékek száma rohamosan növekedett, bővült a termékválaszték, új technológiákat dolgoztak ki, és vettek alkalmazásba. A vegyipari termékek és technológiák fejlesztésére nagy anyagi és szellemi erőket fordítottak.

Mindez azt eredményezte, hogy a vegyipar aránya az ipari bruttó termelésben az 1960-as évek indulásakor tapasztalt 5,7%-ról 1970-ben 10,3%-ra nőtt, a foglalkoztatottak száma alapján pedig a vegyipar részesedése 5,3%-ról 6,8%-ra emelkedett.

A vegyipar termékszerkezete jelentősen módosult: egyre nagyobb mértékben állítottak elő a mezőgazdaság céljára vegyi termékeket, műtrágyákat, növényvédőszereket, ugyanakkor bővült a szerkezeti anyagok (műanyagok, vegyi szálak) köre, és számottevően emelkedett – még a vegyiparon belül is kiemelkedően – a gyógyszerek, gyógyászati termékek volumene.

Ebben az időszakban jelentősen változott a vegyipar nyersanyagbázisa. A szerves vegyipar bázisa egyre inkább a kőolaj és földgáz irányába tolódott el, amit az akkor érvényben levő viszonylag alacsony árak ösztönöztek is. A petrolkémia terjedése a nyugat-európai országokban is tapasztalható volt az 1960-as években, a kőolaj-feldolgozáson alapuló eljárások egyre nagyobb mértékben váltották fel a szénkémia hagyományos módszereit. Ehhez a folyamathoz Magyarország meglehetősen nagy késéssel csatlakozott. E késésben különösen kedvezőtlen volt, hogy az eredményeket akkor kezdték elérni, amikor a világpiaci árrobbanás ezt a folyamatot már éppen kedvezőtlenné tette.

A vegyipar műszaki színvonalát nagymértékben javította az is, hogy a termelési technológiák természetéből következően a gépesítés-automatizálás nagyobb mértékben terjedt, nemcsak az alapvető, hanem a kisegítő termelési folyamatokban is. Számos vegyipari eljárás esetében a kisegítő tevékenység szorosan kapcsolódik az alapvető folyamathoz, fejlesztésük úgyszólván csakis összehangoltan valósítható meg. A technológiák korszerűsítése abban is érvényesült, hogy a fajlagos villamosenergia-felhasználás több terméknél, közte a marónátronnál, ammóniánál számottevően csökkent az 1960-as években.

Az új beruházások, rekonstrukciók eredményeképpen változott a termékek minősége és választéka is. A nitrogénműtrágya-gyártásban nemcsak az átlagos {II-600.} hatóanyag-tartalom javult, éspedig az 1960. évi 23%-ról 1970-re közel 32%-ra, hanem bővült a műtrágyaféleségek választéka is. (E két tényező egymással kapcsolatban volt.)

A műanyagtermelés egyre nagyobb hányadát a PVC és a polietilén tette ki. Csupán példaképpen: a PVC-termelés aránya 1960-ban mindössze 1,9%, 1970-ben már csaknem 25% volt. A mosószertermelésben is nagymértékű változás következett be, a szintetikus mosószerek termelésének aránya az 1960-as évek végére 100%-ra emelkedett.

A vegyipari termelés dinamikus bővítéséhez jelentős kutatóbázis épült ki az államosításokat követő évtizedekben. Kezdetben a kutatóintézetek és az ipar saját kutatóbázisa is nagyvonalú célokat tűzött maga elé, merőben új eljárások kidolgozását, amelyhez azonban sem a szellemi, sem az anyagi eszközök nem álltak megfelelő mértékben rendelkezésre. Az 1950-es évek vége, majd az 1960-as évek indulása után e téren is változás következett be. Egyre nagyobb szerepet kaptak a rövidebb átfutási idejű, gyorsabban hasznosítható s főként az alkalmazott kutatások. A rendelkezésre álló műszaki fejlesztési alapból egyre nagyobb hányadot fordítottak gyártmányfejlesztésre. Ennek aránya 1969-ben a vegyipari műszaki fejlesztési alap 45%-a volt. A vegyipari kutatási ráfordításokból a legnagyobb arányban a gyógyszeripar részesedett, és ennek hasznosulása nemcsak az 1960-as évek során volt érzékelhető, hanem hatása napjainkig is tart.

A vegyiparban már az 1960-as évek során is megjelentek a licencek. E téren kezdeményezőek voltak a vegyipari nagyvállalatok. Főként fejlett iparú országokból szereztek be licenceket, know-how-t és műszaki terveket.

A vegyipar az ipar azon kevés ága közé tartozik, ahol a munkatermelékenység és az eszközhatékonyság egyaránt gyors ütemben növekedett az 1960-as években. Az egy foglalkoztatottra jutó termelés évenként átlagosan 7,4%-kal nőtt. Az átlagosnál jóval gyorsabb volt a növekedés a gyógyszeriparban, ahol az egy foglalkoztatottra jutó termelés közel 3,2-szeresére növekedett. A legkisebb mértékben a gumi- és műanyag-feldolgozó ipar termelékenysége nőtt, tíz év alatt 45%-kal. A vegyiparban a termelékenység növekedését a következő tényezők segítették elő: elsősorban az új, nagy kapacitású üzemek belépése, emellett a termékstruktúra kedvező irányú és mértékű módosulása, valamint az új, termelékenyebb technológiák alkalmazása.

A két legfontosabb ágazat, a gépipar és a vegyipar mellett egy kevésbé reflektorfényben álló iparág fejlődését is érdemes figyelemmel kísérnünk, és ez a textilipar.

A textilipar jelentőségére utal, hogy a ruházati termékekkel együtt 1970-ben a hazai kiskereskedelmi áruforgalom mintegy 17-18%-át adta. Az összes exportnak 8-9%-a volt textil- és textilruházati termék. A magyar textilfogyasztás színvonala sem mennyiségben, sem összetételében nem volt korszerű. 1960 és 1970 között a textilipar termelése mindössze 35,4%-kal növekedett.

A textilipar átlagos fejlődésében mutatkozó elmaradás mellett volt egy másik jelenség, amely eltért a világtendenciától. A textilipar szerkezete hazánkban a II. világháborút követő évtizedekben túlzottan is stabil volt. A világban a mesterséges, és különösen a szintetikus szálak térhódítása akkor kezdődött meg, amikor nálunk még mindig a pamutipar aránya volt a meghatározó. Jól érzékelteti ezt egyetlen példa: 1938-ban a textiliparon belül a pamutipar aránya a foglalkoztatottak száma alapján 44,2% volt, 1958-ban pedig 46,1%; a másutt dinamikusan fejlődő kötszövőiparban pedig csökkenés volt tapasztalható, amelynek aránya ugyancsak a létszám alapján 1938-ban a textilipar 14,9%-át, 1958-ban 11,5%-át tette {II-601.} ki. Az ágazati struktúra lassú változása az 1960-as évek elején indult meg, amikor a textilipar fejlődése gyorsult. Ekkortól a jobban növekvő ágazatok közé tartozott a kötszövőipar, a selyemipar, a rövidáruipar és az úgynevezett nem szövött textíliák előállítása.

A textilipar elmaradottságát, fejlesztésének hiányosságait jelzi az is, hogy a munka termelékenysége az 1960-as években összesen alig 16%-kal nőtt. Az egy foglalkoztatottra jutó termelés évi átlagos növekedési üteme ebben az időszakban a hazai textiliparban mindössze 1,5% volt, amikor Ausztriában 6,9%, Belgiumban 4,4%, Franciaországban 4,2%, Hollandiában 6,6%, Japánban 9,1% volt az ütem. A KGST-országok közül Bulgáriában 5,9%, Csehszlovákiában 3,6%-os évi növekedés volt tapasztalható. Egy korabeli – 1967-re vonatkozó – munkatermelékenységi összehasonlítás azt jelezte, hogy az egy munkásra jutó termelés a textil- és ruházati iparban együttesen Ausztriában csaknem 15%-kal, Csehszlovákiában 33%-kal, Franciaországban pedig 39%-kal volt magasabb, mint hazánkban. Ezen belül a textilipar termelékenysége Csehszlovákiában 21%-kal, Franciaországban 40%-kal, a textilruházati iparé Csehszlovákiában 44%-kal, Franciaországban pedig 27%-kal haladta meg a magyar termelékenység színvonalát. Ezt bizonyos mértékig magyarázza az, hogy a magyar textiliparban a technikai felszereltség még az 1970-es években is viszonylag alacsony volt, és az eszközhatékonyság az 1960-as évek során még kevéssel csökkent is.

A magyar textilipar a II. világháború után jórészt elavult gépparkot örökölt, és ezen jelentős változtatásokat csak helyenként tudtak elérni az 1950 és 1970 közötti két évtizedben. A hagyományos textilipari ágazatokban: a pamutiparban, a gyapjú-, a len- és kenderiparban, de még a kötszövőiparban is viszonylag régi, korszerűtlen gépek és berendezések működtek. A megújítás céljára juttatott állami beruházások összege meglehetősen csekély volt, a textiliparra az 1960-as években az összes ipari beruházásnak kevesebb mint 5%-át fordították.

A bemutatott három jelentős ágazat (gépipar, vegyipar, textilipar) fejlődése az 1970-es évek kezdetéig jelzi azokat a problémákat, amelyekkel a világpiaci olajárrobbanás időszakában szembe találta magát a magyar ipar, és amelyek nem kizárólag külső eredetűek. Az első, az 1970-es évek elején végbement világpiaci árrobbanás és az ebből adódó gazdasági recesszió valóban jelentős hatást gyakorolt a magyar iparra, de ezek mellett {II-602.} negatívan hatott a gazdasági mechanizmus reformjának 1972-től tapasztalt – elsősorban politikai indíttatású – megtorpanása. A két világpiaci árrobbanás hatása akkor érte el a magyar ipart, amikor az 1968–1972 közti vállalati önálló törekvéseket központi intézkedések korlátozni kezdték. Ez az amúgy is túlcentralizált, kevéssé hatékonyság-orientált nagyipart erősen visszavetette. Új iparpolitikai elképzelést alakítottak ki, amelyek alapján központi fejlesztési programokat hagyott jóvá a kormány.

Ezekre a programokra és az ezekben szereplő kiemelt fejlesztésekre lényegesen több központi erőforrást fordítottak, mint másokra. 1971–1975 között a központi fejlesztési programokhoz tartozó beruházások együttes összege az ipar összberuházásának csaknem 20%-át alkotta. Ezeknek a beruházásoknak mintegy felét az állami költségvetés fedezte. Az időszak folyamán azonban az állami költségvetés kénytelen volt nagyobb részt vállalni a beruházásokból, mert a vállalati alapok a korabeli tervekben számítottnál kisebb mértékben álltak rendelkezésre. Egyes vállalatok magatartása is azt indukálta, hogy ha már elkezdődött egy nagyberuházás, amelyet az állam finanszírozni volt hajlandó, akkor a lehetőséghez képest mindent, amit csak tudtak, ebből a forrásból igyekeztek fedezni.

A központi fejlesztési programok közül az alumíniumprogram célja a hazai bauxitvagyon gazdaságos kiaknázása volt. Ennek érdekében kötötték meg a magyar–szovjet és részben a magyar–lengyel alumíniumegyezményt. A programot 1970-ben hagyták jóvá, és az elképzelés hosszú távra szólt. Ez a program meglehetősen ambiciózusan indult, nagy beruházási ráfordításokat terveztek. Ezekhez azonban sem központi, sem vállalati erőforrás nem állt megfelelő mértékben rendelkezésre. Ez már a végrehajtás első éveiben is nyilvánvalóvá vált. Az Állami Tervbizottság 1973-ban a program végrehajtásának lassítását rendelte el. E lassítás ellenére az 1975. évi termelés bauxitból és timföldből jelentősen növekedett, a növekedés mértéke azonban a nyereségesebb félgyártmányok esetében kisebb volt. Az alumíniumipar nemzetközi kötelezettségeit teljesítette, sőt több alumíniumterméket exportáltak, mint amit eredetileg terveztek. Az egy főre jutó alumínium-felhasználás e program végrehajtása kapcsán az 1970. évi 9,6 kg-ról 1975-re már 12 kg fölé emelkedett, és ez már világviszonylatban is jelentős volt.

Az egyik legsikeresebb központi akció az 1968-ban jóváhagyott közútijármű-gyártás központi fejlesztési programja volt. Ennek célja egyfelől az autóbusz és a közútijármű-részegységek termelésének korszerűsítése és erőteljes növelése – főként KGST-országokba szállítás céljából –, másfelől e területen ésszerű és gazdaságos nemzetközi munkamegosztás kialakítása. Ez volt az egyetlen központi fejlesztési program, amelyben háttéripari tevékenység alkatrész-, részegységgyártás, s ugyanakkor rendkívül széles kooperáció (70–100 hazai vállalat, szövetkezet együttműködése) valósult meg.

A program az autóbuszgyártás tekintetében jelentős mennyiségi eredményeket hozott. 1975-ben már majdnem 10 700 db autóbusz készült el, ami nemzetközi összehasonlításban is tekintélyes mennyiség. A világon az elsők közé kerültünk (az évenként gyártott mennyiség alapján) az autóbuszgyártásban. Ennél azonban jelentősebb, hogy ezeknek az autóbuszoknak 85%-át exportálták. Legnagyobb vevő a Szovjetunió volt.

Ebben az időszakban indult meg, még ugyan lassan, a számítástechnikai program. Az induláskor a gyártókapacitások kiépítése, s emellett főként az új számítástechnikai termelési kultúra hasznosítása volt a feladat, igen szoros együttműködésben a KGST országaival. 1975-ben {II-603.} a számítástechnikai ipar már 252 db általános rendeltetésű elektronikus logikai gépet gyártott, ezek közül 126 db úgynevezett minikomputer volt, amelyre az ESZR-rendszer keretében szakosodtunk. A munkaprogram az 1970-es évek közepéig lassan fejlődött, részben azért, mert e téren is a végtermék-orientáció érvényesült. Alkatrészgyártásra a hazai gyárak sem voltak felkészülve, erre a KGST-országok sem szakosodtak megfelelően.

Ugyancsak ebben a legkevésbé szerencsés időszakban indult a petrolkémiai program. A kezdés éve, 1973 éppen egybeesett az első világgazdasági olajválság elmélyülésének évével. Így ma már meglehetősen anakronisztikusnak tűnik, hogy ebben az időszakban a kormány által elfogadott program célja a szénhidrogének felhasználásának fokozása, és ennek kapcsán keletkező vegyipari benzin felhasználásának növelése volt. Ez a program nem volt gazdaságos még a kezdeti szakaszában sem és különösen hátrányos az 1990-es évek közepén, a magas kőolajárak mellett. A petrolkémiai program kapcsán ugyanis kedvezményekben részesítették az olajfűtésre átálló fogyasztókat, akiknek zöme viszont az 1990-es években ennek terheit nem bírja viselni.

Még 1970-ben hagyta jóvá a kormány a komplex könnyűszerkezetes építési mód programját, amelynek megvalósítása ugyancsak vontatottan haladt. E program célja az volt, hogy a magasépítés termelékenységét többszörösére növelje, és hazai előállítású anyaggal bővítse az építési kínálatot. Az elképzelések szerint ennek az építési módnak olcsóbbnak kellett volna lennie a hagyományosnál. Kétségtelen, hogy volt előrehaladás a program végrehajtásában, azonban az ilyenfajta építkezések ára végül is messze meghaladta a hagyományos épületekét, és így nem ösztönzött az ilyen típusú építési mód elterjesztésére.

Bár hivatalosan nem sorolták a központi fejlesztési programok közé, de azokhoz hasonló szándék vezérelte a ruházati ipar rekonstrukcióját. A szükséges beruházásokat meglehetősen alacsony összeggel hagyták jóvá, ezek elhúzódása újabb költségnövelést eredményezett. Ugyanakkor a világpiacon a felhasznált korszerű nyersanyagok, főként a műanyagok, műszálak ára ugrásszerűen növekedett. A rekonstrukció azonban még így is hatásos volt. Korszerű gépekkel cserélték ki ebben az időszakban a kártoló- és szövőgépek mintegy 24%-át, a varrógépek több mint felét, s ennek kapcsán az automata szövőgépek aránya több mint 40%-ra nőtt. A kötött és egyéb nem szőtt textíliák aránya az összes textília termelésének közel negyedét képviselte, a szintetikus szálak aránya a szálas anyagok felhasználásából pedig 21%-ra növekedett. Csaknem minden gyártási ágban elterjedtek a termelékenységet növelő technológiai eljárások. Ezek hatása – a többi már említett iparághoz hasonlóan – főként az alapvető termelőfolyamatban volt érzékelhető, minthogy a beruházási kereteket igencsak visszafogottan állapították meg. A kisegítő folyamatok gépesítésére már csak igen kevés pénz jutott. Problémát okozott az is, hogy a beruházási eszközöket az alapvető termelőfolyamatok néhány fő elemére korlátozták, ami azt jelentette, hogy nem kielégítő technológiai összhang valósult meg az egyes vertikumok között, és ez a kapacitások kihasználásának folyamatosságát gátolta. A termékek minősége sem javult megfelelő mértékben, a korszerűsítés a választékbővítés mellett nem eredményezett minőségi ugrást.

A gazdálkodás stabilitása érdekében a kormányzat a vállalatokat mentesíteni kívánta a tőkés infláció és az akkor konjunkturálisnak tűnő áringadozás hatásától. Annyira bizonyos volt abban, hogy ezek az áringadozások valóban konjunkturálisak, {II-604.} hogy a tőkés infláció hatását a dollár árszorzó csökkentésével próbálta kivédeni. Az áringadozásokat úgynevezett árkiegyenlítő kasszák semlegesítették, ami magyarán szólva nem volt más, mint az, hogy a költségvetés az inflációból és a tőkés világ recessziójából adódó terheket teljes egészében magára vállalta. Ezzel magyarázható, hogy ilyen recessziós időszakban is a magyar vállalatoknak növekedett az import- és ezen belül tőkésimport igénye, és nőtt a beruházási éhsége. A vállalati tervekben igen ambiciózus, nagy értékű fejlesztéseket irányoztak elő. Lassan kialakult a „gazdag vállalatok – szegény állam” összetételű gazdaság. A vállalatok a valóságos világpiaci árviszonyoktól elszakadtak, fejlesztési döntéseiknél ezek nem orientálták őket. Ugyanakkor a kormányzat a tervek keretében megkísérelte a vállalatokat a gazdasági hatékonyság javítására ösztönözni. Ezt azonban más oldalról saját maga fékezte le az előbb említett intézkedésekkel. Ez olyan mértékű belső ellentmondáshoz vezetett, amelynek feloldása már halaszthatatlanná vált: ezt célozta a termelői árak több lépcsőben végrehajtott rendezése. Az első fázis 1975 elején következett be, részleges termelőiár-rendezéssel, majd 1976. január 1-jén további árrendezéssel folytatódott a folyamat; ezek sem voltak képesek azonban a vállalatok magatartását megfelelően befolyásolni.

A munkatermelékenység színvonalában javulás következett be: 1975-re a termelés növekedéséből a termelékenység emelkedésével fedezett hányad elérte a 100%-ot.

Jelentősen nőtt ebben az időszakban a munka technikai felszereltsége is. Az egy munkásra jutó termelő-állóeszközök bruttó értéke 1971–1975 között mintegy 47%-kal emelkedett (1966–1970 között 21%-kal). A technikai felszereltség növekedése kiemelkedő volt az iparon belül az építőanyag-ipar, a könnyűipar és a vegyipar területén. A teljesen automatizált gépek és berendezések aránya az állami iparban alacsony volt, 1975-ben 7,4%, a részlegesen automatizáltaké 43,8%. Nem történt számottevő előrehaladás a kisegítő munkafolyamatok nemzetközi összehasonlításban is elmaradott gépesítésében sem. Mindez arra vezethető vissza, hogy a beruházásokra fordítható összegeket meglehetősen aránytalanul költötték el, s emellett a belépő új és a meglévő régi kapacitásokat nem kielégítő módon használták ki. Sok területen a korszerű gépeket is csak egy műszakban üzemeltették.

A jelentős ütemű ipari növekedés az importált anyagok volumenének emelkedését is maga után vonta. Ezek között is főként a tőkés importból származó anyaghányad nőtt. Jó néhány olyan anyagféleség volt, amelyeket kizárólag fejlett országokból, konvertibilis valutáért hoztak be, például egyes műanyagok, nyers marhabőr stb. Az ilyen import jelentős emelkedése is az állami költségvetés terheit növelte. Ugyanakkor igen gyorsan nőtt a termeléshez felhasznált energia mennyisége, és annak szerkezete a szénhidrogének irányába tolódott el. Az országban felhasznált energia 45%-a az ipari termelés céljait szolgálta. A fejlesztésben az energia hatékonyabb hasznosítása vagy éppen az energiával való takarékosság még korántsem volt szempont. Jellemző, hogy az energiaforrások országos felhasználásából a szénhidrogének aránya 1975-re mintegy 58%-ra nőtt. Ennek következtében az energiaforrások között az importált energiahordozók aránya az 1970. évi 37%-ról a negyedik ötéves tervidőszak végére több mint 46%-ra növekedett. Ezek jó részét szovjet importból és viszonylag olcsó áron sikerült megszerezni.

Az 1970-es évek második felében a gazdaság fejlődésének külső feltételei számottevően romlottak. A világpiac a magyar {II-605.} ipar tevékenységét leértékelte. Jelentős cserearány-veszteség következett be abból adódóan, hogy az importált termékek ára lényegesen jobban nőtt, mint ahogyan az exportáltaké, különösen az exportált feldolgozó ipari termékeké.

A gazdasági feltételek rosszabbodásában az ipar fejlődésében mutatkozó hazai problémák is szerepet játszottak. A gazdasági szabályozás korabeli rendszere sem segítette kellő mértékben a változó körülményekhez való rugalmas alkalmazkodást. Nem ösztönözte a vállalatokat eléggé belső tartalékaik feltárására.

Ez indokolta az 1980. január 1-jén bevezetett szabályozó módosításokat és köztük is első helyen az új, a világpiaci árakhoz jobban igazodó belső árrendszer kísérletét.

Az ipar belföldi értékesítése 1976 és 1980 között évenként átlagosan 1,9%-kal, a külkereskedelmi rendeltetésű átadásai pedig 7,3%-kal növekedtek. A nagy- és kiskereskedelem részére történő beruházási célú értékesítés bővülése pedig az átlagos belföldi értékesítés növelésénél magasabb volt, évenként átlagosan 3%-os.

Az ipari termékek kivitelén belül gyorsabban nőtt a konvertibilis elszámolású export (öt év alatt 62%-kal), mint a rubelelszámolású (5 év alatt 28%-kal). Arányeltolódások következtek be országcsoportonként is, s kedvező változás is tapasztalható volt: megindult a fejlődő országokba irányuló kivitel korábbinál dinamikusabb növekedése. Az export volumennövekedése azonban kedvezőtlen árakon történt, s így értékben az ipari kivitel eredményessége kisebbnek mutatkozott.

A hatékonyság egyes fontosabb mutatói közül a munka termelékenységének átlagos növekedése évenként 6%-ot tett ki, ezt azonban rontotta az, hogy az eszközráfordítások hatékonysága minden évben csökkent. 1980-ban első ízben következett be az, hogy nemcsak az ipari termelés volumene esett vissza az előző évihez képest, hanem a termelés komplex hatékonysága is mintegy 3%-kal alacsonyabb volt az 1979. évinél.

Az egyes főbb ipari ágazatok komplex hatékonysága (termelékenysége és eszközhatékonysága együttvéve), ezen belül külön-külön a termelékenysége, valamint eszközhatékonysága az 1976–1979. években eléggé eltérően alakult. Továbbra is a vegyipar volt az egyetlen olyan ipari ágazat, amelynek mind a komplex hatékonysága, mind az eleven-munkatermelékenysége lényegesen gyorsabban növekedett, mint a korábbi ötéves időszakban; s a növekedés meghaladta az ipari átlagot. A komplex hatékonyság évenként átlagosan 6,3%-kal nőtt a vegyiparban. Szintén ez volt az egyetlen olyan ágazat, amelynek az eszközhatékonysága is javult. A komplex hatékonyság növekedése a korábbi időszakhoz képest lassult a gép- és a könnyűiparban, bár a gépiparban évenként átlagosan elért 3,7%-os növekedés még így is az ipari átlag fölött volt. A hatékonyság kedvező alakulását a vegyiparban és a gépipar néhány alágazatában a termelési struktúra korszerűsödése is elősegítette. A gépiparban azonban egyre jobban érződött a háttéripar fejlesztésében mutatkozó korábbi elmaradás és az, hogy a gépipari nagyvállalatok nem tudtak rugalmasan alkalmazkodni sem a külső piacok, sem hazai vásárlóik változó igényeihez.

Hosszabb időtávot áttekintve és szélesebb körű nemzetközi összehasonlításban 1970 és 1981 között az iparban az egy foglalkoztatottra jutó termelés (tehát a munka termelékenységének) színvonala átlagosan 5,3%-kal növekedett. A növekedés mértéke nagyobb volt az 1970-es évek elején (évenként átlag 6,2%), kisebb az évtized második felében (1975 és 1981 között évi átlagban 4,5%). {II-606.} Ez az ütem lényegesen nagyobb volt, mint abban az időszakban a legtöbb európai fejlett tőkés ország ipari munkatermelékenységének növekedése. Lassabban nőtt az ipari termelékenység színvonala 1970 és 1981 között az NSZK-ban (3,0%), az Egyesült Királyságban (2,5%), Franciaországban (3,9%), Svédországban (1,9%), Belgiumban (4,5%), ezekhez az országokhoz termelékenységi színvonalban kétségkívül közelebb kerültünk. A kelet-európai országok közül Csehszlovákiában (4,8%), Lengyelországban (4,2%), a Szovjetunióban (4,1%), és az NDK-ban (4,9%) volt a termelékenység évi átlagos növekedése e 11 év során, tehát lassúbb, mint hazánkban. Továbbra is valamivel erőteljesebben nőtt az ipari munka termelékenysége Romániában (5,5%) és Bulgáriában (5,7%), akik így közelebb kerültek hozzánk.

Nagyobb különbségek voltak egyes ipari ágazatok termelékenységi színvonalában. A KGST-országokhoz viszonyítva kisebb mértékben nőtt a hazai gépipar termelékenysége. Ez 1971 és 1980 között évenként a Szovjetunióban 7,4%-kal, Bulgáriában 9%-kal, Romániában 9,5%-kal, Csehszlovákiában 6,6%-kal nőtt, míg a hazai gépiparban a növekedés évi átlaga 5,8% volt. Ennél alacsonyabb szintet az NDK adatai mutattak (5,6%), ahol azonban a gépipar termelékenységi szintje (tehát a bázis) már korábban is igen magas volt.

A magyar vegyipar termelékenységének növekedése nemzetközi összevetésben is kiemelkedően kedvező volt. Az 1970-es években a vegyipari munka termelékenysége évenként átlagosan 8,8%-kal nőtt hazánkban. Ez a legmagasabb érték volt a KGST-n belül, ahol a román vegyipar 7,8%-kal, a csehszlovák 6,8%-kal, a bolgár 6,6%-kal, a szovjet 6%-kal és az NDK vegyipara 5,9%-kal növelte évenként az egy főre jutó termelés színvonalát. Kedvezőbb termelékenységnövekedést értünk el a többi kelet-közép-európai országhoz képest 1970 és 1981 között a villamos- és hőenergia-iparban, a színesfémkohászatban és az építőanyag-iparban is.

A korábban igen nagy fokú védettségben élt vállalatok az 1970-es évek végén, az 1980-es évek elején megjelent új szabályozók körülményei között nehezen találták meg a helyüket. Egyre több vállalat küszködött fizetési nehézséggel, egyre több volt az alaphiányos, az alacsony jövedelmezőséggel vagy éppen veszteséggel gazdálkodó. Voltak azonban – növekvő számban – olyan ipari nagyvállalatok is, amelyek valóban partnereivé váltak szerződő társaiknak. Piackutatással, marketingtevékenységgel, külkereskedelmi joggal felruházva erősítették pozícióikat a külföldi piacokon, tartós kapcsolatokat építettek ki üzletfeleikkel.

Nyilvánvalóvá vált ebben az időszakban az is, hogy a korábbi túlzott ipari centralizáció nem kedvez a rugalmas alkalmazkodóképességnek, különösen olyan ágazatokban nem, ahol világszerte kis- és középüzemek domináltak.

Egyre szélesebb körben kapták meg a vállalatok az önálló külkereskedelmi jogot. Ez egyúttal azt is magában foglalta, hogy a vállalatok számára növekedtek a saját felelősségükkel folytatott külkereskedelmi értékesítés, a magyar vállalatok többsége számára szokatlan verseny terhei. Az 1980-as évek kezdetén már érzékelhető volt a magyar ipar strukturális válsága, egyenetlen fejlődése. A kormány ugyan megkísérelt egy – a korábbinál korszerűbb – iparstatisztikai koncepciót kialakítani, de már 1983-ban nyilvánvaló volt, hogy a lépések még nem voltak elegendőek ahhoz, hogy az ipar a nemzetközi középmezőnyben felzárkózzon. A szerkezet módosításának célja már nemcsak a termelés és az értékesítés összetételének korszerűsítése, hanem a ráfordítások (anyag, munkaerő, energia) struktúrájának jelentős változtatása {II-607.} is volt, a hatékonyság növelése érdekében.

Ebben az időszakban azonban új jelenség is megmutatkozott, amely merőben eltért a korábbitól. Míg 1982-ig a szövetkezeti ipar termelése jobban növekedett, mint az állami iparé, 1983-ban ez a tendencia megfordult.

Az ipar ágazatait tekintve az átlagnál jobban nőtt az építőanyag-ipar termelése. Ezt a belföldi igények is indokolták, különös tekintettel arra, hogy az építőipar felhasználásában belföldi eredetű anyaghiányok mutatkoztak az egyes években. Komoly probléma jelentkezett ebben az időszakban a kohászat termelésében, amely 1981-ben tovább csökkent. 1982-ben volt ugyan némi emelkedés, 1983-ban azonban az előző évhez képest ismét csökkenés volt tapasztalható. A világpiaci dekonjunktúra a vaskohászatban erőteljesen éreztette hatását. Ebben szerepe volt a hazai vaskohászat termékszerkezetének is. Az 1980-as évek kezdeti megtorpanása után nőtt – elsősorban exportra – az alumíniumkohászat termelése.

A leginkább exportorientált ágazatok közül a gépipar főleg rubelelszámolású exportátadásai növekedtek. A tervezett mértéket azonban még e téren sem tudták elérni. A gépipari termékek elhelyezését a tőkés piacokon nehezítette, hogy műszaki színvonaluk alapján többségében a kommersz kategóriába tartoztak és ez az elérhető árakon is érződött. A külkereskedelmi értékesítés az 1980-as években az élelmiszeriparban kiemelkedően nőtt. Egyre több mezőgazdasági terméket exportált feldolgozott formában. A mezőgazdaság kedvező terméseredményei ezen a téren is éreztették hatásukat.

A könnyűipar exportja igen lassan bővült az 1980-as évek elején. A minőség-választék tekintetében tett erőfeszítések sem mindig hozták meg a kívánt hatást. A könnyűipar néhány ágazatában volt ugyan érzékelhető megújulás. A ruházati termékek egyre jobban követték az új divatirányzatokat (probléma a hazai alapanyag színvonalában volt). A bútoripar termékválasztéka is mindjobban igazodott a fogyasztói igényekhez.

Az iparban a munkatermelékenység színvonala az 1980-as években is csak lassan nőtt. Az ipar a szellemi és a magasan kvalifikált fizikai munkában rejlő tartalékait még korántsem hasznosította megfelelően. Az 1980-as évek elején termelékenysége a fejlett tőkés országok termelékenységi {II-608.} színvonalának átlagosan csak 50%-át érte el, Ausztria iparának is mindössze 60%-át. A hazai termelékenységi szint a korabeli NDK és a csehszlovák ipari termelékenység 80–82%-a volt.

Tovább folytatódott az 1980-as évek indulásakor az eszközhatékonyság romlása, s ez párosult a korábbinál még alacsonyabb fokú gépkihasználással. Az ipar hatékonyságát csökkentette az, hogy az anyagfelhasználás mértéke messze meghaladta a nemzetközi átlagot. Ebben nemcsak gyártmányainknak az indokoltnál súlyosabb volta, hanem a gyártástechnológia növekvő elmaradottsága is szerepet játszott. Voltak olyan ipari területek, ahol azonos termékek előállításához 20–25%-kal több anyagot használt fel a magyar ipar, mint a fejlettebb európai tőkés országok ipara. A túlsúlyos, túlméretezett termékek előállítása egyúttal a termékek versenyképességét is rontotta.

A növekedés főként az 1970-es évek végéig volt jelentős, utána üteme lényegesen csökkent. Ezt a következőben ismertetett tényezők magyarázzák.

Az ipari fejlődés főbb vonásai 1949–1968 között

TARTALOM

Az ipar műszaki színvonalának alakulása 1960–1985 között