Kárpótlás

A kárpótlás a magyar privatizáció külön fejezete.

Az 1990-es kormánykoalícióban komoly viták voltak a privatizáció folytatásával kapcsolatban. A Független Kisgazdapárt reprivatizációt kívánt végrehajtani, az államosított javakat – nem csak a földet – vissza akarta adni az eredeti tulajdonosoknak. A másik két koalíciós partner, az MDF és a KDNP ezzel szemben a piaci típusú privatizációt támogatta a korábbi tulajdonosok részleges kárpótlása mellett. A kormány hosszas koalíciós viták után az 1990 szeptemberében közreadott programjában (A nemzeti megújhodás programja) így fogalmaz: „A kormány a korábbi tulajdonok természetbeni visszaadását általában nem támogatja. A termőföld esetében az alkotmányjogi vizsgálódások alapján lehet dönteni az eredeti (1947-es) tulajdoni állapotokat is figyelembe vevő tulajdon jogi rendezéséről. Cél a polgárok földmagántulajdonára épülő gazdálkodás, valamint a magángazdák szövetkezésére épülő agrárgazdaság megteremtése. A földreform során mindenekelőtt a mezőgazdasági tevékenységgel és földműveléssel foglalkozó falusi rétegeket kell földhöz juttatni. A kormány a tulajdonok (gyárak, üzemek, boltok, műhelyek) természetbeni visszaadása (reprivatizálása) helyett kártalanítást ajánl. A kártalanítás csak részleges lehet a felhalmozott nemzeti közterhek (külföldi adósság, belső adósság, torz gazdasági szerkezet) miatt. Olyan értékpapír formájában kifejezett kártalanítást javasol a program, amely új tulajdon vásárlására fordítható. A privatizáció a megtakarítások mozgósításával, a hazai befektetések ösztönzésével a belső túlkeresletet is mérsékli, így a kormány inflációellenes politikájának is fontos eleme.”A kárpótlás nem ingyenes vagyonosztogatás volt, hanem a reprivatizációt, az 1939–1990 között az állam által igazságtalanul elvett magántulajdon visszaadását helyettesítő részleges kártalanítás. Kárpótlásban jogi személyek nem részesülhettek. A kárpótlás a magánosítás fontos részének tekinthető, mintegy 250–300 milliárd forint értékű állami vagyon megvásárlására nyújtott lehetőséget.

A törvények értelmében az 1939 májusától az 1990. évi rendszerváltozásig a magyar állampolgárokat, valamint a kárt elszenvedett, de 1990. december 30-án életvitelszerűen Magyarországon élt külföldi állampolgárokat a tulajdonukban az állam által igazságtalanul okozott károkért a törvények értelmében kárpótlás illette meg. Kárpótlásban részesültek a fenti időszakban politikai okokból életüktől és szabadságuktól jogtalanul megfosztottak százezrei is. A kárpótlás hangsúlyozottan csak részleges volt, mivel a súlyos gazdasági helyzetben lévő országban nem volt elegendő forrás teljes körű kárpótlásra. A kárpótoltak kárpótlási jegyeket kaptak, amelyekkel részt vehettek az állami vagyontárgyak, részvények, üzletrészek megvásárlásában, termőföldtulajdont szerezhettek, illetve bizonyos feltételek esetén visszavásárolhatták lakásaikat, jegyeiket szerény életjáradékra válthatták, {II-690.} vagy bemutatóra szóló értékpapírként eladhatták őket. Összesen mintegy 1,8 millióan jelentkeztek kárpótlásért. Mivel a kárpótlás nem készpénzben történt, inflációs hatása elhanyagolható volt, sőt a jegyekhez kapcsolódó, az állami tulajdon megszerzésére irányuló tőkemozgások következtében csökkentették a szabad vásárlóerőt.

A kárpótlás törvénybe foglalását hosszú politikai viták előzték meg. A választások későbbi győztese, az MDF 1989 októberében közreadott programjában a volt tulajdonosok kártérítéséről vagy reprivatizációról nincs szó. A reprivatizáció kifejezést csak a mezőgazdaságban, „a földek eredeti tulajdonosokhoz való visszajuttatásával” kapcsolatban használja, de ezen a földnek a kolhoz típusú szövetkezetekbe kényszerített gazdáknak történő visszaadását érti, akik ezután maguk dönthetnek arról, hogy önállóan gazdálkodnak vagy önkéntesen szövetkezeteket hoznak létre. A Független Kisgazdapárt egyértelműen ragaszkodott a reprivatizációhoz és ebben a földekre vonatkozóan sokáig kitartott. A Kereszténydemokrata Néppárthoz szintén a reprivatizáció állt közelebb. Az MDF végül a kárpótlás mellett foglalt állást, de egyes körei a reprivatizáció gondolatához csatlakoztak. Az idősebb korosztályok, az alacsonyabb iskolázottságú rétegek, a vidéken élők a reprivatizációt támogatták, sok hasonló kereset érkezett az emigrált magyarok köréből, míg a fiatalok általában ellenezték azt. Végül az első tulajdoni kárpótlási törvényt (1991. évi XXV. tv.) az MDF, a KDNP és a Kisgazdapárt támogatta, az MSZP és a FIDESZ ellenezte, az SZDSZ – amelynek szintén komoly fenntartásai voltak ezzel kapcsolatban – tartózkodott. A később meghozott további két kárpótlási törvény ennek logikáját követte.

A szocializmus 40 éve alatt erőszakkal kialakított tulajdonviszonyok igazságtalanságát a társadalom nagy többsége látta, de ezzel kapcsolatban két alapvetően eltérő politikai-jogi álláspont volt. Az egyik szerint az ország történetében a szocializmus csak rendellenes és törvénytelen epizód volt, ezek a törvények semmisnek tekintendők és a magántulajdon minden külön törvény nélkül helyreállítható, mivel a tulajdon köztudottan nem évül el, s a tolvaj elbirtoklással nem szerez tulajdont. A másik álláspont a korábbi tulajdon helyreállítását teljesen elutasította, mégpedig azon az alapon, hogy az új alkotmány értelmében nem lehet vizsgálni a korábbi törvények alkotmányellenességét. Elismeri, hogy természetjogi, erkölcsi alapokon a tulajdonosokkal szembeni törvénykezés kifogásolható, de a törvények érvényesek voltak, így a tulajdonosi igények megalapozatlanok. Meg kell tehát elégedni az erkölcsi elégtétellel.

Az Antall-kormány kárpótlási törvényei köztes megoldást jelentettek a két álláspont között. Elutasították a reprivatizációt – az egyházi tulajdon ilyen jellegű visszaadásának kivételével. (Az egyházi tulajdon rendezéséről szóló 1991. évi XXXII. tv.-t az Alkotmánybíróság nem minősítette reprivatizációs törvénynek, mivel az az egyházak hitéleti és közcélú társadalmi feladatainak ellátásához szükséges épületek rendelkezésükre bocsátását szabályozza.) A törvények egyik alapgondolata, hogy az igazságtalanul okozott tulajdoni károkat az állam méltányosságból, tehát erkölcsi alapon és nem alanyi jogon orvosolja. A törvény másik célja a tulajdonviszonyok rendezése, ami a szociális piacgazdaság kialakításának alapfeltétele. A tulajdonrendezés komplex folyamat, amelyben mind a múlt lezárásának, mind a szocialista rendszer alapját képező társadalmi tulajdon helyzetének, mind az új tulajdonszerzésnek alkotmányosnak kell lennie, mégpedig a régi, a jelenlegi és a jövendő tulajdonosok szempontjából egyaránt. {II-691.} Tulajdonosi, vállalkozói biztonság az állami tulajdon magánkézbe adásánál nem képzelhető el akkor, ha a tulajdonlás kérdései a vételt megelőzően nincsenek egyértelműen rendezve.

A kárpótlás a reprivatizáció kizárásával szabad lehetőséget teremtett a privatizációhoz, az állami kézben lévő vagyon eladásához. Ugyanakkor a kárpótoltak többségének a kárpótlás csalódást okozott, mivel eredeti tulajdonuk helyett még csak nem is pénzt, hanem bonyolultan felhasználható kárpótlási jegyeket kaptak. Összességében a kárpótlás politikailag nem volt sikeres. Megjegyzendő, hogy egyes jogi vélemények szerint – mivel a kárpótlási törvények nem mondják ki nyíltan, hogy reprivatizáció nem lesz – a kárpótlási törvények ezt a kérdést jogilag nem zárják le, az államra a későbbiekben még jelentős kártalanítási feladatok várnak.

A reprivatizáció–kárpótlás vitában először a kormánykoalíció pártjainak kellett megegyezniük, ami sok feszültséggel járt, repedéseket eredményezett az együttműködésben. A Kisgazdapárt ragaszkodott a termőföld 1947-es alapon történő reprivatizálásához, ezért ebben a kérdésben a miniszterelnök az Alkotmánybírósághoz fordult jogértelmezésért. Az Alkotmánybíróság a tulajdonviszonyok rendezése során a tulajdon tárgya tekintetében csak egységes eljárást tekintett alkotmányosnak. Ez azt jelentette, hogy ha a törvényhozók a reprivatizációról a műhelyek, gyárak, üzemek, házak stb. esetében lemondanak és ezek tulajdonosait csak részlegesen pénzben (kárpótlási jeggyel) kárpótolják, nem járhatnak el másként a volt földtulajdonosokkal szemben sem. Ez csak akkor lehetséges, ha alkotmányos indokai vannak a megkülönböztetésnek, márpedig a földtulajdonosok esetében az Alkotmánybíróság ilyen indokot nem talált. Ezt követően 52 SZDSZ-es képviselő nyújtotta be előzetes alkotmánybírósági vizsgálatra az Országgyűlés elé terjesztett törvényjavaslatot, majd a köztársasági elnök az 1991 áprilisában elfogadott kárpótlási törvényt vitte az Alkotmánybíróság elé. A törvényt néhány pontjában az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek találta.

Az alkotmányellenesnek minősített paragrafusok ugyancsak a volt földtulajdonosok pozitív diszkriminációját kodifikálták volna. Az általános szabályok szerint ugyanis a tulajdoni kárpótlás 200 ezer forintig 100%-os, ezután gyorsan csökken és 500 ezer forint felett már csak 10%-os lett volna. Ha viszont a kárpótlási kérelem alapjául termőföld szolgált és a kárpótlást a kárpótolt termőföldben kéri, a kárpótlás mértéke 1000 aranykorona (AK) értékig 100% lett volna. (Az aranykorona a termőföld kataszteri tiszta jövedelmét fejezi ki.) Így a kárpótlás az alkalmazott 1000 Ft/AK kármérték szorzó szerint 1 millió forintig 100%-os lett volna, s csak ezután kezdődött volna a degresszió.

Ez a nagy eltérés a tulajdoncsoportok alapján a kárpótlásban az Alkotmánybíróság határozata szerint alkotmányellenes. A kimutatások szerint az 1947-es birtokviszonyokat tekintve a földbirtokok 98,5%-a 30 hektárnál kisebb volt. Átlagos AK-értékkel számolva (15,25 AK/ha) a földtulajdonosok még 1000 helyett 475,5 AK értékű határnál is 98,5%-ban teljes körű kárpótlást kaptak volna. A javasolt 1000 aranykoronás határ előnyét tehát csak a volt tulajdonosok 1,5%-a élvezte volna, ami az Alkotmánybíróság szerint nem volt indokolható.

Az újabb átdolgozást követően az Országgyűlés végül 1991. július 11-én elfogadta a XXV., ún. kárpótlási törvényt, amely hatályba is lépett. A törvény az állampolgárok tulajdonában az állam által 1948. június 8-át követően igazságtalanul okozott károk kárpótlásáról gondoskodott. Ezt követte az ugyanilyen elvekre épülő 1992. évi XXIV. tv. az 1939. május {II-692.} 1. és 1948. június 8. között okozott károkról, valamint az 1992. évi XXXII. tv. az életüktől vagy szabadságuktól politikai okokból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról. Ezt a sorrendet sokan kifogásolták, hiszen joggal érezhették úgy, hogy a politikai kárpótlás lett volna a demokratikus Magyarország legsürgetőbb feladata. A törvények lényege, hogy a különböző okokból kárpótlásban részesülők kárpótlását a kár mértéke alapján átalányértékben – ehhez tulajdoni kategóriák szerint különböző táblázatok készültek –, illetve a föld értékét AK alapon, 1000 Ft/AK kulccsal határozzák meg. A kárpótlás mértéke degresszív; megtartották a 200 ezer forintig terjedő 100%-os kártérítési határt és e felett a fent említett degresszivitást. A kárpótlás mértékét tulajdoni tárgyanként, illetve személyenként 5 millió forintban limitálták. A kárpótolt, vagy elhunyta esetén leszármazói, ezek hiányában akkori felesége jelentkezhetett kárpótlásért, akár Magyarországon, akár külföldön élt.

A kárpótlási jegy bemutatóra szóló értékpapír volt, amiből a) a privatizáció során értékesítésre kerülő állami vagyonból, b) a termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok kijelölt földalapjaiból, c) az elidegenítésre kijelölt önkormányzati bérlakásokból lehetett vásárolni, d) életjáradékra lehetett váltani. Ezeket a lehetőségeket bizonyos feltételek korlátozták.

A kárpótlási jegyek kiadását 1992 elején kezdte meg a kárpótlási igények elbírálására és a kárpótlási ügyek intézésére létrehozott Kárpótlási Hivatal. A kezdeti 100–200 millió forintos heti kárpótlásijegy-kibocsátás 1994 tavaszára heti 1 milliárdra emelkedett, majd a kormányváltás után csökkent, 1994 végén heti 100 millió forint volt. Összesen mintegy 1,8 millióan jelentkeztek – közöttük 140 ezer ma külföldön (többnyire a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben, Ausztriában, Izraelben, az USA-ban, Németországban) élő magyar vagy korábban magyar állampolgár – kárpótlásért, ami címletértéken 140–145 milliárd, névértéken a három év alatt elérhető maximális 74,2% kamattal számolva 245–254 milliárd forint kárpótlási igényt jelentett.

A törvény 30 paragrafusából 14 a termőföld kérdéseivel foglalkozott. A termelőszövetkezeteknek az előzetes igények alapján a kárpótlásra földalapokat kellett kijelölniük, s ugyanezt kellett tenniük az állami gazdaságoknak is. Az állami gazdaságok által kijelölt földalapok AK-értékének országos átlagban el kellett érnie a termelőszövetkezetek által felajánlott földek 20%-át.

A földeket árverések útján adták el saját jogon kapott kárpótlási jegyekért az igénylőknek. Egy aranykorona legalacsonyabb értéke 500 forint lehetett. A termelőszövetkezeti földekre a tagok, a volt helyi földtulajdonosok és a település lakosai licitálhattak, az állami földekből minden kárpótolt vásárolhatott. Az árverések kezdetén a földek nagy része a licitálók megegyezése alapján általában 500 Ft/AK körüli értéken kelt el, igen magas, több tízezer Ft/AK értéket főként Budapesten és a Balaton környékén értek el a licit során. Ezzel sokan eredeti birtokuknál több földhöz jutottak. 1993 közepétől azonban nagy harc kezdődött minden aranykoronáért, mert a földek kezdtek elfogyni és a II. – állami – földalapot nem jelölték ki, csak 1995-ben. 1994 végéig 36,8 millió AK értékű földet árvereztek el 35 milliárd forint kárpótlási jegy címletértéken, 21 237 árverésen, és több mint 600 ezren jutottak kisebb-nagyobb birtokhoz. A Horn-kormány a földkijelölést, a földárveréseket csak 1995 végén kezdte meg, ismét nagy érdeklődés mellett.

Nagy vitákat váltott ki a politikusok és a szakemberek között a föld szűkössége, az állami földek vonatkozásában. Az állami gazdaságoknál ugyanis a kijelölés nem mehetett a termelés rovására, így {II-693.} például egy tehenészet körül továbbra is biztosítani kellett a takarmánytermeléshez szükséges földet. Egy ilyen gazdaságot nem lett volna helyes felosztani, a privatizáció keretében csak egészben volt ésszerűen eladható. Az ilyen nemzetgazdasági szempontú álláspontok védelme nagyon sok támadásnak tette ki az állami tulajdon képviselőit, az ÁVÜ-t és az ÁV Rt.-t, nemegyszer helyi tüntetésekre került sor az álláspont felülbírálása érdekében.

Az előzetes normakontrollnál Antall miniszterelnök arra vonatkozóan is tett fel kérdést az Alkotmánybíróságnak, hogy a termelőszövetkezetek tulajdonában lévő föld hatósági határozattal, de kártalanítás nélkül elvonható-e. Az Alkotmánybíróság határozata szerint a földek elvonása csak azonnali kártalanítás mellett volt lehetséges. Ezen állásfoglalás alapján a szövetkezetek a földárverés útján megszerzett kárpótlási jegyeiket nem semmisítették meg, hanem értékpapírként kezelték, vagyis a többi kárpótlási jegy tulajdonosához hasonlóan állami vagyon vásárlására fordíthatták, vagy a szabadpiacon eladhatták őket. A szövetkezetek a gazdasági társasággá alakult állami élelmiszer-ipari vállalatok vásárlása esetén a vagyon értékének minimum 20%-áig felhasználhatták a jegyeket fizetési eszközként. Az ÁVÜ felemelhette a 20%-os limitet. 1993 nyarától a szövetkezetek ún. előlegutalványokat kaptak a kárpótlásra kijelölt, de még elárverezetlen földekre azzal a céllal, hogy ne maradjanak le az őket érdeklő állami vagyon privatizációjáról. Az ÁVÜ 1993-ban új szabályozást adott ki. Általában a társaságok 51%-át ajánlották fel a pályázatokban privatizációra – a többit különböző okokból tartalékolni kellett –, ezenfelül a szövetkezetek az élelmiszer-ipari társaságok 25%-áért kárpótlási jeggyel fizetve versenyezhettek. Az állami gazdaságoknál az árverések során összegyűjtött kárpótlási jegyeket megsemmisítették, hiszen itt az állami vagyon értékesítéséről volt szó, nem úgy, mint a szövetkezetek esetében.

Az új földtulajdonosoknak kötelező volt művelni vagy műveltetni földjüket. Sokan ezeket a tsz-eknek, állami gazdaságoknak vagy magánszemélyeknek adták bérbe. Az 1991. évi XXV. tv. 24.§-a azért érdekes, mert a mezőgazdasági magánszemélyeknél támogatás formájában más jogi megközelítéssel visszahozta az 1 millió forintos felső kárpótlási határt, vagyis a földtulajdonosok esetében az eredeti kárpótlási koncepciót. A kárpótoltak másik része lakást vásárolhatott saját jogú kárpótlási jegyeiért a tulajdonos önkormányzattól, ha a lakást elidegenítésre kijelölték. Itt a kárpótlás mértéke korántsem volt olyan kedvező, mint a földnél, mert a négyzetméterenkénti kárpótlás a forgalmi érték tizedét sem tette ki. Az önkormányzatok így 1994 végéig 5,6 milliárd forintnyi jegyhez jutottak, amit állami vagyon vásárlására fordíthattak vagy értékesíthették őket a szabadpiacon. Az önkormányzatoknak a kárpótlási jegyek felhasználása komoly gondot okozott. A harmadik lehetőség a különböző feltételek mellett, de 65 év felett korlátlanul életjáradékra váltható kárpótlás, vagyis biztosítási kötvény volt. Ezt az alacsonyan megállapított járadékösszeg miatt csak néhány tízezren választották.

A kárpótlás legfontosabb célja az lett volna, hogy a kárpótoltak jegyeikért – amelyeket reprivatizáció helyett kaptak – az állami vagyonból szerezzenek tulajdonrészt. Az ÁVÜ-nek, illetve az ÁV Rt.-nek, később az ÁPV Rt.-nek arra kellett berendezkednie, hogy a kiadott kárpótlási jegyek névértékének megfelelően összesen 250–260 milliárd forintnyi vagyont ajánljon fel kárpótlási jegyek ellenében. A kárpótoltak zöme azonban idős ember, ma külföldön élő polgár, vállalkozni nem kívánó személy volt, akik csak speciális esetekben – például amikor kárpótlási jegyeiket kedvező árfolyamon a tőzsdére {II-694.} bevezetett részvényre cserélhették – vettek részt a privatizációban. Kárpótlási jegyeiket inkább eladták a szabadpiacon vagy később, amikor ez lehetővé vált a tőzsdén készpénzért. Ugyanakkor 5 millió forintos kárpótlási felső határ sem jelentett komoly tőkét egy vállalkozáshoz, kivéve a 10 ezer bolt, vendéglátóipari egység elidegenítését jelentő ún. előprivatizációt (kisprivatizációt).

A kárpótlási jegyeket így azok a befektetők vásárolhatták fel, akik ténylegesen részt kívántak venni a privatizációban; ők másodlagos kárpótlásijegy-tulajdonosoknak nevezhetők. A másodlagos kárpótlásijegy-tulajdonosoknak egy-egy privatizációs tender megnyerése esetén néhány milliótól több száz millió forint értékig terjedő kárpótlási jegyre volt szükségük fizetőeszközként. A kárpótlási jegyek vásárlása számukra azért volt előnyös, mert a címletérték 20–80%-át fizették meg a jegyért az alanyi jogon kárpótoltaknak, amit az állam névértéken vett figyelembe a privatizációs üzlet megkötésénél. Ez a névérték három év alatt 175%-ra emelkedett a címletértékhez képest. A másodlagos kárpótlásijegy-tulajdonosok nyeresége az üzleten tehát 90–150% között volt.

A kárpótlási jegyet 1992 decemberében vezették be a tőzsdére, ahol igen fontos likvid értékpapírnak bizonyult. A kárpótlási jegy 1993–1994-ben az értéktőzsde teljes részvényforgalmának 20–40%-át adta. A teljes kárpótlásijegy-forgalom közel egyharmada zajlott a tőzsdén, a többit a tőzsdén kívüli kereskedelemben adták-vették. Az árfolyam centrumát a naponta igen változó tőzsdei árfolyam határozta meg, ami 1992 végén 80% felett indult, 1993 nyarára 50%-ra esett, majd a saját jogon kárpótoltak érdekében tett kormányzati erőfeszítések hatására 1993 végére 70% fölé emelkedett. Az 1994. évi választások előtti néhány hónapban – mivel nyilvánvaló volt a kárpótlást kezdeményező jobbközép koalíció veresége – a kárpótoltak szabadulni igyekeztek jegyeiktől, aminek hatására az árfolyam esni, majd a választások után zuhanni kezdett, s 1995-ben 16–25% között mozgott, 1996 végére azonban újra 60% körülire emelkedett. A tőzsde 1994 első felében napi 30–50 millió forintos forgalmat bonyolított le kárpótlási jegyekből, ez 1994 végére átlagosan 10 millió forintra, később még szerényebb értékre esett vissza.

A folyamat lényege: az eredeti kárpótlásijegy-tulajdonosok jegyeiket zömmel értékesítették, és ezt a másodlagos tulajdonosok vették meg. A probléma tehát az volt, hogy az eredeti kárpótoltak és a jegyeket felvásárló befektetők hogyan osztoznak meg a kárpótlási jegyeknek a kárpótlásban hivatalosan elfogadott névértékén. A kárpótoltak minél több készpénzhez akartak jutni, a befektetők pedig olcsó kárpótlási jegyhez. A reális osztozkodási arány 1993-ban 70–80% körül lett volna, különben elolvad a jegy értéke a nem lakást, földet vagy (kis)részvényt vásárló kárpótoltak kezében, ami a kárpótlás céljának megsemmisülését jelenti. A kínálat állandóan növekedett a nagy ütemű kibocsátás következtében, a kereslet az ezzel szembeállított, kárpótlási jegyért vásárolható vagyontól függött, illetve attól, hogy milyen volt az egyéb kedvezményes fizetési technikák (pl. E-hitel, lízing, MRP) előnye az árfolyamhoz képest. A vagyon kínálatát az ÁVÜ a nála lévő gyengébb vállalatokból nagy ütemben nem tudta emelni, az ÁV Rt. – amelyhez az állam 163 jelentős vállalata került – nem igazán lelkesedett a kárpótlási jegyek befogadásáért, a privatizáció ott jelentősen lelassult. Az E-hitel kamata 1991-ben 22%-kal indult, de ez 1993-ra 7%-ra csökkent, s az E-hitel egyéb feltételei is javultak, így a befektetők már csak alacsonyabb árfolyamon vásárolták meg a kárpótlási jegyeket, mint korábban, hiszen alapos elemzéseket végeztek, hogy számukra mi {II-695.} a legkedvezőbb fizetési mód az állami vagyon vásárlása során.

A létrehozott privatizációs tárcaközi ad hoc bizottság 1993 közepétől kísérletet tett az árfolyam javítására. A fő problémát az jelentette, hogy a kárpótlási jegyek kibocsátását és az ezek ellenében felajánlott vagyont a kárpótlás során nem hangolták össze. A privatizációs szervezeteknek meg kellett kísérelni követni a Kárpótlási Hivatal igen erős tempóját, ám ez lehetetlen volt a privatizáció jogi kötöttségei, a vagyon minősége és sok más egyéb tényező következtében. A privatizációs szervezetek növelték a privatizáció tempóját (vállalati átalakulások, pályázatok kiírása, döntések), a korábbinál nagyobb lehetőséget biztosítottak a kárpótlási jegyért történő vásárlásra, sok esetben a vétel ellenértékének közel 100%-át is ki lehetett kárpótlási jegyben fizetni a korábbi 10%-kal szemben.

A saját jogon kárpótoltak számára az ÁVÜ és az ÁV Rt. kárpótlási jegyekért kedvező árfolyamon részvényeket ajánlott fel a már részben privatizált társaságok részvényeiből. Ennek érdekében szorgalmazta a társaságok tőzsdére vitelét –, ami bonyolult és költséges eljárás volt az akkori magyar gazdasági helyzetben. Ugyanakkor ez igen pozitív hatással volt a hazai tőkepiac fejlődésére. Ezek a részvények (Pick, Danubius, Csemege Julius Meinl, Buszesz, Soproni Sörgyár, Prímagáz, Omker, OTP, Mol, MKB stb.) a kárpótoltak körében igen népszerűek voltak. A korlátozott számban megvehető részvényekért sokszor hosszú sorok álltak a brókercégek előtt. Mintegy 15–20 milliárd forintnyi részvényt vásároltak az alanyi jogon kárpótoltak kárpótlási jegyért, ami sok új kis tőketulajdonos megjelenését, a befektetői ismeretek jelentős bővülését jelentette.

A kárpótlási jegyek felszívására az ÁVÜ befektetési alapokat is létrehozott, részben a nála lévő kisebbségi részvényekből, részben az állami vállalatoktól elvont épületekből, amelyeket szintén kárpótlási jegyért lehetett jegyezni. A PILLÉR I. ingatlanalap 2,4 milliárd forint címletértékű kárpótlási jegyet vont be a piacról, s a PILLÉR II. ingatlanalap 1,2 milliárd forintnyi részvénykibocsátását is gyorsan túljegyezték. Ezeknél a jegyzéseknél elsőbbséget élveztek az alanyi jogon kárpótoltak.

A kárpótlás tehát fontos része volt a privatizációnak. A kárpótlási jegyek beváltása állami vagyonra természetesen csökkentette a készpénzbevételeket.

A táblázatból látható, hogy az ÁVÜ ugyan teljesítette, esetleg túl is teljesítette a Vagyonpolitikai Irányelvekben előírt tervét, a tervezett forrásokat mégsem tudta az összes, kötelezően előírt feladathoz – így főként a költségvetés számára – biztosítani, hiszen a bevételek a kárpótlási nyomás következtében egyre nagyobb mértékben kárpótlási jegyben keletkeztek.

Az ÁV Rt. 1993-ban 1,5 milliárd, 1994-ben 19,4 milliárd, összesen 20,9 milliárd forintnyi vagyont adott el kárpótlási jegyért. A kárpótlási jegyek végső felhasználása névértéken 1994 végén összesen (ÁVÜ + ÁV Rt.) 90,1 milliárd forint volt. A pozitívumok ellenére a kárpótlás politikai megítélése az országban nem volt jó. A kárpótoltak csalódottak voltak, mert keveset kaptak vissza, azt is egy – megítélésük szerint – rosszul és számukra hátrányosan kezelhető értékpapír formájában. {II-696.} A kárpótlásban nem részesülők ugyanakkor a kárpótlást felesleges ingyenes közvagyon-osztogatásként élték meg. A kárpótlási jegyek kibocsátása és az azokért vásárolható vagyon mennyisége nem volt összhangban, az állami vagyonkezelők erőfeszítései a megfelelő értékű vagyon kibocsátására feszítetté, olykor kapkodóvá váltak, és így torzították a privatizációs folyamatot. Hiba volt, hogy a szűkösen rendelkezésre álló termőföldhöz a folyamat elején a licitálók nagyon olcsón jutottak hozzá, birtokuk többnyire nagyobb lett, mint amit elvettek tőlük, ugyanakkor a későbbi földárverésekre botrányosan kevés föld maradt. A kárpótlás még ma is jelentős, indokolt, de nyomasztó kötelezettségként nehezedik a gazdaságra, hiszen a jegyek 60%-át 1994 végéig még nem váltották állami vagyonra. A külföldön élők – elsősorban a Kárpát-medencében élő magyarok – kárpótlása igen sok kívánnivalót hagyott maga után, különösen a kárpótlási jegyek felhasználásának szervezettségét illetően.

76. táblázat. Az ÁVÜ bevételeinek alakulása és a kárpótlási jegyek felhasználása 1991–1994 között
Év	Összes bevétel	Ebből kárpótlási jegy	Kárpótlási jegy az összes bevétel %-ában
1991	31380	–	–
1992	74 413	2 263	3,0
1993	77 931	13 040	16,7
1994	88 170	44 880	50,9

Fontos és egyben reprivatizációs jellegű volt az egykori egyházi ingatlanok tulajdonát rendező 1991. évi XXXII. tv. Reprivatizálásról azért sem lehetett szó, mert – mint korábban említettük – az Alkotmánybíróság csak egységes alapelvű tulajdonrendezést tekintett alkotmányosnak, ezt a törvényt pedig elfogadta. Alapos elemzés alapján valóban bizonyítható, hogy nem reprivatizációról volt szó, a közvélemény túlnyomó többsége ezt mégis annak tekinti. A jogalkotók szerint a privatizáció azt jelenti, hogy a jogos vagy jogtalan úton állami kézbe került vagyont magánszemélyek vagy gazdasági társaságok tulajdonába adják, az egyházak azonban közfeladatot ellátó jogi személyek. Ezért a törvény az egyházaknak az államosítás előtt betöltött és ismét vállalni kívánt funkcióinak – hitélet, diakónus- és diakonissza-közösségek működése, oktatás-nevelés, egészségügyi-szociális célok, gyermek- és ifjúságvédelem, kulturális cél – gyakorlásához biztosította a tőlük korábban súlyos jogsértések során elvont feltételeket. A kormánykoalíció ezt főként a volt egyházi tulajdonhoz kötődően kívánta megoldani, az ellenzéki pártok pedig a volt egyházi tulajdontól függetlenül keresték a megoldást. Az egyházak fontos társadalmi szerepét érdemi politikai erő nem vitatta, mégis a törvény körül rendkívül éles vita zajlott. Végül is az egyházak a törvény alapján módot kaptak igényeik bejelentésére, amit 10 év alatt kell a kormánynak teljesíteni az egyházak regenerálódásával, tevékenységük bővítésével párhuzamosan. Összességében 6–8 ezer körüli ingatlan visszaadásáról van szó. Az egyházak földet nem kaptak vissza, nem is igényeltek. A vagyonátadás ugyanakkor költségvetési következményekkel is járt, hiszen az ingatlanok nem voltak üresek, a bennük működő intézményekről, az ott lakók elhelyezéséről gondoskodni kellett. Ezek a problémák időnként éles vitákra vezettek, nagy publicitást kaptak, de a folyamat összességében nyugodtan halad előre.

Az 1991. évi XXXIII. tv. egyes állami vagyontárgyak önkormányzati tulajdonba adásáról rendelkezett. Ennek keretében az állami tulajdonú épületek, lakások, üzlethelyiségek, belterületi földek, közüzemi vállalatok – kevés kivétellel – önkormányzati tulajdonba kerültek, aminek becsült értéke 3000–5000 milliárd forint volt. Ugyanakkor elvonták az önkormányzatoktól a volt tanácsi vállalatokat, s ezeket az ÁVÜ privatizálta. A törvény értelmében az állami vagyonkezelők a gazdasági társaságok privatizálásakor a belterületi vételárrész 50%-át vagy annak megfelelő üzletrészt, részvényt kötelesek voltak az önkormányzatoknak átadni. Az önkormányzatok, különösen a nagy települések önkormányzatai számos gazdasági társaság néhány százalékának tulajdonosává váltak, ami összességében {II-697.} igen nehezen kezelhető, több milliárd forint értékű portfolióban testesült meg. A gyógyszertári központok és a gyógyszertárak ÁVÜ általi elvonása óriási jogviták után – ahol a kérdés az volt, hogy ezek közüzemek vagy sem – 1994-ben az önkormányzatok győzelmével zárult. Ez a 40 milliárd forint értékű vagyon végül önkormányzati tulajdonban maradt. A vita igazi kárvallottja a magyar gyógyszerész-társadalom volt, amely így nem tudott – a kormányzati szándékok ellenére – jutányosan részt venni a privatizációban, miközben új gyógyszertárak százait nyitotta meg a tehetősebb befektetői kör. A privatizációnak az önkormányzatoknál 1990-ben egy önálló vonala indult el, a lakások esetében kényszerűségből gyorsabban, más vagyontípusoknál lassabban. A körültekintő vagyonkezelés az önkormányzatoknál eléggé lassan alakult ki, de az évek során egyre tudatosabbá vált. A kárpótlás, az önkormányzati vagyon körének meghatározása és az egyházi tulajdon ügyének rendezése egyértelművé tette, hogy az ÁVÜ által eladásra felkínált vagyont az új tulajdonos (a vevő) ténylegesen birtokolja, a korábbi tulajdonosok ezt tőle nem vitathatják el, így a tömeges privatizáció alapfeltétele megteremtődött.