A központilag vezérelt privatizáció 1990–1994 közötti szakasza

Az ÁVÜ tevékenységét az Országgyűlés felügyelete alatt kezdte meg, ügyvezetőjéül Tömpe Istvánt nevezték ki. Irányítása a 11 tagú igazgatótanács feladata lett, de azt a közelgő áprilisi választások előtt már nem nevezték ki. A privatizáció irányait, a bevételek felhasználásának módját évente az Országgyűlés elé terjesztendő vagyonpolitikai irányelvekbe (vpi.) kellett foglalni, amit az, határozattal hagyott jóvá. A vagyonpolitikai irányelvek bevételi terveket írtak elő, és meghatározták a bevételek felhasználását, azaz az ÁVÜ kötelezettségeit a költségvetés, különféle alapok, intézmények stb. felé. Az irányelvekről mindmáig nehéz megmondani, hogy csak elvi iránymutatást jelentettek, vagy kötelezőek voltak. Mivel általában nagy pozitív és negatív eltérésekkel teljesült mind a bevétel, mind azok összetétele (például az éves összes bevétel jóval magasabb lett a tervezettnél, de a bevételek nagy része nem készpénz, hanem egzisztenciahitel [E-hitel], kárpótlási jegy volt, amit a költségvetésbe, az alapokba stb. nem lehetett befizetni), ez a kérdés később visszatérő politikai töltésű viták tárgyává vált a parlamentben, a pártok között és a sajtóban. Mivel az ÁVÜ tevékenysége nem kapcsolódott a kormányhoz, lényegében egy azzal versengő, jelentős súlyú gazdasági centrum volt kialakulóban. A konstrukció igen ellentmondásosra, közigazgatási szempontból szokatlanra sikerült.

Az ÁVÜ tulajdonába ekkor a társasággá alakult állami vállalatok állami vagyonrészei (26 társaság 40–50 milliárd forint értékű vagyona), az állam más társasági érdekeltségei (például banki részvények) és a vállalati felszámolások után megmaradt vagyon került. Az állami vállalatok az alapító minisztériumoknál, a tanácsi vállalatok és társaságok az önkormányzati törvény elfogadásáig az alapítók kezében maradtak. Az állami vállalatok átalakulás után – a társasággá történő átalakulás önkéntes volt –, vagy államigazgatási felügyelet alá vonás következtében kerültek a Vagyonügynökséghez.

A vagyonvédelem keretében az ÁVÜ ellenőrizte az állami vállalatok és leányvállalataik vagyonhasznosításra irányuló nagyobb tranzakcióit. Előírták a független vagyonértékelést, és az ÁVÜ-höz történő bejelentéshez kötötték: (1) a vállalat társasági apportját az eszközérték 10%-a vagy 20 millió forint felett, (2) vagyoni jog vagy társasági érdekeltség eladását, {II-683.} lízingbe adását 30 millió forint felett, (3) ingatlan eladását, lízingbe adását 50 millió forint felett, (4) minden szerződést, amely a vállalat mérleg szerinti összes eszközének több mint 50%-át hasznosításra állami tulajdonon kívülre helyezi (bérbeadás).

A felsorolt lehetőségeken belül két naptári évre összesítve kellett a vagyoni határokat figyelembe venni, például két év alatt összesen 20 millió forintnak megfelelő vagyont apportálhatott az ÁVÜ engedélye nélkül egy állami vállalat. Vállalati bejelentés alapján a Vagyonügynökség – saját költségén – újabb vagyonértékelést rendelhetett el, kötelező pályáztatást írhatott elő, a kötendő szerződéssel szemben vétót emelhetett. Az ÁVÜ hatósági funkciójából következően – hiszen a vállalatok ekkor nem voltak az ÁVÜ tulajdonában – a vállalat az ÁVÜ döntésével szemben bírósághoz fordulhatott. A törvény sok egyéb mellett részvénytársaságok esetében az alaptőkével való manipulációkat is megkísérelte korlátozni, aminek az lett a következménye, hogy a vállalatok ezután kft.-ket alapítottak, ahol ezek a korlátok nem álltak fenn. Ez utóbbi szabályozás tehát csak szerény védelmet biztosított az állami tulajdonnak.

Az 1990 májusában megalakult, Antall József miniszterelnök vezette kormány – az MDF–FKGP–KDNP koalíció – szociális piacgazdaság megteremtésére törekedett, s a privatizációt a gazdasági rendszerváltozás véghezvitele szempontjából az egyik legfontosabb eszköznek tekintette. A gazdasági örökség súlyos volt, a demokratikus Magyarország, az új kormány rossz szerkezetű, válságban lévő gazdaságot örökölt, mintegy 30–40%-ban felszámolásra, teljes egészében modernizációra szoruló ipart, több százezer fős kapun belüli munkanélküliséget, alacsony termelékenységet, általános forrás- (tőke-) hiányban szenvedő gazdaságot, leromlott bankokat, túlfoglalkoztatott, sokszor igénytelen termékeket előállító élelmiszer-gazdaságot, korszerűtlen, kiépítetlen, szűk kapacitású infrastruktúrát, összeomló keleti piacokat – ahová korábban a külkereskedelem 50%-a irányult –, hatalmas, 21 milliárd dolláros külföldi adósságot, mindössze 600 millió dolláros valutatartalékot, gyorsuló inflációt, tetemes államadósságot.

A többi szocialista országhoz viszonyítva voltak a magyar gazdaságban pozitív elemek is, környezeténél jobb feltételekkel rendelkezett a piacgazdaságra való áttéréshez. Az 1980-as évek utolsó harmadában sok fontos modern gazdasági törvény született, az országnak 1988 óta korszerű szerkezetű adórendszere volt, liberalizálták a külkereskedelmet és a külföldi befektetéseket, volt értékpapír-, emissziós és tőzsdetörvény, társasági törvény, kétszintű bankrendszer stb. Létrejött az Alkotmánybíróság, az Állami Számvevőszék. A piacgazdaságra való áttéréshez tehát voltak érdemi intézményi keretek, azaz tágabb értelemben is megindult az államtalanítás, a magángazdaság feltételrendszerének kialakítása. A fellazuló pártállami keretek között egyre többen szereztek tapasztalatokat a magángazdaságban, ők később a siker reményében kezdhettek nagyobb vállalkozásokhoz, egyre szélesebb körben indult meg a piaci verseny. 1990-re 500 millió dollárra emelkedtek a külföldi befektetések, megindult a szervezett privatizáció. 1990 májusa után az ÁVÜ pozíciója megerősödött. A szervezetnek az Országgyűléshez való kapcsolatát az Antall-kormány nem tartotta jó megoldásnak, mivel így a kormánnyal versengő gazdaságpolitikai intézmény jött volna létre. 1990 júliusában az Országgyűlés módosította az ide vonatkozó törvényt, s az ÁVÜ ezzel költségvetési intézmény lett, amely a hozzá tartozó állami vagyon tekintetében tulajdonosi jogokat gyakorolt. Az igazgatótanács elnökévé Mádl Ferenc tárca nélküli minisztert, {II-684.} ügyvezetőjévé Csepi Lajost nevezték ki. Az új kormány 1990 augusztusában fogadta el a Tulajdon és privatizáció című előterjesztést, amely a tulajdonreform, a vállalkozásélénkítés és a privatizáció irányait határozta meg. Az utóbbit három vonalon kívánták gyorsítani:

1. államilag kezdeményezett (ún. aktív) privatizáció: az ÁVÜ állami vállalatok egy csoportját felkínálja tőzsdei, felszámolás utáni, szervezeti dekoncentráció utáni értékesítésre, reorganizációra, illetve vállalkozásba (vagyonkezelésre) adhatja őket; 2. az állami vállalatok, szövetkezetek által kezdeményezett privatizáció: a vállalatok maguk dolgozzák ki privatizációs programjukat, amit az ÁVÜ felülbírálhat, módosíthat (a program végrehajtását vagy a vállalatra bízzák vagy külső szervezetet – tanácsadót – bíznak meg ezzel); 3. külső kezdeményezésű privatizáció: belföldi vagy külföldi magánvállalkozó, vállalkozócsoport, befektető vagy befektetőcsoport jelenti be igényét az állami vállalatra vagy adott egységre, s ezután a törvényben szabályozott mód szerint indul meg a folyamat.

A privatizációs technikák között a vagyonkezelésbe adás mellett a nyílt és a zártkörű (meghívásos) pályáztatás, a tőkeemeléses privatizáció és a részvények nyilvános értékesítése szerepelt.

A privatizáció a törvény értelmében két lépcsőben ment végbe. Az első lépésben a szocializmusnak a világ számára nehezen értelmezhető vállalatait gazdasági társasággá kellett alakítani, meg kellett állapítani alaptőkéjüket és tőketartalékukat, majd az így létrejött gazdasági társaságok részvényeit, üzletrészeit lehetett a versenyfeltételek kiírása után eladni vagy/és az alaptőkét felemelni. Külön versenyeztette az ÁVÜ a vállalatoktól elvont vagyonelemek értékesítését, illetve a felszámolásból esetleg megmaradó tulajdont.

A vállalatok részvényei és üzletrészei fokozatosan, a gazdasági társasággá történt átalakulás vagy az állami felügyelet alá vonás következtében kerültek az ÁVÜ tulajdonába. 1991. december 31-én a vagyon már 332,9 milliárd forint volt, amely 1992. április 30-ára 854,8 milliárd forintra emelkedett. Az ÁVÜ felhatalmazásai a korábbiaknál erősebbek lettek, tulajdonosi döntéseit bíróságon már nem lehet megtámadni, tehát már nem közhatalmi jogosítványokat gyakorló, hanem igazi tulajdonosi szervezet.

Kialakult a külföldi és belföldi privatizációs tanácsadók köre. A külföldi tanácsadók jó részét különböző nemzetközi segélyprogramokból fizették, ám a privatizációs költségek így is elég magasak voltak. A belföldi tanácsadók szerepe a privatizáció privatizálását jelentő ún. önprivatizációs programban nőtt meg. Az önprivatizáció azt jelentette, hogy kisebb vállalatok esetében a vállalat vezetése maga választotta ki az ÁVÜ által szakmai kritériumok alapján összeállított és közzétett cégek listájából az átalakítást, majd a privatizálást segítő tanácsadócéget. Az ÁVÜ csak a privatizációs döntés meghozatalában vett részt. Ebbe a privatizációs eljárásba először a maximum 300 millió forint alaptőkéjű és legfeljebb 300 munkatársat foglalkoztató társaságokat vonták be, később ez a kör a 800 milliós alaptőkéjű társaságokig bővült. Az önprivatizációs program igen sikeres volt. A tömeges eladások 1992 végén indultak meg, s 1994 végéig – részben vagy egészben – 431 társaság privatizációjára került sor.

Az ÁVÜ apparátusa fokozatosan erősödött, a privatizáció gyorsult, az állami bevételek növekedtek.

A kormány rendeletben szabályozta a dolgozókkal szembeni tájékoztatási kötelezettséget, a dolgozói vélemények csatolása az ÁVÜ igazgatótanácsának előterjesztéseihez kötelezővé vált, a foglalkoztatást, a jövedelmeket az átalakulásnál is figyelembe kellett venni.

{II-685.} Közben kiéleződött a feszültség az ÁVÜ és a Pénzügyminisztérium (PM) között, s ez kisebb-nagyobb szünetekkel mind a mai napig tart. A PM nyomást gyakorolt a bevételek növelésére (1991-ben 40–50 milliárd forintot várt a privatizációtól – nem hivatalosan – a költségvetés). A PM új privatizációs koncepciót dolgozott ki, lényegileg elsősorban a hatalom megosztását követelve egy, a tartósan állami tulajdon kezelésére létrehozandó részvénytársaság és az ÁVÜ között. A javaslat az ÁVÜ-t a privatizációt lebonyolító ügynökséggé kívánta alakítani, s az igazgatótanács helyett a döntéseket egy felügyelő miniszterre akarta bízni.

1991 szeptemberében a kormány ismét foglalkozott a privatizáció kérdésével, a gyorsítás lehetőségeivel. A kidolgozott munkaprogram előírta az állam tartós tulajdonosi jogait gyakorló Állami Tulajdonosi Intézet (ÁTI) létrehozását, a 100%-ban privatizálandó állami vagyon értékesítését pedig az ÁVÜ-re bízta. Ennek megfelelően kellett megosztani a vállalatokat az ÁTI és az ÁVÜ között. Az önkormányzó vállalatoknak 1992. december végéig társasággá kellett alakulniuk, ellenkező esetben államigazgatási felügyelet alá kellett vonni őket. (Ezt végül 1993. december 31-ben rögzítették törvényben.) A program előírta az egységes szerkezetű, önálló privatizációs törvények megalkotását.

A privatizációs politika irányításával 1992 januárjában Szabó Tamás tárca nélküli minisztert bízták meg. Az ÁVÜ igazgatótanácsának elnökévé a miniszterelnök Pongrácz Tibort, a PM addigi politikai államtitkárát nevezte ki. Az ügyvezető továbbra is Csepi Lajos maradt.

Az ÁVÜ szervezeti keretei kialakultak, az ideiglenes szervezeti és működési szabályzat elkészült (a kormány csak 1993-ban fogadta el), áttekinthető lett a döntéshozatali mechanizmus. 1992 végére az ÁVÜ bevételei az előző évinek több mint kétszeresére, 74,56 milliárd forintra nőttek. A külföldi befektetések csaknem megkétszereződtek (41 milliárd forint), de a privatizációs politika és a kialakított technikák a versenyben megnövelték a magyar befektetők esélyeit is, akik már 33 milliárd forint értékben jutottak vagyonhoz az 1990. évi 0,14 milliárd forint, illetve az 1991. évi 6 milliárd forinttal szemben.

Az 1991. évi aktív privatizáció, azaz a központi kezdeményezésű privatizációs programok, (az első és második privatizációs csomag: 20 nagyvállalat, kiürült vagyonkezelő központok, irodaház, kastély stb.) lassúnak bizonyultak. Nagyobb hangsúlyt kapott a decentralizált privatizáció, megindították a nagyobb vállalatok privatizációs programját is, így összesen 749 vállalat került a két önprivatizációs csomagba. Gyors tempóban haladt az előprivatizáció, vagyis a 10 ezer kisebb bolt, vendéglátóhely privatizációja. 1992 elején a privatizációban megjelentek a kárpótlási jegyek.

1992 közepén a privatizáció a tőzsdei privatizáció irányába mozdult el. Megindult az MRP-mozgalom, s az Országgyűlés határozata alapján 300 milliárd forint vagyont bizonyos feltételek mellett ingyenesen át kellett volna adni a Társadalombiztosítási Alapnak, illetve a TB Önkormányzatoknak. Ez sok gondot, előkészítést, rengeteg összeütközést jelentett, de 1996 végéig érdemben nem oldódott meg, ami felróható mind az egymást követő kormányoknak, mind az önkormányzatoknak. 1995 elején végül a Horn-kormány 65 milliárd forintra csökkentette az átadandó vagyon értékét.

A miniszterelnök megbízására 1991 decemberében létrejött a gazdasági növekedés alapjainak megteremtését kidolgozni hivatott munkacsoport. A privatizációs miniszter által vezetett csoport GAM Programnak nevezett előterjesztését a kormány 1992 júniusában fogadta el. A GAM-ban egyebek mellett a privatizációs politika új hangsúlyait határozták {II-686.} meg, ösztönzőket dolgoztak ki a keresletre, technikákat a kínálat javítására, s különböző intézmények – regionális fejlesztési intézetek, Hitelgarancia Rt. stb. – létrehozását kezdeményezték. Az Országgyűlés 1992 augusztusában fogadta el az új privatizációs (LIII., LIV., és LV. sz.) törvényeket. Ezek határozott, a tapasztalatokra épülő pályára állították a privatizáció folyamatát, amit addig lényegében egyéb jogszabályok figyelembevételével folytattak. A privatizációs törvények értelmében a magánosítást a továbbiakban két állami szervezet, az eredeti formájában megmaradó ÁVÜ és az egyszemélyes állami részvénytársaságként működő Állami Vagyonkezelő Rt. (ÁV Rt.) fogja végezni. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez a feladatmegosztás nem volt szerencsés döntés, de a korrekcióra a keresztény-konzervatív kormányzatnak nem volt már ideje; ezt 1995-ben az MSZP–SZDSZ kormányzat hajtotta végre.

1992-ben megalakult az ÁV Rt. (elnök-vezérigazgató: Teleki Pál), aminek tulajdonába került az a 163 vállalat (társaság), amelyet az állam 5–25–50–75% + 1 részvény erejéig hosszú távon tulajdonában kívánt tartani. Az ÁV Rt.-nél igen fontos volt tehát a vagyonkezelés, ugyanakkor jelentős privatizációs munkát is kellett folytatnia. A vagyonérték 1600 milliárd forint volt. A közgyűlésben az államot a privatizációs miniszter képviselte.

Az ÁVÜ-nél lévő vagyon a gyengébb vállalatokból, társaságokból állt, amelyek piaci értékét 800 milliárd forintra becsülték. Az 1992. évi LIV. tv. értelmében vált az ÁVÜ ezeknek az állami, illetve önkormányzati (volt tanácsi) alapítású vállalatoknak a tulajdonosává, így csak az 1992. december 31-i állapotnak megfelelően nyílt módja arra, hogy teljes körben számba vegye a hozzá tartozó gazdálkodó egységek vagyonát. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert az ÁVÜ-n a politikai csatározások folyamán állandóan rosszhiszeműen számon kérték, hogy megalakulásakor vagy az azt követő években miért nem vett fel vagyonleltárt. Egyszerűen azért, mert csak 1993 közepén, a mérlegek jóváhagyását követően volt joga és módja erre, addig csak a folyamatosan átvett vagyon leltárba vételére volt lehetősége. Az ÁVÜ-nek is voltak vagyonkezelési feladatai – bár ezt nem végezte kellő körültekintéssel, s a feladat meghaladta az akkor már 300 fő fölötti létszámú ügynökség erejét – mindaddig, amíg a vagyont nem értékesítette; célja a mielőbbi 100%-os magánosítás volt.

A kormány a privatizációban nagy hangsúlyt helyezett a hazai kis-, közép- és nagyvállalkozói, illetve befektetői réteg erősítésére, s ragaszkodott a versenyeztetéshez, de a magánosítás nem volt bevételcentrikus. Az 1992-es esztendő nehéz volt a vállalkozások számára, mert a szocialista piac 1991. évi összeomlása következtében a vállalatok piacaiknak 20–30%-át elvesztették, s ebből eredően leértékelődtek. A GDP 1991-ben több mint 10%-kal, 1992-ben több mint 5%-kal, összesen 17–18%-kal csökkent. A leértékelődést erősítette, hogy a volt szocialista országokban is elkezdődött a privatizáció, igyekeztek vonzani a külföldi működőtőkét, Németország befektetői jórészt a keleti országrésszel (volt NDK) voltak elfoglalva, s a világgazdasági recesszió sem oldódott.

Az ÁVÜ igen nagy energiát fordított ebben a helyzetben a nyilvánosságra, a lehető legszélesebb körű tájékoztatásra a privatizációs folyamatokat, lehetőségeket és döntéseket illetően; ebben igazi áttörést 1993-ban ért el. A tájékoztatás egyrészt a közvélemény számára volt fontos, hiszen a vagyonért erős csoportok (külföldiek ellen belföldiek, menedzserek és munkavállalók, állami tulajdont megtartani kívánók és az ezt ellenzők, szakszervezetiek és egyéni befektetők, {II-687.} politikai pártok kliensei stb.) küzdöttek egymással, másrészt a legtöbb privatizációs döntésnél a vesztesek a döntés korrektségét kérdőjelezték meg, aminek a sajtó komoly hangot adott. Például a sok milliárd forint értékű Duna Intercontinental szálloda eladása az adott feltételek mellett igen jó és korrekt üzlet volt, jelentős tőkeemelést is előírt, a privatizáció áttekinthető és betartott szabályok szerint ment végbe, mégis évekig gyanús ügyként szerepelt. A gyors privatizáció természetesen hibákkal is járt, de az 1994-ben hatalomra került új kormány alapos vizsgálatai is azt mutatták, hogy viszonylag kevéssel. A nyilvánosság igen fontos volt a magánosítástól és a piacgazdaságtól egyre jobban elforduló magyar állampolgárok tájékoztatása és a befektetők szempontjából, emiatt nagy súlyt kellett helyezni a „privatizáció tanítására”, az ÁVÜ a polgárok figyelmét a privatizációban rejlő egyszeri hatalmas lehetőségre és a privatizációt támogató technikák (E-hitel, MRP, kárpótlási jegy stb.) igen nagy segítő erejére kívánta irányítani. A nyilvánosság a marketinghez kapcsolódott, több mint száz civil szervezettel, külföldi intézménnyel, bankkal kötött az ÁVÜ információs szerződést, a sajtóban is megjelenő tenderfelhívásokon kívül külön tv-műsorokban és újságcikkekben hívta fel a figyelmet a kínálatra. A tájékoztató és marketingpolitika nem volt sikertelen, azt azonban nem sikerült elérni, hogy a privatizáció fontosságát és céljait, alapproblémáit az ÁVÜ megismertethesse a nyilvánossággal. A sajtót érthetően inkább konkrét ügyek, vélt vagy igazi botrányok érdekelték, a privatizációellenes hangulat a választások élesedő politikai csatái és az előbbiek miatt erősen romlott.

1992-ben meg akarták kezdeni a felkészülést a bankok privatizációjára. A magyar állami tulajdonban lévő bankok igen rossz állapotban voltak, több bank elvesztette alaptőkéjét, mivel portfoliójuk zömmel rossz, behajthatatlan követeléseket tartalmazott, s náluk halmozódott fel megalakulásuk (1987) óta a gazdaság csődje. Hozzá kell tenni, hogy a bankok már megalakulásukkor is számos minősített hitelt voltak kénytelenek átvenni, az addig a kereskedelmi banki funkciókat is ellátó Magyar Nemzeti Banktól. Az 1991-ben elfogadott pénzintézeti törvény, illetve később a nemzetközi hitelminősítési előírások figyelembevétele következtében el kellett végezni a bankok újratőkésítését, azaz konszolidálni kellett a privatizáció előtt, mert valójában csődben voltak. Vonatkozott ez a legnagyobb bankokra, így a Magyar Hitel Bankra, a Kereskedelmi és Hitelbank Rt.-re, a Budapest Bank Rt.-re és számos kisebb pénzintézetre.

A konszolidálás – aminek szükségességét szakmai körökben nem vitatták, de eljárásait és különösen a végrehajtását igen – két lépésből állt. Az elsőben – 1992-ben – hitelkonszolidációt hajtottak végre. Ennek keretében a minősített (rossz) hiteleket kiemelték a bankok portfoliójából, s ezek kamatainak egy részét ráterhelték a bankokra. Ebben mintegy 20 bank vett részt, s 98 milliárd forintot emésztett fel. Az így kivásárolt adós vállalkozások reorganizációra vagy felszámolásra jórészt a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bankhoz kerültek, amelyet a privatizációs bevételekből hoztak létre. A modell nem váltotta be a hozzá fűzött várakozásokat.

1993-ban a konszolidálást 10 banknál folytatni kellett. Ekkor már hitel- és adóskonszolidációt hajtottak végre, ami azt jelentette, hogy a bankok az indokolt határig állampapírok formájában megkapták a rossz hitelek után a tőkét, de a megfelelő reorganizációs tervet benyújtó, vagy csupán a gyenge tőkeellátottság következtében finanszírozási gondokkal küzdő vállalkozásokkal ki kellett egyezniük (adósságelengedés, tőkekonverzió stb.), vagyis a tőke egy részét transzferálniuk {II-688.} kellett a vállalkozások felé. A kormányhatározat előírta, hogy hasonlóképpen könnyítéseket kell eszközölniük a vám- és adóhatóságoknak is. A végrehajtásnak szigorú feltételei voltak a bankok számára, ezeket azonban jórészt nem tartották be a választások körüli szokásos zavarok, majd a bankvezetőknek az 1994-ben megalakult új kormány által való kicserélése következtében. Ebben a szakaszban a bankok feltőkésítésre 114 milliárd forintot fordítottak, s ezzel 70 társaságot mentettek meg. A csomagban direkt módon szerepelt a MÁV és 15 nagyvállalat pénzügyi reorganizációja, további 60 milliárd forint értékben. Ez a konszolidáció végül is egy nagy gazdasági reorganizációs programmá vált, sok ezer munkahelyet mentett meg, és életben maradt számos, ma már virágzó vállalat, például a Tiszai Vegyi Kombinát. 1994 júniusában megtörtént az első nagybank, a Magyar Külkereskedelmi Bank Rt. privatizációja.

A bankkonszolidáció 1994 után, az új kormány alatt tovább folytatódott (Budapest Bank Rt., Magyar Hitel Bank, AGROBANK Rt., Mezőbank, KONZUMBANK Kereskedelmi Bank Rt. és mások esetében), de már nyilvánosságra nem hozott modell, hanem egyedi kezelés alapján, s további 100 milliárd forintos nagyságrendet tett ki. Az okok a gazdaság általános állapotában, a restriktív gazdaságpolitikában, a külföldi tulajdonban lévő bankok jobb szolgáltatásaiban és a bankszakma felkészültségi problémáiban keresendők.

A reorganizációnak volt egy másik ága is, az ún. vagyonvédelmi ügyek, amikor az állami társaságok az ÁVÜ jóváhagyásával értékesíthették üzemeik, vagyontárgyaik egy részét. Ilyen esetekben a bevétel az anyatársaságnál maradt, annak értékét növelte, reorganizációját segítette. Ezt az eljárást alkalmazták például a megyei gabonaforgalmi vállalatok (társaságok) esetében, amelyek kijelölt malmaikat, raktáraikat eladhatták, hiszen nem is lett volna értelme a megyei magán gabonaforgalmi monopóliumoknak. Vagyonvédelmi ügyek keretében mintegy 80 milliárd forint került vissza a gazdaságba.

Végül a privatizációnak sajátos módja volt a felszámolás és a végelszámolás. A parlament 1991-ben – sokak szerint indokolatlanul – szigorú csőd- és felszámolási törvényt hozott, ami a szocialista gazdaság piacgazdasággá történő átalakítása során feltétlenül leírandó eszközök újrahasznosítása érdekében történt; ez a piacgazdaságban egyébként nélkülözhetetlen lehetőség. A felszámolási eljárások során mintegy 300–350 milliárd forint értékű vagyontömeg került a felszámolószervezetek, s onnan olcsón a magánszféra kezébe.

Az ÁV Rt. privatizációs tevékenysége lassan bontakozott ki, eleinte elsősorban a kárpótlási jegyek részvényekre történő cseréjéből állt. Időközben két vezetőváltás történt, végül 1994 januárjában Csepi Lajos lett az ÁV Rt. vezérigazgatója, helyére az ÁVÜ-nél Hatvani Szabó János került. 1993 végén került sor az addigi legjelentősebb privatizációra, a Matáv 33%-ának eladására – 30% külföldi szakmai, 3% külföldi pénzügyi befektetőnek – 87,5 milliárd forint ellenében. 1993-ban meghirdették az erőművek és áramszolgáltatók 25%-os privatizációját, de végül ezt a kellő előkészítettség hiánya miatt visszavonták.

Összességében 1990–1994 között a privatizációs szervezetek 310 milliárd forintnyi állami vagyont privatizáltak, a bevétel 55%-a külföldi, 45%-a belföldi befektetőktől származott. A hazai bevételekből 44 milliárd forint volt a készpénz, 94 milliárd forint pedig a kedvezményes (E-hitel, kárpótlási jegy stb.) kivásárlási rész, vagyis összesen 68%. A privatizáció a négy esztendő alatt folyamatosan gyorsult. A bevételeket a gazdaság reorganizációjához szükséges intézmények {II-689.} létrehozására (Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank, Hitelgaran-cia Rt.), társasági reorganizációra, állami alapok feltöltésére (Világkiállítási, Foglakoztatási, Kisvállalkozási Garancia, Mezőgazdasági Alap) és költségvetési befizetésekre fordították. (A legmagasabb befizetés 1993-ban történt, ekkor 31 milliárd forintot, a bevételek 18%-át fizették be a költségvetésnek.) Ebben az időszakban már a magángazdaság termelte meg a GDP 60–65%-át. Az állami vállalatok átalakultak gazdasági társasággá, ami segítette a kínálati politika gyorsítását.