A spontán privatizáció időszaka (1987–1990)

Spontán privatizációnak az állami tulajdon tömeges magántulajdonba kerülésének kezdetét, annak még pártállami keretek között kibontakozó 1987–1990-es szakaszát szokás nevezni. Ebben hazai és külföldi magánszemélyek és vállalkozásaik igen előnyös feltételek mellett, az állami vállalatok vezetésének segítségével, többnyire azokkal társulva szerezték meg az állam tulajdonában lévő vagyont. A spontán privatizáció során egyéni érdekek alapján használták ki az erkölcsileg ugyan elítélhető, de nem feltétlenül törvénybe ütköző lehetőségeket, a joghézagokat, a rosszul megfogalmazott törvényeket, a kialakulatlan jogértelmezést. A spontán privatizáció csak az állam szempontjából volt spontán, mivel az önkormányzóvá tett vállalat önkezdeményezésén alapult, amire a kormány nem tudott érdemben befolyást gyakorolni. A spontán privatizáció tudatos vállalati döntésen alapult, ahol a vállalat vezetői saját – és olykor a vállalat – érdekei alapján maguk választották meg privatizációs partnereiket, a privatizáció módját és feltételeit.

A spontán privatizáció megindulását – amely talán 1986 végétől a Medicor Orvosi Műszergyártó Vállalat átalakulásától számítható – politikailag a pártállami rendszer politikai és gazdasági válsága, jogilag a kisvállalkozások szabályozása, az önkormányzó vállalatok létrehozása, néhány – korábban formális okokból hatályban hagyott – törvény, legfőképpen az 1875. évi kereskedelmi törvény [1875. évi XXXVII. tv., és az 1930. évi V. tv. (Kft.)] tette lehetővé; például technikai okokból a Kőbányai Gyógyszerárugyár (Richter Gedeon Rt.) vagy az Egyesült Izzó (Tungsram Rt.) mindig részvénytársaságként működött. Az 1987. évi 28. tvr. szerint egy jogi személy részvétele esetén már magánszemélyek és magántársaságok is részt vehettek rt.-k, kft.-k alapításában, állami jelenlét mellett. A folyamatot az 1988. évi társasági törvény és a külföldi befektetéseket szabályozó törvény, illetve az 1989. évi átalakulási törvény terebélyesítette ki, ezek a törvények adtak igazán lehetőséget nagy állami vagyonok – gyakran erkölcstelen – magánkézbe juttatására.

A spontán privatizáció eleinte nem elsősorban az állami vagyon magánkézbe juttatása érdekében indult meg, hanem a magasabb jövedelmek elérése, a vállalatok nehéz helyzetének javítása, fizetésképtelenségük elkerülése, piacaik bővítése, tőkeigényeik biztosítása, szervezetük korszerűsítése érdekében. Új vállalkozások indítása esetében adómentességet, minimális külföldi tőke bevonása esetében többéves adókedvezményt lehetett elérni (három éven át: 55, 35, végül 25% adókedvezmény). Az adósságoktól való megszabadulás legjobb útjának az kínálkozott, ha a hitelezésben járatlan bankok a vállalat adóssága fejében tulajdonrészt kaptak az adott cégből (hitelkonverzió).

A gazdaság meghatározó fontosságú szereplője, a magyar bankrendszer, ugyanis ekkoriban sajátos feltételek mellett a megújulás időszakát élte. A {II-676.} piacgazdaságban elfogadott többszintű bankrendszert, ami a monetáris politikáért felelős központi jegybankból, különböző kereskedelmi bankok és más pénzintézetek sokaságából áll, Magyarországon negyvenévi szünet után, 1987-ben állították vissza. A bankok a pártállami időkben jobbára meghatározott feladatkörű hivatalok voltak, amelyek minimális mérlegelési lehetőség mellett utasításokat hajtottak végre. Lakossági szolgáltatásaik alig voltak, az állami és szövetkezeti szektor hitelezésének kultúrája, a hitelkérelmek elbírálásának módja, a banktechnika igen távol állt a piacgazdasági alapokon álló országok gyakorlatától. Tapasztalt bankár az országban az elmondottak következtében alig volt, alig lehetett. A Magyar Nemzeti Bank felelt a pénzpolitikáért és a vállalati körben betöltötte az ország kereskedelmi banki funkcióinak túlnyomó részét. A kétszintű bankrendszer 1987-ben úgy alakult ki, hogy egyes részek leváltak a Nemzeti Bankról és önálló kereskedelmi bankként kezdtek tevékenykedni (Magyar Hitel Bank, Országos Kereskedelmi és Hitelbank, Budapest Bank). Ezek az új bankok magukkal vitték korábbi ügyfeleiket, számláikat a Nemzeti Bankból, tehát kaptak egy portfoliót, amit nem ismertek. Ezek a portfoliók igen sok, rossz állapotban, csődhelyzetben lévő nagyvállalatot, behajthatatlan követeléseket tartalmaztak, ezért szokták mondani, hogy a magyar kereskedelmi bankokat nem tőkével, hanem adóssággal alapították, ami gazdasági abszurdum. Ezek a gyenge, már induláskor alultőkésített bankok végig likviditási gondokkal küzdöttek, a további válságos évek és a vitatható bankszakértelem eredményeképpen teljesen felélték tőkéjüket, a minősített hiteleik (behajthatatlan követeléseik) után nem tudtak céltartalékot képezni, vagyis a később hozott pénzintézeti törvény (1991), illetve a bankokkal szembeni nemzetközi elvárások szerint szigorúan véve fel kellett volna számolni őket. A bankokat ezért 1992-ben és 1993-ban mintegy 300 milliárd forintnak megfelelő állampapírral konszolidálni, azaz újra tőkésíteni kellett, ezzel a költségvetésre hatalmas kamatterhet, illetve az ország minden polgárára hosszan elhúzódó pénzügyi terhet róva. A bankkonszolidáció 1994–1995-ben burkoltan folytatódott (Budapest Bank, Agrobank, Mezőbank, Hitelbank, Konzumbank és mások), ma sem tekinthető befejezettnek.

A kereskedelmi bankok alapítása előtt a magyar vállalatok bankszámláit zömmel a Magyar Nemzeti Bank vezette, egy vállalatnak minden pénzügyi tranzakciója itt koncentrálódott. Az 1980-as években vált széles körű gyakorlattá a „sorban állás”, vagyis az, hogy a vállalatok nem fizették ki egymásnak számláikat, így a fizetési teljesítésekért sorban állás alakult ki. Ennek alapvető oka az volt, hogy a vállalatokat is alultőkésítetten alapították, általában eleve nem volt elegendő forgótőkéjük tevékenységük finanszírozásához. Banki (állami) hitelekre voltak szorulva, s így önállóságuk ellenére kézben lehetett tartani őket. Amikor az infláció elkezdett gyorsulni, a zömmel gyenge vállalatok végleg likviditási zavarba kerültek, nem tudták fizetni az emelkedő hitelkamatokat és a szállítókat. Később rájöttek arra, hogy ez számukra kedvező megoldás, mivel sokáig nem volt pénzügyi következménye a szállítói tartozásoknak – részben a szabályozás hiányából, részben az esetleges kiszolgáltatottságból eredően –, így a kényszerűen vállalt céghitel a legolcsóbb hitelnek, forrásnak bizonyult. Ésszerű lett volna, ha a Nemzeti Bank a kereskedelmi bankok létrehozása előtt saját berkein belül az egymásnak körbetartozó vállalatok követeléseit és tartozásait átutalások nélkül elszámolja (klíring) – természetesen megfelelően kialakított jogi feltételek biztosítása mellett. {II-677.} Erre azonban nem történt kísérlet, s a körbetartozások kérdése az időközben létrejött több mint 40 pénzintézet és vállalkozásonként több számla esetében – a vállalkozások természetesen bárhol vezethettek számlát – már csak igen bonyolultan rendezhető, ami mindmáig nehezíti a piaci szereplők, a gazdaság egészének helyzetét. Sok vállalat, társaság került csődbe, olykor felszámolásra a körbetartozások, vagyis a behajthatatlan vevőtartozások miatt.

A tőkehiány, a kellő szakértelem hiánya következtében a vállalkozások, a gazdaság finanszírozása mindmáig nem kellő színvonalon megoldott kérdés Magyarországon. Ez egyébként a gazdaság széles körű privatizálásának időszakában különösen nehéz feladat, mivel a régi vállalkozásoknak általában nincs jövője, az újaknak pedig nincs múltja, ami a bankárt a hitelkérelmek elbírálásánál segíthetné. A problémát jól érzékelteti, hogy amíg 1988-ban Magyarországon mintegy 2900 vállalat, rt., kft, és 180 ezer kisiparos, kiskereskedő működött, 1995-re a jogi személyiséggel rendelkező társaságok száma 110 ezer, az egyéni vállalkozók száma 850 ezer körülire emelkedett. Sajnos mint minden szűkösen rendelkezésre álló erőforrást, a hitelek odaítélését is az évek során mindjobban körbefonta a korrupció; az országban úgy hírlett, hogy az átlagos vállalkozó hitelt csak pénzért tud szerezni a bankoktól.

A nagy állami vállalatok gyáraikat, gyáregységeiket társasági formába szervezték át, a központot 20–40 fős vagyonkezelő holdinggá, később részvénytársasággá alakítva. A kialakított kisebb társaságok életképesebbek voltak, megszabadították őket adósságaiktól, egyéni és csoportérdekeltségük erősebb volt. A vezetők, amíg azt a jogszabályok megengedték, a holdingnál és a társaságok valamelyikénél egyaránt felvették fizetésüket. Lehetőségük volt arra – és ez az 1988-as társasági törvénnyel igen tággá vált –, hogy résztulajdonosok legyenek. A kötelezettségeket rossz tőkeellátottságú társaságaikra vagy a kiürített központra terhelték, amely sokszor csődöt jelentett be, vagy ebben az állapotban került 1990-ben az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) tulajdonába. Ez a spontán szanálási módszer szakértői becslések szerint 50–60 milliárd forintot tett ki, amit valamilyen formában a magyar állam viselt.

1987 nyarán megkezdődött a gazdasági társaságokról szóló törvény (gt.) – az általános szóhasználatban társasági törvény – kidolgozása, mert nyilvánvalóvá vált, hogy az ország adósságállománya kritikus szintet ért el, és a nyugati tőke megmozdulása nélkül államcsőd fenyeget. (Nyugat alatt természetesen politikai és nem földrajzi fogalom értendő; ide tartoznak a fejlett ipari országok, köztük Japán és az ázsiai „kis tigrisek” csoportja is.) A pártállam érdekes módon csak az 1970-es évek végén kezdett fogadóképességet mutatni a külföldi működőtőke iránt, addig csak külföldi bankhiteleket tartott elfogadhatónak, amelyeket többnyire értelmetlen gigantomániás beruházásokra és a lakosság szerény életszínvonalának fenntartására fordított. A külföldiek beruházásait, a működőtőke megjelenését az ország külföldi kizsákmányolásának tekintették. Nem gondoltak arra, hogy a bankhiteleket és azok kamatait ugyancsak a magyar állampolgárok termelik ki, csak ebben az esetben a külföldi tőkének – mivel a hiteleket az állam garanciái mellett vették fel – nincs kockázata, míg ha maga eszközöl beruházásokat, akkor az üzleti kockázat is az övé. Most már erőteljesen bátorítani kívánták a külföldi működőtőke megjelenését az országban; 1948–1988 között külföldiek Magyarországon összesen csak mintegy 200 millió dollárt fektettek be. A külföldi tőkebefektetések élénkítéséhez polgári {II-678.} értelemben értelmezhető jogra, korszerű társasági formákra volt szükség, amit a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank – Magyarország 1982-es felvétele után – szintén szorgalmazott. A pragmatikus magyar állampárt számára a Szovjetunióban meginduló gorbacsovi reformok következtében megszűnt az ideológiai fenyegetettség a magángazdaság legalizálásában, de valamiféle piacgazdasági modell helyett mindig reformkommunizmust akart megvalósítani. Nem támogatta az igazán nagy magánvállalkozások kialakítását; például a tiszta magántulajdon esetén a magánvállalkozás maximális alkalmazotti létszámát 500 főben állapították meg. Ugyanakkor egy magánszemély korlátlan számú társaságot alapíthatott.

A gt. eredetileg vegyes gazdaság létrehozását célozta meg, ahol a szocialista szektor mellett egyre növekvő szerepet kapnak a hazai és a külföldi befektetők. Nem a vállalatokat és a szövetkezeteket akarták feltétlenül társasággá alakítani, a gazdasági társaságokat csak új, kiegészítő vállalkozási formaként akarták létrehozni, mégpedig kereszttulajdonlással, vállalatok, bankok, külföldi és belföldi magánszemélyek és szövetkezetek közös vállalkozásaként. A gt. hat gazdasági társasági formát tett lehetővé, megszüntetve ezek állami engedélyezési kényszerét, bejegyzésüket, s a működő társaságok feletti törvényességi felügyeletet a cégbíróságra bízta. A külföldi befektetések állami ellenőrzését is megszüntették, vegyes vállalatok esetében a törvény csak néhány, egyre szűkülő speciális esetben – például bank alapításakor – írta elő az állami engedélyeztetést. Az átalakulási törvény a fennálló tulajdonosi állapotokból indult ki, így az önkormányzó vállalatok esetében a társaságalapításról, az apportról, az átalakulásról, az egyébként az állam tulajdonosi jogait is gyakorló vt. dönthetett. Az átalakulás önkéntes volt, alapját az átalakulási terv és a vagyonmérleg képezte.

Ezek az 1988-ban, illetve 1989-ben elfogadott törvények (a külföldi befektetéseket védő 1988. évi XXIV. tv., az 1988. évi VI., ún. társasági tv., az 1989. évi XIII., ún. átalakulási tv.) valóban megteremtették a polgári átalakulás egyik legfontosabb feltételét, hiszen legitimálták a magánvállalkozásokat és nem korlátozták a külföldi befektetéseket. Ugyanakkor az állami vagyon védelméről nem intézkedtek, velük párhuzamosan vagyonvédelmi és privatizációs törvény nem született. Így lehetővé tették az állami vagyon jórészt ellenérték kifizetése nélküli magánkézbe kerülését. A törvények végrehajtásához nélkülözhetetlen infrastrukturális feltételek hiányában csak nagy csúszásokkal tudták a tömegesen jelentkező ügyeket lezárni, nem voltak megfelelő számban tapasztalt auditorok, társasági jogászok, hiányzott a vagyonértékeléshez is nélkülözhetetlen modern számviteli törvény stb., általában sok hiba, visszaélés, törvényszegés, gyanús eset fordult elő.

A spontán privatizációnak ezt a szakaszát az apport-privatizáció jellemzi. Az apport-privatizációban részt vevő állami vállalatok nem alakultak át társasággá, hanem vagyonuk egy részét, üzemeiket, vagyontárgyaikat, pénzügyi forrásaikat gazdasági társaságokba – részvénytársaságokba, korlátolt felelősségű társaságokba (hazai vagy vegyes vállalatokba) – vitték, s ezek a vagyonok a társaságok tulajdonába mentek át. A természetbeni vagyontárgyak helyébe az állami vállalatnál kft.-üzletrészek, részvények, a társaságok által kibocsátott kötvények kerültek.

Nyilvánvaló, hogy ha egy tényleges tulajdonos bonyolít le hasonló tranzakciókat, azzal többnyire gyarapodik; a magyar állam azonban – amelynek tulajdonával ezt a tulajdonosi jogokat gyakorló menedzsmentek hajtották végre –, igen sokat veszített. A vezetők, valamint az {II-679.} általuk kiválasztott hazai és külföldi befektetők köre viszont aránytalanul gyarapodott. Az új társaságokat a vállalat, a vállalat vezetése, más magánszemélyek és társaságaik többnyire külföldi magánszemélyekkel és társaságokkal együtt alapították. A bevitt vállalati vagyont leértékelték, míg a magánrészesedéseket, például a szellemi apportot és hasonlókat alaposan felértékelték, majd különböző alaptőke-emelési és -leszállítási manipulációkkal egyre nagyobb részesedésre tettek szert az állami-magán vegyes társaságban. Külön érdemes megemlíteni a vállalati megkettőzéseknek a módszerét, amit elsősorban vendéglátó-ipari és kiskereskedelmi vállalatoknál alkalmaztak. Ez a módszer a következő módon juttatta – lényegileg ellenérték nélkül – néhány vezető kezébe a vagyont: a vállalat hazai és külföldi magánbefektetőkkel egy kis alaptőkéjű gazdasági társaságot hoz létre, ez bérbe veszi az állami vállalat ingatlanait, majd kötvényeket bocsát ki, amit az állami vállalat megvesz, így a pénze is átkerül a társasághoz. A munkavállalók is átkerülnek az új társasághoz, őket az új, illetve a vegyes vállalatokra vonatkozó adópreferenciák következtében jobban tudják fizetni, tehát nem emelnek kifogást a vállalat magánkézbe csúszása ellen. Az áthelyezés később szintén előnyt jelent az új magántulajdonosok számára, mert az idővel bekövetkező elbocsátásoknál a rövid szolgálati idő miatt szerény végkielégítést kell a vállalat régi munkatársainak fizetniük. Az eszközök alaptőke-emelésekkel jutnak a társasághoz, ami idővel számos újabb társaság létrehozásával követhetetlenné teszi a vagyoni helyzetet. Végül az állami vállalatnál a széfben mit sem érő papírhalmaz marad a vagyonból és sok korábbi pénzügyi teher (hitelek, szállítói tartozások stb.), tehát fel lehet számolni. A folyamatot többnyire jogszerűen bonyolították le, az ilyesmit nevezték akkoriban pénzügyi know-how-nak. Különösen felgyorsultak az ilyen tranzakciók, amikor a kormány hozzálátott az üzletek decentralizált értékesítését célzó, később előprivatizációs programnak nevezett akciója előkészítéséhez. Ezekben az esetekben lízingtechnika alkalmazásával mentették át az állami vagyont magánkezekbe.

A vállalatok forgóeszközeit (pénzeszközeit) a létrehozott társaságok kötvényeiknek az anyavállalat által történő felvásárlásával, szolgáltatásaik felülszámlázásával (például a sok tízmilliós marketingszerződésekkel), az anyavállalat által nyújtott szolgáltatások értéken aluli megfizetésével, a vállalat piacainak, üzletfeleinek, szerződéseinek az átjátszásával és más, az akkori törvényekbe nem ütköző, de erkölcsileg elítélendő módszerekkel szerezték meg. A társaságok újabb társaságokat alapítottak, az eredetiek esetleg szándékosan csődbe, felszámolásba mentek, a vagyon útja követhetetlenné vált, az állami vagyon előbb-utóbb eltűnt. A kötvények elértéktelenedtek, vagy az anyavállalat ezekkel más külső társaságnak fizetett, alapítványoknak adta át stb., így a vállalattömörülés fokozatosan megszűnt. Sokszor jelentős, többségi részesedést (majoritást) kikötő külföldi szakmai befektető vett részt ezekben a spontán privatizációs ügyletekben; ilyenkor a számára kedvező üzlet érdekében garanciát kellett vállalnia a volt vezetés egyes tagjainak foglalkoztatására. Az eredeti vállalat ezeknek a tranzakcióknak következtében kiürült, tényleges funkciója, vagyona többnyire nem maradt, de ráhagyták a terheket, s a veszteséget az államnak kellett lenyelnie. Ezeket a vállalatokat szívesen nevezték holdingoknak, de valójában – elszámolásukat és jogállásukat tekintve – hagyományos állami vállalatok voltak, hiszen a tulajdonos állam sosem kötött velük vagyona kezelésére szerződést. Ezeknek a kiürült holdingoknak {II-680.} a privatizálása, felszámolása, végelszámolása később sok gondot okozott az Állami Vagyonügynökségnek. A közvélemény és főként az akkori, az 1990-es választási statisztika szerint a választópolgárok 90%-ának bizalmát bíró ellenzék, ezt a folyamatot nevezte „átmentésnek”, vagyis úgy vélte, hogy a törvényi megalapozás elsősorban azt a célt szolgálta, hogy a pártállami vezetők politikai hatalmukat idejében gazdasági hatalomra tudják váltani.

A spontán privatizációban erősen érintett állami vállalatok száma 250 volt, de kisebb-nagyobb mértékű megjelenésével, ilyen társaságok létrehozásával majdnem minden hazai vállalat esetében találkozunk. A spontán privatizációban becslések szerint – azért kell becsülnünk a vagyont, mert erről pontos adatok nem álltak rendelkezésre és a vagyonértékelés többnyire önkényes volt – 130 milliárd forintra tehető vagyon cserélt gazdát (akkori árfolyamon).

A spontán privatizációt általában erkölcstelennek tartják, a nagy port felkavart akkori ügyek – ÁPISZ, Gerbaud-ház, a Népszabadság, a vidéki napilapok és más sajtótermékek, a Belvárosi Vendéglátóipari Vállalat és mások privatizálása – megalapozták a privatizációellenes hangulatot az országban. A fő baj nem az volt, hogy – többnyire a törvények keretei között – olcsón lehetett vagyonhoz jutni, hiszen Magyarországon is voltak az állami vagyon ingyenes szétosztásának hívei és más országokban végre is hajtottak ilyeneket; például Csehszlovákiában az utalványos privatizációnak nevezett ingyenes szétosztási technikával az állam vállalkozói vagyonának 46%-a került magánkézbe. Az is ismert volt, hogy az eredetileg 2000–3000 milliárd forintra becsült privatizálandó állami vagyonnal szemben csak 100–150 milliárd forintnyi befektetésre mozgósítható tőke volt az országban, és ez sem feltétlenül csak a privatizáció keretein belül kívánt helyet keresni magának. Ebből (is) következik, hogy az állami vagyon 60–70%-a csak igen leértékelten vagy nagyon támogatott hitelekkel kerülhetett belátható időn belül hazai magánkézbe. Az igazi problémát az okozta, hogy ez az ingyenes vagy olcsó privatizáció nem a kormány elfogadott szándékát tükrözte, és mivel a pártállamnak nem volt privatizációs politikája, meg sem kísérelhette ennek a privatizációnak a társadalmi elfogadtatását, nem adott lehetőségeket a különböző potenciális és meglévő érdekcsoportoknak (például kis-, közepes, és nagybefektetőknek, munkavállalói csoportoknak, általában hazai befektetőknek) a privatizációban való részvételre. A kormány nem dolgozott ki kedvezményes hitelezési eljárásokat a tőkeszegény hazai befektetői csoportok vagyonhoz jutásának támogatására, nem volt pályáztatás vagy más hasonló versenyeztetési módszer, amivel az állami vagyonból valamiféle esélyegyenlőséggel lehetett volna részt szerezni, a nyilvánosság teljesen ki volt zárva, a folyamat nem volt áttekinthető. A privatizációban való résztvételhez „bennfentesség” kellett; a vállalati vezetőknek és a hozzájuk kapcsolódó körnek volt módja – helyzetéből eredően – részt venni. Még azokban a kivételes esetekben is, ahol a privatizációt az állam menedzselte – a Németh-kormány egy 50 vállalatból álló „csomagot” ajánlott 1989-ben megvételre, kifejezetten külföldi befektetők részére –, átgondolt pályáztatás nélkül történt az eladás, tehát spontán módon, szabályok nélkül. Ez a folyamat a lakosság számára elfogadhatatlan, megmagyarázhatatlan volt.

A szocialista kormányoknak tehát nem volt privatizációs politikája, de már megengedték a magángazdaság terjedését és szívesen vették, ösztönözték a külföldi befektetések magyarországi megjelenését, akár zöldmezős beruházások {II-681.} (például a Suzuki Autógyár), akár állami vagyon külföldi kivásárlása, akár kisebb-nagyobb vegyes vállalatok létrehozása formájában. A privatizáció céljaként – hirtelenül és meglepő módon – azt határozták meg, hogy a bevételekből a belső államadósságot kell csökkenteni. Ez nem túl komplex nemzetgazdasági célkitűzés volt, hiszen a pártállam mindaddig a belső államadósságot technikai kérdésként kezelte. Később a célok modernizációs elvekkel egészültek ki, nevezetesen, hogy sem a vezetők, sem az alkalmazottak nem lennének jó tulajdonosok, a szükséges pótlólagos tőkét sem tudnák biztosítani, tehát az állami vagyon külföldi eladását kell előtérbe helyezni.

Az új kormányzati célkitűzéseknek nem felelt meg az 1989 elején „elvadult” spontán privatizáció. Az Országos Tervhivatal, a Magyar Nemzeti Bank, a Pénzügyminisztérium vezetésével együtt az év közepén erős támadások érték a parlament elé terjesztett átalakulási törvényt, amely kivásárláskor a bevételek 80%-át a vállalatnál hagyta, és csak 20% illette meg belőle a költségvetést. Széles körű bírálat indult ezután a sajtón keresztül is az egész spontán privatizáció ellen. Érdekes, hogy mindez az átalakulási törvény kapcsán robbant ki, hiszen – mint korábban mondottuk – az állami vagyon magánkézbe csúsztatását – az „apport-privatizációt” –, az 1988. évi VI., a gazdasági társaságokról szóló tv. tette lehetővé, a nagy vagyonátjátszások több mint 90%-a ennek segítségével bonyolódott le. A kormány azonban nemcsak morális okokból foglalkozott a kérdéssel, hanem azért is, mert a privatizációból várt költségvetési bevételek elmaradtak. Ugyancsak aggodalommal figyelte az állami vagyon gyorsuló eltűnését a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank, amelyek a költségvetési pozíciók figyelembevétele mellett az állami vállalkozói vagyont a 21 milliárd dollár körüli nemzetközi hitelállomány egyik fontos fedezetének tartották.

Az országban nőtt a spontán privatizáció megfékezését követelők, az állami ellenőrzést szorgalmazók tábora. Ide tartoztak a szerveződő és a kormány által egyre inkább elismert ellenzéki erők, szinte valamennyi polgári párt. A Magyar Demokrata Fórum (MDF) az állami tulajdonosi jogok megerősítéséért, az államilag vezérelt privatizációért szállt síkra, a Független Kisgazdapárt (FGKP) és a később megalakult Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) szintén ezt tartotta követendő útnak. Az 1990-es választások utáni legnagyobb ellenzéki párt, a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ), az őt támogató reformközgazdászokkal és gazdasági újságírókkal együtt – liberális programjuk ellenére – a legélesebben lépett fel az állami vagyon széthordása ellen.

A privatizációban addig privilegizált kör, elsősorban az állami vállalatok vezetői, a volt állampárt ebben érdekelt tagjai, az állami vezetés potenciálisan érintett része és holdudvaruk keményen harcoltak a privatizáció állami vezérlése ellen, és múltjukat feledve divatos módon támadták az új koncepciót, mondván, hogy ez államosítási törekvés a liberális privatizálással szemben. Ezek a támadások a választások után felerősödtek, csatlakozott hozzájuk az SZDSZ és a kérdésben végig igen liberális felfogást valló Fiatal Demokraták Szövetsége (FIDESZ).

1989 őszén megkezdődött a munka az állami vezérlésű privatizáció és az állami vagyon védelmének törvényi megalapozására, az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ) létrehozására. Az Országgyűlés az ezekkel kapcsolatos törvényeket (1990. évi VII. és VIII. tv.) 1990 januárjában fogadta el. 1990. március 1-jén megalakult az ÁVÜ. Ezzel a spontán privatizáció szélsőséges szakasza – melynek során 1990 májusáig alig maradt {II-682.} olyan vállalat, amelyik eszközeinek egy részével ne alapított volna külföldi vagy hazai befektetővel társaságot – lezárult, de utóvédharcainak nyomaival az 1992. évi privatizációs törvények életbelépéséig még elég sűrűn lehetett találkozni.

A spontán privatizáció időszakában sok, erkölcsileg és talán jogilag is kifogásolható eset fordult elő, ezért joggal el lehet ítélni. A folyamat összességében azonban történelmi távlatban sok pozitívumot hordozott, mert pártállami keretek között most már igazán megkezdődött a magángazdaság kialakulása, a gazdaságtalan és perspektívátlan állami tulajdon lebontása, az igazi piacgazdaságra történő visszavonhatatlan átállás. Három év alatt 300 millió dollár működőtőke áramlott az országba, szemben az 1972–1987 közötti összesen 200 millió dolláros külföldi befektetéssel. A korábbi politikai és társadalmi pozícióit hátrahagyó elit számára ez a többhullámú vállalkozói térnyerés menekülési utat nyitott, és egyes vélemények szerint ezért nem fordult meg a fejében az erőszakos fellépés a rendszerváltozás ellen.