A gazdaság államtalanításának előzményei 1987-ig

A magángazdaság első látványosabb – burkolt – megjelenése az 1960-as évek elejére tehető, amikor Magyarországon másodszor vett lendületet „a mezőgazdaság szocialista átszervezése”, vagyis az ország parasztságának erőszakos bekényszerítése a kolhoz típusú termelőszövetkezetekbe. A magyar parasztság számára a kikényszerített termelőszövetkezeti tagságot úgy kísérelték meg elfogadhatóbbá tenni, hogy megengedték ún. háztáji gazdaságuk megtartását, ennek önálló művelését. A tenyérnyi, egy hold körüli háztáji gazdaságokban igen intenzív növénytermesztés és állattenyésztés folyt. A háztáji gazdaságok, a közel 3 millió termelő szabályos és kevésbé szabályos módon komoly támogatást kapott a termelőszövetkezetektől gépi munkában, takarmányban, vetőmagban stb., s termelésük – különösen az állattenyésztésben – az ország mezőgazdasági termelésének nem elhanyagolható részét tette ki.

Az 1960-as évek közepén több európai szocialista országban nyilvánvalóvá vált, hogy a centralizált, tervutasításos gazdaságirányítási modell nem hatékony, nem ösztönöz nagyobb teljesítményre, valójában nem működőképes. Ez a gazdaságirányítási modell lényegileg a hadigazdálkodás modellje, amikor is a szűkös termelési lehetőségek miatt a megengedett minimális igényeket szétosztással elégítik ki. Ez járható út lehet egy igen szegény ország esetében, kényszerválasztás lehet nagy háborúk idején, de normális körülmények között egy országban gazdálkodni kell és nem szétosztani. A fogyasztó igényei matematikai pontossággal nem tervezhetők, a részletes, termékekre lebontott rossz tervek eladhatatlan készletekre, hiányra, elhibázott beruházásokra, elégedetlenségre vezetnek. A fogyasztó, a lakosság bizonyos életszínvonal felett már határozottan választani akar a megszerezhető javak közül. A tervgazdálkodásban törvényszerűen megjelenő hiány ugyanakkor a korrupció jelentős mértékű kiszélesedéséhez vezetett. Egy keresett élelmiszer, egy megfelelő cipő megszerzéséért már csúszópénzt kellett fizetni, a jelentősebb áruk és szolgáltatások – telefon, gépkocsi, építőanyagok, lakás stb. – majdnem kizárólag személyes kapcsolatok és anyagi korrumpálás útján voltak megszerezhetők.

Az 1960-as évek elejének gazdasági fellendülése a korábbi gazdaságirányítási {II-673.} modell problémáit még nyilvánvalóbbá tette, s ekkor több európai szocialista országban gazdasági reformok kidolgozását kezdték meg. Az elméleti és gyakorlati munkák célja a „szocialista piacgazdaság” megteremtése volt, valamiféle harmadik út a szocialista ideológia talaján, ami ugyanakkor elutasítja a polgári társadalmat. Magyarországon ezek a törekvések leginkább Nyers Rezső nevével kapcsolhatók össze. 1968-ban többéves előkészítés után bevezették az új reformkommunista gazdaságirányítási rendszert, az „új gazdasági mechanizmust”. Ez a naturális tervelőírások leépítését, helyettük egyre összevontabb mutatók előírását jelentette a vállalatok számára, elismerte az áru- és a munkaerőpiacot (jelentős bérkorlátozások mellett). A rendszer ugyanakkor nem ismerte el a tőkepiacot – itt továbbra is a régi elosztásos rendszer működött –, márpedig e nélkül piacgazdaságról nem lehet beszélni. A reform a tulajdonviszonyokon nem kívánt változtatni, de lehetővé tette a termelőszövetkezeti melléküzemágak, kialakulását, amelyekben már ipari termelő és szolgáltató tevékenységeket is végeztek. A sokkal kevésbé kötött termelőszövetkezeti gazdálkodás, a vidék növekvő munkaerő-fölöslege elnézőbbé tette a hatóságokat a melléküzemágak gazdálkodási kötöttségeivel szemben, így a hagyományos szocialista szektoron belül rejtett fél-magánvállalkozások alakultak ki. Ugyanakkor a vállalatok a szövetkezetekkel közös vállalkozásokat hozhattak létre, ami rugalmasabb gazdálkodó szervezetek kialakulását jelentette az addig csak vállalatban, illetve termelőszövetkezetben gondolkodó szocialista gazdasági rendszerben.

Az 1960-as évek végén a rendszer a kisiparosokkal és a kiskereskedőkkel toleráns lett. Működési feltételeik, alkalmazottaik száma, hitelfelvételi lehetőségeik stb. igen korlátozottak voltak, de a pártállam most már elismerte szükségességüket. A rájuk vonatkozó szabályozás, a működési engedélyek kiadása azonban nehézkes volt, s ez a korlátozott lehetőségek miatt a hatósági korrupció akkoriban sűrűn emlegetett területe lett. Ide tartozott a nehezen üzemeltethető vendéglátóipari egységeknek egyre szélesebb körben terjedő, üzemeltetési célú bérbeadása (ún. gebin) magánszemélyek részére. A kisvállalkozói réteg szélesedett, gyarapodott. Annak érzékeltetésére, hogy milyenek voltak az akkori vállalkozói dimenziók, megemlíthető, hogy az igazi „szerencse fiát” a működési engedélyt kapott lángossütő szimbolizálta.

A magángazdaság kialakulása felé tett szerény, de a korábbiakhoz képest legjelentősebb lépés a kisvállalkozások beindítása volt. Az 1970-es évek végétől kiegészítő-kisegítő tevékenységet igen változatos formákban, kifejezetten magánjellegű, különböző állampolgári társulások – polgári jogi társaságok, kisszövetkezetek, szerződéses üzemeltetések – végezték. A kisvállalkozások jelentőségét a kormány elismerte, s az 1973-ban bekövetkezett baloldali ellencsapás után újra erőre kapott reformtörekvések következtében 1982-ben jogszabály született, ami kilenc kisvállalkozói formát vezetett be, illetve szabályozott. Ezek a kivállalkozások már behálózták a nagyipart, a szolgáltató szektort, a mezőgazdaságot, az ország egész területét. A kisvállalkozások egyre inkább komoly profitot termelő vállalkozásokká váltak, érzékelhető versenyt támasztva a hazai piacon a monopolhelyzetű állami vállalatoknak. Sokan fordultak a magángazdaság felé, s mivel a kisvállalkozások az állami vállalatoknál lényegesen jobban tudtak fizetni – szabadabban gazdálkodtak –, megindult a jobb képességű és vállalkozó kedvű szakértői állomány elszivárgása a kisvállalkozásokba.

Az állampárt azonban még mindig a szocialista piacgazdaság kialakításán {II-674.} munkálkodott, a valódi piacgazdaságra való áttérés távol állt az uralkodó, de már erősen repedező ideológiától. A kisvállalkozások szabályozása még mindig nem volt szektorsemleges, komoly korlátozásokat tartalmazott, adózásuk diszkriminatív volt. Például tisztán magánjellegű társas vállalkozásoknak – a kisszövetkezetektől eltekintve – nem lehetett jogi személyiségük, a gazdasági munkaközösségek tagjainak és alkalmazottainak számát 30 főben maximálták.

Megjelent a gazdasági munkaközösségek egy sajátos alfaja, a vállalati gazdasági munkaközösség (vgmk.). A vgmk.-k nem voltak valóságos társaságok, ezeket a vállalatok saját munkatársaikból hozták létre, eleinte többnyire azért, hogy a szűk és a kisvállalkozásokkal versenyképtelen bérezési korlátaikat a súlyponti szakmai területeken túl tudják lépni. A vgmk.-k a vállalat eszközeivel, a vállalat üzemeiben lényegében túlmunkát vállaltak, amire vagy az anyavállalattal, vagy külső szervezetekkel szerződtek. Áraik kifelé kedvezőek voltak, a belső árak is jórészt tisztán jövedelmet foglaltak magukba, mivel általában nem terhelték őket általános költségek. Az anyagköltségek – sokszor elszámolási lazaságok következtében – a vállalat készleteit terhelték, az infrastrukturális szolgáltatásokat, a továbbképzések költségeit a vállalat fedezte, s a munkaidő is inkább a jobban fizető vgmk.-munkák végzésével ment el a vállalati munkaidő rovására. Ezek a szervezetek előbb-utóbb – például számítástechnikai, szervező, fejlesztő cégeknél, tervezőintézetekben és másutt – az anyavállalat konkurenseivé váltak, a belső szerződések módot adtak a korrupcióra (ide megfelelő ellenszolgáltatások fejében jól fizető, jó munkák kerültek át a vállalat vezető munkatársainak jóvoltából), majd kellően megerősödve gmk.-vá – gazdasági munkaközösséggé – alakultak, s szerződéseiket, az ügyfeleket magukkal víve függetlenítették magukat. Sokak véleménye szerint a vgmk. ugyan többletteljesítményre sarkallt, tagjai védett környezetben tapasztalatot szerezhettek a magánvállalkozások szervezése és irányítása terén, de nagyon sokat ártottak a vállalkozói erkölcsök alakulására egy kritikus, a tömeges vállalkozások megindulása előtti időszakban. A kisvállalkozások másik csoportja igen jól kihasználta a fellazuló állami ellenőrzést, s különösen a csúcstechnika (high-tech) importjában, az embargó alá eső termékek külföldről történő behozatalában, hazai terjesztésében jeleskedett, így a rendszerváltozás időpontjáig hatalmas extraprofitra tett szert.

Az állami vállalatok önállóságát a vállalatokról szóló 1977. évi VI. törvény alapozta meg. A 33/1984. (X. 31.) minisztertanácsi rendelettel az állam decentralizálta tulajdonosi jogait, ezek túlnyomó többsége a vállalatokhoz került. 1985-ben a vállalatok 80%-ánál önkormányzati formát vezettek be, vagyis megszületett az önkormányzó vállalat. Az önkormányzó vállalatot a vállalati tanács (vt.), a közgyűlés, illetve a küldöttgyűlés irányította. A vt. tagjainak 50%-át a munkavállalók maguk választották, másik fele automatikusan delegált vezetőkből állt, illetve ennek harmadát az igazgató nevezte ki. Ugyanakkor az igazgatót a vt. választotta ötéves időtartamra, a vt. határozta meg az igazgató fizetését, jövedelmét, döntött stratégiai kérdésekben, így a vállalatalapítási kérdésekben stb. Ezt az igazgató később a vt. tagjainak, vagy azok egy részének természetesen honorálta. Az ország gazdasági helyzete ebben az időben igen nehéz volt, egyre nyilvánvalóbbá váltak a közelgő politikai válság jelei, ezek hatására a vállalatok vállalati tanácsai, amelyek ugyan tulajdonosként cselekedtek, de tagjaik nem voltak ténylegesen tulajdonosok, inkább a mának éltek, a jövedelmek emelésében és a munkahelyek megtartásában voltak érdekelve, mintsem a fejlesztésekben, beruházásokban. {II-675.} Az alapító szervek – minisztériumok, tanácsok – csak törvényességi felügyeletet gyakorolhattak az önkormányzó vállalatok felett, illetve indokolt esetben az évente két ülésszakban három-három hetet ülésező, formálisan működő Országgyűlés államigazgatási felügyelet alá vonhatta őket. (Ez a törvényességi felügyelet 1989-ben átszállt a cégbíróságokra.) A vállalatok vezetői fokozatosan jöttek rá, hogy a szocialista dogmák oldódásával a törvények rájuk nézve igen előnyösen értelmezhetők, s lassan kibontakozott az ún. spontán privatizáció.