{II-671.} Privatizáció és kárpótlás

FEJEZETEK

A privatizáció vagy – ma még nem teljesen elfogadott magyar szóval – a magánosítás viszonylag új szakkifejezés a közgazdaságtanban, így általánosan elfogadott jelentése, meghatározása nincs. A nemzetközi társadalomtudományi szakirodalom cikkeit és hivatkozásait feldolgozó SSCI (Social Science Citation Index) köteteiben a privatizáció kifejezés 1977-ben bukkant fel először, azóta viszont egyre növekvő gyakorisággal szerepel. A privatizáció tágabb értelmezésben a kormányzat gazdasági szerepének csökkentését – de nem eltűnését – jelenti, tehát bizonyos fokú államtalanítást, szűkebb értelmezésben az állami vállalatok vagyonának magánbefektetők számára történő eladását (átadását) értik alatta. A privatizációt gyűjtőfogalomként értelmezzük, ami országonként más-más tartalommal bír. Alapvető eltérés van a piacgazdasági rendszerben működő országok privatizációja és a volt szocialista országok privatizációja között, hiszen az előbbiekben a piacgazdaság hosszú évszázadai alatt a magángazdaság alapján kialakult jogi és intézményi rendszer folyamatosan működött és fejlődött, a gazdaság túlnyomó része végig magántulajdonban volt, míg a volt szocialista országok egészen más feltételek mellett láttak hozzá a magánosításhoz.

A volt szocialista országokban a demokratikus átalakulás folyamatában létre kellett hozni a magángazdaság mozgásterét jelentő törvényi kereteket és intézményeket, mégpedig forradalmi, s nem evolutív úton. A volt szocialista országokban nem fokozatos fejlődés ment végbe, hanem – történelmi léptékkel mérve – szinte egyik napról a másikra fordultak a piacgazdaság irányába. A szükségszerűen gyors törvényhozás következtében a törvények nem sikerülhettek igazán jól, mivel nem a fokozatosan kialakuló változásokkal párhuzamosan jöttek létre, nem lehettek kiérleltek. Hiányzott a legfontosabb elem, a lakosság kellő felkészültsége és mentális fogadókészsége a piacgazdasági ismeretek terén.

A másik jelentős eltérés a különböző országcsoportok között az, hogy amíg a piacgazdasági alapokon álló országokban az állam a vállalkozói szféra vagyonából általában csak 10–30%-ban részesedik, addig a keleti tömb országaiban ez az arány 90–95%-ra volt tehető. Külön problémát jelentett a volt szocialista országok és polgáraik komoly tőkehiánya, valamint ezen országok jellemzően rossz, elavult gazdasági szerkezete. Már az 1980-as évek közepének pártállami dokumentációiból kiderül: tudták, hogy a termelőkapacitások mintegy 30%-a teljesen elavult, piacát vesztette, felszámolása elkerülhetetlen. Janusz Antoni Levandowski lengyel közgazdász a volt szocialista országok privatizációját a következőképpen jellemezte: a privatizáció „uratlan, ismeretlen értékű javak értékesítése olyanok számára, akiknek nincs pénzük és nem is akarnak venni”. Ezekre az ellentmondásokra kellett megoldást találni Magyarországon is az 1980-as évek végén, majd az 1990-es években.

Magyarország a II. világháborút követően az ún. szocialista rendszer gazdaságirányítása központi tervutasításos rendszerében működött, amelynek alapját az erőszakolt, teljes körű államosítással és kolhoz típusú szövetkezetekkel kialakított társadalmi tulajdon alkotta. Létrejött az állam közhatalmi és tulajdonosi minőségének egysége. A szerény számú és lehetőségű kisiparos, kiskereskedő – a magánszektor (Kellér Dezső divatos szóalkotását használva a „maszek”) – jelentéktelen {II-672.} szerepet játszott a gazdaságban. A rendszer ezt a – lakosságnak nélkülözhetetlen szolgáltatást nyújtó – réteget is ellenségesen kezelte, mivel az akkori ideológia szerint „kicsiben termelte újra a kapitalizmust”. Az ideológia ugyanis a termelőeszközök magántulajdonát, a profitszerzést tiltotta, csak az ún. személyi tulajdont ismerte el. A totális politikai és a háborús készülődést előtérbe állító, az előbbinek megfelelően központilag irányított gazdasági rendszer válságos helyzetet teremtett az országban, ami az 1956-os magyar forradalomhoz vezetett. A forradalmat ugyan keményen leverték, de a diktatúra bizonyos fokig levonta ennek tanulságait, s hatalmának konszolidálása után a magyar pártállami rendszert a szomszédos szocialista országokban tapasztalhatónál jóval nagyobb, bár visszalépésekkel tarkított pragmatizmus jellemezte.

Az 1950-es évek végétől az 1990-ben bekövetkezett rendszerváltásig mind erőteljesebben érzékelhető, hogy a magángazdaság részleges visszaállítására való törekvés egyre jobban feszegette és tágította az 1948–1949-ben kialakított totális pártállam és a centralizált, állami tulajdonláson alapuló tervgazdaság ideológiailag mereven megszabott kereteit.