A hatalmi dualizmus időszaka

TARTALOM

A rendszerré szervezett irracionalitás évei

A kommunista uralmi rendszer intézményesítése

„Itt csak az fog történni, az helyes a magyar nép számára, amit a kommunista párt akar.” Farkas Mihály, az MKP főtitkárhelyettese 1947 októberében a választás utáni helyzetet summázta a fentebbi szavakkal. Igaz, Dinnyés Lajos személyében továbbra is egy kisgazda ült a miniszterelnöki székben, de róla és az FKgP maradékáról, Farkas már csak mint kezes bárányról emlékezett meg. A parasztpárt érdemének tudta be, hogy az addig is nekik parírozott, az SZDP pedig – mint mondta – már csupán „egy átmeneti párt, mely a közeljövőben egyesül a Kommunista Párttal”. A magabiztos megnyilatkozást egy nemzetközi esemény is nyomatékosította. 1947. szeptember–október fordulóján a lengyelországi Sklarszka Porebán megalakult a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája (KOMINFORM). Ennek A. A. Zsdanov szovjet pártvezető referátumán nyugvó alapító nyilatkozata arra szólította fel a szervezetbe tömörült kommunista pártokat, hogy országaikban vegyék át a hatalmat. A háborút megnyerő szuperhatalmak közötti viszony ekkorra már hidegháborúba merevedett. Sztálin idejét múltnak ítélte addig követett taktikai önmérsékletét, illetve azt, hogy legalább formálisan úgy tegyen, mintha respektálná a háború végi nemzetközi megállapodásokat.

A KOMINFORM megalakulása – a Marshall-terv nem sokkal korábbi visszautasításával együtt – az atlanti hatalmak számára egyértelműen jelezte: a háborús győzelem révén közvetlen akciórádiuszába került térségeket Moszkva immár politikailag és gazdaságilag egyaránt intézményesített formában kívánja saját zárt életterévé szervezni. Az azonban még a térség államaiban egyeduralmat kiépítő kommunista pártok vezetői számára sem volt azonnal világos, hogy a Kremlnek ez a célkitűzése nem csupán a „Nyugattól”, hanem egymástól való izolációjukat is magában foglalja. A világháború végén egymás után fogalmazódtak meg olyan külpolitikai törekvések, melyek a térség államait valamifajta integrációs formában (vámunió, föderáció) kívánták megszervezni. Ezen elképzelések zászlóvivője kezdetben Jugoszlávia volt, míg a vele szomszédos államok – noha hasonló megnyilatkozások magyar–román relációban is sűrűn nyilvánosságot kaptak – inkább csak a szuverenitásukat de jure visszaállító békeszerződések aláírása után nyilvánították ki ez iránti szimpátiájukat. Az ettől remélt gazdasági, piaci előnyökön túl, aktuális sérelmekkel is tovább terhelt történelmi ellenségeskedéseik oldódását is remélték. A Duna menti államok integrációs törekvése az 1947 nyarán a J. B. Tito és Georgi Dimitrov által parafált bledi jegyzőkönyv alapján látszott intézményesülni, mely a bolgár–jugoszláv vámunió rövid időn belüli megteremtését rögzítette, míg a föderációt egy hosszabb folyamatot igénylő politikai célkitűzéseként deklarálta. Ezzel nem csupán szolidaritást vállalt a magyar külpolitika, hanem – J. B. Tito 1947. decemberi budapesti látogatásakor – társulási szándékát is jelezte {I-166.} abba az integrációba, ahol az előbbihez hasonlóan egy magyar–román vámunió létesülhetne, majd úgymond a Duna jobb és bal partján megteremtett gazdasági szövetségek fejlődhetnének tovább egy közös föderáció irányába. Bár mindezek Moszkva tudtával – a bledi jegyzőkönyv előzetes jóváhagyásával – formálódtak, 1948. január végén a sztálini propaganda hirtelen torz agyszüleménynek bélyegezte a megindulni látszó integrációs folyamatot. Az elutasítás valódi értelme pedig a következő év fordulóján vált világossá, amikor Sztálin Varsóba rendelte a nyugati határai mentén elhelyezkedő államok kommunista vezetőit, s kimondatta velük a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) megalakulását. Létrehozása mit sem változtatott azon, hogy miközben ez a szocialista tervgazdaságok fejlesztésének nemzetközi összehangolását célozta, összességében a Moszkvával egyenként megkötött árucsere-egyezményekre korlátozódott, s a következő évtizedben ugyanezen államok vezető kommunista pártjai épp egy országonként izolált, autark gazdaságpolitikát folytattak.

A kormányzó koalíció „balra szűkítését” intézményesítő választásokkal egyidejűleg kezdődött Magyarországon 1947 nyarán a tervutasításos gazdálkodásra való áttérés. Ennek indítását megelőzően, július 10-én a kormány (a szovjet érdekszférába tartozó többi környező állammal egyetemben) Moszkva „kérését” respektálva, elutasítani kényszerült az európai újjáépítési programhoz amerikai pénzügyi támogatást biztosító ún. Marshall-tervbe való bekapcsolódást. A kommunisták által az előző évi kongresszusukon beharangozott, központosított gazdaságfejlesztési program már az ipari és a kereskedelmi szférában is radikális tulajdonváltás hirdetett. Egyúttal, ennek keretében ígértek orvoslást a többségi agrártársadalomnak, mely a stabilizációs árarányok megállapítását – mint már szó volt róla – ellene irányuló, egzisztenciáját ellehetetlenítő gazdasági támadásként élte meg. A nyilvánosságra hozott fejlesztési előirányzatok erre akár reményt is nyújthattak volna, csakhogy azok már az induláskor sem egyeztek az MKP tényleges tervvariánsával.

{I-167.} A már a tervezés periódusában is megmutatkozó kettős könyvelés a stabilizációs árarány(talanság)ok által gerjesztett oly mértékű feszültségekre utal, ami miatt célszerűbbnek látszott a tényleges koncepciót „szigorúan titkos” jelzéssel hozzáférhetetlenné tenni, s nyilvánosan a parasztság – és pártjaik – számára is elfogadható, az agrárszféra gazdasági súlyával akkor összhangban álló fedőtervet propagálni. Ez arról is informál, hogy a kormányzati felelősségben osztozó nem kommunista pártoknak valójában még betekintésük sem volt a – formailag a miniszterelnök által vezetett – gazdasági csúcsminisztériumként működő Gazdasági Főtanács tevékenységébe.

A közvélemény elé tárt változat még a többi ágazatot meghaladó, legmagasabb részesedést ígérte a mezőgazdaságnak a beruházásokból. A tényleges program viszont már eleve csupán fele akkora fejlesztést irányzott elő, s ehhez tartotta is magát az egyre inkább központosított újraelosztási gyakorlat alapján működő gazdaságpolitika. Az agrárszféra mind a nominális ráfordítást, mind pedig megoszlási arányát tekintve utolsó helyre szorult a megvalósulás során. A „virágzó mezőgazdaság, jómódú parasztság” tervgazdasági jelszóhoz képest inkább jellemezte a (gazdaság)politikai törekvéseket Rákosinak az az ugyanez idő tájt megfogalmazott – belső használatra szánt – érvelése, mely szerint azért célszerű a földművelésügyi tárca élére egy agrárpárti minisztert állítani, mert akkor „a parasztságnak nincs az a gyanúja, hogy esetleg a város javára jobban nyúzzák őket”.

A gazdasági központi vezérléssel tervezett működtetése éppúgy megkívánta egyik oldalról a termelőeszközök és a pénzügyi javak megszerzését, mint ahogy másik oldalról a fogyasztás piaci mechanizmust kiiktató redisztribúciós szabályozását is. Ezt szolgálták a már 1945 végén megkezdett államosítási eljárás egymást követő fázisai. Az energiatermelő magánvállalkozások (bányák, villamos erőművek), majd a legnagyobb nehézipari részvénytársaságok – köztük a csepeli Weiss Mandréd Acél- és Fémművek, A Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű, a Győri Vagon- és Gépgyár, illetve a Ganz vállalatcsalád – nyitották a sort. Ez 1947 őszén a bankokat államosító törvény becikkelyezésével folytatódott. Fél évvel később, 1948 tavaszán került sor a száz főnél több alkalmazottal működő vállalatok, üzemek államosítására, de ekkor már a törvényesség látszatára sem ügyeltek. Március 25-én úgy rendeltek be a vasas szakszervezetek székházába több száz leendő „munkásigazgatót”, hogy összehívásuk célját még az érintettek sem ismerték. Két órán belül pedig kezükbe nyomták megbízólevelüket és visszairányították őket az üzemek átvételére – elsősorban is a vállalati főkönyv lefoglalása és az utalványozási jog zárolása érdekében. A minderről rendelkezni hivatott törvényt majd csak egy hónap múltán, áprilisban terjesztették a parlament elé, ahol a képviselők immár egy befejezett tényt szentesítettek. A fentebb jelzett „itt az fog történni, amit a kommunista párt akar” céltételezés jegyében láttak hozzá 1947/48 fordulóján a szociáldemokrata testvérpárt bekebelezéséhez. Ezt két síkon végezték – pontosabban végeztették el jórészt magukkal a szocdemekkel. Az SZDP vezetése 1947 végére gyakorlatilag kettészakadt az MKP hónapok óta tartó, fúziót szorgalmazó politikai nyomása alatt. Szakasits Árpád a konfliktushelyzetekben már korábban begyakorolt, „én itt sem vagyok” megoldással élt. Ekkor éppen Moszkvába vonult el egy kormányküldöttséggel, s egyesüléspárti helyettesére, Marosán Györgyre hagyta, hogy 1948. február 18-án, {I-168.} egy puccsszerűen összehívott funkcionáriusgyűlésen – ahonnét leginkább épp az SZDP-tagok hiányoztak – deklarálja; az egyesülést ellenző munkásvezetőket (Kéthly Anna, Bán Antal, Szélig Imre, Szeder Ferenc) megfosztják választott tisztségeiktől. Két nappal később pedig megállapodást írtak alá a két párt vezetői arról, hogy az SZDP Központi Titkársága mely tisztségekről, milyen ütemezésben hívja vissza, bocsátja el állásából, illetve zárja ki a pártból azokat a tagjait, akiket az MKP pártközpontja nemkívánatosnak tartott az egyesült munkáspártba való átvételre. Ennek megfelelően kiszórták az SZDP parlamenti képviselőcsoportjának a felét, több tucat alispánt, polgármestert, vezetőjegyzőt. Mire 1948. június 12–14. között sor került az egyesülési kongresszusnak elkeresztelt szelektív bekebelezés záróaktusára, további tízezrek kizárásával biztosították, hogy – úgymond – „valódi marxista” párt lehessen/maradhasson az új nevű, Magyar Dolgozók Pártja (MDP). Ennek elnöke Szakasits Árpád, főtitkára Rákosi Mátyás lett, míg a főtitkárhelyettesi tisztségeken Marosán György, Farkas Mihály és Kádár János osztozott.

Szakasits azonban szinte be sem rendezkedhetett újabb elnöki irodájában, amikor egy még díszesebb stallumot találtak számára. Csornoky Viktor kairói magyar követet kémkedés gyanújával, de legfőképpen azért vették őrizetbe a belügyi hatóságok, hogy apósát, Tildy Zoltán köztársasági elnököt ezzel kompromittálva vegyék rá a lemondásra. Ezt a parlament 1948. augusztus 4-án elfogadta, s helyébe Szakasits Árpádot választotta. (Csornokyt 1948 novemberében hűtlenség vádjával halálra ítélték és kivégezték. A bíróság 44 évvel később, 1992-ben az ítéletet megsemmisítette.) Tildy a következő nyolc évet házi őrizetben töltötte.

Ettől a ponttól, azaz az MDP megalakulásától kezdődően a következő fél évtized magyar históriája az immár egyeduralkodó párt – illetve legfelső vezetésének – tevékenysége révén a társadalmi lét mindig szférájára kiterjedően kriminalizálódott. A Rákosi Mátyás nevével fémjelzett pártdiktatúra jellemzésére közkeletűen használt „törvénytelenség időszaka”, „törvénytelen szocializmus” elnevezések ugyanakkor fogalmilag csak egy részét ragadják meg a rendszer jellemzőinek, amennyiben az valóban – s esetenként saját maga által alkotott –, érvényben lévő törvényekre, jogszabályokra tekintet nélkül, azokat megszegve működött. Ugyanezen rendszer másik, lényegi jellemzője volt, hogy a társadalmi érdekkifejezés, akaratérvényesítés bármely más alternatíváját intézményesen kizárva, kodifikálta a terroruralmat. Csak néhány példa ennek működési mechanizmusára. Az ellenségkeresése kampányokkal állandósított éberségi hisztéria a társadalom egészétől – a párttagokra is kiterjedően – vonta meg az „ártatlanság vélelmét”, ugyanakkor a politika által ellenségnek (ellenséges megnyilvánulásnak) minősített személyek (jelenségek) nemcsak aktív formában minősültek át azonnal követővé (büntetőjogi tényállássá), hanem passzív, vétlen formában is. Ha valakit politikai minősítés alapján ellenségnek nyilvánítottak, akkor nem csupán őt sújtotta a – perbeli bizonyítást is nélkülözhető – büntetőeljárás, hanem családtagja, munkatársa, barátja is „bűntárssá” válhatott, nevezett „ellenség” mivoltának fel nem ismeréséért. Ennél hétköznapibb – de a büntető gyakorlatban még inkább elterjedt – esetek is említhetők. Ha egy magángazdálkodó paraszt esős időben térve meg parcellájából, szekerével (óhatatlanul) keréknyomot barázdált a falu műburkolattal még többnyire nem {I-169.} fedett útjára, akkor „közlekedési út elkátyúsítása” címen rögzítették az úgymond büntetőjogi tényállást. Amennyiben egy munkás a műszak kezdetét lekésve érkezett csak be az üzembe, gyárba, késése „a tervtörvény teljesítését veszélyeztető szabotázsnak” minősülve vált büntetendő cselekménnyé. Azaz az egypárti uralmi rendszer nem csupán törvénytelen vagy törvényszegő módon működött, hanem a maga egészében volt a politikai mindenhatóságát kodifikált módon érvényre juttató terroruralom.

Az ellenségkeresés intézményesítésében számottevő szerepet játszott az új belügyminiszter. Az MDP Politikai Bizottsága 1948. augusztus elején – a köztársasági elnök váltásával egyidejűleg – Rajk Lászlót a külügyi tárca élére állította, s helyére Kádár Jánost delegálta a belügyminiszteri posztra. Az új miniszter egy hónappal később, 1948. szeptember 6-án a politikai rendőrséget addigi osztálystátusából a minisztériumon belüli önálló szervezeti egységgé alakította. (Ekkor lett a korábbi ÁVO-ból a BM Államvédelmi Hatósága, azaz ÁVH). Tevékenységi körébe illesztették a korábbi gazdasági rendészetet, valamint az útlevélügyek intézését is. Még ugyanebben a hónapban Kádár János tette publikussá, hogy szabotázscselekményt lepleztek le a Magyar–Amerikai Olajipari Rt. Vállalatnál. Az ebből kreált ún. MAORT-pert az ipari vállalatvezetők megfélemlítése mellett azt a funkciót is betöltötte, hogy – további hasonló esetet úgymond megelőzve – sorra vonják állami felügyelet alá a nyugati államok tőkeérdekeltségeit. Az előbbi gazdasági koncepciós perben még meg sem született az ítélet, amikor újabb letartóztatással sokkolták a közvéleményt. Karácsony másnapján elhurcolták a magyar katolikus egyházfőt, Mindszenty József hercegprímást. A következő év elején (1949. február 8.) harsány propaganda-hadjárat közepette megejtett életfogytiglani elítélése éppúgy szolgálta a magyarországi egyházak, mint a társadalom hívő többségének rettegésben tartását.

1949 mindemellett a párturalomhoz rendelt intézményrendszer kiépítésének, illetve átalakításának az éve is. Már az év első hónapjában felszámolták a világháború utolsó hónapjait jellemző hatalmi interregnum idején létrejött nemzeti bizottságokat. Feloszlatták a végrehajtó hatalom jogszerű működésén fél évszázada őrködő Közigazgatási Bíróságot. Egymás után szüntették meg azokat a napilapokat, irodalmi, társadalomtudományi folyóiratokat, amelyeket a hatalmi propaganda szempontjából szükségtelennek ítéltek. A tömegkommunikációt és a kulturális szférát is közvetlen állampárti irányítás, felügyelet alá vonták, azaz – a termelőszférában jórészt már befejezett procedúra után – kísérletet tettek a gondolkodás államosítására is. Feloszlatták a második világháború után kiépített, de addig viszonylagos autonómiával működő népi kollégiumok rendszerét. A könyvkiadást éppúgy központi irányítás alá rendelték, mint ahogy átszervezték a Magyar Tudományos akadémiát, valamint az egyetemeket és azok oktatási rendszerét, és állami kezelésbe vették a színházak, mozik hálózatát is.

Ebben a folyamatban – ellentétben a két évvel korábbival, amikor a parlamentarizmust lényegében felszámolták –, fontos epizódszerepe volt a május hónapban megrendezett újabb országgyűlési választásoknak. Az ehhez illesztve életre hívott Magyar Függetlenségi Népfront (MFNF) célja – tájékoztatta Rákosi Mátyás pártja központi vezetőségének tagjait –, „csökkenteni a polgári pártok jelentőségét és meggyorsítani elhalásukat, likvidálásukat”. {I-170.} Ennek megfelelően folyt az előkészítés. A formálisan még létező, de már inkább csak agonizáló pártok önálló választási gyűléseket nem rendezhettek. A választási előkészületeket az MFNF Országos Tanácsának „fedőszerve” mögött a belügyminiszter, valamint az MDP Operatív Választási Bizottsága szervezte, beleértve azt is, hogy saját tagjaikon kívül kik azok a személyek, akik esetleg még más pártok neve alatt kerülhetnek fel a képviselőjelöltek közös népfrontlistájára. Ellentétben a korábbi választásokkal – ahol minél több választó távoltartása volt a cél –, ez alkalommal az alternatívát immár kizáró voksolás legitimációs funkciója önmagában is indokolná, hogy miért szorgalmazták (sőt adminisztratív fenyegetésekkel ösztökélték) a minél nagyobb arányú részvételt. De igazából még ez sem magyarázat arra, hogy mi motiválta az újabb, idő előtti választások kiírását. (Ahogy az 1945-ös, úgy az 1947-es parlament mandátuma is négy évre szólt, s utóbbi megalakulása óta mindössze másfél év telt el.) Erre a válasz Mindszenty hercegprímás letartóztatása és pere volt. A pártellenőrzés alá vont honi sajtó nem tudósíthatott róla, de 1948/49 fordulóján nem csupán intenzív külföldi tiltakozás, hanem egyházi és világi aláírásgyűjtési akciók sora, közel száz – a rendőrséggel menetrendszerűen összetűző és letartóztatással végződő – nyílt tüntetés zajlott országszerte. Olyan önszerveződő társadalmi megmozdulás kerekedett, amivel szemben a kommunista vezetés látványos módon kívánta demonstrálni uralmának „népi támogatottságát”. Ez magyarázza a választási kampányt helyettesítő felfokozott művi sikerpropagandát éppúgy, mint az 1949. május 15-i voksoláson való magas (95%-os) részvétel, és az ugyanilyen arányú „népfrontgyőzelem” statisztikai kimutatását.

Mivel Magyarországon eleddig utolsó alkalommal ugyanekkor, az 1949. évi népszámlálás keretében került sor a felekezeti megoszlás regisztrálására, álljon itt a felmérés összesített adatsora. Az „elsöprő népfrontgyőzelmet” ünnepeltető pártvezetés lelkendező sajtója két hónap múltán rideg hangnemre váltott. Kádár János főtitkárhelyettes és belügyminiszter pártja központi vezetőségének 1949. július 11-i ülésén „trockista kémcsoport leleplezését” jelentette be. Tájékoztatója szerint „az ellenség felderítése és leleplezése Rákosi {I-171.} elvtárs közvetlen irányításával … kétesztendős szívós munka eredményeként sikerült”. A datálás azért is figyelemre méltó, mert az ebből kreált koncepciós per későbbi fővádlottja, Rajk László két évvel korábban még „vasöklű” belügyminiszterként nagyon is megbízhatóan segítette az MKP-t az akkori választáson kétes győzelemhez. Szőnyi Tibor „főtrockistát” – az előkészítés alatt álló perc leendő másodrendű vádlottját – pedig az idő tájt állították a vezetés maradéktalan bizalmát igénylő kommunista pártközpont káderosztályának élére.

Ez az ugyancsak koholt vádakon nyugvó korábbi koncepciós perekhez képest – amelyekben a kisgazdák, a szociáldemokraták, illetve a katolikus klérus volt(ak) a célpont – annyiban jelez markáns fordulatot, hogy immár az egyeduralkodó pártba, annak vezetésébe tartozás sem jelentett, menlevelet az alól, hogy bárki ellenségnek minősüljön. A másik változást az jelentette, hogy a vádak megkonstruálásába a szovjet kémelhárítás vezetői is bekapcsolódtak. A kezdeti vádak a Sztálin által megrendezett, harmincas évekbeli szovjet pártvezetésen belüli leszámolások forgatókönyve szerint készültek. Az ott központi szerepet játszó „trockizmus” vádját a szovjet tanácsadók frissítették fel; a kommunista mozgalmon belüli aktuális legfőbb ellenséget a „titoizmust” helyettesítve be annak helyére. Tito, a jugoszláviai kommunista mozgalom, illetve a második világháború alatti németellenes jugoszláv felszabadító harc vezetője a térségben legkorábban, már 1945 folyamán kiépítette a kommunista dominanciájú politikai rendszerét. Azt azonban nem volt hajlandó maradéktalanul alárendelni Moszkva befolyásának. Ezért Sztálin, a nemzetközi kommunista mozgalom ismételt egyközpontú irányítása céljából 1947-ben életre hívott KOMINFORM-ba társult pártokkal egy évvel később, 1948 nyarán Titót ellenségnek minősítette. Ebből a megfontolásból kiindulva, a – korabeli elnevezéssel – „Rajk-banda” elleni vádak megkonstruálása leginkább azt szolgálta, hogy a Titóval szemben egy évvel korábban deklarált „ellenség” minősítést legalább utólag kísérelje meg úgymond bizonyítani. Az MDP Központi Vezetőségének újabb, 1949. szeptember 3-i ülésén Kádár János – aki személyesen is tevőleges szerepet vállalt abban, hogy Rajk e ráosztott szerepet vállalja –, már a korrigált koncepcióhoz igazított vádakat kiemelve tájékoztatta a testületet a per előkészítésének „újabb eredményeiről”. Ennek lényege szerint Rajk és vádlott társai „az imperializmus szekértolójává szegődött” Titóval szövetkezve kívánták megdönteni Magyarországon a „demokratikus államrendet”. Ezt a változatot nyújtotta be három nappal később a budapesti államügyészség vádiratként a népbíróságnak. S a bírósági színjáték nyomán ezen „bizonyítékra” hivatkozva zárta ki Jugoszláviát a KOMINFORM-ból 1949 novemberében Galyatetőn fogalmazott határozata.

A kirakatper lezárulása, de még a kiszabott halálos ítéletek végrehajtása előtt, 1949. szeptember 30-án, a nagy-budapesti pártaktíva ülésén összegezte Rákosi Mátyás „a Rajk-banda megsemmisítésének tanulságait”. Ekkor fogalmazta meg azt az iniciatívát, mely a következő években alapjává vált az országos méretű, minden területre kiterjedő éberségi hisztériának. „Legyen éber pártunk minden szervezete, minden funkcionáriusa, minden tagja és ezen túlmenően legyen éber az egész dolgozó nép, figyeljen fel a legkisebb ellenséges hangra vagy tettre. A hibák mögött keresse és találja meg az ellenség kezét.”

{I-172.} A következő években a Rajk-ügy harminc háttérperében – beleértve annak ún. katonai/hadbírósági vonulatát is – összesen 15 személyt végeztek ki, 11 főt ítéltek életfogytiglanra, több mint ötvenet öt évnél hosszabb börtönbüntetésre, akik közül többen öngyilkosok lettek vagy mint rabok haltak meg a brutális vallatások következtében.

Eközben az év folyamán intézkedések további sorozata tette egyre inkább teljessé a pártegyeduralom intézményesítését. 1949. augusztus 18-án a parlament érdemi vita nélkül fogadta el az ország új alaptörvényét jelentő, írásba foglalt alkotmányt, mely közjogi szempontból tételesen is elutasította a montesquieu-i hatalommegosztás elvét, azaz a különböző hatalmi ágak (a törvényhozás, végrehajtás és a bíráskodás) egymástól való elkülönítését. Ez leginkább a megszüntetett köztársasági elnöki tisztség helyébe iktatott új intézmény, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa (NET) intézményében, illetve annak működésében öltött testet. A NET elnöke inkább csak formális államfő volt. A testület egésze viszont nagyon is kiterjedt hatalmi jogkörrel bírt. Ezek közül a legfontosabbnak az Országgyűlés funkcióját is gyakorló ténykedése tekinthető. Törvényerejű rendeletei nem csupán egyenértékűek voltak a parlament által meghozott törvényekkel, de azok lényegében jogi eszközökkel megkérdőjelezhetetlenek voltak, mivel csupán be kellett mutatni a kihirdetésüket követően összeülő parlamenti ülésszakon. A népköztársasági korszakban évente kereken ötször annyi törvényerejű rendelet szabályozta a társadalom mindennapjait, mint amennyi törvény.

A tulajdonviszonyok terén ugyanabban az évben rendelték el a tíz főnél több alkalmazottal dolgozó (kis)vállalkozások, valamint a kiskereskedelem államosítását is. Ettől kezdve a magánszektor – közkeletű rövidítéssel a maszek – fennmaradt töredéke a szocialista rendszertől idegen, gyanús osztályellenségnek számított. Ennek ellenpontjaként, a tervutasításos gazdaságvezérlést volt hivatva szolgálni az ekkor felállított Országos Tervhivatal, a Központi Munkaerő-gazdálkodási Hivatal, valamint az Állami Ellenőrzési Központ. Mindezek mellett volt egy intézmény, melynek létrehozása, és annak időzítése egyaránt figyelmet érdemel. A minisztertanács törvényerejű rendelete az Államvédelmi hatóság (ÁVH) immár teljesen önálló – azaz a BM-től függetlenített – intézménnyé szervezéséről akkor látott napvilágot, 1949 karácsonyának napjaiban, amikor csúcspontjára hágott a Sztálin 70. születésnapja alkalmából szervezett grandiózus ünnepségsorozat. A Rákosi Mátyás vezetésével működő reprezentatív kormánybizottság – melyet kifejezetten a születésnap méltó megünneplésének előkészítésére és vezérletére hívtak létre –, azt tekintette leginkább illendő ajándéknak, ha egy szovjet mintára átformált Magyarországot nyújthat át annak, akit akkoriban „az egész haladó emberiség bölcs tanítójának és alkotó zsenijének” tekintett a hivatalos propaganda.

Ebben a rendszerben már nem volt helye a pártegyesítéshez és a kommunista uralom kiépítéséhez statisztáló „baloldali” szociáldemokratáknak sem. Minősítésük a propagandában „munkásárulóvá” módosult, majd 1950 tavaszán megejtett letartóztatásukat követően már ők is Horthy rendőrségének besúgói, illetve – korábban természetes nemzetközi pártkapcsolataik miatt – az angol Labour Party számára dolgozó kémek lettek. Ezen vádak alapján ítélte el a korabeli bíróság Szakasits Árpádot, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnökét, Marosán Györgyöt az MDP főtitkárhelyettesét, Vajda Imrét, {I-174.} az Országos Tervhivatal elnökét, míg Ries István volt igazságügy-miniszter belehalt a kényszervallatásokba. A volt szociáldemokraták elleni persorozat keretében mintegy kétszázan kerültek börtönbe.

A pártegyeduralom intézményesítésének többéves munkáját a tanácsrendszer üzembe helyezése teljesítette ki 1950 folyamán. Ez nem csupán szervezetileg formálta át a közigazgatást, hanem annak funkcióját és működési mechanizmusának egészét is megváltoztatta. Ezt tükrözi Kádár János belügyminiszternek a helyi tanácsokról 1950. május 8-án előterjesztett törvényjavaslathoz fűzött miniszteri indoklása is. „A törvényjavaslat … biztosítja az államhatalom szilárd egységét, a központi irányítást, az országos érdekek érvényesülését; biztosítja azt, hogy az államigazgatás tevékenységének minden területén előmozdítsa az ötéves népgazdasági terv megvalósulását. Az állam szilárd egysége nyilvánul meg abban, hogy a helyi tanácsok egymással fölé- és alárendeltségi viszonyban állnak és végső fokon alá vannak rendelve az államhatalom és az államigazgatás legfelsőbb szerveinek: az országgyűlésnek, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának és a minisztertanácsnak”. Emellett természetesen az ugyancsak hierarchikus rendben működő pártszervezeteknek is alá voltak rendelve. A tanácsrendszer legalsó szintjén a helyi (községi, kisvárosi, nagyobb városok esetében a kerületi) tanácsok helyezkednek el. Fölöttes szervei a járási, illetve a kerületekre osztott települések esetében a városi tanácsok. Mindezek a megyei tanácsoknak lettek alárendelve. A megyei tanácsok létrehozásuk idején elvileg a kormánynak voltak alárendelve, ezek irányítási, ellenőrzési jogkörét azonban – 1953-ig – a Belügyminisztériumra ruházták át. Az év során több ütemben megejtett tanácsi választások lebonyolítása már nem különbözött az egy évvel korábbi parlamenti szavazásoktól. Jelentőségük legfeljebb annyi volt, hogy több mint egy évtized elteltével helyi „választásokra” is sor került Magyarországon. A polgárok annyit tehettek, hogy az adott posztra jelölt személyre leadták a voksukat, mivel a választásoktól való távolmaradás már rendszerellenes megnyilvánulásnak minősült.

A közigazgatási átalakítást is az „éleződő osztályharc” részének tekintették. Ennek megfelelően speciális feladatként jelent meg, hogy „maga az átszervezés és minden részintézkedés is alkalmas harci eszköz kell legyen a politikai küzdelem különböző fázisaiban, tehát igazodjék a mindenkori szükséglethez. Most például legyen periódusára”. Ugyanez vonatkozott a tanácsigazgatás új kádereinek kiválogatására is. A gyáripar államosításával végrehajtott tulajdonosi, illetve üzemszervezési őrségváltás személyi konzekvenciáit követendő példának tekintették a köz- és a szakigazgatás intézményrendszerében is. Ennek indoklása úgy szólt, hogy „ha egy munkás alkalmas vezérigazgatónak, akkor alkalmas ilyen szervek, ügyosztályok vezetősére is”. a kinevezés kritériuma a politikai megbízhatóság volt. Az új igazgatási koncepció mindezekhez képest új feladatok elé állította az előkészítésen munkálkodó pártfórumokat. Mivel a tanácsokat választott népi szervekként propagálták, ki kellett dolgozni a megbízható káderek pozícióba helyezésének „választási technikáját”. Itt ismételten megragadható a – többségében paraszti népességű – „reakciós vidék”-kel szembeni bizalmatlanság, olyannyira, hogy az még a közigazgatási területrendezést is érintette. A járások határait ugyanis oly módon javasolták {I-175.} megvonni, hogy „a lakosság ipari munkás összetétele feljavuljon, [sic!] s … lehetőség nyíljon a munkáselemek jelölésére minél nagyobb számban”. További szempont volt, hogy a „kulcsállásokat döntően pártkádereknek kell betölteni”. A jelölőlistát ugyan formailag a Függetlenségi Népfront szervezetei állították össze, de a gyakorlatban csak a Magyar Dolgozók Pártjának javaslata, illetve jóváhagyása alapján lehetett bárki is jelölt.

A járások egyéb megfontolásból is kiemelkedő jelentőséget kaptak. „A központi kormányzat főleg erre az egységre fog támaszkodni, mivel a centralizáció itt még maradéktalanul érvényesíthető.” A későbbiekben a járások fontosságának indoklása kiegészült azzal, hogy ezen a szinten folytatható leghatékonyabban a „kulákellenes harc”. A községi igazgatást erre a hagyományos falusi rokonsági rendszer „személyi összefonódásai” miatt tartották alkalmatlannak. Ugyanezen okok miatt telepítették járási szintre az úgynevezett személyügyi megbízottakat – közismertebben a kádereseket. (Nagyobb településeken, városokban, a megyénél ezt a személyzeti csoportok vagy osztályok végezték.) Feladatuk az volt, hogy „új, népi kádereket fedezzenek fel”, de ez a káderigazgatási szervezet igyekezett arról is gondoskodni, hogy az első megválaszt(ta)tásuk után az adott község szülöttei ne maradjanak huzamosabb ideig saját településükön. A végrehajtó szemléletnek jobban megfelelt, ha máshonnét odavezényelt vezetők úgy foganatosítják a felsőbb utasításokat, hogy nem tagozódnak be a helyi közösségbe. Ennek megfelelően a személyzeti előadók feladatai közé tartozott az is, hogy – a megfelelő szintű pártszervekkel egyeztetve – megtervezték a káderek időnkénti rotációját: kit, mikor helyezzenek át más községbe, járásba, küldjenek pártiskolára, vagy kiket „emeljenek ki” magasabb pozícióba vagy ellenkezőleg, váltsanak le. Mindezek tökéletes rendszerbe szervezése érdekében egy olyan központi hivatal felállítását is tervbe vették, „ahol az összes igazgatási alkalmazott káderügyeit intéznék”.

Az átszervezés az ország területi–regionális beosztását is újratagolta. Előbb minisztertanácsi rendeletben szabták meg a megyék új határait. Ekkor számolták fel a trianoni békeszerződés eredményeként létrejött, határ menti ún. csonka vármegyéket, Pest–Pilis–Solt–Kiskun vármegyét pedig kettéosztották. A korábbi 25-höz képest 19 megyét létesítettek, majd pedig számos átcsatolással, módosítással rögzítették a járások új határait is. Ugyancsak a területrendezésnél említhetjük – bár jelentősége azon jóval túlmutat – Nagy-Budapest létrehozását, valamint a tanyák községesítésének és a tanyaközpontok szervezésének megindulását. A Magyar Dolgozók Pártjának az államigazgatás gyökeres átszervezését célzó politikájában a tanácsrendszer megteremtése már csupán egy – bár kétségtelenül fontos – záróakkordot jelentett. A frissiben megválasztott tanácselnökök, illetve tanácstitkárok zömét pedig alig fél, egy év múlva már a megye vagy akár az ország más településére delegálta „a párt bizalma”. A Magyar Dolgozók Pártjának vezetése ezzel hazánkban is teljes körűen üzembe helyezte a Szovjetunióban Sztálin által kiépített pártállami igazgatási intézményrendszert, annak működési mechanizmusával egyetemben.

A tanácsok ünnepélyes külsőségek között megejtett nyilvános alakuló üléseit a pártvezetés zárt ajtók mögötti mérlegkészítései követték. Az MDP Politikai Bizottsága 1951. február folyamán értékelte először az új tanácsok működésének és káderhelyzetének tapasztalatait. A jelentés megtárgyalását {I-176.} követő határozati javaslatba Rákosi Mátyás szükségesnek tartotta annak bevételét, hogy „a tanácsok megalakulásával, a demokrácia alapjainak kiszélesítése mellett, az éberség hiánya miatt az ellenség még jobban benyomult az államapparátusba. A felelősség ezért elsősorban a Belügyminisztériumot terheli.” Rákosi továbbra is maga járt élen „az ellenség újabb csoportjának leleplezésében”. Az MDP február végi második kongresszusán tartott főtitkári referátumában megismételte fentebbi tézisét, majd április 19-én a politikai bizottsági ülésen Zöld Sándor belügyminisztert személyesen tette felelőssé. Zöld mindezek után hazatérve előbb családtagjaival végzett, majd önmagával is. Két nappal később, az MDP Politikai Bizottságának újabb ülésén Rákosi már arról adott tájékoztatót, hogy időközben sor került a korábbi belügyminiszter, Kádár János letartóztatására is.

Még be sem fejeződött az „ellenséges elemek” eltávolításának ez az újabb akciója, miközben az adminisztratív kontraszelekció tömegessé tételével gerjesztett félelem egy másik folyamatot is megindított. Ez pedig az 1951–1952 fordulóján tetőző, posztjaikról távozni igyekvők kádermenekülés hulláma volt. Az MDP év eleji második kongresszusán meghirdetett magyarországi „nagy ugrás” programja 650 ezer új munkavállaló belépésével számolva vélte megvalósíthatónak a feszített ütemű iparosítási célkitűzéseket. Ez azonban sem az új generációk belépésével, sem a nők munkavállalásra buzdításával, sem pedig földjét odahagyó agrárnépesség-hányad felszívásával nem látszott teljesíthetőnek. A hiányzó ipari munkaerőt egy szektorok közötti átcsoportosítással válták pótolhatónak. A Népgazdasági Tanács, a Munkaerő-tartalékok Hivatala és a Belügyminisztérium kidolgozott egy programot, melynek célja „a dolgozni kívánó öregek és csökkent munkaképességűek foglalkoztatásának előmozdítása” volt. Ez egyúttal azt is előírta, hogy az igazgatásban „a 40 éven aluli teljes munkaképességű férfi munkaerőknek legalább a 95%-át idős vagy csökkent munkaképességű dolgozókkal kell felváltani, a leváltott fiatal munkaerőket pedig a termelésbe kell irányítani.” Ez az államigazgatási intézményrendszerben propagált csomagterv lehetőséget teremtett arra, hogy azok a közalkalmazottak, akiket kollégáik időközbeni elhurcolása arra a gondolatra juttatott, hogy előbb-utóbb rájuk is sor kerülhet, legálisan kérjék „átirányításukat a termelésbe”. Mindez egyúttal azt is jelentette, hogy az 1945-ben megindított igazolási eljárás, az 1946. évi B-lista, az 1947-es választások utáni kádercsere, 1948-ban a pártegyesítést megelőző – és azt követő – politikai szempontú tisztogatás, majd a tanácsrendszer előkészítésével összefüggő és a választások után folytatódó adminisztratív kontraszelekció, mely 1952-ben a kádermenekülési hullámmal bővült, a közigazgatás személyi állományának közel egy évtizedes állandósuló tömeges fluktuációjává állt össze. S noha egy 1951 decemberében a legfelsőbb pártvezetés számára készített „szigorúan titkos” minősítésű jelentés maga is megállapította, hogy – az addigi működési tapasztalatok alapján – a tanácsigazgatás rendszere anarchikus állapotot teremtett, s működése a közigazgatási feladatok ellátására is alkalmatlan, ez az intézményrendszer még négy évtizedig üzemelt.

A hatalmi dualizmus időszaka

TARTALOM

A rendszerré szervezett irracionalitás évei