Az államiság újjászervezése és az ideiglenesség időszaka

TARTALOM

A kommunista uralmi rendszer intézményesítése

A hatalmi dualizmus időszaka

A nemzetgyűlési választások eredményeként magától értetődően kezdték el átrendezni a hatalmi pozíciókat. A nemzetgyűlés elnöke Nagy Ferenc lett, s az ugyancsak kisgazda Tildy Zoltán kapta a kormányfő megbízatást. De a választási eredmények már a kormányalakítás során sem érvényesülhettek maradéktalanul. Az ugyan a már említett jaltai nagyhatalmi megállapodásból következő előírás volt, hogy a koalíciós kormányzás fenntartandó – az FKgP tehát triumfálása ellenére sem alakíthatott egyedül kormányt –, abban viszont már Vorosilovnak, a SZEB elnökének a fellépése is közrejátszott, hogy a győztes párt korlátlan lehetőségeket élvezett a miniszteri posztok elosztásában. Az FKgP és a többi koalíciós párt egyenlő (9–9) arányban jutott miniszteri helyekhez, s a közigazgatást és a rendőrséget felügyelő belügyminisztérium élére az MKP delegálhatta jelöltjét – a korábbi „földosztó” minisztert, Nagy Imrét.

1945/46. év fordulójának hónapjait – miközben a mindennapokat az éhínséggel fenyegető, főként a városi lakosságot sújtó katasztrofális közellátási helyzet, valamint az emiatt elszaporodó sztrájkmozgalmak töltötték ki – a magas politikát az államforma kérdésének rendezése foglalkoztatta. A politikai pártok egyöntetűen a köztársasági államforma mellett kötelezték el magukat. Ellene elsősorban a magyar katolikus egyház frissen beiktatott {I-150.} feje, Mindszenty József hercegprímás emelt vétót, s azt javasolta, hogy e kérdésről népszavazás döntsön. Bár a korabeli közvélemény-kutatások adatai szerint ezt a kérdést a társadalom nagyobb része is referendum kiírásával tartotta kívánatosnak rendezni, 1946. február 1-jén végül is a nemzetgyűlés döntött arról, hogy Magyarország államformája köztársaság, melynek elnökévé egyidejűleg Tildy Zoltánt választotta meg. A legfőbb közjogi méltóság megválasztása után Nagy Ferenc lett a miniszterelnök. Tőle pedig párttársa, Varga Béla vette át a nemzetgyűlés elnöki tisztét. A kormányban jelentősebb változás majd csak egy hónap múlva következett, amikor a pártja által „gyengekezűnek” tartott Nagy Imrét a belügyi poszton Rajk Lászlóval váltották fel a kommunisták.

Voksaikkal az állampolgárok nem csupán a parlament képviseleti arányait, hanem a hatalmi ágak politikai arculatát is átrendezték. Az ideiglenesség időszakában a fokozatosan kibontakozó hatalmi pozíciószerzésért folyó versengésben az MKP, az SZDP és az NPP nem csupán a törvényhozó hatalomban tett szert pozicionális többségre. A végrehajtó hatalmi, illetve a helyi katonai kommandatúrák felügyelete alatt újjászerveződő önkormányzati tisztségek politikailag számon tartott kulcspozícióiban szintén a munkáspártok tettek szert előnyre. Azaz az államhatalom reorganizálódásának 1945. évi „ideiglenes” korszakában a törvényhozásban, valamint a végrehajtó hatalom különböző szféráiban egyaránt a munkáspártokhoz tartozók – illetve hozzájuk csatlakozók – tettek szert a posztok többségére. Ilyen értelemben a két hatalmi alrendszer azonos politikai arculatot mutatott. Az FKgP választási győzelme viszont elborította a két szférának ezt az egyező politikai jellegét; a törvényhozásban, illetve a végrehajtó hatalomban eltérő pártreprezentáltság vált uralkodóvá, hatalmi-politikai dualizmus jött létre. A hatalmi ágaknak ez az eltérő politikai karaktert mutató kettőssége a modern kori parlamenti demokráciákban nem tekinthető rendkívüli állapotnak. A második világháború utáni Magyarországon azonban azt eredményezte, hogy a pártok hatalmi aspirációja a kormányzó koalíción belül vezetett törésre. Ez indukálta a koalíció kettéhasadását. A választáson alulmaradt – bár a kormányzó koalícióban részt kapó – három párt 1946 tavaszán, Baloldali Blokk néven formálisan is szövetségbe tömörült egymással. A továbbiakban mind a blokkpártok mind pedig az FKgP neki(k) kedvező kimenetellel kívánták egyértelműsíteni a hatalmi intézményrendszernek a választások eredményeként előállott politikai kétarcúságát, ami egyúttal a pártok mindegyikét stratégiájának újragondolására késztette. Kisgazda oldalról a hatalmi pozíciók arányosítását, valamint az önkormányzati választások mielőbbi kiírását szorgalmazták, a blokkpártok pedig tömegindulatokkal is operáló népítéleteket, illetve a közalkalmazotti karnak az igazoló eljárásokat megfejelő újabb politikai szempontú kontraszelekciót, a B-listát iktatták eszköztárukba. Ezek képezték a továbbiakban a hatalmi patthelyzet egész éven át elhúzódó belpolitikai küzdelmeinek a kormányzati és koalíciós válság sorát gerjesztő legfontosabb tematikáit.

A blokkpártok a kisgazdapárt parlamenti többségének érvényesítését a fentebbi törekvések mellett további szervezetek, illetve működési technikák alkalmazásával is korlátozni igyekeztek. Ezek egyike a pártközi értekezletek intézménye volt. A pártközi értekezletek a koalíció politikai egyeztető fórumaként működtek, ahol az egyes pártok nem a parlamenti erőviszonyok {I-151.} szerinti arányban, hanem paritásos alapon vettek részt. A napirendre kerülő kérdésekben a blokkpártok rendre leszavazták a kisgazda vezetőket, s az ily módon született döntések a továbbiakban már mint egyeztetett koalíciós akarat jelentek meg a nyilvánosság előtt vagy váltak kormányrendeletté. A politikai akaratérvényesítésnek ez a formája még nem mondott ellent a demokratikus hatalomgyakorlás formai kritériumainak, ugyanakkor lehetőséget teremtett a többségi elv mellőzésére. Ez a rendeleti kormányzás jellemzővé válását, a parlament szerepének a háttérbe szorulását eredményezte. Ugyancsak a fentebbi célokat szolgálta a Gazdasági Főtanács 1945. decemberi életre hívása, mely az újjáépítési program, illetve jóvátételre termeltetés „csúcsminisztériumaként” Vas Zoltán irányítása alatt az MKP gazdaságpolitikai törekvéseit juttatta érvényre. A koalíción belül pártháborút a kisgazdapártnak az a követelése indította el, amely a választási eredmények alapján kívánta újraosztani a végrehajtó hatalom, illetve az önkormányzatok azon vezető posztjait, melyeket a koalíció minden tagja politikai szempontból fontosnak ítélt. Az FKgP – amint azt a grafikon megfelelő sorai is tanúsítják – az érintett stallumok minden kategóriájában kisebbségben volt. Törekvései arra irányultak, hogy a polgármesteri, alispáni, jegyzői stb. posztokat felezzék meg közte és a blokkpártok között. Ezt az arányosítási követelést a kommunisták visszautasították, mondván, hogy a nemzetgyűlési voksok eredményei nem vonatkoztathatók az önkormányzati szférára; arról majd a helyhatósági választások nyomán lehet tárgyalni. A kisgazdák mindezek után az önkormányzati választások kiírását szorgalmazták. Ennek elutasítására azért volt nehezebb elfogadható, racionális érvet találni, mivel a „nagy-budapesti”, majd a nemzetgyűlési választások megtartása, a népbíróságok felállítása, valamint a köztársasági államforma megteremtése után – a pártpolitikai ambícióktól függetlenül –, magától értetődő igény volt az ideiglenesség felszámolása az államélet ezen területén is.

Az MKP vezetése, miután felmérte, hogy az önkormányzati választások még az addigiaknál is nagyobb arányú kisgazda győzelemmel zárulnának, azok megakadályozására törekedett. Ennek eszköztárába tartozott az ún. népítéletek szervezése, melyek célja a közigazgatásban maradt, illetve oda úgymond „visszaszivárgott reakciós köztisztviselők” eltávolítása lett volna. Az országon 1946 tavaszi hónapjaiban végighullámzó több ezer népgyűlés – amellett, hogy az FKgP ellenében demonstrálni kívánta: „ti a parlamentben, mi az utcán vagyunk többségben” – elsősorban a (helyi) közélet rettegésben tartását eredményezte, különösen azt követően, hogy helyenként lincselésbe, a nyári hónapok újabb atrocitásai során pedig ugyancsak több emberéletet követelő antiszemita színezetű pogromba torkollott.

Az ellenakció másik változatát a közalkalmazotti kar soraiban 1946 májusában megindított B-lista jelentette. Ennek indoklásában a politikai kontraszelekció szempontjai mellett gazdasági érvek kis megfogalmazódtak. Nevezetesen az, hogy a korábbi „revíziós” területgyarapodással összefüggésben jelentősen megszaporodott – a front után is állományban maradt – állami adminisztráció elviselhetetlen többletterhet jelent a háborús pusztulás miatt összeomlott, illetve jóvátételi kötelezettséggel is terhelt nemzetgazdaságra, illetve annak költségvetésére. Ez az érvelés helytálló volt, a végrehajtási eljárásba ugyanakkor sikerült olyan adminisztratív technikákat beépíteni, amelyek {I-152.} révén a kereken százezer főt érintő létszámredukció keretében a többségében blokkpárti képviselőkből álló szelektáló bizottságok a politikailag is nemkívánatosnak ítélt kisgazda tisztségviselőket is el tudták távolítani hivatalaikból. Ezáltal nem csupán zátonyra futtatták az FKgP arányosítási törekvéseit, hanem még addig megszerzett kisebbségi reprezentáltságát is tovább apasztották. Az eltávolítottak helyére pedig Rajk belügyminiszter sorozatban helyezte állásba az időközben megindított gyorstalpaló közigazgatási tanfolyamokat végzett „demokratikus káderek”.

A fentebbi okokból kormányzati, koalíciós válságokkal terhelt 1946. évi politikai közélet mellett a háború utáni évek társadalmának életét is feszültséggel {I-153.} teli mindennapok jellemezték. A front utáni első aratást követő hónapok készletfelmérései szerint az élet- és munkaképesség fenntartásához nélkülözhetetlennek ítélt szükségletekhez képest kenyérgabonából annak fele, húsból, zsiradékból alig több mint 20, tejből, tojásból 30, illetve 40 százalék, cukorból pedig kevesebb mint 10% állt rendelkezésre. Ez vezetett a „batyuzásnak” nevezett város–falu közötti magán cserekereskedelem kialakulásához, illetve a feketepiac virágzásához. Ezek szervezettebb formáját jelentette, midőn egy-egy község elöljáróit valamely üzem vezetése kereste meg, hogy kölcsönösen igényelt termékeik közvetlen cseréjével enyhítsenek ellátási gondjaikon. A korabeli helyközi csereügyletek egyik jellemző árlistája szerint egy bánya és egy falu között az alábbi megállapodás jött létre 1945 végén:

Az ipari termékeknek ez az agráregyenértéke tartósabb cserearány-szorzónak bizonyult, mint a pengőnek épp az új év elejétől számítható vágtázó inflációja. Ráadásul a batyuzásba se kapcsolódhatott bele az akkor zömében hetibérből élő városi lakosság alkalmazottainak serege. A tavasz folyamán pedig a már alig követhető pénzromlás sebességét mutatja annak a korabeli középiskolai tanárnak az esete, aki a fizetési nap reggelén iskolába menet rezignáltan konstatálta, hogy aznap esedékes heti keresete épp egy tojásra elegendő. Délutánra viszont, amikor hazatérőben ismét megállt a kofák sora előtt, kiderült, hogy a zsebében lapuló veres- és zöldhasú bankók milliójából is csak a tojás sárgájára telik ki.

A helyreállítás időszakából, 1945–1946-ból fennmaradt híradó- és propagandafilmek hangulata – a fél évszázaddal későbbi néző számára – erősen, vagy akár erőltetetten patetikusnak tűnhet. Pedig ezek kivételesen nem vagy nem annyira voltak túlzóak, mint amennyire azt – a későbbi fejleményeket ismerő – visszatekintő tudatunk alapján gondolhatnánk. A helyreállítás eredményeit, intenzitását tekintve, önmagában véve egyformán kevés serkentő erő lett volna hozzá az egzisztenciális szükséghelyzet vagy a hatósági késztetés. A helyreállítás névtelenjeinek milliói valóban hittek – hinni akartak – a „Tiéd az ország, magadnak építed!” jelszóba, s ezzel a motivációval tették a dolgukat. Pontosabban: ez a hangulat – több, később tárgyalandó okból következően – körülbelül akkor volt múlófélben, amikor az idézett jelmondatot az MKP 1946 őszén pártkongresszusi szlogenjei közé iktatta. Aligha magyarázható mással ez az eredmény, mint az emberibb életkörülmények mielőbbi megteremtését célzó tömeges méretű személyes áldozatvállalással, ha az újjáépítők izzadságos erőfeszítéseit munkájuk ellenértékével, bérükkel, fizetésükkel vetjük össze. A helyreállítási periódusnak az 1946. évi valutareformig terjedő ipari munkabéradatai ugyanis valóban a „testileg és lelkileg leromlott társadalomról” szóló korabeli tudósításokat támasztják alá.

A már említett áruhiány a grafikonból is érzékelhető bérviszonyokkal párosulva együttesen vezetett oda, hogy az MKP vezetésének gazdaságpolitikai reszortfelelőse, Gerő Ernő nevéhez {I-154.} kapcsolt újjáépítés különböző híd- és széncsatáinak megvívására buzdított ipari munkásság a téli hónapokban az elviselhetetlenné váló nélkülözés elleni tiltakozásul az ország számos pontján sztrájkba lépett. Egy ekkor készített közvélemény-kutatás a nagy-budapesti agglomeráció dolgozói körében azt firtatta, hogy hol határoznák meg aktuális helyzetüket egy olyan skálán, mely az egykori „békebeli” állapotokat 100-nak, az 1945. januári helyzetet pedig 0-nak tekinti. A munkás férfiak egynegyede, valamint a munkában álló nők egyharmada békebeli életszínvonalának 10%-át sem mondhatta magáénak, míg a férfiak további 57, és a nők 60%-a helyzetét a békebeli szint egyharmada alatt jelölte meg. A felmérésből kitűnő – egyúttal a csupán „átlagot” regisztráló fentebbi táblázat adatait tovább árnyaló – nincstelenség mértékén belül a női válaszok adatai vélhetően azért mutatnak a férfiakénál is lehangolóbb képet, mivel a háztartás gondjai elsősorban őket terhelték. S ezen alig javított valamint is a munkásság körében – mindig túllihegő sajtókampány közepette – megejtett időnkénti élelmiszerosztogatás, amit az inflációs valorizációt követve bérként számoltak el.

A grafikon adatai arról is informálnak, hogy 1946 tavaszának átmeneti javulása után a nyári hónapokban ismét semmivé vált az, amit bérnek neveztek. Ilyen körülmények között egy újabb közvélemény-kutatás azon kérdésére, hogy „elegendőnek látja-e a stabilizáció megkezdésének idejére az utolsó békeév életszínvonalának 50%-át”, a megkérdezettek döntő többsége várakozásteljes reménykedéssel adott igenlő választ, hiszen annak elérése – a fentebb csak sommásan jelzett állapotokhoz képest – már a konszolidált nyomor szintjét jelentette. 1946. augusztus 1-jén, amikor a pengőt forinttal váltották fel, előbbinek gyakorlatilag már nem volt a napi forgalomban követhető használati értéke. 1 Ft – inkább csak {I-155.} matematikailag értelmezhető módon – 4,6∙1029, azaz négyszázhatvanezer quadrillió pengővel volt egyenértékű. Ebből következett, hogy a különböző értékátszámításokat sem ehhez, hanem annak 1938-as vásárlóértékéhez viszonyították. Noha a megkérdezettek annak idején aligha tudták; az ötvenszázalékos békebeli bérszínvonalra vonatkozó kérdés a stabilizációs propaganda részét képezte. Ezen a szinte hirdették megállapítani az új bértételeket. Ha viszont végigtekintünk az egyes státuscsoportok, illetve az ezeken belüli fizetési osztályok újonnan megszabott bértarifáin, akkor azok erős szóródást mutatnak a propagált „átlag” körül.

A grafikon alapján több összevetésre nyílik lehetőség. A valutastabilizáció során olyan differenciálást érvényesítettek, hogy – a közalkalmazottak megbecsülésének jelentős mértékű általános degradálásán belül – a magasabb fizetési osztályba tartozóknál az 1938-as érték 25–27%-ában rögzítették az új bérszintet, míg az alacsonyabb posztok esetében a korábbi értékszint 30–40 százalékát irányozták elő. Ennek összesítése eredményezte, hogy az alkalmazottak átlagos forintbérének valorizált értéke a korábbi fizetések egyharmadát sem érte el. A pedagógusoké pl. alig haladta meg az 1938-as szint 20 százalékát. Valamivel jobban jártak az állami üzemek alkalmazottai. Egy főre eső bérük átlaga meghaladta a bázisév 60 százalékát. A munkás kategóriák jövedelmét kevésbé devalválták, mint a műszaki tisztviselőkét, mérnökökét, amit viszont az átlag nem mutat.

Volt azonban a keresetek újraszabályozásának egy másik vetülete is. A világháború előtt az üzemben dolgozók egy főre eső fizetésének átlaga (220 P) az állami adminisztráció egy főre eső fizetésének (294 P) a háromnegyedéhez közelített (74,8%). A stabilizációs követően megfordultak a bérarányok. Ekkor egy közigazgatási hivatalnok átlagbére (312 Ft) alig haladta meg az üzemi {I-156.} alkalmazottak átlagbérének (466 Ft) a kétharmadát (66,9%). Azaz, az általános bérnivellálás mellett egy „munkáspárti” diszkrimináció érvényesült, a „könyökvédős-nadrágtartós” hivatalnokok rovására. Átlagát tekintve, a nyugdíjak esetében is hasonló, közel hatvanszázalékos zuhanást könyvelhetünk el. 1946 őszén ráadásul több egymást követő rendelet szűkítette a nyugellátásra jogosultak körét. A megvonás igazi indoka csak a politikai háttéranyagokból derül ki. Ezekben azzal érveltek, hogy érdemtelenek állami nyugdíjra azok, akik „az ellenforradalmi rendszert kiszolgálták”.

Az elértéktelenedett régi pénz átváltásából eredő, évszázadok óta a kamara hasznaként ismert nyerség csupán arra volt elegendő, hogy az aktuális költségvetési hiányt kiegyenlítse. Ehhez képest az államháztartás számára inkább volt számottevő az a hozam, amelyet az új bértarifával értek el. Ezt mutatja a grafikon.

A költségvetés kiadási oldalát terhelő összlétszámból az aktív közalkalmazottak száma az éppen befejeződött, s közel százezer fős apasztást jelentő B-listázás után is több mint másfélszerese (kereken 185 ezer fő) volt az utolsó békeévben e kategóriába tartozóknak (kereken 120 ezer fő). A „stabilizációs” bér- és nyugdíjtarifa államháztartási hozadéka viszont azt jelentette, hogy míg 1938-ban a közalkalmazottak és a nyugdíjasok járandóságai a költségvetési kiadásoknak közel felét (48%) vitték el, ez a tétel az 1946 végi stabilizációs költségvetésben alig haladta meg a kiadások egynegyedét (26%). A költségvetés kiadási oldalában ily módon felszabadított hányada is kevésnek bizonyult viszont arra, hogy fedezze az országra rótt jóvátételi kvótát, illetve annak további – többek között a megszálló hadsereg ellátásával gyarapított – járulékos terheit.

A különbözet előteremtését az eddig tárgyaltak mellett az adómódosítás, illetve az árarányokra is kiterjesztett központi szabályozás tette lehetővé. Ez elsősorban ismét az akkor még többségben lévő agrárnépességet sújtotta. Az augusztus eleji hivatalos beharangozásához képest a forint – az átváltás és az országos méretű forgalomba kerülés természetes technikai időszükséglete {I-157.} miatt – csak lépésről lépésre vált valóban hozzáférhetővé. Így adódhatott elő, hogy helyenként a gazdák egy része már kézhez kapta azt a határozatot, amely – az inflációs időszakban naturáliákban teljesíteni rendelt tételekhez képest – „különbeni végrehajtás terhe mellett” immár az új pénzben követelte adójának (vagy hátralékának) haladéktalan teljesítését, miközben falun esetleg még egy fia érmét sem láttak azokból a „Kossuth apánk” képét viselő ötforintosokból, melyet a köznyelv – pénzverési sajátossága miatt – gyorsan elkeresztelt „lukasfülűnek”.

De a gazdatársadalom ennél is elementárisabb és tartóssá váló elégedetlenségének legfőbb oka mégis az volt, hogy a stabilizációs árarányok mintegy felére csökkentették a mezőgazdasági termékek, s ezen keresztül a paraszti munka árát is. A viszonyítási alapként megállapított 40 forintos mázsánkénti búzaár 58%-át tette ki a forint/pengő nominális valorizációjának, míg ugyanehhez mérten 33%-ra esett a kukorica és 39%-ra a burgonya megbecsültsége. Az iparcikkek átlagos árfekvése viszont 30%-kal volt magasabb az átszámítási értéknél. Az agrárolló ilyen mértékű szétnyitása a mindennapokban azt jelentette, hogy a parasztságnak dupla mennyiségű terméket kellett (volna) előállítania és értékesítenie ahhoz, hogy ugyanazon iparcikkekhez hozzájusson. A módosabbaknál ennek következménye „csak” a gazdaság fejlesztéséről való lemondás lett, a kisbirtokon gazdálkodók, illetve a földreform juttatásaiból alig egy éve részesült újbirtokosok esetében viszont a működési feltételeket, illetve egzisztenciájuk legelemibb szinten tartását lehetetlenítették el a stabilizációs csereérték viszonyok. Talán érthetőbb, ha az agrárolló kinyílásának mértékét néhány példán érzékeltetjük:

A táblázat adatai arról tanúskodnak, hogy az agrárszférát „csak” felére degradáló stabilizációs előrejelzés is csupán ígérvény maradt; ténylegesen rosszabb helyzetbe került. Pontosabban, az ötvenszázalékos értékvesztés szintjére majd csak az egyöntetű és élénk tiltakozásban is kifejezésre jutó paraszti elégedetlenség nyomán módosították az árarányokat. De ez a hadisarccal összefüggő általános és kényszerű restrikció már átvezet az ez idő tájt döntő szakaszába jutó magyar békekötés kérdéskörére.

A háborút ismételten a vesztesek oldalán záró Magyarország számára a békeszerződés kondícióit már a legtöbb fontos kérdésben előjelezte a fegyverszüneti megállapodás. Ismételten a trianoni határok mögé rendelte vissza a magyar állami fennhatóságot, emellett pedig súlyos – 300 millió USA dolláros – jóvátétel megfizetését irányozta elő. S ha ez nem is, a román fegyverszüneti egyezmény 19. cikkelye, miszerint a győzelem előtt álló nagyhatalmak „egyetértenek abban, hogy Erdélyt – vagy annak nagyobb részét – vissza {I-158.} kell adni Romániának, feltéve ha ezt a békerendezés is megerősíti”, az újonnan hatalomra került magyar politikai vezérkart annak reményével töltötte el, hogy a szintén vesztes státusba sorolt Románia ellenében legalább Erdély kisebbik hányadát illetően a magyar diplomáciának érdemes sorompóba állnia. Ezen aspirációkat bizonyos mértékig az is táplálta, hogy az angolszász nagyhatalmaknak a térségre vonatkozó háború alatti rendezési elképzelései között éppúgy megfogalmazódtak a trianoni döntés bizonyos korrekcióját fontolgató felvetések, aminthogy egy autonóm vagy akár önálló Erdély létrehozásának lehetőségeit is latolgatták. (A közelmúltban nyilvánosságra került korabeli szovjet külügyi dokumentumok szerint a Kremlben is felmerültek hasonló – de akkor nem szellőztetett – alternatívák.) A magyar békecélok megfogalmazása során a kisebb részre vonatkozóan különböző változatokat dolgoztak ki, azt is vizsgálva, hogy bizonyos mértékű – magyar és román populációt egyaránt érintő – népességcserével hogyan lehetne mérsékelni a román fennhatóság alatt maradó magyarok arányát a 22 ezer km2-nyi „Kis-Partium” tervvel, valamint egy összesen 4 ezer km2-nyi területsávra korlátozódó keleti irányú határmódosítás esetén. Az erre vonatkozó remények csak fokozódtak, miután a magyar kormányküldöttség 1946. tavaszi moszkvai tárgyalásai során a szovjet vezetés nem emelt kifogást az ellen, hogy a fentebbi mérsékeltebb változatot a magyar delegáció az éppen összeülni készülő párizsi béke-előkészítő értekezleten előterjessze.

Az csak fokozatosan kezdett világossá válni a korabeli magyar politikai vezetés számára, hogy a diplomáciai formulákba inkább csak beleképzelték a legalább részleges „revízió” lehetőségét. A még 1944 tavaszán fogalmazott román fegyverszüneti megállapodás hivatkozott passzusa Erdély (egy részének) jövendő hovatartozását azért „lebegtette”, hogy ellenkező oldalról versenyeztesse az Antonescu, illetve a Horthy nevével fémjelzett rendszereket a mindkettő számára Eris almájaként megcsillantott Erdélyért, aminek előfeltétele a hitleri szövetségből való kiugrás, az azzal való szembefordulás volt. Miután azt Bukarest sikerrel abszolválta, Budapest pedig elpuskázta, a Magyarországot „biztató” kivétel Moszkvából nézvést okafogyottá vált. Az önbecsapás csupán folytatódott amikor a részleges „Kis-Partium” változat párizsi előterjesztésének kremlbéli megengedéséből arra következtettek, hogy a szovjet vezetés azt netán még támogatná is. Utóbbiak számára ez akkor már messze nem magyar–román kérdés volt. Sztálin egy ilyen lépéssel bizalmának megvonását demonstrálta volna attól a Petru Groza vezette kormányzattól, amelyet – az angolszász hatalmak rosszallása közepette – maga ültetett hatalomra, s amelynek co-belligerent (társ-hadviselő) státusának elismertetéséért Molotov kardoskodott a béke-előkészítés legfontosabb nagyhatalmi fórumának, a Külügyminiszter Tanácsának ülésein.

Az Erdély kérdésében offenzív magyar külpolitika, a béke-előkészítés másik szerteágazó kérdéskörét jelentős felvidéki magyarság sorsa ügyében sokkal inkább defenzívába kényszerült. Eduárd Benes Kárpátalja Szovjetuniónak való átengedésével, valamint a háború végén stratégiai fontosságúvá lett nyersanyag szállítására szóló bizalmas kötelezettségvállalással nem csupán ahhoz tett elegendő szolgálatot, hogy Josef Tiso németeket szolgáló ellenséges, legyőzött Szlovákiáját a csehszlovák {I-159.} államegység helyreállításával mellékgyőztessé léptesse elő. Mindezeken túl a „tiszta szláv állam” megteremtésének programját úgy konkretizálta, hogy az ott élő német és magyar népesség egészét felelősnek kiáltotta ki az első csehszlovák köztársaság bukásáért, s a kollektív felelősség tétele alapján kívánta őket maradéktalanul kitelepíteni. Ehhez a törekvéséhez Moszkvát sikerült is megnyernie, a nagyhatalmak potsdami értekezlete azonban csak a németek eltávolításáról rendelkezett (Csehszlovákián túl Lengyelországra és Magyarországra vonatkozóan is), míg a szlovákiai magyar kisebbség elleni hasonló bánásmódhoz az angolszász szövetségesek nem járultak hozzá. Prága viszont azon túl, hogy az ottani magyarságot megfosztották állampolgári jogaitól, a magyarországi SZEB-en keresztül – melyben mellékgyőztesként maga is képviselettel rendelkezett – olyan diplomáciai nyomást tudott gyakorolni a magyar kormányra, hogy az 1946. február 27-én aláírni kényszerült egy lakosságcsere-egyezményt. Ennek értelmében Prága jogosulttá vált annyi felvidéki magyar kitelepítésére, amennyien a Magyarországon élő szlovákok közül – önkéntes jelentkezés alapján – vállalkoznak a Szlovákiába való áttelepülésre.

Mivel ennek keretében „csak” mintegy 73 ezer főt sikerült eltávolítaniuk, a cseh politikusok további 200 ezer magyar egyoldalú kitelepítésének a békeszerződésben való kimondásáért vetették latba befolyásukat a béke-előkészítés kérdésében egymással is mind élesebben konfrontálódó nagyhatalmaknál. Miután pedig ezt is megakadályozták az angolszász szövetségesek, Prága egyfelől adminisztratív szlovákosítási akciót indított – állampolgári jogaikba való visszahelyezést ígért azoknak a felvidéki magyaroknak, akik hajlandók szlovákká nyilvánításukért folyamodni –, s hogy az ez irányú késztetést nyomatékosítsa, hozzálátott a magyarok ezreinek deportálásához azon nyugat-csehországi körzetekbe, ahonnét a németeket már kitelepítették. Az etnikailag homogén, kizárólag szláv nemzetállami élettérteremtés fétise a korabeli Csehszlovákiában más formában is intézményesült. A holocaustot túlélő, korábban Prágában vagy a Szudéta-vidéken élő, német kultúrába asszimilálódott, koncentrációs táborokból visszatért zsidókat mint „németeket”, a korábban a Felvidéken honos, magyar kultúrában asszimilálódott visszatért zsidókat mint „magyarokat” fosztották meg hasonlóképpen állampolgárságuktól és csak erőteljes nemzetközi tiltakozások nyomán kerülhettek szabadlábra esetleg ugyanazon gyűjtőtáborokból, amelyeket egy-két évvel korábban, elhurcoltatásukat megelőzően mint „zsidóknak” már alkalmuk volt megismerni. A békeszerződés végül is, respektálva a csehszlovákok azon érvelését, miszerint Pozsony a trianoni határmegvonás fenntartása mellett stratégiailag veszélyeztetett helyzetben maradna, a vele átellenes Duna-parti szakaszon három községet (Dunacsún, Horvátújfala és Oroszvár) külterületeivel együtt Csehszlovákiának átadni rendelt.

A Magyarországgal 1947. február 10-én aláírt békeszerződés megerősítette a korábbi fegyverszüneti egyezmény azon gazdasági vonatkozású cikkelyeit, mely a Szovjetuniónak 200 millió, Csehszlovákiának és Jugoszláviának pedig együttesen 100 millió USA dollár jóvátétel fizetését írta elé. Ez a hadisarc súlyos volt ugyan, de önmagában nem elviselhetetlen. Az 1938/39., illetve az 1943/44. költségvetési évek kereken 1 milliárd dolláros hazai nemzeti jövedelméhez viszonyítva – és a teljesítésként megszabott hat évre elosztva – {I-160.} ez a korábban rendelkezésre állott évi nemzeti jövedelemnek mintegy 5%-át jelentette volna. Az ország korabeli népességére vetítve ez fejenként összesen 33 dollárt, azaz évente 5 és fél USA dollárt tett ki. A jóvátétel megállapításánál azonban nem voltak tekintettel arra, hogy az ország hadszíntérré válása nyomán elpusztult az 1944. évi becsült nemzeti vagyon 40%-a, s a rá következő években a nemzeti jövedelem az utolsó békeév összegének csupán 50–60%-ára rúgott. A teljesítőképességhez viszonyítva ily módon azonnal megkétszereződött a jóvátétel mértéke. Ennek további, újabb megduplázódását az okozta, hogy az 1938. évi (kerekítve) 1/5 dollár=pengő átváltási kurzus a hazai valuta háborús inflálódása nyomán a jóvátételi paritás idejére 1/10 arányra romlott. Tovább rontotta a fizetési képességet, hogy Magyarországnak a világháború során a harmadik Birodalommal szemben felhalmozódott kereskedelmi aktívuma majd akkorára rúgott, mint a jóvátételi előírás (280 millió $), de nem volt behajtható, ugyanakkor a Szovjetuniónak nem csupán a hazai német vagyon került a tulajdonába, hanem jogot formált a háborús Németország hazánkkal szemben fennálló követeléseire is. A helyzet ellentmondásosságát mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy 1945 tavaszától számos olyan vállalatnál kezdték meg a gépek, berendezések leszerelését és a Szovjetunióba szállítását, melyeknek a termékei is részét képezték (volna) a jóvátétel teljesítésének. Mindehhez további számottevő tételként társult a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, valamint a Magyarországot megszálló, s itt állomásoztatott – 1945-ben másfél milliós, 1946 nyarától félmilliós létszámú – szovjet csapatok térítés nélküli ellátása is. Utóbbit ráadásul úgy kellett teljesíteni, hogy a Vörös Hadsereg – a nemzetközi „hadijogban” rögzítetteket figyelmen kívül hagyva – hadizsákmányként foglalta le mindazon készleteket, melyek a németek evakuálása nyomán még megmaradtak. Magyarország mindezekből összeálló jóvátételi és egyéb külföldi fizetési kötelezettsége az eredetileg megszabott nominál kvótához képest több mint ötszörösére szaporodott, s a háborút követő években a nemzeti jövedelem 27, a költségvetési kiadások 35–50 százalékát is elérte.

Enyhítést jelentett, hogy 1946-ban a teljesítés idejét hatról nyolc évre emelték. Majd pedig 1948 nyarán, Molotov szovjet külügyminiszter a két munkáspárt frigyre lépésének napjaiban bejelentette, hogy Moszkva – az ekkor létrehozott Magyar Dolgozók Pártja gazdasági-politikai nászajándékaként – elengedte a magyar jóvátételi hátralék felét (65 millió $-t). Magyarország az addig teljesített 70 millió dollárral a számunkra többszörösen kedvezőtlen paritással megállapított kvótát, azokat valódi értékükön számítva már ekkor jócskán túl is teljesítette. 1953 januárjára pedig, amikor a szovjet kormány nyilatkozatot tett közzé a jóvátétel lezárulásáról, a mindösszesen teljesített 131 millió dollár értékű szállítások alapján éppen két és félszeres „túlfizetés” állapítható meg.

Mire a békeszerződés okmányait 1947. február 10-én Párizsban parafálták, idehaza előrehaladott stádiumába érkezett a többségi kisgazdapárt – Rákosi által már az előző nemzetgyűlési választások eredményének ismertté válása nyomán meghirdetett – ellehetetlenítési folyamata. Az előző év nyaráig korábban felidézett események alapján, az MKP zömmel politikai eszközökkel folytatta a kisgazdák hatalmi részesedésének korlátozására irányuló tevékenységét, beleértve ebbe a SZEB szovjet vezetésének alkalmanként igénybe vett támogatását is. Az ősz folyamán újabb belpolitikai válság robbant {I-161.} ki, azt követően, hogy az önkormányzati választásokat – melynek kiírását a kommunisták már addig is rendre elutasították –, Nagy Ferenc miniszterelnök nem volt hajlandó olyan szűkített keretek között megrendezni, ami a kommunisták kulisszák mögötti ajánlatának megfelelően előre kialkudott eredményeket hozott volna. November eleji tanácskozásaikon az MKP vezetői, az alig egy hónapja véget ért kongresszusuk „ki a nép ellenségeivel a koalícióból” központi szlogenjét már sokkal gyakorlatiasabban fogalmazták át. Eszerint az immár sokadik krízishelyzet feloldását a hatalmi patthelyzetnek is véget vető módon, a kisgazdapárt „felrobbantásával” kell összekapcsolni.

Ezen célkitűzésük eléréséhez először, a számos korabeli magántársaság egyikének a békeszerződés életbe lépése – azaz a szovjet megszállás megszűnése – utáni időkre vonatkozó tervezgetéseit a politikai rendőrség hathatós közreműködésével „köztársaságellenes összeesküvéssé” nagyították fel. Második lépésben pedig az előbbi transzformációt is fölül múló hamisításokkal a kisgazdapárti vezetők kompromittálására próbálták felhasználni. Több kisgazda képviselő belekeverése után az MKP célkitűzése megfenekleni látszott, midőn az FKgP főtitkárát, Kovács Bélát is meggyanúsították a mondvacsinált összeesküvésben való részvétellel, a parlament azonban – a mentelmi bizottság elutasító álláspontját respektálva – nem függesztette fel Kovács mentelmi jogát. Ezt követően a szovjet katonai hatóságok léptek akcióba; Kovács Bélát 1947. február 25-én letartóztatták, a Szovjetunióba hurcolták, ahonnét 8 év rabság után csak 1955-ben térhetett haza. Három hónappal később Rákosi Mátyás ugyanezen rágalmat használta fel az éppen külföldön tartózkodó kisgazda miniszterelnök, Nagy Ferenc diszkreditálásra. Nagy – párttársa sorsát elkerülendő – 1947. május 30-án a berni magyar követségen bejelentette lemondását és emigrációba vonult. Három nappal később pedig, a letartóztatására szóló parancs kiadásáról értesülve, követte őt Varga Béla, a nemzetgyűlés elnöke. Ezek a fejlemények 50 képviselő kizárásával, illetve kilépésével párosulva, elsősorban a Független Kisgazdapártot zilálták széjjel. Mindezek elleni tiltakozásul a Nemzeti parasztpártból és a Szociáldemokrata Pártból is kiléptek azok a képviselők, akik a továbbiakban blokkpárti szövetségesekként sem kívántak statisztálni a kommunistáknak.

Az így létrejött politikai erőviszony módosulásra hivatkozva az MKP vezetése elérte, hogy Tildy köztársasági elnök újabb – idő előtti – parlamenti választásokat írjon ki. Ehhez azonban egyfelől úgy módosították a választójogi törvényt, hogy az – 1945-höz képest – mintegy félmillióval szűkítette a választójogosultak körét. Másfelől viszont a korábbi választáshoz képest már nem korlátozták, hanem inkább ösztönözték, hogy minél több párt szálljon ringbe a választók szavazataiért. A kommunista vezetők ugyanis abból indultak ki, hogy a viszonylag stabil szavazótáboruktól nyerhető eredményük részaránya elsősorban úgy értékelődhet fel, ha a többi pártra – elsősorban is a kisgazdák szétzilálódása nyomán szerveződő újabb pártalakulatokra – eső voksok minél jobban szétszóródtak. Ennek eredményeként újabb négy párt jelentette be indulását. Ezek: a Barankovics István vezette Demokrata Néppárt (DNP), a Preiffer Zoltán vezette Magyar Függetlenségi Párt (MFP), a Balogh István vezette Független Magyar Demokrata Párt (FMDP), valamint Schlachta Margit Keresztény Női Tábora (KNT).

{I-162.} Az 1947. évi voksolás „kékcédulás választások” elnevezéssel hagyományozódott az utókorra. A jelzős szerkezet azoknak a kék háttérnyomású ideiglenes választói névjegyzékkivonatoknak állít emléket, amelyekkel azok adhatták le szavazataikat, akik a voksolás napján nem tartózkodtak állandó lakhelyükön (pl. vasutasok). Ebből azonban az MKP jelentős mennyiséget a maga számára külön is kinyomattatott. Ezekkel felszerelve bocsátotta azután útjára párttagjai egy részét 1947. augusztus 31-én, vonaton, teherautókon, esetenként kerékpáron, akik azután az útba eső szavazóhelyiségek urnáiban sorra szaporították a kommunistákra eső szavazatok számát. A történeti kutatások mindmáig nem tudtak ennek pontos eredményeivel elszámolni; nagyságrendjét 60 és 120 ezer között valószínűsítik. De a választási eredmény torzításának volt egy eddigi kevésbé kutatott, kihatásaiban viszont a kékcédulás voksokat többszörösen meghaladó vonulata is. Az MKP a törvénycikkelyekkel kizártakon túlmenően, a politikai rendőrségre támaszkodva adminisztratív eszközökkel is érvényesítette a választók körének szűkítését. Ennek lényege abból állt, hogy az informátorai által „reakciósoknak” tartott – azaz vélelmezhetően nem a blokkpártokra szavazó – polgároknak nem kézbesítették az ún. összeíró íveket. Vagy ha mégis, az érintett választójogosultságának megadását annak dokumentálásához kötötték, hogy nem létező tényállást bizonyítson utólagosan; nevezetesen azt, hogy a két világháború között nem volt tagja valamely jobboldalinak minősített szervezetnek. Ezen az úton további félmilliót meghaladó számú személyt ütöttek el választójogának érvényesítésétől, azaz a törvényi szigorítás, illetve az adminisztratív eljárás együttesen több mint egymillió polgárt zárt ki a választók köréből. A szavazatok mindezek után – összevetve az 1945. évi választások eredményeivel – úgy oszlottak meg, hogy az 1947. évi országgyűlési választások legnagyobb vesztese a Független Kisgazdapárt volt. Két évvel korábbi szavazótáborának közel háromnegyede (71,5%) pártolt el tőle. A számszerű {I-163.} vizsgálatok ugyanakkor arról tanúskodnak, hogy elvesztett szavazóbázisát majdnem egészében a belőle kivált – fentebb felsorolt – „utódpártok” szívták fel. Utóbbiak, a megroggyant FKgP-vel együtt annak ellenére megszerezték az urnákhoz eljutók voksainak 52 százalékát, hogy vélhetően valóban ezeket a pártokat sújtotta leginkább mind a törvényi szűkítés, mind pedig a politikai rendőrség segédletével érvényesített adminisztratív szavazatmegvonás együttesen egymilliós vesztesége. A nyers számarány-megoszlást tekintve a választások győzteseinek a koalíción kívüli ellenzéki pártok tekinthetők, legalábbis abban az értelemben, hogy a két évvel korábban két százalékot sem érő erejükhöz képest együttesen több mint meghúszszorozták szavazótáborukat. Kereken 40 százalékos részesedésük ismételten rácáfolt Rákosi prognózisára, aki a választást megelőzően Moszkvának azt jelentette, hogy az ellenzéki pártok együttesen sem kapnak több 15%-nál. A pártpolitikai spektrum ellenkező pólusát jelentő kommunisták közel 40%-kal gyarapítva szavazataikat relatíve a legtöbb voksot mondhatták magukénak, ez viszont alig több mint 5 százalékos aránynövekedést jelentett. A szociáldemokrata „testvérpárt” támogatottságának csökkenése miatt pedig még a három százalékot sem érte el a munkáspártok együttes részarány-növekedése. Nem kevésbé fájlalták, hogy összes – törvénytelen eszközöket is felvonultató – erőfeszítéseik sem voltak elégségesek másik dédelgetett céljuk eléréséhez. Ahhoz, hogy a parasztpárttal kiegészülő blokkpárti szövetség immár a kisgazdák nélkül is elnyerje a szavazók bizalmának többségét. Hárman együtt is csak 45 százalékot könyvelhettek el. S ehhez még az ún. „prémiumrendszer” sem segítette hozzá őket. Ez azt jelentette, hogy amennyiben a kormányzó koalíció pártjai együttesen megszerzik a szavazatok 60 százalékát, akkor az országos lista mandátumainak 75%-át egymás között oszthatják el. A 10. sz. táblázat „kormányzó pártok együtt” rovatából kiolvashatóan ezt minimális többlettel (60,88%) sikerült ugyan teljesíteniük, de a blokkpártok még ezen kedvezményt élvezve is alatta maradtak (49,3%) a parlamenti helyek abszolút többségét biztosító felezőhatárnak. Amiatt értékelődik fel a kékcédulás szavazatok jelentősége. Az összesen 4 998 339 érvényes szavazatból a koalíciót alkotó pártok együttesen 3 042 919-et kaptak. Ez a végösszeg 60,88 százaléka. A prémiumra való jogosultságukat a fenti két számadat különbsége, azaz 43 916 voks biztosította. Egy mandátum elnyeréséhez – az országos lista töredékszavazatainak összesítésével – 14 ezer szavazatra volt szükség. Ez alapján, ha a kéklistás többlet korábban közölt minimális 60 ezres számából indulunk is ki, s feltételezzük, hogy abból 16 ezret jogszerűen használtak fel a nem állandó lakhelyükön szavazók, akkor is joggal vélelmezhető, hogy a prémiumhoz szükséges többség már a hamis voksokból jött össze.

Ugyanezen okból volt még inkább kellemetlen a kommunisták számára, hogy a Magyar Függetlenségi Párt a kékcédulás csalások miatt a Választási Bírósághoz benyújtott petíciójával – az erre vonatkozó parlamenti, illetve sajtónyilatkozatok mellett – „hivatalosan” is kétségbe vonta a választások érvényességét és újabb voksolás kiírását szorgalmazta, amivel a baloldali pártok viszonylag szerény parlamenti erőgyarapodását is kétségessé tehette. Rákosi Mátyás pártja azonban nem kívánta annyiban hagyni, hogy másfél éven át folytatott szívós konfrontációs politikájuknak összesen ennyi legyen a hozadéka. Ezért – amint azt már az előző {I-164.} választások nyomán is tették –, ismételten hozzáláttak, hogy az újabb választási fiaskót is „korrigálják”. Eleinte vonakodó koalíciós partnereinek a megnyerése után a Magyar Függetlenségi Pártot viszontcsalással – az ajánló ívekkel történt visszaéléssel – vádolták meg és ellenkeresettel fordultak a választási Bírósághoz, indítványozva, hogy az MFP összes mandátumát semmisítsék meg. Ezt követően viszont a kommunista pártfőtitkár már semmit sem bízott a véletlenre. A Választási Bíróság kommunista párti elnökét, Major Ákost villájába rendelte és azzal riogatta, hogy a testület döntésétől függ; polgárháborúba taszítják-e az országot. A bíróság az MFP összes (49) mandátumát érvénytelenítette. Helyeiket nem töltötték be, ez a redukált létszám pedig automatikusan megváltoztatta a pártok parlamenten belüli képviseleti arányát. Az ily módon „korrigált” megoszlásban a baloldali blokk már a kisgazdák nélkül is abszolút (56 százalékos) többséggel rendelkezett a parlamentben. S miután ekkorra már elhagyták a pártokat azok, akik koalíciós partnerként sem kívántak közösséget vállalni a fentebb érzékeltetett kommunista hatalmi törekvésekkel, Rákosi a továbbiakban 27 százalékos relatív elsőségével lényegében abszolút módon uralhatta a törvényhozást is.

Az ily módon korrigált eredmények nem csupán a parlamenti helyek újrafelosztását jelentették. A Magyar Kommunista {I-165.} Párt 1947 őszére, kétéves szívós, és egyre inkább a törvényesség határait is áthágó eszközöket alkalmazó hatalmi harc eredményeként megszüntette az 1945. évi választások nyomán létrejött hatalmi dualizmust. Restaurálta a törvényhozásnak és a végrehajtó hatalomnak az ideiglenesség hónapjaiban kialakult – de átmenetileg elvesztett – teljes körű baloldali dominanciáját.

Az államiság újjászervezése és az ideiglenesség időszaka

TARTALOM

A kommunista uralmi rendszer intézményesítése