A művészet terén mindenütt egészen új áramlatok keletkeztek

Amiként a 19. század legjelesebb hazai fotósai szakértelmükkel, vállalkozó kedvükkel, a képzőművészettől eltanult klasszikus kompozícióikkal emelkedtek ki az átlagból, úgy a századforduló jeles fotográfus személyiségei már stílusukkal, méghozzá sokszor hangsúlyozott „modern” stílusukkal válnak ismertté.

Közülük elsőként Székely Aladár (1870–1940) említhető, aki stúdiófotográfus volt, de intellektuális értelemben kitágította műterme falait, keresve a kor legjelesebb, progresszív művészeinek társaságát, megértve és képpé formálva merész személyiségüket. Székely képeinek ereje és maradandósága {III-62.} éppen ebben, a személyiség pszichológiailag árnyalt, külsőségeket nélkülöző megfogalmazásában rejlik. Fotós tudását a kolozsvári Dunky fivéreknél, majd Pesten, Mai Manónál szerezte. Szülővárosában, Gyulán nyitotta első önálló műtermét. 1906-ban Budapestre települt. Utazásai során személyesen is megismerte a kor nagy hatású német fotós egyéniségeit, a műtermi díszleteket mellőző, az arckifejezésre koncentráló Rudolf Dührkoopot, Hugo Erfurthot, Nicola Perscheidet, Erwin Rauppot. Tapasztalatait A Fény c. szaklapban fogalmazta meg 1907-ben: „Forrongás van mindenütt; az eszmék felszabadultak a bilincsek alól, százados korlátok ledőltek, a művészet terén mindenütt egészen új áramlatok keletkeztek, szóval új eszmék, új világnézet, új szempontok uralkodnak minden téren. És csak a fényképészet volna olyan bevégzett valami, ami tovább, újabb úton nem fejlődhet?” 1914-ben jelentette meg írók, művészek c. albumát, benne Babits Mihály, Bródy Sándor, Ignotus, Kaffka Margit, Móricz Zsigmond, Kernstok Károly, Rippl-Rónai József, s a fiatal Bartók portréját, tehát a forrongó festészet, a nyugatos irodalom, az új zene arcképcsarnokát. Maradandó képek. Kaffka Margitot máig így ismerjük: szétszórt, lázongó asszonyarca Székely fotóján szemberendeződik az idővel, szája megkeményedik, szeme, a hatalmas szem belénk lát. Vagy Babits: finoman félrebillentett feje egyszerre sugároz szelídséget és szigort, értő kristálytekintete pontosan felmér. Az arcokat alig övezi háttér, tárgyak, környezet; a kamera az arcra koncentrál, a néha kissé szecessziósan affektált mozdulatokra és tekintetekre. Ahogy az albumhoz írott előszavában Ady megfogalmazta: „Székely Aladár, ez a nekem kedves, nagy intelligenciájú ember, pompás fotós (…), aki íme elmondja innen esetleges és hiábavaló pózainkon keresztül is – hogy kik vagyunk.” Fényképészek korábban is kiadtak már albumokat a nagyközönségnek, gyakran eredeti fotókból vagy nyomtatva. Az írók, művészek azonban az első személyes, mondhatni költői fotóalbum. Ezt követte – már a költő halála után – az Ady c. album (1920), ezúttal eredeti nagyításokkal; „szerencsém volt elég közelében lenni szegény Bandihoz” – írta Székely egy későbbi levelében, az Adyt ért méltatlan támadások kapcsán. A második mappa fotóit is jól ismeri mindenki, mégha nem is tudja, hogy Székely Aladár a mesterük: Ady vonásai éppen ezen fotók által elevenek bennünk. (Az albumot egyébként a neves grafikus, Gara Arnold tervezte, előszavát pedig Móricz Zsigmond írta.)

A századelő „modern stílusának” legjelesebb képviselői közé tartoznak a női fotográfusok. A Dührkoopnál iskolázott remek portréfotós, Révai Ilka, az igen felkapott műtermi fényképész, Gaiduschek Erzsi, a világháború alatt Nagyváradon műtermet fenntartó költőnő, Miklós Jutka, és elsősorban is Máté Olga (1878–1965), „korának haladó asszonya; álmai, vágyai Kaffka Margit hősnőihez, magához az írónőhöz teszik hasonlóvá. Anya, független asszony, művész akart lenni, az élet teljességét e három együttes megvalósulásában kereste”. Az említett mesterek, valamint a fiatal Pécsi József, Rónai Dénes (1875–1964) birtokolta, használta is a 19. század műtermi fotózásának rutinját, ugyanakkor hajlott a piktoralizmus szépelgésére és pózaira. Mégis, korukban modernnek számítottak, mert a festészetre való untalan hivatkozás helyett határozottabban a fotó kifejezésmódját, mégpedig a portréfotózás lelki gazdagságát keresték. Rónai megfogalmazásában (1909): „Mert bármilyen ügyességgel, meterfogással készült egy kép, annyit ér csak, mint készítőjének lelke. Követni kell tudni a kor legkifinomultabb {III-63.} ízlését is annak, aki újat akar teremteni. Meg kell érteni az új látás, az új követelmények igazságait.” Ezeket az új követelményeket közvetítette Székely, Máté Olga, Rónai számára az irodalmárok és a képzőművészek: Ady, Kaffka, Gulácsy Lajos barátsága.

Bármennyire is tágították a műtermi fotográfia lehetőségeit, a díszletek körülöttük alig változtak. Hogy mit jelentett elegáns fotóműtermet fenntartani akkoriban az úri közönség számára, három példa mutatja. Klösz György a ferencesek Hatvani u. 1. sz. alatti épülete teljes harmadik és negyedik emeletén alakította ki 1877-ben – várószobából, felvételi teremből, kisebb munkaszobákból álló, s víznyomással működő lifttel (!) megközelíthető – napfényműtermét. A Strelisky-műterem 1910-ben költözött a Dorottya utcába, az épület egész felső szintjét elfoglalva; „a helyiségek sorába tartozott a vízmedencével, szökőkúttal, szobrokkal díszített előcsarnok, a fogadóterem, télikert, a terasz, ahol télen havas felvételeket készítettek, nyáron pedig kertnek rendezték be. Természetesen az előbbiekhez hívó-, másoló-, retusálószobák is csatlakoztak. A felvételek készítésére három műtermet alakítottak ki: egy üvegműtermet, a nagy műtermet és az enteriőrképeknek berendezett helyiséget. Egy-egy színházi előadás szereplői felkerekedtek a díszletekkel, jelmezekkel, és átvonultak a Gerbaud-házba. A nagy üvegműteremben elrendezték a díszleteket, beállították a jelmezes jeleneteket, amiket Strelisky mester lencsevégre kapott.” Végezetül idézzük Weisz Hugó fényképészmester hangulatos leírását 1907-ből arról, hogy milyennek is kell lennie egy modern műteremnek. „Aradon lévő üzletem a város legszebb pontján fekszik, modern házban, amelynek már külseje is magára vonja a figyelmet. A műterem ablakai alatt elhúzódó párkányzat állandóan különböző színű virágokkal van díszítve és ezek alatt foglal helyet a cégtábla, amely, a megkülönböztetés okából is, a bevett sablontól eltérő szöveggel – Művészi Fényképészet – bír. A ház bejárata, illetve kapualja világos színűre festett kiállítási teremmé van átalakítva, 18 db nagy kirakatszekrénnyel, üvegkapuval. A kirakatokra igen nagy súlyt fektetek. Minden szekrényben más és más felfogás, más és más kivitelt lát a szemlélő. Pigment, guminyomat, platinok, akvarellek, szépianagyítások.” És így tovább: a „modern stilben tartott” feljárat, a „legapróbb toalett-eszközökkel fölszerelt” gardrób, a fogadóterem – amelyben művészi folyóiratokkal dúsan megrakott könyvszekrény (jelentős szaklapokkal és évkönyvekkel), továbbá számos paszpartuzott és keretezett fotográfia található, mintát adva egyúttal a jó ízlésből a megrendelőnek –, a műterem (melyben „bár nem szívesen használom, de nem nélkülözhetem a festett háttereket sem”, hisz „a modern fényképésznek lehetőleg szakítania kell az elavultnak bizonyult dolgokkal”) és a dolgozótermek igen részletező leírása következik, a berendezés célszerűségét és a jó minőségű eszközök szükségességét hangsúlyozva.

E műtermek egyszerűbb változatai az egész országban tucatszám fellelhetők voltak; némelyek – két világháború túlélése után – a közelmúltban kerültek széthordásra vagy bontócsákány alá, a jelen fotótörténészének szeme láttára.