Egy fényképpel összevetve az emlékezet feljegyzései hézagosak

Nem készült még tisztességes, nagyobb terjedelmű, érdemeikhez méltó monográfia a 20. század kiemelkedő fotósairól, Pécsi Józsefről például, vagy Székely Aladárról, Balogh Rudolfról. így aligha tudunk elmélyülni elveikben, fotográfusi munkájuk napi gyakorlatában. Nincs elképzelésünk arról, hogy milyen arányban határozták meg tevékenységüket a megélhetés, a megbízások szabta kényszerpályák és az egyéni kezdeményezések? Hogyan próbálták egyre tágítani a fotográfusi gyakorlatot, {III-74.} új témákat, új társadalmi funkciókat felkutatva? Honnan szerezték tudásukat, kikkel álltak közeli szellemi kapcsolatban? Hogyan szembesültek a fotót érő új kihívásokkal? Milyen mértékig voltak tudatában az általuk alkotott képek hatásának, erejének? Megannyi alapvető kérdés, s félő, megválaszolásuk nélkül néhány véletlenszerűen fennmaradt kép alapján hozunk ítéletet alkotókról, helyzetekről, korokról.

Még inkább érezhető ez a hiány, ha nem a főváros jól ismert fotográfusaira, fotóművészeire terelődik érdeklődésünk, hanem egy kisvárosi mesteremberrel szeretnénk foglalkozni, akinek tevékenysége jócskán befolyásolja a helyi társadalom emlékezetét.

A makói Homonnai-műterem hagyatéka: körülbelül húszezer üvegnegatív. Sorszámmal ellátottak, tehát relatív időrendjük meghatározható. Bár feljegyzések nem tartoznak hozzájuk, mégis bizton megállapítható: a felvételek nagyjából 1920 és 1936 között készültek. S nem csupán a mennyiség imponáló. Homonnai Nándor (1880–1927) kiemelkedő mesterségbeli felkészültségű, remek emberábrázoló érzékű műtermi fotográfus volt, magas színvonalon működött az általa irányított (általában egy-két segédet és a családtagokat foglalkoztató) műhely. Makóra telepedésekor, 1904-ben nem ő az első, s nem is az egyetlen fényképész a városban. Bérelt, majd 1915-re tágas saját házat és műtermet épített (fotós tevékenységéből!), s hirdette is: „Minden igénynek megfelelően külön fogadóteremmel ellátott, fényesen berendezett, újonnan épült fényképészeti műtermem a né. közönség rendelkezésére áll…” Tevékenységével teremtett tekintélyt a portrékészítésnek a városban, s így kamerája előtt megfordult minden arra járó híresség. Üvegnegatívjai, fennmaradt számozott dobozainak tömege az 1950-es évek elején került közgyűjteménybe a már nem működő műteremből. József Attila, Juhász Gyula, Móra Ferenc fotójától, s néhány más kiemelt, híressé vált felvételtől eltekintve a hagyaték – bátran mondható így – azóta lappangott, kutatása a közelmúltban kezdődött csak meg. A kérdés az: miért érdemes aprólékosan tisztázni egy fotós iparos életútját? Másképpen fogalmazva: a makói helytörténet, helyi művelődés szempontjából mi különbözteti meg egymástól mondjuk Lélek István cukrász, Kallós Lajos asztalos és Homonnai Nándor fotográfus tevékenységét? Először is, mert egy város fotósai, legalábbis azok, akik szakmájuk elkötelezettjei voltak, iparuk űzésén túl krónikaírásra is vállalkoztak. De ami ennél is több, műtermük falai között mágikus képek jöttek létre: a polgárok átlényegültek tablóvá, emlékképpé. A fotográfusok életútja tehát – családi meghatározottságuk, tanultságuk, tájékozódásuk, kapcsolataik, ambícióik, társadalmi helyzetük, munkakörülményeik, eljárásaik, eszközeik ismerete – segíthet bennünket e mágia működésének megértésében.

Homonnai Nándor: A Diósszilágyi házaspár, Makó, 1911

Adatok nélkül azonban milyen módon? Vajon van-e értelme a nevezetessé vált személyek fotóin túl a többi képpel foglalkozni? Már a kortársak is tudták, Móra Ferenc, Juhász Gyula híres ember. Az utókor még melléjük-föléjük sorolta József Attilát. Azután emeljük ki a Homonnai-hagyatékból a helyi nevezetességeket, egy művelődésszervező ügyvédet, egy távolra tekintő polgármestert, egy művészetbarát orvost, mindegyiküket a legsikeresebb beállításban, hogy a felvételek bármilyen összefüggésben publikálhatók legyenek. Mert mi értelme is ezen túl az esküvői, keresztelői, iskolai felvételek mentén alkalmanként felszínre vetődő magánéletükben kutakodni? Válogassunk ki azután néhány „jellegzetes” képet a város életéből: az utcákról, boltokról, ünnepségekről és promenádokról. {III-75.} Vegyük sorra az ismétlődő kompozíciós típusokat, hisz ezekből következtethetünk a fotós képszervező szerepére, valamint a kamera előtti viselkedés szokásaira, normáira; s ezen keresztül tovább a szereplők családi-hatalmi relációira, hierarchiájára, a viselet-öltözködés változásaira, a műtermen kívüli szokásokra és értékrendekre, s talán valamelyest a képek tiszteletének fokára és használatának módjára is. Ami ezen túl van, a képek többsége, tömege végül is érdektelen? Történjen velük az, ami eddig: a polgárok és gazdák arcvonásai, a fotográfiák ezrei névtelenül, azonosítatlanul és feldolgozatlanul nyugodjanak békében a levéltárak és múzeumok helytörténeti dobozaiban, a viselettörténetet illusztrálva, esetleg a jótékony selejtezést várva? Mert annyit mondanak – ahogy ezt Hanczár Sándorné mezőtúri fotográfus, aki hetven évet töltött a kamera előtt, megfogalmazta –: „Hát igen, így volt. Sok mindenkit lefényképeztem. A padláson még tavaly is volt öt mázsa üveglemez. Mindenféle volt benne, a születéstől a halálig.” És Homonnai Nándorok a vidéki városok többségében müködtek: Baján Bérces László, Szegeden Liebmann Béla, Tiszafüreden Schwartz Benedek, nem is érdemes a felsorolásba belekezdeni.

A fénykép sajátos természetének leírására már többen vállalkoztak. E különös képfajta egyik fontos jegye, hogy önmagában, alapvetően legáltalánosabb képi-gondolati tudásunkkal kommunikál. A kontextusukból kiemelt, művészetnek vagy dokumentumnak nevezett fényképek mögé saját személyes tapasztalatainkból, érzelmeinkből, kultúraismeretünkből építjük a történetet; másképpen fogalmazva a festett képek széles közös „jelentésértelméhez” képest a fotó kollektív „jelentésértelme” aligha hivatkozhat teljes mitológiákra. A festett képek „dokumentumértelméhez” fáradságos feltárómunkával férkőzhetünk közelebb – a fotográfia esetén a feltárómunka már ezt megelőzően is elengedhetetlen, a fotográfikus képekre még kevésbé igaz az, hogy a kép önmagában, az interpretív konstrukció nélkül is érték. „Egy fényképpel összevetve az emlékezet feljegyzései hézagosak” – jegyzi meg Siegfried Kracauer. Az emlékezet nélkül a fénykép feljegyzései közhelyesek.

A feltárás – a képértelmezés és a kultúraértelmezés – révén azonban lényegi tudáshoz férhetünk hozzá. Ahogyan Kunt Ernő megfogalmazta: „Minden kultúrának, még az olyan magasan szervezett kultúrának is, mint a legújabb kor fejlett ipari civilizációja, szükségképpen megvan a maga belső integritását és identitását őrző és növelő szimbolikus rendszere: világképe. Még akkor is feltehető ez, ha a tágan értelmezett világkép az egyes egyének által már nem tekinthető át, s mozaikszerűen, különféle tudatosulási fokon, és – a művészettől a politikáig, a tudománytól a mindennapi életig – eltérő formákban nyilvánul meg. A világképbe foglalt normatív szimbólumok akkor is érvényesülnek, ha az egyes egyének nem tudatosan alkalmazzák őket, illetve alkalmazkodnak hozzájuk. Sőt, amint Claude Lévi-Strauss feltételezi, minél ösztönösebben használják őket, annál sértetlenebbül nyilatkoznak meg. A korábbról fennmaradt (tradicionális) és az éppen használatos (aktuális), valamint a legújabban próbára tett szimbólumrendszerek és a társadalom hiedelmei különböző alrendszerekbe tagozódva alakítják az adott társadalom mitológiáit: az ünnepek és a mindennapi élet eseményeit befolyásoló mitológiákat, a nyilvános, az össztársadalmi, a nagyobb és kisebb csoportokat mozgató, valamint az egyéni mitológiákat. Tagadhatatlan, hogy az utóbbi másfél száz év újabb és újabb képalkotó eljárásai – a hagyományosak mellett, s azokkal {III-76.} kölcsönhatásban – egyre fontosabb szerepet nyertek a reprezentáció eszközeiként is. Ezek közül igen tanulságos a fénykép szerepe. Főként azért, mert ez az első olyan képmáskészítő eljárás, amely technológiájának egyszerűsödése révén igen széles körben aktívan, kreatívan gyakorolhatóvá vált; másrészt pedig sokszorosíthatósága révén a legszélesebb körben befogadható, fogyasztható lett. Szükségessé és kézenfekvővé vált tehát a különféle mitológiák fényképi megfogalmazása is.” Az egyes társadalmi rétegek, a saját értékrenddel bíró kis csoportok és a hatalom, a szórakoztatás nagy struktúráinak mitológiái számára egyaránt alkalmas „megtestesítő” eszköznek bizonyult a fotográfia. A polgári és paraszti életút, társadalmi rend és személyes örökkévalóság megfogalmazásán túl a két háború közti időszakban egyre hatásosabban képi létet nyer az egyes hatalmi törekvések politikai víziója, azután a – főként filmcsillagokban testet öltő – közös álmok világa vagy a mindenttudás, a jelenlét rég vágyott mámorító érzése a pillanat megragadásával, a mindenhová betolakodó és helyettünk is látó kamerával, a riportfotózással.