Bútorművészet

1872-ben de jure megszűntek a céhek, de valójában a magyar gazdaság erőteljes kapitalizálódásának tulajdonítható, hogy mind több asztalosműhely jött létre, és a termelésből egyre nagyobb részt vállaltak a bútorgyárak.

A kezdeményezés a hajlítottbútor-üzemeké. Az első ilyen gyárat Magyarországon a Thonet cég alapította Nagyugrócon, 1867-ben. Hamarosan követőkre talált. Valóságos alapítási láz tört ki, amikor a hatvanas évek végén lejárt a cégnek biztosított privilégium. A magyar korona országainak gyáripara című kiadvány 1898-ban már 13 hajlítottbútor-gyárról tesz említést, az 1906-os, Edvi Illés Aladár nevéhez fűződő hasonló összeírás 16-ról, az 1913-as pedig ismét 13-ról.

Sarokszék. Kivitelező: „Gebrüder Thonet” (Bécs, 1900 k.)

Tevékenységükről egyetlen cég – az ungvári gyár – katalógusa alapján tudunk képet alkotni. Több ilyen kiadvány nem maradt ránk. A mintegy 150 tételből álló prospektus francia nyelven készült; nyilvánvaló összefüggésben exporttevékenységével, mert az 1900-as párizsi világkiállításon a gyár nagy sikerrel szerepelt bútoraival. Mind termékeinek változatossága, mind a ránk maradt korabeli sajtódokumentumok tanúsága szerint európai minőséget produkált. Nem lehetetlen, hogy már iparművész tervezőt is foglalkoztatott. A besztercebányai gyár ilyen kéréssel fordult az Iparművészeti Iskolához. Eisler Józsiás kassai, Polgár Kálmán zólyomi, Weitzer János borosjenői gyárának ránk maradt darabjai ugyancsak míves munkáról tanúskodnak; a termelés volumenéről és a termékszerkezetről azonban nincsenek részletesebb adatok.

Matlekovics Sándor 1911-es monográfiája (Az ipar alakulása a capitalizmus korában) mintegy tucatnyi bútorgyár adatait közli. A listavezető a Thék bútorgyár, előkelő helyet foglalt el benne a Lingel, valamint a békéscsabai Rejsz és Porjesz. Mellettük olyanok szerepelnek a legfontosabbak listáján, mint Mahunka Imre, Eichel Miksa, Gelb Miksa, Michl Alajos, Krámer Sámuel.

A magyar bútorgyártásról tudományos feldolgozás nem készült. Az azonban bizonyos, hogy iparművészeti szempontból is a volumenével legjelentősebb két gyár (Thék, Lingel) emelkedik ki. A többiek, a már említetteken túl Mócsay József, Schmidt Miksa, Hirschler vállalata sokkal inkább tekinthetők nagyobb műhelynek, mint üzemnek. Iparművészek által tervezett egyedi, reprezentatív célt szolgáló berendezéseket készítettek. Olyan üzem, amely önálló és karakteres művészeti arculattal rendelkezett, kettő akadt a korszakban.

A Thék Bútorgyárat a névadó alapította. Thék Endre asztalosságot tanult, aztán Bécsben, majd Párizsban képezte tovább magát. Csak a kiegyezés nyomán kedvezőbbé váló politikai fejlemények reményében jött vissza hazájába. 1872-ben alapította meg műhelyét a Józsefvárosban, majd megvásárolta az Üllői út és a (mai) Leonardo utca sarkán álló Tauszig-bútorgyárat. Ezt mindegyre szaporodó megrendelései és üzleti sikerei nyomán több száz főt foglalkoztató nagyüzemmé fejlesztette. A siker titka az volt, hogy Thék a műbútorasztalosság hazájában, Franciaországban egyedülálló szakmai tapasztalatokra tett szert, s ezeket a berendezőművészet klasszikus századaiból átörökített formai megoldásokat bravúros technikai {III-91.} készségével kamatoztatta a kor divatos – historizáló-eklektikus – ízlésvilágában. Szinte minden reprezentatív vállalkozásban (Opera, Parlament, több bank, a Károlyi István- és a Wenckheim-palota, a Tőzsde, a Kúria) közreműködött. A múltidéző munkák közül a legjelentősebb a Hauszmann Alajos által átépített budai Vár belső berendezése, mindenekelőtt a neoromán stílusban megalkotott Szent István-terem, gazdag fali dekorációival, román stílusban készített bútorzattal. A bútorokat 1900-ban a párizsi világkiállításon is bemutatták.

Támlásszék Thék Endre bútorgyárából (Bp., 1900 k.)

A kortársak e művét tartották legjelentősebb vállalkozásának. A magyar iparművészet történetébe azonban egy másik – ugyancsak a század legvégén (1898) született – munkájával került. Ez volt gróf Andrássy Tivadar budai palotájának ebédlőberendezése. Merőben más szellemben készült. A megrendelő szeme előtt a neves párizsi műkereskedő, Bing példája lebegett, aki az új stílus – a szecesszió – egyik vezető mesterét, Van de Velde építészt kérte fel lakása teljes belső kialakításának megtervezésére. Andrássy pedig az akkor még Párizsban élő, és az új ízlést már magáévá tevő Rippl-Rónai Józsefhez fordult. A festő Rippl-Rónai, aki korábban egyáltalán nem foglalkozott iparművészettel, nemcsak a bútort tervezte meg, hanem kerámia- és üvegtárgyakat, kárpitot és üvegablakot is készített. Így lett – a Vágó József által tervezett Schiffer-villa mellett – az Andrássy-ebédlő a magyar szecessziós művészet csúcsteljesítménye. Sajnos, a II. világháborúban elpusztult. Csak a faliszőnyeg és néhány tárgy maradt meg.

A nagyszabású feladatokban a Thék gyár kivitelező volt: építészek által készített tervek alapján dolgozott. Az antikizáló – régi stílusokat újraálmodó – bútorok megtervezéséből pedig számos iparművész vette ki részét. Tattay Ferenc a gyár alkalmazottjaként, továbbá Faragó Ödön, aki tanárkodása mellett rendszeres tervezőtevékenységet is folytatott, és ekként a századforduló legjelentősebb hazai bútortervezője. Lyka Károly kéziratos monográfiája a munkatársak között az iparművészet szinte minden ágában tevékeny, sokoldalú Horti Pál nevét is megemlíti.

Faragó Ödön tervezte, Lukácsevics Lajos asztalos által kivitelezett kisszekrény (Bp., 1904)

Horti Pál: Ebédlőszekrény (1900 k.)

Az Andrássy-ebédlőt bemutatták az 1898-as karácsonyi kiállításon, ahol a kortárs iparművészet legjelentősebb kitüntetésében részesült: Állami Aranyéremmel jutalmazták érte a Thék Bútorgyárat. Rippl-Rónai azonban nyílt levélben vitatta a döntést, mivel a maga érdemének tulajdonította a berendezés sikerét, és többen is osztották véleményét. Revízióra nem került sor, a vita mégis jelentős, mert noha Thék és a gyár munkájának elsőrangú minőségéhez kétség sem férhetett, ráirányította a figyelmet az iparművész, illetve az iparművészeti tervezőmunka meghatározó jelentőségére.

A kor másik nagy asztalosüzeme a Lingel Bútorgyár volt. A céget Lingel Károly alapította 1864-ben, amikor a német származású asztalos Budapesten telepedett le. Az eredetileg esztergályos-műhely 1872-ben költözött végleges helyére, a Rózsa utcába, s ott – a századfordulót követően – alakította ki arculatát, amelyben az irodabútorgyártás volt a meghatározó. Lingelék magas színvonalon művelték az asztalosmesterséget, de egyedülálló jelentőségükre úgynevezett „amerikai rendszerű” íróasztalaikkal és könyvespolcaikkal tettek szert. A minta valószínűleg német közvetítéssel érkezett Amerikából. Magyarországon a Lingel-bútorgyár volt az első, amelyik a termelés ugyancsak amerikai jellegű racionalizálásával – vagyis a bútorok elemes előállításával – merőben új típusú asztalosságot honosított meg. Ez aztán a század uralkodó technológiájává vált. A bútorok {III-92.} racionális-funkcionális megformálása ugyancsak példás; már az 1900-as évek közepén olyan – minden díszítéstől mentes, csupasz mértani formára redukált – egymásba rakható asztalcsalád gyártására kért és kapott szabadalmat, amilyenhez hasonlóval ugyanebben a korban a Wiener Werkstätte vezéregyénisége, Josef Hoffmann életművében találkozhatunk. A modern szemlélet előnyökkel járt a felhasználónak is: az elemes könyvszekrény, amely fél évszázadon át a gyár meghatározó terméke volt, a legkülönbözőbb módon összeépítve nagyon eltérő adottságú helyeken egyaránt használhatónak bizonyult. A teljes képhez tartozik, hogy a cég hagyományos, úgynevezett stílbútorokat is készített; ezek exportja, sőt a minták alapján ugyancsak külföldi megrendelésre végzett bérmunka teremtett biztos anyagi bázist számára.

A 19–20. század fordulóját követően nálunk is a szecesszió lett az utalkodó stílus, amely több volt, mint irányzat, hiszen a teljes emberi környezet átformálását, megnemesítését tartotta a művészet feladatának. Ebből a felfogásból adódóan mind több képzőművész vállalkozott – Rippl-Rónai mellett – iparművészeti feladatokra. Közülük is kitüntetett hely illeti meg az 1904-ben alapított Gödöllői Művésztelep tagjait, Körösfői Kriesch Aladárt, Nagy Sándort, Thoroczkai Wigand Edét, Moiret Ödönt. Fő ihlető élményük, kiindulópontjuk és az enteriőrművészet megújítását is célzó tevékenységük forrása a népművészet volt. Noha mindnyájan jártak gyűjtőúton, legalább ilyen gyümölcsöző volt számukra a bécsi szecesszió új világa, amelyet az osztrák fővárosból érkezett Moiret Ödön közvetített. Nagy Sándor és Körösfői lakberendezőként fogták fel az enteriőrtervezést, mikor erre lehetőséget kaptak. Fő művük az 1906-os Torinói Világkiállítás magyar pavilonja volt. Moiret és Thoroczkai ugyanakkor bútortervezőként is figyelemre méltó; nem annyira a népművészet stilisztikai elemeit, mint inkább szerkezeti-funkcionális tanulságait hasznosították egyéni felfogású munkáikban. Thoroczkai évekig Erdélyben élt, ottani munkáiból 1912-ben kiállítást rendezett. Bútorainak többsége csak rajzokon és fotókon maradt ránk.

Thoroczkai Wigand Ede tervezte, Mocsai József által kivitelezett ebédlőszekrény (Bp., 1902 k.)

Thoroczkai Wigand Ede által tervezett kovácsoltvas virágtartó állvány (Marosvásárhely, 1910-es évek közepe)

A gyáripar konkurenciája összefogásra késztette a kis műhelyeket: ez lett az alapja a különféle hitel- és termelőszövetkezeteknek. Közülük a legjelentősebb a Bútorcsarnok, amely a századelőn alakult meg. 1901-től bukkan fel a dokumentumokban. A több száz budapesti asztalost tömörítő szervezet tagjainak hitelt nyújtott, és közösen szervezte két üzletében az árusítást. A magyar bútorművészet szempontjából különös jelentősége van annak a ténynek, hogy a szecesszió egyik nemzetközi központját, a németországi Darmstadtot megjárt Bodon Károly, majd a sok helyen – többek között a pécsi Zsolnay-gyárban is – dolgozott Darilek Harry személyében felkészült tervezőket foglalkoztatott, akik szaktanácsaikkal segítették az iparosokat, és a minőségileg kifogásolható terveket elvetették.

A szövetkezés sajátos formájaként – központi tervezőirodával és kereskedelmi szervezettel – jöttek létre szerte Európában (többek között Zürichben, Bécsben, Drezdában, Münchenben) az úgynevezett Verkstätték (magyarul: műhelyek), amelyek a gyáripar akkor még igen gyakran silány termékeivel szemben iparművészek felügyelete alatt készülő, igényes, nemes, művészi tárgyakat készítettek és forgalmaztak, főleg a lakberendezés körében. Ezek szolgáltak előzményül a pályáját a század első évtizedének végén kezdő Kozma Lajos hasonló vállalkozásához, a Budapesti Műhelyhez, amely 1913 és 1927 között állt fenn. A cég a fiatal építésznek, utóbb a század első fele legjelentősebb {III-93.} magyar bútortervezőjének korai, még szecessziós és népművészeti elemeket ötvöző darabjait forgalmazta. Még a nemzetközi figyelmet is felkeltette, mert a mai Szabadság tér sarkán álló üzlet kapcsán a művész bútorairól az egyik legjelentősebb német szaklap, a drezdai Innendekoration is beszámolt. Hasonló, de kevésbé érett vállalkozás volt a Modern Ház, amelyet Spiegel Frigyes építész vezetett. A Klotild-palotában lévő üzlet Van de Velde hatását tükröző szecessziós bútorai és néhány kortársának munkái mellett a francia anyavállalat közvetítésével sok modern lakásberendezési darabot árusított.

Az I. világháború véget vetett e reményteljes korszaknak. De a magyar bútorgyártásra és közvetve a bútorművészetre a nagy csapást a vesztes háború következményeként a trianoni szerződés mérte. Az ország korábbi területének egyharmadára csökkent, és éppen azok a részek kerültek az új határokon kívülre, ahol az erdőségek voltak, illetve a fát feldolgozták. Míg az országnak 1913-ban 7,4 millió hektár erdősége volt, 1922-ben a statisztika már csak 1,2 millióról ad számot. A faipar termelésének mindössze egyötöde maradt az országban, az iparág 1921-es produkciója az utolsó békeévinek alig fele. Berend T. Iván és Ránki György gazdaságtörténeti monográfiájának megállapítása szerint „A területi változások talán egyetlen iparág helyzetét sem rendítették meg olyan radikálisan, mint a faiparét.” Trianon hatása azonban áttételesen – a szétrombolt gazdaság negatív következményeként is – az 1920-as évek közepéig ugyancsak hátráltatóan hatott a bútorgyártásra és közvetve a tervezőtevékenységre is.

A mintegy egy évtizedes pangásnak a legnagyobb áldozata a Thék Bútorgyár volt, amelynek önmagában is súlyos veszteséget jelentett az alapító Thék Endre 1919-ben bekövetkezett halála és azt követően a részvénytársasággá alakulás. Alapjaiban rendítette meg a céget az, hogy a nagy reprezentatív építkezések, ahonnan a századfordulón folyamatosan kaptak megrendeléseket, véget értek. A Thék Bútorgyár ezért a szériatermelés és az olcsóbb bútorok irányába nyitott. Az 1920-as években még rendszeresen képviseltette magát a nemzetközi iparművészeti kiállításokon (1923: Monza, 1927: Fiume, 1929: Barcelona), 1935-ben részt vett a „Szép otthon – boldog élet” című átfogó magyar iparművészeti tárlaton, de ekkor már székhelye a Tűzoltó utcában van, és elsősorban fűrészárut készített. 1938-ban végleg megszűnt.

A hajlítottbútor-gyártás területén – a határok megváltozása folytán – törvényszerű szerkezeti átalakulás zajlott le, minthogy viszonylag olcsó tömegbútorra a nagyvárosi életforma általánossá válásával továbbra is, sőt egyre nagyobb mértékben volt szükség. Debrecenben, a Hajlítottbútor-gyárban már az I. világháború előtt is folyt üzemszerű gyártás, de Trianon után a termelés volumene jelentősen megemelkedik: a legjelentősebb üzem lesz ágazatában a két háború között. Egészében azonban Budapest válik a hajlítottbútor-gyártás központjává. Itt – Rákospalotán – kezdte meg működését 1920-ban a Lichtig–Neuschloss üzem, majd 1923-ban Angyalföldön a Szék és Faárugyár. A gazdasági válság – különösen az 1930-as évek elején – ebben az iparágban is éreztette hatását: az ország csupán mintegy harmadát használja ki a tényleges kapacitásnak. A debreceni gyár a korábbi időszak darabjainak és stílusának felhasználásával változatos termékskálát teremtett és jelentős exportot bonyolított le, a Lichtig–Neuschloss a tömegáruban is elfogadható minőséget produkált, a Szék és Faárugyár pedig formatervezett – mintaoltalommal védett – művészi darabokkal jelentkezett.

{III-94.} A korszak iparművészeti jelentőségű vállalkozása a Lingel-gyár nevéhez fűződik. A gazdasági válságjelenségek következtében a gyár termékeiben mindvégig nagy arányt foglalt el a stílbútor és az export, de az üzletileg rentabilitást biztosító árutermelés mellett a Lingel-nagyvállalat részt vett az új iparművészeti gondolkodás valóra váltásának nemes programjában. Az elemes előállítás és a rendszertervezés már a világháború előtt bevezetett könyvszekrények fő jellemzője volt; ezt a szellemiséget folytatják a két háború közötti időszak különféle, elemenként megvásárolható és sokféleképp összeállítható szekrénysorai, amelyeket az 1920-as évek derekán továbbfejlesztettek. Stílusban igazodtak a korhoz: a századelő rusztikus formavilágát részben teljesen csupasz, minden dekorációtól mentes, részben a puszta szerkezetet decens díszítőelemekkel éppen csak elrejtő, finoman archaizáló garnitúrák váltották fel. Változatlan formában továbbra is gyártották a századfordulón kifejlesztett „amerikai” irodabútorokat.

A két háború között megnőtt a kisüzemek és a műhelyek jelentősége. Ez annak tudható be, hogy az Iparművészeti Iskolából mind több képzett iparművész lépett színre, és az ő megbízásra tervezett egyedi bútoraikat – jelentős részben egész lakások berendezését – ezek kivitelezték. Így például Nagy Antal, Fodor József, Heisler József műhelye.

Az 1920–1930-as évek két meghatározó egyénisége Kozma Lajos és Kaesz Gyula volt. Kozma, akinek pályája még a háború előtt indult, az 1919-es Tanácsköztársaság idején viselt tisztsége miatt nem jutott állami építészeti megbízáshoz. Megélhetését kizárólag magánmegrendelések teljesítése jelentette. Az ő stílusát az 1920-as években a barokk, illetve annak sok falusi emlékünkön ránk maradt népművészeti változata formálta. E szellemben gazdagon díszített bútorait, amelyekkel sok kollégájára is hatott, Kozma-barokknak nevezték. Az 1920-as évek végén stílusa radikálisan megváltozott: a kor új irányzata – a geometrikus elemekkel dolgozó funkcionalizmus – jegyében művészete teljesen letisztult, az anyag – a fém, a fa, a nád és a textil – szépségét maximálisan érvényesítő bútorokat tervezett. Számos tanulmányt és cikket is publikált, a modern stílus mellett érvelt. 1941-ben pedig Das neue Haus címen könyvet jelentetett meg, amelyben saját tervei és munkái reprodukcióinak kíséretében összegezte pályáját és tervezői nézeteit.

Az asztaloscsaládból származó Kaesz Gyula Kozmához hasonló utat járt be. Első munkáit még barokkos díszítettség jellemzi, utóbb az ő formái is letisztulnak és bútorai konstruktívabbakká válnak; noha emelkedettséget árasztanak. Ő volt az art deco vezető képviselője a magyar bútorművészetben; az irányzat legszebb műve saját lakásának épségben ránk maradt berendezése. Kaesz néhány épületet is tervezett, fő tevékenysége azonban a tanítás volt: 1919-től az Iparművészeti Iskolán belsőépítészek generációinak sorát oktatta; mellette pedig esti tanfolyamokon és ismeretterjesztő előadásokon az asztalosok és bútorkereskedők művészi ízlését formálta.

Az iparművészek foglalkoztatása, illetve a közönség nevelésének igénye hívta életre a lakberendezési pályázatokat, amelyeken művészileg példamutató tervekkel kívántak szolgálni az iparosok számára. Hasonló – csak még átfogóbb – program jegyében rendezte az Iparművészeti Társulat külföldi (osztrák) példa nyomán a lakberendezési kiállításokat, amelyeken iparművészek és gyárak mutatták be követendő mintának szánt prototípusaikat. Az első ilyen akció 1933-ban a „Hogyan rendezzük be {III-95.} lakásunkat?” című rendezvény volt, amelyet Lakatos Artúr, az Iparművészeti Iskola lakásművészeti osztályának vezetője szervezett. Két évvel később, az Iparművészeti Társulat fél évszázados jubileuma alkalmából megrendezték a „Szép otthon – boldog élet” című tárlatot, amelyen számos elsőrangú tervező (Kaesz Gyula, Bodon Károly, Nagy Károly, Molnár Farkas stb.) vett részt. A legsikeresebb az 1940-ben megrendezett „Új magyar otthon” volt, amely társadalmi rétegek szerint differenciáltan, azokat külön-külön típustervekkel ellátva mutatta be, mire képes az akkor már Kozma és Kaesz mögött szépen gyarapodó fiatal nemzedék (Juhász László, Gábriel Frigyes, Kovács Zsuzsa, Flach János stb.).

Míg a Kozma–Kaesz kör a bécsi szecesszió puritán változatát vitte tovább művészetében (a polgári biedermeier racionális szellemiségéből is merítve), a Bauhausban tanult Molnár Farkas, Breuer Marcell és az intézmény felfogását közvetlenül tanulmányozó Bortnyik Sándor egzakt-mértani konstrukciókat tervezett. Közvetlen hatásuk a magyar bútortervezésre nem jelentős; Bortnyik faszékei modellek maradtak, Breuer rövid tartózkodás után végleg külföldre távozott, Molnár Farkas építészként tevékenykedett. Mégis szerepük volt a Kozma–Kaesz-kör gyakorlatának további alakulására. Ez utóbbiaknak a Thonet számára 1932-ben tervezett és később kiállításon bemutatott bútoraikon kimutatható a Bauhaus tanulsága.

1945 után Kozma és Kaesz, illetve tanítványi körük vezető pozícióba került. Kozma lett az Iparművészeti Iskola utóda, az Iparművészeti Akadémia első igazgatója (1948-ban bekövetkezett haláláig), Kaesz Gyula ott a belsőépítészeti tanszék irányítója, Kovács Zsuzsa a művészeti szakszervezet iparművész tagozatának vezetője stb. Ők vetik fel az „Új magyar otthon” kiállítás folytatásaként a bútorgyártás művészi rangjának emelésére a társadalom minden fontos rétege számára elérhető bútorok megtervezésének és megismertetésének gondolatát. Így került sor – egy pályázatot követően – 1948-ban a „Típusbútor – szép lakás” című kiállításra, amelyen mintegy tucatnyi kivitelezett enteriőrt mutattak be. Kaesz több tanulmányban foglalkozott az új bútorok elméleti kérdéseivel; a sajtóvisszhangban pedig (Fülep Lajostól Szabó Pálon át Major Mátéig) a magyar értelmiség különböző alapállású személyiségei egyaránt pozitívan foglalkoztak vele.

A folytatás karikatúrává torzította a nemes ügyet. A fordulat évében, 1948–1949 táján végbement a nagyipar államosítása, amelynek során a nagyvállalatok (Lingel, Debrecen, Szék és Faárugyár) központi irányítás alá kerültek, a kisipar összezsugorodott, helyét részben szövetkezetek foglalják el. A „Típusbútor – szép lakás” kiállítás még sokféle igénnyel és differenciált társadalommal számolt, az 1950-es években azonban a már központosított bútoripar egyetlen, a kiállításon is szereplő terv tovább egyszerűsített változatának sorozatgyártására vállalkozott. A nagy hagyományokkal rendelkező székgyártás néhány típusra redukálódott. Az üzemek technikai fejlesztése lekerült a napirendről. Az iparművészet – azon belül a bútortervezés – háttérbe szorult az ideologikus funkciókat teljesítő képzőművészet mögött. Az 1952-es országos iparművészeti kiállításon Kaesz Gyula klasszicizáló bútorai képviselték a bútorművészetet. Többéves szünet után, csak az 1956-os „Bútor- és lakásművészeti kiállítás”-on jelenhettek meg ismét modern formavilágú darabok (Hornicsek László, Gergely Sándor, Bedécs Sándor, Gábriel Frigyes, Király József, Moess Tibor). Az 1950-es évek első felének egyetlen pozitívuma, hogy 1954-ben – a Nagy Imre nevéhez köthető {III-96.} 1953-as kormányprogrammal összhangban – megalakult az Iparművészeti Tanács, amelynek spiritus rectora és első vezetője a belsőépítész Juhász László volt.

1957-től „Művész az iparban” címmel kiállítássorozatot indítanak; de ennél – legalábbis a bútoripar számára – jelentősebb vállalkozás az a kiállítás, melyet 1960-ban, az óbudai kísérleti lakótelepen rendeztek. Felkért művészek, fiatal tervezők (Mózer László, Heczendorfer László, Kemény Zoltán) többlépcsős pályázat során kiválasztott bútoraival csináltak kedvet mind a közönségnek, mind a gyáraknak az újfajta berendezőstílushoz.

A közönség ugyan kitüntető figyelemmel fogadta a kezdeményezést, de a bútoriparban nem volt döntő változás: hiába emelkedett a termelés 1957 és 1963 között a háromszorosára, a minőségi váltás elmaradt, mert a hiánygazdálkodás körülményei között – verseny híján – az üzemeket semmi nem késztette innovációra. Szabályt erősítő kivételként megemlíthetjük Gábriel Frigyes 1959-ben tervezett székét, amelyet több százezer példányban gyártottak. Csakhogy nemcsak vetélytárs nem akadt, társ sem: néhány szék- és foteltípusból meg szekrénysor-garnitúrából állt az 1960-as évek elején a magyar bútoripar kínálata (Varia szekrény, 1959; Panni fal, 1960; Erika fotel, 1959). A gyáraknak nem voltak tervezői; a Faipari Gyártmánytervező és Szerkesztő Iroda volt az, amely a szakma hagyományos központjában, a Józsefvárosban székelve Budapestről látta el tervekkel az üzemeket. A vezető cég a Budapesti Bútoripari Vállalat volt, amely a Lingel jogutódja; illetve a Szék és Faárugyár örökébe lépett Szék- és Kárpitosipari Vállalat. Változást az 1960-as, majd az 1970-es évek első felében végrehajtott két átfogó bútoripari rekonstrukció hozott. Ezek nyomán a Budapest-központúság megszűnt, jelentős bútorgyártás folyt most már vidéken is (Zalaegerszeg, Nagykanizsa, Jászberény, Székesfehérvár, Eger, Veszprém stb.).

Az új gazdasági mechanizmus bevezetésével (1968) megszűnt a gyártmánytervező iroda, az üzemek viszonylagos önállóságra tettek szert. Ekkor került a BUBIV-hoz tervezőnek Bodnár János, majd Bánáti János és Farkasinszky Zoltán. A hetvenes években Nagykanizsán Tóth Tibor, Zalaegerszegen Gál Magda, Székesfehérvárott Király József dolgozott iparművészként. (Korábban a Szék- és Kárpitosipari Vállalatnál.)

A 15 éves lakásépítési program, majd a házgyári építkezés (az 1970-es évtized elejétől az 1980-as évek közepéig) két bútortípusnak nyitott nagy perspektívát. Egyrészt a konyhabútornak, mert az állami lakások beépített konyhával készültek. (A Tisza Bútoripari Vállalat szerepe jelentős.) Másrészt az elemes bútoroknak, amelyek kifejlesztésében a BUBIV járt az élen (Farkasinszky Zoltán: Réka; Bánáti János: Horizont bútorcsalád), követte őket a Garzon (Heincz Gábor–Rácz Lajos–Király József).

Az első években a vállalati önállóság kedvezően hatott az innovációra: néhány év alatt több új – iparművészetileg is figyelemre méltó – termék született, mint korábban évtizedek alatt. Az 1980-as évek elejétől azonban a kedvező tendencia megfordul, a gyárak nyűgnek érezték a tervezőt, mert a piac akkori állapotában nem honorálta azt a pluszköltséget, amit az iparművészeti tervezés nyomán a fejlesztés és technológiaváltás igényelt volna. A tervezők ezért fokozatosan kikoptak a gyárakból. Ez a folyamat nem állt meg a rendszerváltozással sem. Ekkor ugyan gyökeres átalakulás állt be a gazdasági feltételekben, csakhogy egyúttal az életszínvonal is visszaesett, jelentősen lecsökkent a vásárlóerő, így a bútoripar mély válságba került.

{III-97.} Miközben a bútoripar egészében visszaesett, a Balaton Bútorgyár pozíciója az 1980-as évek derekától megerősödött. A vezetők időben felismerték, hogy az export jelenti a jövőt, az exporthoz pedig szellemi innováció – tervező – szükséges. S meg is találták rá az embert az Erdélyből áttelepült Vásárhelyi János személyében, aki a nyolcvanas évek közepétől a magyar bútortervezés meghatározó személyiségévé válik. Nívódíjas bútoraival vállalatát nemzetközi versenyképességhez segítette. Az 1990-es évek elején megválik a Balaton Bútorgyártól, 1994 óta a Szék- és Kárpitosipari Vállalatból kivált debreceni gyáregység, a hajdani Hajlítottbútorgyár utóda, a Hajdúthonet tervezője. Munkálkodásának döntő része van abban, hogy a 1990-es évtized közepére ez az üzem felzárkózott a Balaton Bútorgyár mellé.

A bútorgyártás az 1970-es évek során nagyüzemi termeléssé alakult. A kis műhelyek megszűntek. A magyar belsőépítész-társadalom egy része azonban nem találta meg helyét az üzemekben, amelyek a művészi elképzeléseket nem értették meg, és a piac sem döbbentette rá őket a tervező fontosságára. A bútortervezők egyik köre a középületi enteriőrtervezés felé vette az irányt, mások pedig más közvetítő csatornákat kerestek. Többségük az Iparművészeti Vállalathoz fordult, amely a Művészeti Alap leányvállalataként működött és fő feladata a művészek egyedi-kézműves termékeinek forgalmazása volt.