Textilművészet

A 19. század végén, a 20. század elején inkább csak textilművekről és műhelyekről beszélhetünk, mintsem magyar textilművészetről. A textilipar az 1880-as években indult fejlődésnek: 1885-ben mindössze 5000 fő dolgozott az iparágban. A világháborúig jelentős gyarapodás történt, a munkáslétszám közel tízszeresére emelkedett, s egész sor gyár alakult (1895: Magyar Textilipar Rt., 1901: Magyar Amerikai Northtop Szövőszék és Textilgyár, Magyar Pamutipar, továbbá a pápai és a győri textilgyár, 1906: Kőbánya, 1907: Kispest, 1909: Sopron), de a textilipar teljesítménye még így is messze alatta maradt a szomszéd országokénak. Nem változtatott az összképen a két óbudai kartonnyomó üzem (a Fürst-féle és a Goldberger-gyár), amelyek a századfordulón váltak nagyüzemekké, illetve az 1898-ban alapított Első Magyar Jacquard Szövőgyár.

Rippl-Rónai József: Királyok imádása (1895 k.)

A textilkészítés háziipari tevékenység volt. A textilművészet is erre alapozódott. A kiegyezés utáni iparosodás a könnyűipar helyzetén keveset lendített; a szecessziós iparművészet preraffaelita felfogása (amelynek értelmében a modern gyáripar kommercializmusával szemben a középkori kézművességhez kell visszakanyarodnia a művészetnek) ugyancsak a háziipar konzerválása irányában hatott. Antal Frigyes művészettörténész egy 1919-es tanulmányában azt fejtegette, hogy a népi hímzőművészet a kereskedelmi forgalmazás keretei között is fenntartható, ha az iparművész szövetség felügyeli, ellenőrzi megfelelő szakember közreműködésével a tevékenységet.

A példát a kiváló művészettörténész az életből vette. Kiskunhalason a 20. század első évtizedeiben alakult háziipari szövetkezetben Markovits Mariska kézimunka-tanárnő vezetésével készültek azok a varrott csipkék (terítők és ruhadíszek) magyar népművészeti motívumok felhasználásával, amelyeket Dékáni Árpád rajztanár tervezett. Az erdélyi származású és a népművészet iránt fogékony Dékáni a Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát, és előbb 1885-től Szabadkán, majd 1902-től Halason {III-98.} volt rajztanár. Itt hozta létre a műhelyt, amelynek csipkéit először az 1902-es karácsonyi kiállításon mutatták be. E munkákkal 1904-ben a St. Louis-i, majd az 1906-os milánói kiállításon nagydíjat nyertek.

Csipkeszegély a halasi Csipkeműhelyből. Tervezte: Dékáni Árpád (Kiskunhalas, 1903)

Szőnyegszövő műhely működött a Torontál megyei Németeleméren, ahol úgynevezett kilim – ferde szövésű – szőnyegeket készítettek. Kovalszky Sarolta 1881-ben kapcsolódott be munkájukba, létrehozta a Torontáli Háziipari Egyletet, amelyet megismertetett a skandináv kárpitszövés módszerével. Az így elsajátított technikával készültek a magyar szecesszió több vezető művészének (Horti Pál, Vaszary János, Nagy Sándor) kartonjai után azok a faliképek, amelyeket az 1900-as párizsi világkiállításon, majd az 1902-es torinói nemzetközi kiállításon mutattak be.

A Gödöllői Művésztelep alapító tagjai (Körösfői Kriesch Aladár, Nagy Sándor, Thoroczkai Wiegand Ede) számára a követendő mintát a kalotaszegi népművészet szolgáltatta. Így ők maguk gondoskodtak az általuk tervezett szőnyegek kivitelezéséről az 1904-től hivatalos formában fennálló művésztelepen, ahová meghívtak egy francia szőnyegszövő mestert Belmonte Leó személyében (Nagy Sándor társa volt a párizsi Julian Akadémián). Az ő irányításával sajátította el a szőnyegszövés technikáját Frey Rózsa és Guilleaume Margit.

Belmonte Leó szőnyegszövőmester reklámkártyája

Horti Pál: Szőnyeg (Bp., 1901)

A népművészet kulcspozíciójának szemléletes bizonyítéka, hogy van olyan szőnyeg (Vaszary: Jegyespár), amelyet először – 1905-ben – Németeleméren szőttek meg, két évvel utána pedig Gödöllőn. 1910-ben a népi iparművészet Háziipari Osztályként bevonult az Iparművészeti Iskolába; a tanszék vezetője a Halasi Műhelyt életre hívó Dékáni István. Az utódaként 1911-ben megalakuló Textiltervező Szakosztály pedig a Gödöllői Szőnyegszövő Műhelynél kihelyezett tagozatként tevékenykedett.

Vaszary János tervezte, Kovalszky Sarolta szőtte függöny (Németelemér, 1905)

Vaszary János: Kislány cicákkal

Még az I. világháború előtt indult a 20. századi magyar faliképművészet legnagyobb alakjának, Ferenczy Noéminak a pályája. Az eddig említettekkel szemben egyedül ő nevezhető iparművésznek, mert nemcsak tervezte, hanem maga is szőtte kárpitjait. A technikát a legautentikusabb helyen, a párizsi Manufacture des Gobelins-ben sajátította el 1912-ben. Onnan Nagybányára hazatérve, 1912-ben alkotta első ismert művét, a szecessziós stílusú Teremtést, majd néhány évvel később másik kiemelkedő korai művét, a Menekülés Egyiptomba című kompozícióját. Mindkettőn az expresszionizmus tudatosan naiv előadásmódjának hatása is felismerhető.

Ferenczy Noémi: Jézus születése

A két háború között a magyar textilipar egyedülálló fejlődésen ment át. Az 1920-as évek elején a magyar gyáripar beruházásainak egyharmada e területre jutott. 43 új üzem létesült, 14 cégnél jelentős bővítésre került sor. A textiltervezésre azonban ez a nagy átalakulás nem volt hatással. Iparművész tervező alkalmazásáról, illetve munkájáról egyetlen adatunk van: Marcel Jean, a kiváló francia szürrealista festő, aki 1938 és 1945 között Magyarországon élt, s akit festő barátai az Európai Iskola tiszteletbeli tagjává választottak, a Goldberger-gyárnak tervezett textilmintákat. Ezek kivitelezése elmaradt. A gyárakban valószínűleg több tervező is dolgozott, mert az Iparművészeti Iskolában 1921-től esti tagozaton folyt tervezőképzés. 1927-től pedig nagyipari textiltechnológiát is oktatnak.

A korszak hivatalos ízlése a neobarokk volt, amely a reprezentációt előtérbe helyezte. Ettől pedig elválaszthatatlan a falikárpit. E felismerés jegyében alakulhatott meg 1920-ban a Greco Gobelin Részvénytársaság, amely régi kárpitok és bútorhuzatok másolásával, illetve művészek által tervezett kartonok kivitelezésével foglalkozott. A nehéz gazdasági {III-99.} helyzetben azonban csődbe került, ekkor Budapest vette át, és 1927-től Fővárosi Gobelinszövő Műhely néven működött tovább. Ez a cég kivitelezte 1926 és 1928 között a képviselőház elnökének fogadószobájába szánt 36 négyzetméteres kárpitot, amely Trianont követően a legnagyobb méretű munka volt. Rudnay Gyula pályadíjnyertes műve a pusztaszeri országgyűlést ábrázolja. Más festők (Iványi Grünwald, Boromissza Tibor) is készítettek kartonokat a cégnek; az 1930-as években pedig két fiatalabb festő foglalkozott a műfajjal: Pekáry István, aki népies-naiv előadásmódot képviselt, illetve a római iskolás Domanovszky Endre, aki majd az 1956 utáni időszakban lesz e műfaj egyik reprezentánsa.

Az említett munkák szövött festményeknek tekinthetők. A falikárpit mestereként a két háború között teljesedett ki Ferenczy Noémi művészete. 1919 után emigrációba ment; élt Németországban, Bécsben és Rómában, majd az 1930-as évek elején tért vissza Magyarországra. Ekkor alakult ki a neoklasszicizmus jegyében művészetének karaktere. Alakjai jelképesek: a mindennapi munkásembert – legyen az író, földműves, vasmunkás – örökítik meg dekoratívan stilizált, nagy foltokból épülő kompozíciói, amelyek színvilága a vele egyidejű posztnagybányai piktúra pasztellesen meleg impresszionista tónusaival tart rokonságot. Panteisztikus hangulat hatja át munkáit, amelyekben az 1930-as évektől mind nagyobb szerepet kap az ugyancsak egyszerű formákra redukált tájábrázolás.

A par excellence textilművészet legjelentősebb egyénisége ebben a periódusban P. Szabó Éva. Az ő pályája is a festőiskolából vezet a textilszövéshez. Bortnyik Sándornál és Csabai Ékes Lajosnál, majd Németországban tanult, végül Bécsben, a Wiener Werkstätténél dolgozott. Onnan hazatérve hozta létre 1931-ben saját műhelyét, ahol először szövött anyagokat, hamarosan nyomott textileket készített. Egyedi megrendelésre főleg lakástextilek (bútorszövetek, nyomott függönyök és dekoratív kárpitok) kerültek ki keze alól, amint azt az art deco mértéktartó változatát mértani mintákkal vagy stilizált figurális díszítéssel képviselő munkák tanúsítják. A Kossuth Lajos utcában saját üzletet nyitott. Többnyire az ő bútorszöveteivel készültek Kozma és Kaesz bútorai.

1945-től a gobelin oktatását rövid időre a Képzőművészeti Főiskola vette át. Amikor azonban 1949-ben az Iparművészeti Főiskolán újjászervezik a Textil-Gobelin Szakot, a tanszék vezetője a festő végzettségű, de a háború előtt szövöttanyag- és bútortervezéssel is foglalkozó Schubert Ernő lesz. Irányításával indult meg a nagyipari tervezőképzés (nyomott-, szövöttanyag, illetve divattervező szakon), a kárpit oktatását pedig Ferenczy Noémira bizták.

A kárpitművészet az 1950–1960-as években jobban kötődött a korabeli képzőművészethez, mint az iparművészethez. E kárpitok javarészét festők (Domanovszky Endre, Hincz Gyula, Pekáry István, Eigel István, Redő Ferenc, Kádár György) készítették, csak kisebb részben kaptak feladatot textiltervező művészek: Bán István, Fett Jolán, Solti Gizella, Szécsényi Lenke. E munkák főként közületi megbízásra készültek; párt- és tanácsi székházakba, kiemelt közintézményekbe, ennek megfelelően témakörük gyakran ideologikus volt. Az 1960-as évek derekától megszaporodnak a civil helyszínek: könyvtár, művelődési ház, szálloda. Ekkor átalakult a stílus: mind több lesz a dekoratív kompozíció, s e díszítőtevékenységben az 1960-as években érik be Pécsi László és Hajnal Gabriella művészete.

Hajnal Gabriella: Kilátás Délre

A magyar textil történetében a nagy dátum: 1968. Ekkor rendezték meg a budapesti Ernst Múzeumban a Textil Falkép {III-100.} című kiállítást, amely egy egész mozgalom nyitánya. A falikárpit révén mind a képzőművészeti felfogású alkotók, mind a gyári tervezőmunka feltételeiben csalódott par excellence iparművészek arra az elhatározásra jutnak, hogy szakmájukban gyökeres változtatásra van szükség. A hagyományos – középkori eredetű – faliképnek a modern világban nincs jövője, az üzemi munka pedig nem alkotó elméket, hanem mintamásolókat vagy -adaptálókat kíván. Ezen a különböző indítékban gyökerező, mégis azonos konzekvenciához vezető úton indult a magyar tértextil mozgalom, amelynek első seregszemléje 1970-ben volt Szombathelyen.

A kezdeményező szerep az akkori középnemzedékhez (Attalai Gábor, Szilvitzky Margit, Szenes Zsuzsa, Cságoly Klára stb.) fűződik, de már induláskor pályakezdő fiatalok (Gecser Lujza, Ardai Ildikó) csatlakoztak hozzájuk. A szombathelyi Tér- és Faltextil Biennálén részt vett például a szakma doyenje, Molnár Béla, mellette pedig a hagyományos műfajokban dolgozó számos kolléga (a kékfestő Bódy Irén, a szövő Pécsi László, a kézifestő Gulyás Zsuzsa). A kiállítás átütő erejű rendezvényként fordulatot hozott. Egész sor olyan művet mutattak be, amely gyökeres szakítást jelentett a textil – akár a szövött, akár a festett – hagyományos formájával. A művészek magát az anyagot tették vizsgálat tárgyává, a felületet szétbontották és a fonalat manipulálták. Ezzel a merőben modern felfogásukkal nemcsak a kortárs magyar textilt újították meg, hanem az egész magyar képzőművészetben revelációt hoztak, hiszen a hasonló avantgárd törekvések festmények vagy szobrok kiállításán csak tűrt kategóriával felülbélyegezve, legfeljebb a nyilvánosság szűkebb fórumain kerülhettek a publikum elé.

A szombathelyi biennálé jelentősége az évek múlásával egyre nőtt. Az egymást követő generációk az 1980-as évek közepéig folyamatosan újabb és újabb szellemi újdonsággal hozakodtak elő. Ennek a kibontakozásnak volt szinte törvényszerű velejárója, hogy a szakma legjelentősebb nemzetközi seregszemléjére, a Lausanne-i Biennáléra néhányan több alkalommal is sikerrel pályáztak (1975, 1977, 1981: Droppa Judit, 1979, 1981: Gulyás Katalin). 1975-től pedig a várostól nem messze fekvő kis községben, Velemben alkotótábort szerveztek, ahol az elmélyült kísérletezésre ideális lehetőséget biztosítottak mintegy egy évtizeden keresztül.

Mielőtt a kísérleti textil lehetőségei kimúltak volna, rehabilitálódott a falkép és újra megjelent a gobelin (Péreli Zsuzsa, Pápai Lívia, Nagy Judit, Hauser Beáta stb.). Az új gobelinstílus művelői nem a Ferenczy Noémi-féle dekoratív és nem is a Plesnivy Károly és Eigel István által kialakított félkubista ábrázolásmód folytatására vállalkoztak. Tünékeny felületeiken ismét a szecesszió stíluselemei váltak meghatározóvá, a hangnemet a nosztalgia uralta.

A magyar textilipar a Kádár-korszakban a könnyűipar dinamikusan fejlődő ágává vált; az öltözködés és a lakástextil ugyanis fontos szerepet kapott a kisember mindennapi komfortját meghatározó életszínvonal-politikában. Tervezőt nem sokat találunk a gyárakban, ők is kevés és jobbára iparművészhez méltatlanul kisigényű feladatokat kapnak. Ezért a főiskoláról kikerülők számához mérten kevesen maradnak meg szakmájukban. A szövőipar területén dr. Soós Imréné, Szabóné Ehrsam Éva, Somorjai Lajosné, Prohászka Margit, külső tervezőként Pécsi László és Buzás Árpád, a fiatalabbak közül Pauli Anna nevét említhetjük. Szabályt erősítő kivétel Perczel Erzsébet, 1962 és 1968 között a Pápai Textilgyár iparművésze, akit életműve alapján az 1960–1970-es évtized legjelentősebb – európai színvonalú {III-101.} – szövöttanyag-tervezőjének tekinthetünk. Nem volt könnyebb dolguk a ruhatervezőknek (Soltész Nagy Anna, Vörös Irén, Szilvitzky Margit, Bakó Ilona, Bráda András, Dés Enikő), illetve a nyomottanyag-tervezőknek (Molnár Ágnes, Bajkó Anikó, Erdei Irma stb.). Minden területről folyamatosan és jelentősen elvándorolnak; a lehetetlen gyári körülmények miatt alakult meg tervezőirodaként a Latex Stúdió (Pécsi László vezette), illetve az Iparművészeti Vállalat szövőműhelye, ahová számos neves iparművész (Attalai Gábor, Nemes Mária, Tábori Gabriella stb.) tervezett kisszériás szöveteket. Több alkotó vállalt munkát háziipari szövetkezetnél (Németh Éva: Csaba, Ardai Ildikó: Békésszentandrás, Szilasi Anna: Gyula). Egyedülálló eset Bódy Irén, aki modern kékfestő anyagait saját műhelyében gyártotta. Más értelemben képviselt végletet Droppa Judit kötöttanyag-tervező, akinek munkái már a legújabb típusú, a számítógépes tervezés lehetőségeit példázzák.