Ötvösművészet, fémművesség

A 20. század eleji magyar fémművesség legszebb darabjai két szobrász – Beck Ö. Fülöp és fivére, Fémes Beck Vilmos – nevéhez fűződnek. Mindketten ötvösséget tanultak. Beck Ö. Fülöp az Iparművészeti Iskolában szerzett diplomát, Fémes Beck egy mesternél sajátította el a szakmát, és mellette az iskola esti tanfolyamát látogatta. Mindketten igazi hivatásuknak a szobrászatot tartották. Beck Ö. Fülöp több mint egy évtizedig tartó küzdelem árán érte el, hogy képzőművészként jegyezzék. Fémes Beck indulása szerencsésebb: a Nyolcak festőivel {III-109.} és szobrászaival állított ki, de korai halála megakadályozta tehetsége kibontakoztatásában. Beck Ö. Fülöptől néhány öntött és cizellált tárgyat (kancsót, tálat) ismerünk, amelyek a szecessziós ízlés jegyeit viselik magukon. Ráth György bátorította, így vett részt kollekciójával az 1900-as párizsi világkiállításon. Fémes Beck közreműködött a magyar szecesszió (sajnos elpusztult) reprezentáns műve, a Schiffer-villa díszítésében (a hall berendezésében). Tőle még annyi tárgy sem maradt ránk, mint bátyjától: korabeli reprodukciók alapján alkothatunk képet törekvéseiről.

Beck Ö(dön) Fülöp tervezte plakett. Kivitelezés: J. Christelbauer und Sohn (Bécs, 1907)

A historizmus átnyúlt korunkba; Jungfer Gyulának, a 19. századi reprezentatív épületek kovácsoltvas munkáit készítő mesternek, változatlanul bőven akadt épületdíszítő feladata, csak most már a magyar népművészet és a szecesszió floreális elemei vegyültek a klasszicista formák közé. Az 1910-es évek elején indult Bieber Károlynak, a 20. század legjelentősebb magyar kovácsának pályája, miután hazatért Németországból, ahol tanult.

A magyar szecesszió legszebb ötvöstárgyai Tarján (Huber) Oszkár alkotásai. Tarján Münchenben és Párizsban járt, René Lalique-nál tanult, és mestere érett szecessziós művészete meghatározó hatást gyakorolt rá. Merített a magyar népművészetből is; függői, medáljai, fülbevalói mégis eredeti szellemről tanúskodnak, aki nemcsak a hazai iparművészeti kiállításokon szerzett elismerést, hanem aranyérmet nyert Torinóban is, az Iparművészeti Kiállításon (1902).

Tarján (Huber) Oszkár által tervezett és kivitelezett függő (Bp., 1900 k.)

Tarján (Huber) Oszkár által tervezett és kivitelezett függő (Bp., 1904 k.)

Tarján (Huber) Oszkár olykor kivitelezőként dolgozott; de több kollégájáról tudunk, akik inkább kivitelezőként, mint tervezőként ismertek. Így Hibján Sámuel, aki párizsi ötvösművészeti tanulmányokat követően lett az Iparművészeti Iskola tanára. Főleg a zománctechnikában jeleskedett; többek között Horti Pál, Hirschler Mór ékszereit kivitelezte. A másik nevezetes műhelyt Rapaport Jakab vezette. Életéről keveset tudunk. A századfordulón tűnt fel, 1902-ben Torinóban aranyérmet nyert, s nem sokkal később minden valószínűség szerint Franciaországba ment. Néhány technikailag és művészileg egyaránt különleges zománcozott díszedénye, illetve tárgya (cigarettatartó) maradt ránk. Az előbbiekhez olyan ismert francia művészek terveztek fémdíszeket, mint Georges de Feures.

Háry Gyula tervezte és Hibján Samu kivitelezte karperec (1900)

A 20. század elején gyárak is készítettek fém- és ötvöstárgyakat. Az 1896-ban alapított Szandrik Rt. ezüstgyár Alsóhámorban működött; rendszeresen szerepelt modern ízlésű termékeivel az iparművészeti kiállításokon (1900-ban Párizsban ezüstérmet nyert). A másik ismert üzem a Bachruch-gyár volt; ugyancsak tálakat, edényeket készített, konzervatívabb szellemben, mint a már szecessziós ízlésű Szandrik-gyár.

Az ötvösművészet, mint a fémművesség hagyományos formája, a két háború között a kor hivatalos ízléséhez, a neobarokkhoz kötődött. Minthogy azonban ebben a periódusban a korábbihoz képest sokkal kevesebb az építkezés, nagyszabású munka alig akad. A fő megrendelő ekkor az egyház, amely kelyheket, úrmutatókat, tányérokat és más, kisebb-nagyobb felszerelési tárgyakat vásárol. Az 1920-as évek végén ezt a historizáló felfogást az expresszionizmus gótizáló és szerkezetesebb változata váltotta fel. Vezető képviselője Csajka István, aki ebben a szellemben vezette három évtizeden át az Iparművészeti Iskolában az ötvösképzést.

A kovácsoltvas változatlanul őrzi pozícióit. Ekkor érik be Bieber Károly művészete. Jellegzetes munkája a városligeti Jáki kápolna kapuja; de dolgozott Weichinger Károly és több más építész tervei alapján is. Stílusa függetlenedett a neobarokktól, a 17. századhoz kanyarodott {III-110.} vissza művészetével, amelynek ily módon egyéni karaktert adott.

A korszak legjelentősebb ötvöse Tevan Margit volt. Művészetével ahhoz a népies hangvételű, archaizáló áramlathoz kapcsolódott, amely a kortárs kerámiában (Kovács Margit, Gádor István műveiben) teljesedett ki. Szinte szobrászként díszített tárgyaival nagy szerepe volt abban is, hogy a modern magyar ötvösség a plasztikai kifejezésmódra alkalmassá vált.

Különleges helyet foglalt el a magyar ötvösművészet történetében a régész és utóbb jelentős tudományos tevékenységet folytató Fettich Nándor. A honfoglalás kori régészeti leletek nyomán született ékszereiben a preromán fémművesség elemeihez nyúlt vissza.

1945 után néhány évig az ötvösség helyzete alapvetően nem változott meg. Csak az 1950-es évek elején következett be fordulat a megítélésében; a változást az jelzi, hogy a kovácsolás és az öntés oktatása 1953-tól kikerült az Iparművészeti Főiskoláról. A nagy murális feladatokat – a festők és szobrászok mellett – a keramikusok és gobelintervezők kapták, az ötvösöktől mást vártak: kisebb-nagyobb dísztárgyak – tálak, dobozok, serlegek – készítését, az akkor szinte mindennapos politikai reprezentáció szolgálatát. Rákosi 60. születésnapja volt az a nagy alkalom, amikor valóságos tárgyhalmazzal árasztották el (a művészek is) az ünnepeltet. A szobrász Borsos Miklós, aki ötvösként indult a pályán, 1952-ben hatalmas ezüstdobozt készített az oldalán az építés nagy jeleneteivel. Tevan Margit ekkor alkotta Béke című serlegét, ennek oldalán ugyancsak tömegdemonstráció látható: felvonuló emberek. Hasonlóképp, az akadémizmushoz közelítő realisztikus ábrázolásmódban készítettek díszes tárgyakat kollégáik is: az idős Csajka István, az akkor indulók közül Miticzky Bertalan és Dömötör László. Az ideológia az iparművészet és népművészet összeolvadását szorgalmazta, ilyesmiről azonban – az ötvösség esetében – nem lehetett szó. Így, a festészethez hasonlóan, inkább a 19. századi klasszicizmus, nevezetesen az ötvös Szentpétery József örökségének feltámasztása jöhetett szóba. A cél éppen az volt, hogy a kor diktátorait történelmi hősökként, tömegdemonstrációit pedig nevezetes nagy eseményként örökítsék meg, ahhoz hasonlóan, ahogy azt a 19. századi historizmus tette.

1956 után a fiatal ötvösök azok, akik elsőként hozzák létre saját szervezetüket, amikor 1958-ban megalakítják az Ötvös Stúdiót. Tagjai: Péri József, Máté János, Nagy József, Szabó Gyula, Dömötör László, Barabás Lajos, Engelsz József, Tóthfalusi László. Létrejöttében szerepet játszik a szakma sajátossága: a drága műhely közös fenntartásának és üzemeltetésének áldásos hatása. Külön-külön egyikük sem boldogult volna ilyennel. Az ötvösök számára a nagyipar nem gyakorolt vonzerőt; edények formatervezése ekkor nálunk még csak fel sem vetődik, a Pénzverdében pedig művészetnek csak formailag tekinthető arany- és ezüstplasztikákat gyártottak. Az Ötvös Stúdió jelentette a magyar ötvösművészet egyetlen műhelyét, ahol bronzból, rézből, kisszériás, főleg a lakáskultúrát szolgáló használati és dísztárgyak készítésébe fogtak. Az Iparművészeti Vállalat forgalmazta őket.

A korszak kulcsfigurája egy náluk idősebb művész, Percz János. Festőként, 1946-ban szerezte diplomáját a Képzőművészeti Főiskolán. Mint ipari szakiskolai tanár került kapcsolatba a fémmel, 1952-től kiállító ötvös. Az 1960-as évek elején találta meg a vasat, amely kiteljesedést és sikert hozott számára. Már az is nagy váltás volt, hogy nem nemes-, hanem közönséges fémből készített ötvöstárgyakat. Még egyértelműbb változás volt, hogy Percz a modern szobrászat megoldásait emelte be {III-111.} az ötvösségbe stilizált állat- és emberábrázolásaival.

Őt egy másik nagy tehetség követte: Engelsz József, akinek pályája az 1950-es évek közepén indult. A népművészet motívumkincséből gazdagon merítő korai munkáit a felület gátlástalan díszítettsége jellemzi, az 1960-as évek végétől azonban egyre szaporodó épületdíszítő műveire mind nagyvonalúbb kompozíció lesz a jellemző. Monumentális műveivel példát mutatott az őt követő fiatal nemzedék sok tagjának.

A fordulatot az 1967-es Fémplasztika-kiállítás jelezte, amelynek kapcsán már megfogalmazódik az alternatíva: szobrász lesz az ötvös Nagy József, Jajesnicza Róbert, Juhász Árpád.

Az 1970-es évtized fémplasztikáinak alkotói között egyaránt vannak tanultságukra nézve ötvösök (Péter Vladimir), festők (Bohus Zoltán), szobrászok (Segesdi György). Az iparművészet körébe az épületdíszítő munkák tartoznak. A fémművesség fejlődését azonban egyszersmind műfaji gazdagodása tanúsítja. Az 1980-as évektől már ötvösök készítenek fémbútorokat (Tagyi Zoltán, Szedleczky Rudolf, Flam Ferenc), világítótesteket (Házi Tibor, Radnóti György, Nádai Tibor). Műveikben a fémművesség formatervezéssé alakult; sőt Soltész György és Ásztai Csaba fém- és zománcedényeit gyárak sokszorosították. Eközben az ékszerkészítés (Gorej János, Kiss Éva) változatlanul ötvöstevékenység maradt. Legjelentősebb művelője az 1980–1990-es években a sokoldalú – az anyagokat is gazdagon váltogató – Péter Vladimir; új tehetségként tűnt fel az 1990-es években Holló István.