| Építészet | TARTALOM | Építészetünk a két világháború között |
A századforduló három évtizede
Az elmúlt négy emberöltő építészete Magyarországon is élesen kirajzolta a gazdasági-társadalmi fejlődés jól érzékelhető szakaszait. A feudalizmus korlátai közül való kiemelkedés már a 19. század első harmadában, a reformkor idején megindult. Széchenyi és az iparfejlesztés kezdeti törekvései („ ipar nélkül a nemzet félkarú óriás”) képezték a folyamat egyik oldalát, Kossuth nemzeti és személyi függetlenséget (a jobbágyfelszabadítást) célul tűző küzdelme alkották a másik pólusát. A polgári fejlődés talaján sarjadzó nagyvonalú ipari fejlődés azonban végül is csak a század harmadik harmadában bontakozhatott ki.
Az 1867-ben a Habsburg-házzal kiegyezett ország fejlődése 1914-ig igen erőteljesen felfelé ívelt. E fejlődés lendületét és lehetőségeit az új metropolis, Budapest születése önmagában is jellemzi. Az 1870–1880-as évek alapítási láza, az ipar-, kereskedelem- és közlekedésfejlesztés, az ezeken alapuló urbanizálódás teremtette meg Budapest chicagói tempójú fejlődésének alapjait, az amerikai modernizációs sikertörténet európai változatát. A „Gründerzeit” diktálta változás kezdetét jelezte Pest, Buda és {III-123.} Óbuda fővárossá egyesítése (az 1872. évi XXXVI. tc. mondta ki; végrehajtás 1873), amelyet az 1880-as évek általános konjunktúrája (sok más mellett a vasúthálózat és a pályaudvarok kiépítése) követett. A kellő előrelátással 1870-ben létrehívott Fővárosi Közmunkák Tanácsa (amely 1949-ig állt fenn) már 1871-ben nemzetközi tervpályázatot hirdetett. Ennek nyomán indult meg az a nagyszabású városrendezés, a párizsi mintát követő sugaras-gyűrűs úthálózat kiépítése, amely Budapest fejlődését alapvetően meghatározta. Az 1871-ben kezdett Sugárút (Andrássy út) 1885-re – a Sugárúti Palota, az Operaház (1875–1884) befejezésének idejére – lényegében kiépült, míg az 1872-ben kezdett Nagykörúton még a 1890-es évek elején is folytak az építkezések. Az építészetben a romantikából eklektizáló historizmusba váltó fejlődés időszaka ez, amelynek legkiemelkedőbb mestere Ybl Miklós. Fő műve az Operaház, a hazai szigorú historizmus talán legszebb példája. Ybl halálával (1891) jelképesen is lezárult az a kor, amelynek alkotói világát a 19. század elején született, a céhek világához kötődő, a történeti hagyományokat és életvitelt mélyen tisztelő mesterek határozták meg.
Az 1890-es évek elején kezdődött az a kor – 1919-ig egy történelmi szakasz e századforduló –, amelynek meghatározó vonásai az egész 20. századra hatottak, annak legjelentősebb alkotói periódusát jelentve. Ez a hazai modernizáció kibontakozásának nagy korszaka, amely már minőségében más, mint az alapozás kora: valóságos áttörés négy évszázados hanyatlásunk, történelmi hányattatásunk után. A változásra jellemző, hogy a mezőgazdasági lakosság aránya negyven év alatt, 1869-től 1910-ig 75%-ról 64%-ra csökkent; a nemzeti jövedelem több mint négyszeresére nőtt, ezen belül az ipar részesedése ugyanakkor 15%-ról 28%-ra emelkedett. 1901 és 1913 között a kilencszázezresre növekedett Budapesten évente átlag 11 700 szoba épült. A század első évtizedében a gazdasági mérleg nyelve az Osztrák–Magyar Monarchia területén belül már felénk lendült. Az ipari fejlődésben Magyarország 1907 és 1910 között az egy munkásra eső erőgépek teljesítményében az Egyesült Államokat követő Anglia mögé zárkózott fel (USA: 100 munkásra 207 kW, Nagy-Britannia: 112 kW, Magyarország: 103 kW). Kelet-Európában néhány igen súlyos előző évszázad messze visszavetette a gazdasági-társadalmi fejlődést, amely Magyarországon ekkor, a 19–20. század fordulóján, a millenniumot követő két évtizedben utolérte a nyugat-európai színvonalat.
A millenniumi készülődés (a kontinens első – kéregvasútként megépített – földalatti vasútja, a villamosközlekedés kiépítése), a centrum felé irányuló erősödő migráció és különféle más hatások felhalmozódása gyorsította tovább Budapest kiépülését. A Duna-part ki- és átépülése, hídjai (Margit híd, 1872–1875, Ferenc József híd, 1894–1896 és Erzsébet híd, 1897–1903) és a hidak körül kialakuló terei, hídfői, a Budára is átívelő körút, a pesti oldal új terei, a Kossuth tér (1895–1905), a rossz emlékű Neugebäude (Újépület) helyén a Szabadság tér (1898–1905), a Hősök tere (1896–1908), vagy a Ferenciek tere (1900–1913), a Királyi Vár Ybl-, majd Hauszmann-féle átépítése (1890–1905), a Műegyetem együttese (1903–1909) és a Szent Gellért Szálló épületével (1909–1918) induló déli irányú városkiterjesztés csak egyes elemei e folyamatnak. Méreteikben ugyan nem vetekedtek az Eiffel-torony környékével vagy New York manhattani léptékével, e városépítészeti együttesek nagyvonalúsága – sajátos európaiságuk mellett – mégis sok hasonlóságot mutattak fel. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa működésének {III-124.} éppúgy eredménye volt ez, mint annak a korszellemnek, amely a modernitás célkitűzéseit – elsősorban Budapesten, a húszmilliós ország fővárosában – életelemének vallotta. Budapest természeti környezetét szerencsésen felhasználó, kiemelkedő szépségű világvárossá vált. Ez a fővárosi, követhetetlen és páratlan lendületű fejlődés, ha lassúbb tempóban is, de más városokban is bekövetkezik. Szeged 1878-as árvíz utáni újjáépítése, Kecskemét, Debrecen, Pécs, Szabadka, Nagyvárad, Marosvásárhely, Arad és Temesvár gyors fejlődése, városszerkezetük átalakulása és sok más város 20. század eleji urbanizálódása, átépülése egy országos méretű fellendülés jelei és jelenségei.
Az 1900-as évek gazdasági fejlődését európai színvonalú építészet tükrözi. A régebben eklektika néven emlegetett konzervatív szemlélet mesterei, Steindl Imrétől Schulek Frigyesen át a valamivel fiatalabb Hauszmann Alajosig, a másik oldalon az újító szellemű Lechner Ödön, Lajta Béla, a vasbeton építészet úttörője: Medgyaszay István vagy Kós Károly e jelentős és felfelé ívelő építészeti korszak legfontosabb képviselői. Az őket követő, 1914–1945 között alkotó generáció két világháború évtizednyi gyötrelmét és az 1920-as évek nagy válságát szenvedte végig. Építészetünk szomorú tükörképe a gazdasági nehézségekkel küzdő, fejlődésében visszaesett, területében harmadára csökkent, kapcsolataiban hibát hibára halmozó országnak. A menekültektől is elözönlött Budapesten 1920–1929 között 1,4 millió fős népesség mellett is csak évi 5700 szoba épült. Alkotóink legjobbjai vagy eltávoztak (Moholy-Nagy László, Breuer Marcell) vagy kis műveken tengődtek, mint Molnár Farkas vagy Kozma Lajos. A 20. század első felét – a millenniumtól 1945-ig – tehát az 1919-es történelmi kataklizma vágta két, jóformán ellentétes periódusra. A fejlettség magas szintjét felmutató történelmi Magyarország elveszett; a politikailag önállóvá vált, saját független államiságát végre visszanyerő Magyarország azonban Kelet-Európa új – függetlenségi, nemzetállami vágyaikat valóra váltó – országai között hosszúra nyúló válságba süllyedt.
A századforduló és a századelő tartós fellendülése, a gazdaság virágzása nemcsak a városépítészetben hozott létre új léptékű tevékenységet, hanem az építészet minden területén az épületigény teljes megújulásával, új épületfajták iránti tömeges igénnyel járt együtt Magyarországon is. Közigazgatási és igazságügyi épületek, bankok és biztosítóintézetek, oktatási és egészségügyi intézmények, színházak, múzeumok, kaszinók, szállodák, üzletházak, vásár- és árucsarnokok, vasúti és postaépületek, laktanyák, ipari és mezőgazdasági építmények, lakóházak, városi bérházak és polgári családi házak épültek gyorsan és korszerű építési eljárásokkal. 1908 körül fővárosi lakásépítési program indult – bérházegyüttesek épültek Budán a Margit körúton és Lágymányoson, népszállók az építőmunkások és a beáramló munkaerő tömegei részére, s az 1910-es években, még a világháború kitörése előtt felépült – angol kertvárosi mintára, de fővárosi kezdeményezésből – a Wekerle-telep is. Átalakulóban volt tehát nemcsak a gazdasági, ipari és üzleti világ, az oktatás és egészségügyi szolgáltatás, hanem maga a lakóéletforma is. (A főváros városépítészetét 1911-től Warga László irányította, a tevékenységről Kabdebó Gyula számolt be 1913-ban.)
A századforduló idején az építőanyagok, épületszerkezetek és építéstechnológiák területén – a Monarchia és Magyarország említett gazdasági fejlődése következtében – nagymértékben előrehaladt a modernizáció. A 19. század új anyagai és szerkezetei, az öntöttvas és {III-125.} az üveg, majd a hengerelt acél, a beton és a századfordulón megjelenő és gyorsan terjedő vasbeton a szerkezetépítésben új térformák, nagy tereket lefedő szerkezetek lehetőségeit teremtették meg. Pályaudvarok, bevásárlópasszázsok, vásárcsarnokok, kiállítási és ipari csarnokok sora épült vasszerkezettel, üvegfedéssel, új technológiai eljárásokkal. A szerkezeti átalakulás – előbb acélgerendás, majd vasbeton födémek, a cementhabarcs megjelenése a téglaszerkezeteknél, a teherbírásra méretezés elterjedése, az építőanyag-gyártás nagyüzemivé válása – és a gazdasági fellendülés nemcsak formai változásokat eredményeztek (például a nyílások és a pillérek viszonyának megváltozását, a fesztávolságok növekedését, a homlokzat nagyméretű megnyitását, könnyedebb belsőtér-alakítást), hanem az igényesebb anyagkezelést, jobb és drágább burkoló- és egyéb anyagok használatát is lehetővé tették. A hagyományos faragott kőburkolatok mellett burkolótégla, gipsz- és kerámiaelemek, díszítőfestő és díszítőszobrász munkák gazdagították a külső és belső felületképzést a konzervatív építészek vagy szecessziós mesterek műveiben egyaránt, legfeljebb a formaképzés és a formavilág különbözött. Az épületek még őrizték a hagyományos építésmódok kézműipari értékeit, ez a kézműipar azonban igen jelentős színvonalra emelkedett, s benne a nemzetközi technológiák hagyományos és új eljárásai is általánosan elterjedtek. Olasz vagy szlovén kőfaragók, műkőkészítők, norvég ácsok (például az Operaház tetőszerkezeténél) és a Monarchia sokszínű népessége dolgozott a kor nagy értékű és csak nagy erőfeszítésekkel felépíthető művein. Több mint százötvenezren dolgoztak az építőiparhoz tartozó kőműves-, ács- és asztalosszakmában. Az építkezések minőségét az Országos Építési Igazgatóság és az Ipartestületek szakmai felügyelete mellett helyhatósági szabályzatok – szinte tízévenként újult meg például a fővárosi építési szabályrendelet – és szakmai előírások biztosították. Ilyen például az első vasbetonszabályzat 1909-ből, amely e szerkezetek méretezésének elveit rögzítette – egyleti előírásként –, hosszú időre szóló érvénnyel.
Az építészetnek ekkorra már jól kialakultak az intézményei. Az említett szabályzatot kiadó Magyar Mérnök- és Építész- Egylet (MMÉE) és (1902-től) a Magyar Építőművészek Szövetsége (MÉSZ), a szakmai önkormányzat és közélet keretszervezetei, szélesebb értelemben ide tartoztak az említett ipartestületek és más szakmai egyesületek is. Alpár Ignác például nemcsak az Országos Iparművészeti Társulat elnöke és 1904–1907 között az MMÉE alelnöke volt, hanem az I. világháború után a Budapesti Építőmesterek Ipartestületének is elnöke lett. Az Egylet és az egyesületek pályázatok lebonyolításában is részt vettek. A közületi és más jelentősebb munkák tervezőit általában pályázatok alapján jelölték ki. Az Egylet pályázatai a szakmai értékrend alakítását is szolgálták (arany- és ezüstéremmel, utazási ösztöndíjjal) vagy megoldatlan problémákra hívták fel a figyelmet. A Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönye, illetve Heti Értesítője és a Magyar Építőművészet (1907-től) című folyóiratok mellett széles körű könyv- és folyóirat-kiadói tevékenység (Építőipar, Építő Ipar–Építő Művészet, Magyar Iparművészet, Magyar Pályázatok, Vállalkozók Lapja stb.) jelzi a szaksajtó magas szintű fejlettségét. Az 1908–1911 között megjelenő A Ház négy évfolyama (Málnai Béla szerkesztésében) érzékeltette az építészeti szemlélet érettségét is. A szaksajtó fellendülésével szélesedett a szakelméleti tevékenység művelőinek köre is. A műegyetemi tanár Nagy Virgil, majd Csányi Károly, az iparművészettel is foglalkozó építész Spiegel Frigyes, {III-126.} az új szellemű műemlékvédelem úttörői, mint Möller István és Lux Kálmán, a Révai Nagy Lexikona korabeli építész szakírója, Almási Balogh Loránd, vagy a műkritikus Gerő Ödön és Czakó Elemér e szakelmélet ismert művelői voltak. A századelőn jelentkezett írásaival a művészetelmélet legjelentősebb személyisége, Fülep Lajos is.
Az építészek közül néhány (Alpár Ignác vagy Lajta Béla) az új feladatoknak megfelelő irodaszervezettel és több alkalmazottal dolgozott; gyakori két építész állandó vagy időszaki együttműködése is, nagyobb feladatok teljesítése érdekében. Még az 1:100 tervek alapján való építés volt általános (különösen falazott szerkezetű épületeknél), a vas- és vasbeton szerkezetek terjedése azonban részletesebb terveket követelt, míg a kézművesipar szokásait meghaladó formaképzés pontos részletrajzokat.
A századforduló három évtizede alatt építészgenerációk váltották egymást. Az 1890-es évek sikeres, a század közepe előtt, illetve 1850 körül született építészei még többnyire külföldön tanultak (Steindl Imre, Schulek Frigyes a középkorhoz kötődő bécsi Friedrich Schmidt tanítványai s később mindketten a hazai József Műegyetem meghatározó tanárszemélyiségei voltak; Németországban és Bécsben tanult Schickedanz Albert, Pecz Samu, Berlinben Lechner Ödön, Hauszmann Alajos. Az utóbbiak már egy változóban lévő szemlélet képviselői). Volt, aki kőművesként kezdte, mint Alpár Ignác (bár később elvégezte a berlini Bauakademiet), Schmahl Henrik, a Ferenciek terén a volt Belvárosi Takarékpénztár (1909–1913) alkotója viszont Ybl keze alatt vált építésszé a Fővámház és az Operaház segédpallérából, illetve építésvezetőjéből. A 20. század első két évtizedének fiatal alkotói – ha jártak is tanulmányúton vagy végeztek is külföldön tanulmányokat – jórészt már a József Műegyetemen (a Budapesti Műszaki Egyetem elődjén) végeztek, Steindl, Hauszmann, Schulek növendékeiként (Árkay Aladár, Lajta Béla, Málnai Béla, Kós Károly, Jánszky Béla, Zrumeczky Dezső, Györgyi Dénes). Medgyaszay István – a Felsőipariskola után – a bécsi műegyetemen és Otto Wagner mesteriskoláján végezte tanulmányait. Magyarországon művészeti akadémiai képzés nem folyt, a Lechner Ödön által tervezett mesteriskola nem valósult meg. Annál sikeresebb volt viszont a műegyetemi építészképzés, melynek céljait hosszú időre érvényesen fogalmazta meg Hauszmann Alajos 1903. szeptemberi rektori beszédében: „azt hiszem, hogy hazánknak csak akkor teszünk igazán szolgálatot, ha kisebb számban is, de alapos műszaki és művészi képzettséggel bíró építészeket nevelünk”. Nem véletlen tehát, ha az 1910-es évek száz fő feletti évfolyamain már Krakkótól Zágrábig terjedt az a terület, ahonnan származtak a tanulmányaikat itt végző hallgatók.
E különös értékű modernizációs korszak gyors változásaiból, a feladatok sokrétűségéből – az építési lázból és az anyagi lehetőségekből is – következik, hogy a kor építészeti szemlélete nagyon is megosztott. Az egyetemes kultúrának az a sokszínűsége, amely jelenünket jellemzi, sajátos erővel bontakozott ki a hazai századfordulón. Az az „olvasztótégely” szerep, ami a gazdasági-társadalmi fejlődésből következett, különösen a fővárosban, ahol a különböző gyökerezettségű-nemzetiségű állandó és bevándorolt vagy ideiglenes lakosság összetétele rendkívül vegyes – német, magyar, szlovák, Balkánról menekült szerb és görög, a középkor óta itt élő vagy orosz területről menekült, még csak asszimilálódni kezdő zsidóság alkotta az egyre dinamikusabban növekvő lakosság etnikai rétegeit – sajátos „szupranacionális” jelleget adott a modernizáció {III-127.} terén nagy léptekkel haladó friss metropolisznak. Ez hozta létre Budapest sajátos, sokszínű kultúráját, s az erre való érzékenységet, de jóval később a „bűnös város” vádat is. Nagyvárad szintén több etnikai rétegű kultúrája volt csak hozzá hasonló és egyes vegyes nemzetiségű területek, például a Bánát, ahol e kulturális sokszínűség türelmet és értéket teremtett. A millennium – az ezredéves öntudatra ébredés időszaka – a nemzetközi és hazai látogatottságból eredő sikerélmény után ezt az összhangot azonban hamarosan megrontotta, s a századelőre már kialakultak azok a belső feszültségek, amelyek Trianonhoz vezettek. Az ebben a légkörben felerősödő ideológiai – részben generációs, nagyobbrészt társadalmi – ellentétek és etnikai feszültségek az építészetben is különböző magatartásformát és szemléletet eredményeztek.
A konzervatív idősebb korosztály a késő eklektika vagy késői historizmus szemléletéhez, az építészeti formálás és stílus „általános” elveihez – az európai fejlődésvonal historizmusához – ragaszkodott. Ennek eredménye volt a millenniumi kiállítás különös légköre. Alpár Ignác a főépületnél – amelyet később a Mezőgazdasági Múzeum számára átépítettek (1902–1927) – a jáki templom kapubélletét a Vajdahunyadvár, a csütörtökhelyi Zápolya-kápolna és a gyulafehérvári Károly-kapu motívumaival illesztette össze (1895–1896). A további művek sorát alkotó építészek (Bálint Zoltán és Jámbor Lajos, a már ekkor magyaros törekvéseket képviselő Huszka József, Jakab Dezső, Korb Flóris, Giergl Kálmán vagy Pecz Samu és még mások) a maguk különböző indíttatású, itt jórészt konzervatív szemléletét képviselték, míg az Ősbudavár a vendéglátó-ipari – eszmenélküliségében zavarosan eklektikus formavilágú – Török bazárral, Mecsettel mutatta fel a divatkövetés ellentmondásosságát. A historizmus fő képviselőinek (Hauszmann, Schulek, Schickedanz) magas színvonalú műveiben is folytonos változás, a formavilág átalakulása, oldódása figyelhető meg. Az 1890-es évek soktornyos-kupolás, erőteljes tömegformálást kedvelő szemlélete még a klasszikus művészet és a barokk formajegyeiből építkezett (ilyen Hauszmann Kúriája, 1893–1896, a New York-palota, 1891–1895), később, a neo-stílusok rövid periódusában görögös (Schickedanz Szépművészeti Múzeuma, 1900–1906) vagy neoromán formákból merít (mint Schulek Halászbástyája, 1900–1903, amelynek gondolkodásmódja a Mátyás-templomot átépítő restaurátori szemléletéből is következett), hogy végül például Alpár műveiben a német századforduló átformált barokkja (Tőzsdepalota, 1899–1905, Osztrák–Magyar [ma Nemzeti] Bank, 1903–1905), majd egy mezopotámiai keleti motívumokból és görög hagyatékból szőtt bizarr, nyomasztó arányrendszerű eklektika figyelmeztessen a stíluskeverés folytathatatlanságára (Anker-palota, 1907–1910). Alpár maga is sokkal visszafogottabb formákkal tervezte meg később épülő és a városképben jelentős szerepű banképületeit.
E konzervatív, eklektikusan historizáló gondolkodásmód a művekben Steindl barokk kompozíciót késői gótikus formákkal felöltöztető Országházától (amely 1885-től 1902-ig műgonddal és óriási anyagi háttérrel épült) Baumhorn Lipót romantikus-bizáncias vagy mór elemekkel kevert zsinagógáin át (a legjelentősebb a szegedi, 1903) Schulek Frigyes és a munkát befejező Foerk Ernő szegedi Fogadalmi templomáig (1914–1930) terjed, amely román kori elemekből eklektizáló tégla- és kőarchitektúrájával a historizálásból egy szabadon romantizáló gondolkodásmódba váltott át.
{III-128.} A mereven historizáló konzervatív irányzat nemcsak a fiatalabb nemzedék számára volt követhetetlen. Maga Hauszmann, a historizáló szemlélet vezéralakja is változott a századforduló belső irányváltásaival. Érzékenyen reagált hallgatóinak és fiatalabb munkatársainak másféle felfogására (Kós Károly számolt be egy levelében a professzorával való hosszú beszélgetésekről). Sokan dolgoztak irodájában, s kerültek hatása alá (vagy hatottak vissza rá). Hosszabb-rövidebb ideig munkatársa volt Alpár Ignác és Pecz Samu, Korb Flóris és Giergl Kálmán, Töry Emil, Baumgarten Sándor, Komor Marcell, Sebestyén Artúr, Márkus Géza, de Lajta Béla és Hültl Dezső is. Az említettek többsége a későbbiekben saját útját járta. Alpár és Pecz Samu maradt a historizmus konzervatívabb vonalán (bár Pecz is jórészt levetkőzte historizmusát az 1896-ra megépülő Vámház körúti Vásárcsarnok új funkciót szolgáló és korszerű szerkezeteket igénylő tervezése során).
Korb és Giergl – akik a Kúria és a New York-palota építésében Hauszmann formajegyeket is alakító munkatársai voltak – már azt a szabadabb formáló szemléletet képviselték, amely Párizsra, s az újabb európai törekvésekre figyelt. Műveiket nagyvárosi elegancia, a történeti reminiszcenciák feloldása, a történelmi stílusvilág szabadabb formálása jellemezte. Az Erzsébet híd pesti érkezésénél a két Klotild-palota (1899–1901) és a Ferenciek tere déli oldalán a Királyi bérpalota (1900–1901) Budapest egyik legfontosabb városépítészeti együttesét formálta ki. A tér másik oldalát Schmahl Henrik banképülete zárta, míg a Károlyi Mihály utcában Kármán Géza és Ullmann Gyula legérdekesebb bérháza, a Királybazár (1899–1902) egészítette ki. (Ezzel egy időben három bérházuk épült a Szabadság téren is.) A téregyüttes épületei, átjárói, passzázsai teremtették meg azt a világvárosi építészeti légkört és hangulatot, amely a századfordulón itt élhető életformát – kétségkívül csak a tehetősebb rétegek számára – napjainkig oly vonzóvá tette. Korb és Giergl Zeneakadémia (1904–1907) épületének belső világa – a külső, kissé komor, súlyos architektúra ellenére – a Zielinsky Szilárd mérnök által tervezett, világszerte újdonságot jelentő vasbeton szerkezeteivel, finom szecessziós építészeti részletképzésével hasonló színvonalat tükröz, mint előző együttesük. A belsőkben és egyes társművészeti részletekben – mint Maróti (Rintel) Géza két „Géniusz” alakja, az őszinte, bár aranyozással díszített vasbeton formákban és Körösfői Kriesch Aladár festészeti díszítéseiben, a formálás szerkezeti jellegében és visszafogottságában – a késő eklektika szemléletével való szakítás is megtörtént. Korb Flóris az I. világháború előtt kezdett a debreceni orvostudományi egyetem épületeinek tervezésébe. A Kossuth Lajos Tudományegyetem központi épülete már a világháború után épült meg. Fő értéke az aula kialakítása, amely még a 20. század elejének téralakító gondolatait viszi értékként tovább.
Korb és Giergl műveinek szemléletéhez hasonló vonások jellemzik Quittner Zsigmond Gresham-palotájának (1905–1907) nagyvonalú formavilágát is. Nem annyira Quittner – aki addig többnyire neoreneszánsz, majd barokkos módon historizált –, sokkal inkább fiatalabb munkatársai, Vágó László és József alkotói szemlélete érvényesült e műben. A főváros és az ország középpontját jelölte ki, s a Lánchíd számára nyújt hátteret ez az épület, amely a klasszicizmus korában megkezdett téralakítás legfontosabb elemévé vált. Passzázsa azt a nagyvárosi légkört sugallja, amihez az utókor nem tudott felnőni.
A Vágó fivérek több szempontból is jelentős, az európai hatásokat közvetlenül {III-129.} is átültetni kívánó tevékenysége nem állt egyedül. Jellemző példa a szerkezeti, funkcionális és térbeli átalakulásra Jónás Dávid és Jónás Zsigmond Dohány utcai Újságpalotája (1911–1913).
Hasonló, elsősorban azonban városépítészeti összefüggéseikben modernizálódó vonások ismerhetők fel Vidor Emil a Duna-part és a Pozsonyi út közötti, hídfőt alkotó lakóháztömbjén, a Palatinus-házakon (1913) és más művein is. Házaiban a környezetbe illeszkedés, szecessziós ízű magastető és néhány homlokzati részlet oldja csak fel a célratörő formálást. Furcsán keveredtek a konzervatív (egyszerűsített neogrec) és modern szerkesztésmód elemei Reichl Kálmán Cukor utcai iskolaépületében is (1911–1913). Hasonló vonások – új szerkezetek és konzervatív formák – jellemezték Ray Rezső munkáit, így a József Telefonközpont (1910–1916) épületét is. Magyar Ede szegedi Reök-palotája (1907), Orth Ambrus és Somló Emil Soproni postaigazgatósága (1911–1913) – vasbeton szerkezetű felvételi csarnokával –, már a külföldi szecessziós törekvések egy-egy változatát képviselte. Hozzájuk hasonló Bőhm Henrik és Hegedűs Ármin fővárosi, Martinelli téri Török-bankháza (1906) is, pártázatszerű mozaikhomlokzatával.
Az említett művekben a konzervatív szemlélet már alapjaiban átalakult: modernitásának gyökerei egy világvárosi polgári identitástudatban gyökereztek. A francia art nouveau mellett több összetevőt, következetes szerkezetfejlődést és igazi világvárosiasságot is felmutató belső fejlődési folyamatok, és az amerikai gyors nagyvárosiasodás (Chicago és New York) vonzereje – sajátos liberális polgári fejlődésvonal és kozmopolitizmus – hatották át az építészet formavilágát is, hiszen a funkciókban, szerkezetekben és térképzésekben e hasonulás már megtörtént.
A modernizáció előrehaladása és a mindennapi lét átformálódása, az egész Európára jellemző gyors változás, amelyben rejtett feszültségek is növekedtek, együtt járt a hagyományos identitásformák zavarával, normarendszerük oldódásával, a nagyvárosi életvitel és a feudális világ hagyományos értékeinek ütközésével is. A polgári átalakulás ideológiáját alkotó historizmus – épp a modernitás előrehaladásával – talaját vesztette, s ez a talajvesztés az oka a konzervatív szemlélet érzékenyebb hívei szemléletében bekövetkező változásnak. Hauszmann maga mutatott erre példát, bizonyos mértékű megújulást, amely a József Műegyetem központi épületének (1903–1909) léptékváltásában, nagyvonalú térszervezésében, közlekedőrendszerében és előadótereiben, a téglaarchitektúra összefogottságában és a felületek arányaiban egyaránt érvényesült, ám a történeti építészet kötöttsége – az oszloprendek, párkányok, felületosztás arányainak megszokott formálásmódja – a részformák változásai ellenére továbbra is jelen van.
A fantázia szárnyalásának egyre gazdagabb lehetősége az olyan eredetiségű építészeket, mint Lechner Ödön, ennél sokkal következetesebben új irányba vezette. Az individuális formálás – az egyedi lehetőség új anyagokkal-szerkezetekkel, a történeti kánon szabályai nélkül – jelentette Lechner számára alkotói érése folyamán a továbblépés lehetőségét. Vándorévei, a francia Loire menti kastélyok megismerését is jelentő három éve – és 1890-es Zsolnay Vilmossal közös angliai tanulmányútja a Viktória-kor csúcspontján – megrendítette historizáló hitében; ráébredt egy személyesebb, tágabb értelemben válogató, fantáziadúsabb, de még mindig a stílusok világát folytató-újító formálásmód jogosságára és lehetőségeire. A Pártos Gyulával közös kecskeméti Városháza {III-130.} (1893–1896) és a fővárosi Iparművészeti Múzeum és Iskola (1893–1896), majd már különváltan a Földtani Intézet (1897–1899) és a Posta-takarékpénztár (1900–1901) azt a lechneri, akkor már a magyar építőstílus lehetőségét kutató útkeresést jelezte, amely a nagy európai újítók sorába emelte. A barokk tömegformát feloldó kezelésmód a Múzeumon és a Földtani Intézeten, a hatalmas faltestekkel, összefogott nyílásrendszerrel és népiesen gazdag pártázatmotívummal operáló irodaház-homlokzatok a takarékpénztár épületénél, acél-üveg fedésű újszerű nagytér és térkapcsolatok a Múzeumban, mindez dús fantáziával formált Zsolnay-kerámiával gazdagítva, ez a lechneri szecesszió formavilága.
Lechner megragadó formaművészete – az angliai út múzeumi élményeinek hatására is – sok más mellett keleti motívumokból is építkezett. A kerámia játékossága Antonio Gaudí formálásmódjával is rokonítja műveit, amelyek kifejezőerőben valóban közel járnak a századforduló legnagyobb európai mesterének alkotásaihoz. A lechneri magatartásmód azonban nem szakadt el teljesen a historizmustól (Hauszmann és Lechner együtt voltak diákok Berlinben), csak más módon, mindenkinél önállóbban és eredeti módon éli át a formálás lehetőségét. A „nemzeti építőstílus”, a „magyar szecesszió”, a „nemzeti jellegű modern építészeti kezdetek” mind kifejezett valamit abból a magyar nemzeti forma teremtésére irányuló szándékból, amelyet Lechner magáénak vallott, s amelyet már Huszka kezdeményezett. Fülep Lajos Magyar építészet (1916) című tanulmányában tisztázta e törekvések értelmét, a nemzeti és egyetemes emberi egymáshoz tartozását és különbözőségét. Fülep – aki minden vonatkozásban elutasította a 19. századbeli historizálás szemléletét, bírálta a Sugárút habarcsarchitektúrájának hazug voltát, sekélyességét – felmutatta Lechner eredetiségét, s azt is, hogy keresésében valóban megjelentek a modern építészet kezdeti törekvései is. A lechneri életmű e kimagasló szakasza részben a millenniumra való készülődésben, másrészt közvetlenül az ezt követő években született, akkor, amikor az „ezeréves birodalom” mítikus tudata felerősítette a nacionalizmus áramlatait. 1906-os cikke (Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz) – a 61 éves mester többé már nem épít – annak a nemzeti romantikus fellángolásnak késői utóhangja, amely a 19. század végén a cári elnyomással szemben a finn építészetben is jelentkezett, de még Angliában is feltalálható. Etnikai ellentétek, sovén indulatok – Nyugat-Európában is – érlelték azt a feszültséget, amely majd az I. világháború kataklizmájához, és az azt követő békeszerződés ellentmondásaihoz, a revansvágy fölgerjesztéséhez vezetett.
Lechner törekvéseit, művészetét sokan tisztelték, valóban ez volt a magyar századforduló egyik legnagyobb értéke a városfejlődés új tendenciái mellett. Jó néhány fiatal építész dolgozott együtt vele rendszeresen vagy alkalmanként. A Lechner-követők elsősorban közülük kerültek ki (Baumgarten Sándor, Körössy Albert Kálmán, Komor Marcell és Jakab Dezső, korai munkáiban Lajta Béla, s részben Vágó József, Sebestyén Artúr is). A Komor és Jakab által tervezett marosvásárhelyi Városháza (1907–1909) és Kultúrpalota (1911–1913) Körösfői Kriesch Aladár falfestményeivel, Nagy Sándor és Róth Miksa mozaikjaival és üvegablakaival, a szabadkai Városháza (1908–1910) vagy a palicsi Fürdőépület (1910–1912) e törekvések legjellemzőbb eredeti értéket jelentő példái. Az identitásproblémák bonyolultságát érzékelteti, hogy a Lechner-követők jó része az asszimilálódó zsidó polgárság köreiből került ki, {III-131.} akiket vonzott a lechneri gondolat keleti vonása. Ekkor merült fel – bár már Huszka Józsefnél 1895-ben is megjelent – a sumer eredet mítosza is, Somogyi Ede Szumirok és magyarok című 1903-as kiadványában.
Különálló személyiség, de a magyar nemzettudat vállalására jó példa Thoroczkai Wigand Ede ekkori munkássága is. A Steindl mellett az Országház enteriőrjén dolgozó építész és iparművész az elsők egyike volt, akinek az érdeklődése 1902-ben a paraszti életforma felé fordult. Kézzel írott, gyönyörű grafikájú könyvei a világháború alatt jelentek meg, 1907 és 1914 közötti marosvásárhelyi korszaka emlékeként (Cserényös házak, 1916; Öreg csillagok, 1916; Hímes udvar, 1916; Régi kert s míesei, 1917; Hajdanában, régös-régen, 1917).
A Lechner-követők másik csoportjába tartozott Márkus Géza, a kecskeméti Cifrapalota (1903), és közvetettebben ugyan, de Mende Valér is, a Református főgimnázium és jogakadémia alkotója (1910–1913). Az ugyanott épített Luther-udvar (1910–1911) szikárabb fogalmazásával a finn építészet e korabeli törekvéseivel mutatott rokonságot. Mendéhez hasonlóan, aki a „Fiatalok” köréhez tartozott, Maróti (Rintel) Géza, az építész és épületszobrász is a finn szemlélethez állt közel, Eliel Saarinen és Akseli Gallén-Kallela barátja volt. A milánói kiállítás magyar pavilonának (1906) belső világa és a Velencei Biennálé pavilonja (1908) kapcsolta a nemzeti formatörekvésekhez. Raichle J. Ferenc saját magának épített szabadkai lakóháza (1903–1905) eredeti részletei ellenére is Lechner szellemét hordozta. Tőry Emil és Pogány Móric 1908-tól voltak társak. A torinói Világkiállítás magyar pavilonját Györgyi Dénessel együtt jegyezték (1911). E világkiállítási pavilonok érzékeltették, hogy a magyar nemzeti formatörekvések érezhetően ideológiai szempontokat reprezentáló műveken kerültek előtérbe. Tőry és Pogány főműve, az Adria Biztosító palotája (Budapest, 1912–1918, később Rendőr-főkapitányság) puritánná tisztult homlokzatai és tiszta tömegformálása révén már a modern építészet előfutára, premodern törekvések hordozója. Ők nyerték az 1908-ban lebontott régi Nemzeti Színház helyére kiírt új pályázat egyik első díját és a megbízást is, a megvalósítás azonban a háború miatt már elmaradt (1912). (A másik három első díjas Bálint és Jámbor, Medgyaszay István és Lajta Béla terve volt.)
A Lechner-követők köréből emelkedett ki Lajta Béla, de közéjük tartozott kezdetben Málnai Béla is. Lajta a 20. század elejének egyik legjelentősebb alakja; külföldi tanulmányútja tanulságaként szervezte meg irodáját, és összeköttetései révén jelentős munkákhoz jutott. A századelő városépítészeti együttesei a konzervatívabb szemlélet talaján születtek. Lajta jelentős köz- és lakóépületei egyedi művek, csak egyik-másik vált városképző elemmé. Korai, magastetős, lechneri és angol hatást egyaránt hordozó épületei után (Izraelita Vakok Intézete, Mexikói út, 1905–1908 és a Szeretetház, Amerikai út, 1909–1911) Szervita (volt Martinelli) téri üzlet- és lakóháza (1911–1912), a Rózsavölgyi Zeneműbolt (berendezését Kozma Lajos tervezte) és Vas utcai iskolája (1909–1912, díszítőmotívumai ugyancsak Kozma Lajostól) mutatta fel azt a szemléletmódot, amely épületeit a chicagói és német eredményekkel rokonította, s a premodern szerkesztésmód fontos példáivá tette. Málnai Béla és Haász Gyula Nádor utcai Cseh–Magyar Iparbank épülete (1912–1913) e premodern – nagyvonalú és elegáns, mégis tárgyilagos és őszinte – formálásmód egyik legfontosabb példája.
A konzervatív szemlélet kötöttségeiből nehezebb szabadulni. Nagy megbízásaiban is konzervatív maradt Hültl Dezső {III-132.} (az ő műve a Kálvin téri Gazdák Biztosító Intézete székháza, 1912, vagy a városképben szerencsésebb és érettebb, az Erzsébet-hídfő hátterét alkotó piarista rendház és iskola, 1915). Hikisch Rezső a kiskunhalasi városháza, szálloda és színház együttesében szecessziós ízekben gazdag formavilágot teremtett (1902), más munkáinál, így az Astoria Szállónál (Budapest, 1912–1913) viszont modernizáló jelleggel klasszicizált; a szállót a Múzeum körút felé Ágoston Emil bővítette tovább (ő tervezte a Hungária-fürdőt is, 1907–1910). Hültl és Hikisch ezt a konzervatívabb formálásmódot képviselték a két világháború között is.
Nagybátyja, Lechner Ödön magyaros nemzeti törekvéseit más irányban folytatta Kismarty Lechner Jenő, aki elméleti tevékenysége alapján is ismert és a felvidéki pártázatos reneszánsz formaképzésére támaszkodva akart új stílust teremteni. Warga Lászlóval közös műve a sárospataki Tanítóképző Intézet (1910–1911). Hasonló szemlélettel, de más irányban keresték a kibontakozást Kertész K. Róbert és Sváb Gyula; parasztházfelméréseik és Sváb iskolaépítési tevékenysége jelentős e korszakban. Az utóbbiban vett részt – másokkal együtt – a később külföldön alkotó Bábolnay József is.
Az 1900-as évek elején a népművészet felé fordulás – Bartók és Kodály 1904 körüli első gyűjtőútjai – és Ady fellépése, vagy a Nyugat indulása jelezték azokat az új tájékozódási pontokat, amelyek már az említett alkotók egy részét is befolyásolták. Az építészetben is széles skálán követhető végig ez a népi gyökerű megújulás, a népies nemzeti törekvések első fontos megnyilvánulása. Medgyaszay István az egyik legeredetibb egyénisége ennek a törekvésnek; a népi építészet szerkezeti tisztasága ragadta meg gondolkodását. Bécsi, majd párizsi időszaka alatt szemlélete kitágul; a vasbeton-építészetben ismeri fel azokat az új lehetőségeket, amelyekből egy nemzeti irányú építészet szervesen kibontakozhat. Veszprémi (1907) és soproni színházépülete (1909), rákosmulyadi, héjszerkezetű kupolával fedett temploma (1908–1910) nemzetközi vonatkozásban is a vasbeton-építészet úttörő műve. Népi motívumokból továbbépülő díszítőformái a vasbeton monolitikus jellegével forrnak össze; konstruktív és újító szellemű építészet ez a századelő idején a gazdag formáló kedv ellenére. Az I. világháború után a szerkezeti modernizáció és a Modern Mozgalom puritán formavilágának előretörése idején azonban épp ezért Medgyaszay formálásmódja és mítikussá váló szemlélete is viták forrásává válik. A turáni álmok romantikájába menekülés Trianon traumája után érthető jelenség, amely sokak számára egyedüli kiútnak tűnt. Árkay Aladár városligeti fasori Református temploma (1913) egyik főműve a Medgyaszayéval részben rokon szemléletnek. Kezdeti eklektikus szellemű művek után az 1905-ös Babochay-villa (ma: Jugoszláv Nagykövetség) a Hősök terén, az Andrássy út utolsó épületeként erőteljes lechneri magyaros formajegyeket hordozott, innen jutott el a templom lehiggadt, a finn szemlélettel rokon formálásmódjáig, hogy a két világháború közötti időben – már a római iskola szellemében, fiával közös városmajori művében – a modern vasbeton templomépítészet hazai úttörőjévé váljon.
A népi megújulás igazi szellemét a legkövetkezetesebben a fiatalok csoportja mutatta fel. Az 1883–1885 körül született fiatal műegyetemi hallgatók építészgenerációjának jelentkezése ez, a századelő zenei és irodalmi népművészet felé fordulásával egy időben. Kós Károly köré szerveződik a csoport: Jánszky Béla, Zrumeczky Dezső, Kozma Lajos, Györgyi Dénes, Mende Valér {III-133.} és Tátray Lajos vagy – közvetve ugyan, Mende Valér révén – Bábolnay József is. A munkáikból kiállításokat szervező és népi építészeti felméréseket végző hallgatók teremtették meg erkölcsi és esztétikai ideáljukat a népművészet folytatásának igényével, de a korabeli európai, angol és finn építészetre s az angol iparművészeti mozgalom eredményeire is figyelve, általuk is ihletve. Kós, Jánszky, Zrumeczky, Györgyi 1910 körüli épületei (Kós és Jánszky: Zebegényi templom, 1908–1909; Kós és Zrumeczky: Állatkert, Szarvasház, Madárház, 1909–1912; Zrumeczky: Áldás utcai elemi iskola, 1911–1912) e korszak érett remekművei. Üde, különös frissességű ága ez építészeti kultúránknak, amit a II. világháború jórészt elsorvasztott. Kós Károly részvételével a központ kialakításában – igaz, hogy kissé megkésve – az angol kertvárosok mintájára a Wekerle-lakótelep is megépült (1912–1913), kiútkeresésként a nagyvárosi problémákból. A világháború idején épített barakktelepek – így a Mária Valéria-telep – már katonai kórházként, sebesülteknek, rokkantaknak épültek, hogy később menekültek és más elnyomorodó rétegek szegényes menedékévé váljanak.
A századforduló Budapestje fénykorában dermedt megkövült múlttá már a háború és az azt követő forradalmak és nyomor idején. A fiatalok közül Zrumeczky elesett, Kós Károly pedig lelkiismeretére hallgatva, Erdélyt, az impériumváltás megpróbáltatásait választotta. Jól tudta: az építész, a kultúra művelője nem tántorodhat meg a sikervágytól, népe sorsában kell osztozkodnia.
| Építészet | TARTALOM | Építészetünk a két világháború között |