{III-121.} Építészet

FEJEZETEK

Az építészeti kultúra még bonyolultabb és összetettebb függő viszonyban áll a társadalom adott anyagi-gazdasági-intézményi fejlettségével, hatalmi-politikai viszonyaival és berendezkedésével, közvetlenebbül tükrözi a társadalom állapotát-fejlettségét, mint a kultúra más területei.

A reformkort és 1848–1849-et követő, 1867 után felgyorsuló fél évszázados békés fejlődés és modernizáció a 20. század első évtizedének végére Magyarországot, mint az Osztrák–Magyar Monarchia – e különböző fejlettségű és gazdaságú területekből és nemzetekből álló, mégis egységes piacú népek közötti együttműködés – legdinamikusabban fejlődő és sok szempontból központi helyzetűvé váló területét kultúrájában is a világfejlettség magaslataiba emelte. Az ezt követő társadalmi visszahullás, az államiság alapjainak és a gazdasági környezetnek az összeomlása, a terület- és lakosságvesztés, az ezekből eredő visszacsúszás a félperiféria állapotába, majd az újraszerveződés-újrarendezés rövid két évtizedét követően a II. világháború pusztításai, a kelet-európai rendbe történt közel fél évszázados átsorolás – a közepes fejlettség szintjén maradásért folytatott szinte reménytelen küzdelem – a válság állandósulását jelentette. Az 1989-et követő átalakulás, amely egyelőre még a válság elmélyülésénél tart, az előző évszázad változásaival együtt alkotja azt a történeti hátteret, amelyben – különböző időpontokban – a centrumtól a periféria vagy félperiféria állapotáig sodródott e „kompország”, és az időlegesen kedvező társadalmi változások szinte évtizedenkénti ismétlődéssel váltottak át ellentmondásokkal teli szakaszokba. Mindennek egyféle képe, kulturális visszfénye is megnyilvánul – anyagi-gazdasági, sőt, térbeli értelemben, az életforma kereteinek minőségében, de a művészet és kifejezés terén is – a lassan mégis kibontakozó, periódusokként újraéledő modernizáció folyamataiban.

A 20. század építészete természetes módon és szinte minden vonatkozásban tükrözi a változó társadalmi, gazdasági és kulturális viszonyok összességét, a történelem által determinált mindennapi élet változó tendenciáit, célkitűzéseit és lehetőségeit. Az építészet minden ága és jellemző vonása, a településfejlődés, a településhálózat kialakulása, az élettér jellege, szerveződése, az épületek szerkezete, felületi megjelenése, technikai felszereltsége, a szegénység és gazdagság által determinált minőség számtalan összetevője tanúskodik erről. Egyes művek időnként föléemelkedhetnek az adott gazdasági állapotnak, az építészet egésze azonban pontos képet rajzol a változó korszakok gazdasági-társadalmi színvonaláról.

A 19. század második felében mentek végbe Nyugat-Európában is azok a döntő változások, amelyek a már kibontakozó modernizáció jelenségei. Az épületfajták (épülettípusok) száma ugrásszerűen megnőtt, az építőipar teljesítménye és termelékenysége a céhek felbomlását követően megsokszorozódott, s a nagyipar kibontakozásával párhuzamosan az urbanizációs folyamat is felgyorsult. Áruvá vált az építészeti produktum jó része, megjelent a telekspekuláció és a bérház, megváltozott az építtető, tervező és kivitelező kapcsolata és az építési, városépítő folyamatok szabályozása. Új anyagok, szerkezetek jelentek meg és terjedtek el. A technikai vívmányok, az új energiafajták, gépi technológiák és eszközök (gőz, gáz és villanyáram; gőzvontatású és villamosvasút; gáz-, később villanyvilágítás, távíró és távbeszélő, központi fűtés, felvonó; közművek kialakulása, {III-122.} földalatti vasút stb.), a 20. század elejétől az automobilizáció, a repülőgép, majd az ipari forradalom további hullámai által kiváltott rohamos technikai változások – az írógéptől és a mozgóképtől a két világháború fegyverzetéig és a telekommunikációs eszközök forradalmáig – évtizedről évtizedre átfogóbban, s egyre nagyobb mértékben még tovább alakították az életformát, modernizálták a személyes és közösségi lét kereteit. A sorsdöntő változások azonban jórészt már a 19. század folyamán megtörténtek. E folyamatban a tervezés egyre bonyolultabbá, összetettebbé vált – a munkamegosztás új szintje volt kialakulóban e téren is. Már a 19–20. század fordulóján elkülönült az építészeti és szerkezettervezés, önálló feladattá vált a technikai felszereltség tervezése és a műszaki üzleti-szervező tevékenység. A változóban lévő, rohamosan modernizálódó mindennapi élet, a technikai, gazdasági és intézményi fejlődés, az ipar, a kereskedelem és a közlekedés új közintézmények, kulturális épületek, áruházak, irodaházak – chicagói magasházak –, vásárcsarnokok, pályaudvarok, hidak, ipari és raktárépületek hatalmas tömegét igényelte. Olyan új városszerkezetek jöttek létre Párizs, Berlin, Bécs vagy Chicago esetében, amelyek modellé válhattak az eddig ismeretlen méretű metropolisok kiépülése során. Ezekkel együtt járt a szakmai közélet, szaksajtó és építészképzés, illetve a szakmai eszközök, ismeretanyag és alkotói szemlélet teljes megújulása. A már a 19. század első felében uralkodóvá váló historizmus korai historizáló áramlatait (a klasszicizáló-antikizáló és romantikus-neogótikus attitűdöket, s ezek egymásra ható változatait) a század közepén a szigorú historizmus akadémikus szemlélete, majd 1890 körül a késő historizmus jó negyven évig továbbélő neo-stílusai váltották fel. A 19. század végén s a századfordulón ezek is jórészt átadták helyüket a mérnöki építészetből, az angol Arts and Crafts iparművészeti mozgalomból és a ruskini, morrisi eszmékből egyaránt táplálkozó, a századvég már sajátosan dekadens életérzését és ízlését is kifejező art nouveau-nak, Jugendstilnek, szecessziónak, illetve a Chicagói Iskola mesterei és az európai premodern formavilágának. Az I. világháborút követően utasítja el azután mindezt a Modern Mozgalom jóformán minden folytonosságot megtagadó, totális modernizációt hirdető szemlélete.