A társadalmi rendszerváltozás időszaka (1990–1998)

Az 1989-es év előre nem látott, és nem várható társadalmi átfordulása – aminek előjelei azonban már a tervgazdasági mechanizmusok elfáradásában, a tervezőirodák leépülésében, a helyi társadalom, a civil társadalom jelentőségének egyre erősödő felismerésében és számos más jegyben felismerhetők voltak – az építészet társadalmi helyzetét, feladatait, a vele szemben támasztott igényeket és elvárásokat, intézményeinek egész sorát alapvetően megváltoztatták. A gyakorló építészek döntő többsége, mivel állami tervezővállalatok keretei között töltötte addigi életét, önálló döntésekre, személyes kötetlenségre vágyott, a gazdaság visszahullásával viszont nem számolt, nem érzékelve, hogy a keleti tömb politikai, társadalmi összeomlása szinte felnagyítva ismétli meg saját országa Trianon utáni helyzetét. Az 1989-es év bizonytalanságait követően sorra alakultak kisebb munkákra – s az 1996-os tervezett Világkiállítástól várt fellendülés reményében – azok a néhány személyes építészirodák, amelyek – részben volt vállalati kapcsolataik és ismeretségük révén – munkához jutottak. Az intézmények teljes átalakulása, a tömeggyártás módszerein {III-173.} alapuló, viszonylag kevés tervet igénylő állami építőipar szétesése, megszűnése, a kereskedelem és szolgáltatás várható teljes átalakulása, ha kisebb munkákat valószínűsített is, de eléggé nagy volumenű tervezői feladatot ígért. Talán ez eredményezte azt is, hogy az építészet felé fordult a műszaki pályák iránt érdeklődő fiatalok jó része, sajátos helyzetet teremtve az építészetoktatásban, s a műegyetemen, amely a karon oktatási reformmal reagált az új követelményekre, megerősítve a képzés építészeti oldalát, egyensúlyt teremtve a műszaki-mérnöki és a tervezői-építészeti irányultság között, miközben az egyetemi képzés folyamata nyugat-európai mintára átalakult.

Az intézmények átalakítása – részben visszaalakítása – a piaci gazdálkodás törvényeinek figyelembevételével ennél nehezebb feladatnak bizonyult. Az állam mindenhatóságának lebontása, a parlamentarizmus által kiépítendő jog és új intézménystruktúra megteremtésére irányuló szándék alapján a Magyar Építőművészek Szövetsége (1996-tól Magyar Építészek Szövetsége) szakmai önkormányzatiság elve alapján – nevet és alapszabályt váltva – kamarává kívánt alakulni Magyar Építészek Kamarája és Szövetsége, MÉK-ÉSZ néven. A szakkamarákra vonatkozó törvények elmaradása vagy késése miatt azonban ez csak hét év alatt történt meg, az állami támogatás azonban rövid időn belül minden vonalon megszűnt.

Eredménynek számít, hogy átszerveződtek az állami szakmai díjak. Újra kapott építész is Kossuth-díjat (Farkasdy Zoltán, 1986; Hajnóczy Gyula és Makovecz Imre, 1990; Zalaváry Lajos, 1991; Kerényi József, 1992; Jurcsik Károly, 1993; Bán Ferenc, 1994; Török Ferenc, 1995; Csete György, 1996; Vadász György, 1997). Az Ybl-díj 1992-től életműdíj jelleget öltött, egyes művekre, illetve másféle értékteremtés elismerésére Pro Architectura és Kós Károly-díjat alapítottak.

A szaksajtó átszerveződése megindult, az építészeti kulturális lap funkcióját vállaló Magyar Építőművészet példányszáma lecsökkent, majd a kiadó megszüntette s csak 1997-ben indult újra Új Magyar Építőművészet címen. Megjelent az Országépítés, az organikus építészetszemléletet támogató szaklap, s néhány olyan új versenytárs, amely már egészében a reklámbevételekből és a közlést kívánók szponzori tevékenységéből tartotta fenn magát. A szakkönyvkiadás a támogatás átalakulásával először nagymértékben visszaesett, s ezt csak a nemzetközi kiadványok hazai piacának gyors kiépítése ellensúlyozta. Az utóbbi években azonban építész monográfia sorozatok is megindultak. Az építési, építőipari és építészeti jellegű kutatások – az intézmények leépülése miatt – gyakorlatilag megszűntek. Az irányító hatóságok funckióváltása, átalakulása és a pénzügyi rendszer átalakulása hosszú folyamatot jelentett.

A legjelentősebb változás az építtetők oldalán történt. A közületi munkák helyett, amelyet a gazdasági restrikció is visszafogott, a megrendelő többnyire olyan magánszemély, aki e téren még nem gyakorlott. Az Alkotmánybíróság 1991-ben megszüntette az építéstervezői szakértői bizottságok működését, viszont az építési jogszabályok betartásának az önkormányzatok még alig képesek érvényt szerezni.

Az új igények a bankszféra és a kereskedelem épületigényeinek kielégítésére, egyes új szolgáltatásokra irányultak. A kezdeti irodaház-építési láz három év után alábbhagyott, a lakásépítés jóformán leállt, csupán családi házak épültek, az 1970-es évi lakásszám mintegy tizedében. Hamar megindult a lakásfelújítás és üzletátépítés, majd 1993-tól egyre nagyobb számban épülni kezdtek amerikai típusú bevásárlóközpontok, {III-174.} sematikus architektúrával. Az átlag-építészetben, a sokszor modoros fővárosi irodaházakon egy nem túl szerencsés formai elem, „utóposztmodern” divathatás – ilyen a homlokzaton és épülettömegen egyaránt alkalmazott szegmensív – uralkodott el.

Az önállósult építészek még jórészt a nagyirodák szellemében dolgoznak, s egyes vonatkozásokban – így az új áramlatokra, az 1990-es évek elején a nemzetközi dekonstruktivizmusra reagálásban – a szakmai szemlélet is érzékeny maradt. 1989–1995 között előtérbe került az a generáció, amely az elmúlt évtized munkáival alapozta meg sikerét. Cságoly Ferenc, Kőnig Tamás, Wagner Péter, Nagy Tamás, Török Ferenc, Balázs Mihály, Turányi Gábor, Csikós Zoltán, Puhl Antal az utóbbi évek sok új gondolatot hozó építészei.

Virág Csaba és Marillai Árpád Alag Center Buda Irodaháza (1989–1990) a megjelenő dekonstruktivizmus példája, és szinte kivételként nagyvonalú elemként használja az említett szegmens-ívet. Molnár Péter–Sylvester Ádám–Vajai Tamás Kontrax-irodaháza (1992–1993) – szellemében amerikai high-tech – a Hungária körút–Egressy út egy ipari tömbjének megújulását eredményezte, a jövőbeli lehetőségek jellegére is utalva. Zalaváry Lajosnak a Rákóczi út torkolatában fekvő Kelet–Nyugati Kereskedelmi Központja (1991) a Hültl, illetve Barát és Novák-féle említett saroképítmény tömegformáit ismétli meg mai formavilággal, a városképben is rendet teremtve. A szállodaépítési programban – s már ez is külföldi érdekeltségű – Finta József és Puhl Antal Erzsébet téri Grand Hotel Corvinus Kempinski tömbje (1990–1992) zárt be egy régi várossebet ultramodern – elsősorban a dekonstruktivizmusból átvett – eszközökkel. A Finta Stúdió a high-techben szerzett nemzetközi tapasztalattal működik tovább, hatalmas új feladatokat valósítva meg (Bank Center, irodaház a Szabadság-téren, 1991–1995; ORFK–BRFK–TOP, a Rendőrség új székháza, 1994–1997; BME–ELTE informatikai épület, 1995–1997).

A rendőrség Teve utcai székháza

E természetszerűen forrongó – építészetünkben jót és rosszat felszínre hozó – korszak néhány kisebb épülete ígér olyan változást, amelyből újabb értékteremtő korszak bontakozhat ki az anyagi lehetőségek javulása és a kultúra újraformálódása, megerősödése idején. Cságoly Ferenc és munkatársa, Hőnich Richárd Gellért-hegy lejtői, Számadó utcai Apartmanháza (1993), Nagy Tamás Régi Fóti úti evangélikus temploma (1993), Kőnig Tamás, Wagner Péter újpesti OTP-irodaháza (1992–1994), Turányi Gábor Károly körúti, a Wälder-tömbhöz csatlakozó irodaháza (1991–1992), Török Ferenc és Balázs Mihály orbánhegyi Vatikáni nunciatúra épülete (1990) egy lehetséges szemléleti elmélyülés és megújulás első példái.

A rendszerváltozás óta eltelt rövid évtized legszebb művei az egyházművészetben, a szakrális építészet területén bontakoztak ki. Új templomokat épít Makovecz Imre és Finta József – Százhalombattán egyszerre mindketten –, de kultikus hely Csete György ópusztaszeri Erdők múzeuma és temploma (1992–1996) vagy másik műve, a sziromszerű Megbékélés kápolna (1997), e beremendi emlékhely is. A kultúra „temploma” talán a Nemzeti Színház is, Bán Ferenc tervei szerint épül, az 1997-es tervpályázat I. díjas terve alapján.

Török Ferenc újabb műve a Magyar Szentek temploma az elmaradt EXPO területén (1994–1995, alkotótárs Balázs Mihály). Az eredeti terv szerint vatikáni pavilonnak szánt kupolás centrális teret finom eszközök oldják fel; aszimmetrikus tömegelosztás és toronyforma, a kupola alsó tövében három sávban megnyitott fénynyílások, a belső térbe metsző karzat, a kupola belső felületén {III-175.} fénytompító parafa bevonat a posztmodern világából kiemelt és tovább érlelt formatár.

Hasonlóan kiérlelt Balázs Mihály több önálló munkája, közöttük egy kazincbarcikai görög katolikus templom (1992–1994), amely ősi, hagyományos formákkal és eszközhasználattal képes összefogott tömegű, korszerű művet felmutatni.

Ferencz István miskolci temploma (1993–1997) tömegképzésével és anyaghasználatával a korai ciszter templomok szigorú tömegformáit és belső terét fogalmazza újjá. Kemény vonalú és körformák ellentéteivel, síkok és felületek enyhe tördelésével, egy-egy téglafelület szabályos vagy szabálytalan kimozdításával, sötét-világos színkezeléssel, fények-domborulatok játékával teremt sajátos, a kortárs világhoz illő, újszerű harmóniát.

Nagy Tamás egymást követő műveiben szintén a téglaarchitektúra lehetőségeit járja körül. Dunaújvárosi evangélikus templomában érik ki e térformálás és anyagkezelés (1993–1995). Ellipszis alaprajzú, téglafallal körülkerített – az erdélyi templomok ősi hagyományát követő – saját világot teremt. Ennek háromnegyedét építi be ívelő gerincű magastetővel fedve, amit égetett cserép borít: a teret szarufa szerkezetű, bordás faszerkezet és téglavörös oldalfal határolja, amelynek sajátos szépségét fűrészfogas, bordázott felület adja. A karcsú, keskeny nyílásokon ömlik be az árnyékot vető fény. A különös fényjátékot a hátsó szentélyfalon világosra festett téglafelület oldja fel, és teremti meg a térnek a természetes világ szépségét kölcsönző nyugalmat, bensőségességet.

A magyar építészeti kultúra alkotói oldalról ma is sok értékkel rendelkezik; ennek megóvása, lehetőségeinek kibontakoztatása, a megújult társadalmi rend és alkalmas, emberközpontú modernizáció talaján a jelen és a közeljövő el nem odázható feladata.