A második félévszázad építészete

A II. világháborútól 1956-ig

A háború következményeként nagy mértékű volt ismét a területvesztés és még súlyosabb a lakosság vesztesége a harctéren, a fogoly- és koncentrációs táborokban elpusztultak és a menekülési hullámokban elvándorlók közel milliós tömege miatt. Százezreket érintett az újra elcsatolt területekről való áttelepülés, illetve a csehszlovákiai kitelepítés, de jelentős volt a belső vándorlás is.

{III-147.} A háborús veszteség és kár a nemzeti vagyon tetemes hányada, amely az addigi fejlődés eredményeinek jó részét megsemmisítette. Budapesten a 295 320 lakás negyede károsodott. 29 363 lakás semmisült meg teljesen vagy szenvedett súlyos sérülést és további 47 322 vált használhatatlanná. A Duna-hidakkal együtt jóformán teljesen elpusztult a Vár és várnegyed, a Duna-sor, rommá vált a Margit körút, a Széll Kálmán tér, a Tabán jó része, súlyosan megrongálódott a Gellért tér, Kálvin tér, Deák tér; a középületek, ipari és közműlétesítmények többsége.

Rendkívül súlyos kárt szenvedett az ipar, a közlekedés, a mezőgazdaság, itt különösen az állatállomány. A rohamos infláció a gazdaság egészével együtt az építőipart is sújtotta. Mindezek ellenére az újjáépítés mintegy három év alatt lényegében megtörtént. A hidak egy része, egyes középületek és a Vár-együttes rekonstrukciója azonban későbbre maradt, a Vár területén a Szent György tér könyéke még napjainkban is őrzi a háború nyomait. Az 1945–1947-es évek romeltakarítással (közel félmillió köbméter törmelékkel feltöltötték a Vérmező teljes területét), a közműszolgáltatások megindításával, a közlekedési hálózat és az épületek, elsősorban a megrongált tetők helyreállításával, a használhatatlan lakások lakhatóvá tételével teltek el.

Tervező építészekre az első években még a helyreállítások tanácsadójaként is alig volt szükség. 1943-tól így mintegy öt év jóformán kiesett a szakmagyakorlás folyamatából. Kereseti lehetőségek hiányában az építészek nagyobb – önálló tervezőként működő – része reménytelen helyzetben volt. A háború folyamán sokan meghaltak. Az idősebbek halála mellett az elesettek, elhurcoltak és elvándoroltak száma is magas volt. A háború idején elhunyt Ligeti Pál (1941), Málnai Béla (1941), Pogány Móricz (1942), Wälder Gyula (1944), Hofstätter Béla (1944), Komor Marcell (1944), Barát Béla (1945), Haász Gyula (1945), Hültl Dezső (1945), Jánszky Béla (1945), Thoroczkai Wigand Ede (1945), Molnár Farkas (1945), majd 1948 novemberében – az Iparművészeti Iskola igazgatójaként töltött rövid három év után – elhunyt Kozma Lajos is. Az előző időszak idősebb vezető építészei közül sokan úgy öregedtek meg vagy vesztették el munkalehetőségeiket, hogy a változások következtében a háborút követő évtizedekben már nem tevékenykedtek. Borsos József, Csányi Károly, Fábián Gáspár, Friedrich Loránd, Giergl Kálmán, Hajós Alfréd, Kertész K. Róbert, Kismarty Lechner Jenő, Györgyi Dénes, Jámbor Lajos, Kotsis Endre, Medgyaszay István, Mattyók Aladár, Sándy Gyula, Vidor Emil, Warga László és sokan mások tartoztak e körbe az 1941-et követő másfél évtized idején. Sok más mellett külföldre távozott néhány kiemelkedő tehetségű építész, mint Wanner János, Olgyay Aladár és Viktor, ifj. Kismarty Lechner Jenő, Málnai László. Volt aki politikai okokból nem térhetett haza, mint Padányi Gulyás Jenő. Az 1948-ig kivándoroltakat az 1956-os menekülthullám követte, sok fiatal között e korszak két kiemelkedő alkotója, Németh Pál és Kiss Ferenc is.

Az idősebb generáció jó néhány tagja az 1940-es évek végén bekapcsolódott ugyan az állami tervező- és kivitelező vállalatok munkáiba, jelentős feladatot azonban alig kaptak, bár néhányan közülük – mint Benjamin Károly, aki előzőleg az OTI Műszaki Osztályának volt a vezetője, vagy Tabéry Iván, a mezőgazdasági tervezőintézet igazgatója – vezetőként is működtek. Tervezőirodában vagy igazgatási beosztásban még dolgozott az újjáépítés során és az 1950-es években Csánk (Rottmann) Elemér, Irsy László, Gregersen Hugó, Kismarty {III-148.} Lechner Loránd, Szivessy Tibor, Tálos Gyula, Thomas Antal, Vákár Tibor, Wannenmacher Fábián vagy Sós Aladár, és eredményesen tevékenykedett Novák Ede, Fenyves István, Gerlóczy Gedeon, Hübner Tibor, Imrényi Szabó Imre, Körmendy Nándor, Metzner Lajos, Pázmándy István, Rákos Pál, Szelle Kálmán, Tóth János és Tóth Kálmán is. A fiatalok hozzájuk fordulhattak tanácsért a tervezővállalatok kezdeti időszakában.

Egyesek, különösen azok, akik a modern építészet úttörői voltak, a háború után vezető szerepbe kerültek. Fischer József újjáépítési, majd építésügyi kormánybiztos és a Fővárosi Közmunkák Tanácsa elnöke, Borbíró Virgil is a kormánybiztosság szakértője, majd az Építés- és Közmunkaügyi Minisztérium államtitkára lett. A koalíciós viszonyok ellentmondásosságát érzékelteti, hogy az urbánus szemléletű Borbíró a Nemzeti Parasztpártot képviselte a Kormánybiztosságból átalakuló, egyre centralizáltabb intézményi szervezetben. Fischer érvényesíteni kívánta szemléletét és kimondta: „Újjáépítés és nem helyreállítás. Ez az első és legfontosabb célkitűzés”. Bár személyükben – s néhány más vezető beosztású állásban gyakran később is – kitűnő építészek képviselték a szakmai szempontokat, ettől kezdve a centralizált irányítás figyelme csupán az „építésügy” megszervezésére és egyre redukáltabb keretek közötti működtetésére irányult, a „szocreál” rövid időszakának kivételével, amely viszont az építészet egészét az ideológia uralma alá gyűrte. Egyelőre azonban még rendkívüli optimizmussal kezdtek a hatalom pozícióinak átvételéhez a korábbi időben is haladó eszméket valló, s ekkor törekvéseik megvalósításának lehetőségeit váró építészek. A volt CIAM-csoport megmaradt tagjai 1946 őszén megalakították az Új Építészet Körét, és az 1945-ben még létező Tér és Formával szemben kiadják az Új Építészet című folyóiratot, amely három évig élt. 1949-ben, a Kozma Lajos haláláról megemlékező szám miatt, az akkorra már önkényuralmat gyakorló, s őket is megrendszabályozó hatalom megszüntette. Az Új Építészet Köre elnöke Kozma Lajos, alelnöke Major Máté, titkárai Gádoros Lajos és Málnai László, tagjai Benkhard Ágost, Dávid Károly, Gábor László, Hegedűs Béla, Kaesz Gyula, Körner József, Lévai Andor, Lux László, Németh Pál, Perczel Károly, Perényi Imre, Preisich Gábor, Rudnai Gyula, Szendrői Jenő, Tabéry Iván, Zöldy Emil. Kültag Janáky István, Kósa Zoltán, Schall József. A koalíciós években működött a Művészeti Tanács Építészeti Szaktanácsa is. Tagjai Borbíró Virgil, Fischer József, Granasztói Pál, Major Máté, Kiss Tibor, Kozma Lajos és Kaesz Gyula voltak.

A régi CIAM-csoport tehát kibővült, és párton kívül maradt építészeket is tagjai közé vett. A Kör többsége kommunista meggyőződésű volt, s részt vett az új hatalom kiépítésében. Nem véletlen tehát, hogy az 1947-ben már induló néhány új nagy feladat (vagy az újjáépítésbe illő átépítés) tervezőit többnyire ők alkották.

1947-ig – ekkor újjáéledt a tervpályázat is – még úgy tűnt, hogy az intézmények átalakulása, átrendeződése a demokratizálódást szolgálja. Az építőipari nagyüzemek 1948-ban bekövetkezett államosítása, majd a kisipar felszámolása már a tervutasításos gazdálkodás teljes kibontakozását jelentette. Ennek rendelték alá a szakmagyakorlás minden területét és intézményét is.

1945 után átalakult az építészképzés is. A műegyetem tanári karába került Rados Jenő és Weichinger Károly, de ott tevékenykedett még Csonka Pál, majd Pelikán József, Kiss Tibor, Bardon Alfréd és később Gábor László is. Friedrich Loránd meghalt, Kotsis Ivánt {III-149.} és Korompay Györgyöt viszont 1949-ben eltávolították. Helyükre Major Máté, Reischl Antal, Perényi Imre került. Egyetemi tanár lett Kardos György is, aki 1951-ben a megalakuló Magyar Építőművészek Szövetsége első elnöke volt. Az időszak végén a tanári karba került Pogány Frigyes is. 1956-ot követően Csonkának, Rados Jenőnek és Bardon Alfrédnak is el kellett hagynia a műegyetemet. Ezzel befejeződött annak a tanári karnak az eltávolítása, amely szerepet játszott 1944 őszén a mintegy hatvan III–IV. éves építészhallgató életének megmentésében azzal, hogy azok – a háború utáni újjáépítés érdekében – frontszolgálat helyett behívott katonaként is tovább tanulhassanak. A Halléba, majd a háború végén Dániába sodródott hallgatókat a tanári karból Korompay György, Pelikán József és Somogyi László vezette. A Dániát és többnyire Svédországot is megismerő fiatal építészek 1946-ban tértek haza, feltöltve az északi építészet benyomásaival. Farkasdy Zoltán, Jánossy György, Zalaváry Lajos, Pál Balázs, Dragonits Tamás, Harasta Miklós, Hottovy Tibor azok, akik az 1950-es években vagy később e hatást építészetünkre közvetítették. Az Iparművészeti Iskolán, amely 1949-től főiskolává és ötéves képzést nyújtó intézménnyé vált, a Kozma-korszak után Kaesz Gyula, majd Gádoros Lajos oktatott. Kaesz idejében – a „szocreál” szemlélet elleni védekezésként – a képzés a bútor és belsőtér világára szűkült.

Az intézményi átalakulásnak – amelyben a legsúlyosabb ballépés a Közmunka Tanács megszüntetése volt, hiszen a párthatalom új típusú centralizációs törekvéseit egy meglévő műszaki intézmény központosított működése nyilvánvalóan zavarta – nem a folyóiratváltás vagy az egyetem a fő területe. 1948-ban a magántervezés lehetősége megszűnt – két nagy megbízás, mint a Belügyminisztérium Jászai Mari téri irodaháza – négy elpusztult lakóház átépítése – és a MÉMOSZ-székház mellett néhány OTI-rendelő terve készült utoljára magánmunkaként –, megkezdődött a tervezőtevékenység államosítása; állami nyomásra és megbízásra egymás után alakultak a tervezővállalatok. E folyamatnak kétségkívül voltak előzményei, pozitív indokai és értékei is.

Az a szovjet típusú modernizációs modell, amelynek megvalósítását az új hatalom már 1947-től célul tűzte ki, valójában az amerikai, friss és nyers, kulturális előzmények nélküli, a 19. század második felétől sikeres és rohamos fejlődést biztosító modell másolata volt, és minden területen a nagyüzemi módszerek túlzó, egyoldalú elterjesztésén, a centralizáláson alapult. A felgyorsult technikai fejlődés – a technológiai változások, az egymást követő ipari forradalmak és az ipari-gazdasági centralizáció – feladatait nem lehetett többé a kézműves világhoz igazodó munkamegosztási rendben és módszerekkel megvalósítani. Az Eiffel-torony vagy a „chicagói iskola” magasházai, majd New York manhattani felhőkarcolói a munkamegosztásban is szükségszerűen csoportmunkát, szervezett együttműködésű építészeti és társtervezői tevékenységet követeltek. Az építés és gyártás műszaki fejlődése, egyre összetettebb, bonyolultabb volta mind több probléma előzetes megoldását, megtervezését tette szükségessé. A folyamatokban rohamosan növekedett a tervekkel közvetített szellemi munka mennyisége, miközben a helyszínen csökkent az élőmunka, átvette szerepét az előregyártás és gépesítés. Ha az építés egészében nem is alakult át gyártássá, a felhasznált termékekben és technológiai folyamatokban egyre nagyobb szerepet kapott a „high-tech”, a magasan fejlett technika világa. Ez, és a feladatok méreteinek növekedése már a századfordulón {III-150.} létrehozta nálunk is Alpár vagy Lajta nagyobb létszámú irodáját. A két világháború között Wälder vagy Rimanóczy jól szervezett, csoportmunkán alapuló irodái nélkül sem valósulhattak volna meg egyes nagyobb feladatok. Ezek azonban még alkotó műtermek voltak, nem olyan állami nagyirodák, amelyekben a következő évtizedekre a tervezést már indokolatlan mértékben koncentrálták.

A közel évtizednyi visszaesés után a modernizációs célokat megfogalmazó tervezői szervezetek kezdetben sajátos vonzerőt gyakoroltak az építészekre. Nagy feladatok, biztos megélhetés, segítő infrastruktúra (a csoportmunkából következő szerkesztő- és rajzológárda munkája, fénymásolás és sokszorosítás, könyvtár, a társtervezők állandó konzultációjának lehetősége és a hatékony együttműködés) éppúgy elfogadhatóvá tette az irodai keretet, mint a szakmai közösségnek azelőtt csak az egyletben vagy kávéházi asztal körül kialakuló érzése. Az építészetről, napi feladatokról az átlagépítész vagy pályakezdő eszmét cserélhetett Janákyval, Rimanóczyval, Nyirivel, Lauberrel vagy Dávid Károllyal, az 1940-es évek elismert mestereivel. A szakmai presztízs emelését szolgálta a „haladó műszaki értelmiség” körébe sorolás, a Magyar Építőművészek Szövetségének megalakítása, a Nemzeti Múzeum, mint az esemény környezete s a kormányzati gesztusok, az építészet kulturális szerepének hangsúlyozása. Ez utóbbi már olyan ideológiai kényszerhatásokkal is együtt járt, amely különösen a Modern Mozgalom irányába elkötelezett építészek számára nehezen elviselhető terhet jelentett.

Az úgynevezett „Nagy építészeti vita”, amelyet Révai József vezetett (1951. ápr. 17. és 24.), a konformista ideológiai szándékot, a szovjet példa dogmatikus követését szorgalmazta. Major Máté „Új építészet”-et hirdető szemléletét bírálva Perényi Imre fejtette ki a „szocialista realizmus” követelményeit, amelyet Révai nyomatékosított. A „tartalmában szocialista, formájában nemzeti” zsdanovi–sztálini formaelv a technikai átalakulás idején csak nyűgöt, kötöttséget jelenthetett. Az 1951–1954 közötti dogmatizmus idején építészetünk e követelmény kiteljesítésével kényszerűen kísérletezett, 1956 eseményei azonban végleg lezárták ezt a zavaros ideológiájú időszakot. A nyugati kozmopolitizmus követésének vádja így is fél évtizedig béklyózta az építészeti fejlődést.

Az ideológiai nyomásnál is súlyosabb terhet jelentett azonban 1948 őszétől a hidegháború, illetve az ebből következő egyoldalú fegyverkezési program, és az ezáltal előidézett anyag- és forráshiány, technikai szegényesség.

A korszak első, még magántervezésen alapuló éveiben két intézménytípus fejlődött és jelezte a „szociális” tendenciát. A rendelőintézeti hálózat bővült (Szendrői Jenő, Lévai Andor: Fehérvári úti SZTK-rendelő, 1948–1949; Várallyay Sándor: csepeli SZTK-rendelő, 1947–1948; Németh Pál: kőbányai Egészségház, 1948–1949; Hidasi Lajos: kispesti SZTK-rendelő, 1949; Kiss Ferenc, Ránki József, Mikolás Tibor: újpesti SZTK-rendelő, 1949) és szakszervezeti székházak épültek (Gádoros Lajos, Perényi Imre, Preisich Gábor, Szrogh György: MÉMOSZ-székház, 1949), de ezt erősítette a „Falu-város lakásépítési kiállítás” tervsorozata (1947) és az „Új Csepel, a dolgozók városa” című kiállítás és néhány új lakóház építése is a Lehel téren. A valóságos célokat már előrevetítette a legfontosabb építkezés, a Duna-parti Belügyminisztérium, Benkhard Ágost, Gábor László, Gádoros Lajos, Preisich Gábor, Málnai László, Rudnai Gyula műve, ez az 1947–1949 között megvalósult, s az 1940-es évek első felének {III-151.} irodaház-hangnemét folytatni kívánó, száraz és szigorú homlokzatú hatalmas építmény.

A tervezőszervezetek folyamatosan bővülő és átalakuló sora 1948-ban a kérészéletű állami Építéstudományi és Tervező Intézettel indult, majd az Építéstudományi Intézetre és a Magasépítési Tervező Intézetre oszlott. Ezekben tervezték a korszak legjelentősebb műveit, amelyek a feladatokra is jellemzők (Szendrői Jenő és munkatársa, Hegedűs Béla: Honvédelmi Minisztérium, Honvéd utcai I. tömb, 1949; Lauber László: II. tömb, 1950–1952; Lauber László, Szendrői Jenő: Kertészeti Egyetem, 1949–1950). Nyiri István tervezte, már a Közlekedési Épületeket Tervező Iroda (KÖZÉPTERV) keretei között az AMTI, majd UVATERV-székházat a Feszl-féle Vigadó mellé (1950–1952) s ekkor, már a KÖZTI, vagyis Középülettervező Intézet műtermeiben születtek meg az új egyetemek első tervei (Janáky István, Jánossy György, munkatársak Farkasdy Zoltán, Zalaváry Lajos, Raáb Ferenc: Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem Kollégiumai és a főépület első terve, 1949–1951; Rimanóczy Gyula és munkatársai: Veszprémi Vegyipari Egyetem főépülete, 1951–1954; Rimanóczy Gyula: Budapesti Műszaki Egyetem Duna-parti „R” épülete, Kleineisel János: „T”, „H” és műhelyépület, 1951–1955), amelyekkel a kormányzat a kulturális célkitűzések hitelességét is bizonyítani kívánta.

A miskolci egyetem főépülete és a budapesti Duna-parti „R” épület már a „szocreál”-viták kereszttüzébe került. Janákyék e kényszerek által kijelölt úton három tervváltozat során nagyvonalú klasszicizáló kastély koncepcióig (1955) jutottak, amely szerencsére pénzhiány miatt már nem épült meg. Rimanóczy viszont visszafogott hangnemben – az angol Adam fivérek klasszicizáló modorában – nyugodt és sikeres, de befejezetlen művet épített. A „szocreál”-nak emlegetett időszak talán legelfogadhatóbb, szimbólummá emelkedett művét Farkasdy Zoltán (munkatársa Mináry Olga és Mészáros Géza volt) alkotta meg a Zugligeti úti, Népművelési Gimnáziumként tervezett, Magyar Iparművészeti Főiskolaként működő épületével, amely – a kor ideológiája és Kardos György építészeti szemlélete által is sugalmazottan – a reformkor klasszicizmusának, a dabasi kúriáknak a szellemét hozta vissza a Hild József és mások klasszicista villáiról ismert 19. századi üdülőterületre, a liget jellegű budai tájba.

A KÖZTI műtermeit gyakran vádolták azzal, hogy engedményeket tettek az ideológiai nyomásnak. Ez a többnyire kulturális célú épületeknél azonban elkerülhetetlen volt. Az IPARTERV-ben születő korabeli erőművek, üzemek tervezői valóban kevesebb engedményre kényszerültek, az előregyártott vasbeton elemekből épített első Inotai Erőmű (Mátrai Gyula, Wolf Johanna, Fekete Béla, Pászti Károly) szerkezettervezői megoldásait 1950-ben még senki sem vitatta, s később is legfeljebb az irodaházakra, szociális épületekre erőltettek egy-egy párkányt. A munkák többségét azonban az ipari építészetre jellemző tárgyilagosság, és a vasbeton elemek előregyártására fordított figyelem jellemezte. Ilyen tárgyilagos szellemben fogantak Szabó Árpád művei, hajdúnánási gabonasilója (1951), Skultéty János, Juhász Jenő, Kiss Ferenc ekkori munkái és az új generáció két képviselője, Böhönyey János és Callmeyer Ferenc első épületei is. Az az ideológiai nyomás, amely 1951-től építészetünkben mindent áthatott, a legkevesebbet e területen ártott; az erőszakolt iparosítási törekvések viszont épp az ipari épületek tervezésével foglalkozó intézményeket és építészeket hozták kedvező helyzetbe. Ezt a helyzetet a két vezető szerephez {III-152.} jutó építész, Szendrői Jenő és Tabéry Iván is felismerte; több olyan jelentős építész számára biztosítottak munkalehetőséget, akik előtt más szakterületen zárva voltak a kapuk.

A KÖZTI ekkori munkái, amelyekkel egy fiatal tehetséges építészgárda mutatkozott be, formai alakításukban nem kerülhették meg teljesen a követelményeket. Farkasdy Zoltán, Németh Pál, Rimanóczy Gyula, Janáky István, Dávid Károly, Gádoros Lajos műtermeiben élénk szellemi élet folyt; a II. világháború előtti évek vezető mesterei és az új generáció tagjai között sajátos szimbiózis alakult ki. Janáky körül Jánossy György, Farkasdy Zoltán, Zalaváry Lajos érett mesterré, Rimanóczy mellett Kleineisel János. Dávid Károly – aki 1947-ben Kiss Ferenccel közös irodájában még a Ferihegyi repülőtér épületeit tervezte – ekkor már munkatársaival (Borosnyay Pállal, Fecskés Tiborral, Harmos Zoltánnal, Városy Péterrel) az épülő Népstadion tervein dolgozott a helyszínen (1951–1953). A tartószerkezetet Gilyén Jenő tervezte, Pelikán József konzultációjával. Gádoros Lajos műtermének tagjai Szrogh György, Molnár Péter, Pintér Béla és a Filmlaboratórium épületét (1956) alkotó, korán elhunyt Kondoray Gyula voltak. A belsőépítészek műtermében – Kaesz Gyula elvi vezetése alatt – Németh István és Hornicsek László dolgoztak.

A korszak jellemző „szocreál” épületei e műtermek légkörében fogantak (Szrogh György: Csepel, rendőrkapitányság, 1953; Pintér Béla: Tolna, kultúrház, 1952; Gádoros Lajos: budapesti Szinkron Műterem, 1953; Ivánka András: Dunaújváros, rendelőintézet, 1952; Németh Pál, munkatársa Tálos Gyula: Oroszlány, vájáriskola, 1954). Ez a „szocreál” szemlélet – különösen a KÖZTI-ben – telítve volt az északi építészet iránti vonzalommal, amit az itt dolgozó „dániások” közvetítettek. Amíg az IPARTERV építészei többnyire a nyugat-európai (s a háború alatti brazil) építészet hatása alatt álltak, a KÖZTI alkotói világa – azok is, akik nem tartoztak a „dániások” közé – többnyire a svéd és dán építészet szemlélete nyomán tájékozódott. Jánossy György és munkatársa, Czebe István a Gödöllői Agrártudományi Egyetem számára épített víztornya (1954) finom téglaarchitektúrájának arányaival, meteorológiai állomásnak szánt acélszerkezetű tetőépítményével a legjobb példa az archaizálást elkerülő – az építészeti folytonosságra és hagyományra mégis figyelő –, sajátosan korszerű, s ezért nem avuló szemléletre. E gondolkodásmód az építészek továbbképzésére ekkor létrehozott Mesteriskola tevékenységén keresztül is hatott.

Az 1953-tól működő, kétéves ciklusokból álló, és a műtermi együttes munkára alapozott képzés vezetője Janáky István, mesterei Rimanóczy, Nyiri, Gádoros, Weichinger, Károlyi Antal és Weiner Tibor voltak. Az első 23 résztvevő között volt Callmeyer Ferenc, Mikolás Tibor, Molnár Péter, Dénesi Ödön, Kleineisel János, Cs. Juhász Sára, Vass Antal, Beszédes Kornél, Tillai Ernő, Zalaváry Lajos, Balogh István, Farkas Ipoly, Majsa László, Bene László, Csaba László, Hornicsek László, Németh István, Skultéty János és Jánossy György is. Az átszervezett II. ciklus 1956 elején indult: Weiner volt a vezetője, mesterei Perényi és Preisich Gábor. Arnóth Lajos, Bajnay László, Gulyás Zoltán, Hofer Miklós, Mináry Olga, Polónyi Károly voltak többek között e ciklus résztvevői, tevékenységük azonban már az 1960-as évek elején bontakozott ki.

A „szocreál” időszakát sokszor erőt meghaladónak bizonyult, túlméretezett vagy elhibázott feladatok (az egyetemi együttesek többsége félbemaradt; a Mohácson megkezdett Dunai Vasművet végül Dunapentele mellett építették {III-153.} fel), az építész szakma érdeklődését kiváltó nagy pályázatok (a csepeli Kultúrpalota, 1951; a Gödöllői Agrártudományi Egyetem, 1951; a földalatti vasút állomásainak országos tervpályázatai; a budai Várpalota, 1950; és az Építőipari Műszaki Egyetem, 1953; zártkörű pályázatai) és a városépítészeti tervezés előtérbe kerülése jellemezte. Ez a „szocialista város”-ok telepítésének időszaka (Dunaújváros, Kazincbarcika és néhány olyan régebbi település továbbépítése, mint Komló, Várpalota, Tatabánya, Oroszlány). Egyes fontosabb városrendezési feladatokra is pályázatokat írtak ki (Miskolc, Avas alatti tér, 1953; Kazincbarcika, Főtér, 1953), vagy újabb és újabb alternatívák születtek, mint Dunaújváros esetében Weiner Tibor főépítész – aki a kor egyik ideológusa és a Magyar Építőművészet főszerkesztője is – tervtanulmányai.

A fővárosi lakótelepek közül a Kerepesi úti lakótelep nemcsak a „szocreál” visszafogott alkalmazására (1954-től 1961-ig épült), hanem a Hegedűs-kormány által elrendelt „cs”-lakástípusra is jellemző példa (a csökkentett igényű lakásokban nincs fürdőszoba, csak WC és mosásra is alkalmas zuhanytál).

A beépítési terv városépítészei Heim Ernő, Brenner János, Fülep Sándor, az épületek tervezői Legány Zoltán, Schmidt Lajos voltak. A hagyományos téglafalas építésmód, a felvonó nélküli alacsonyabb beépítés, a zöld környezet beérése e kor lakótelepeinek, új városrészeinek többségét barátságossá, a lakások kis területe ellenére lakhatóvá teszi. Az 1956. október 23-át követő városrombolás, amely elsősorban az Üllői út, Nagykörút környékét érintette, pusztításaival végleg lezárta az 1950-es éveknek azt a szakaszát, amely még a II. világháború hosszan elnyúló válságos utóéletét jelentette.

Ezalatt a feszültségekkel terhelt évtized alatt mégis kiépült egy akkor lényegében korszerűnek mondható tervezőintézeti szervezet, amely az ideológiai nyomás ellenére az építészet szakmagyakorlásában sajátos fejlődést indított el. Azok a tervezői módszerek és az a szemlélet, amely az 1930-as években egy viszonylag szűk, bár kiváló építészgárda személyes küzdelemben, a munkák tapasztalataiban kivívott tulajdona volt, szükségszerűen a szakma egészére szétsugárzott, s az idősebb generáció tapasztalata, a fiatalabbak tehetsége és energiája e furcsa korban is érdekes szellemi életet eredményezett. 1956. október 23-án este akarta a Janáky-műterem első exporttervezésként kapott megbízását, az isztambuli Kavala Szálló terveit (tervezőtársai Körner József, Molnár Péter, Zilahy István és Vass Antal voltak, és a LAKÓTERV nyújtotta a tevezőmunkához a kereteket) a Magyar Építőművészek Szövetségében kiállításon bemutatni. Az építészetről azonban hosszú időre elterelődött a szakma figyelme is.

1956 után mintegy kétszáz építész távozott az országból, közöttük legtöbben már a fiatal, 1945 után végzett nemzedék tagjai. Ekkor került külföldre Németh Pál, Kiss Ferenc, Fecskés Tibor, Halász Imre, Hottovy Tibor, Kleineisel János, Papp László, Salamon István, Schwéger Péter, Simonffy Gyula, az idősebb generációból Miskolczy László, s csak egy jó évtizeddel később Magyar Péter, Zalotay Elemér. Képzettségüknek és tehetségüknek köszönhetően a világon szétszóródott magyar építészek jó része jelentős alkotói életpályát futott be; a Magyar Mérnökök és Építészek Világszövetsége velük is igyekszik a kapcsolatot fenntartani.

Modernizáció a tervgazdaság kényszerpályáján

Az a viszonylag hosszú békekorszak, amelyet nem törtek meg háborúk és forradalmak, amely a magyar legújabb kor {III-154.} egyik leghosszabb nyugodt alkotói periódusának mondható, belső ellentmondásai következtében, vagy pontosabban a külső függőség érvényesülő kényszerhatásai miatt, végeredményben felemás modernizációt valósított meg társadalmunkban. Ismertek az önmaguk ellentétére fordult szándékok és tények: az eszközök koncentrálásával erőltetett iparosítás, amely három és fél évtized minden erőfeszítése ellenére végül is elavultnak bizonyult. Az életszínvonal modernizálása és fejlesztése, amelyet azonban teljesen spontán folyamatok formáltak kerülő úton egyes hosszabb időszakokban pozitív tendenciát mutatóvá, és a társadalom tömegei által elfogadhatóvá; de ilyen volt a minden anyagi eredmény szigorú központosított begyűjtése és kiegyensúlyozatlanná, áttekinthetetlenné és ellenőrizhetetlenné vált visszaosztása is, amelynek káros hatásait csak a lassan felerősödő második gazdasággal lehetett (részben) korrigálni, s így elfogadtatni.

Ilyen – alapjaiban ellentmondásos – az újrakezdés idején az iparosítás erőltetett programja mellett elvállalt lakásépítési program is, amely 1960 és 1989 között közel kétszeresére fejlesztette a lakásállományt, miközben alapvető változáson ment keresztül a család, és kielégíthetetlennek bizonyult a folyton bővülő lakásigény. Az alacsony bérű, de elhanyagolt lakástömeg lepusztult; jóformán használhatatlanná vált a nagyvárosi lakásállomány jó része. Már az első lakásépítési lendület idején jelentkezett egy alapellentmondás: az öt évre tervezett lakásszámon belül (kétharmad állami, egyharmad saját erőből épülő családi ház) ellentétesre fordult a tervben a megvalósítási arány. A gazdaság és a társadalom egésze számos ehhez hasonló anomáliát mutatott fel az időszak folyamán.

Az 1970-es évek elején az üzemnagyságban meghaladtuk az Egyesült Államok és Németország átlagos üzemméretét, a szegénység és a deviancia fokozódó újratermelése azonban a tervgazdálkodás modelljének ellentmondásait bizonyította, ezért hol trösztösítés, összevonás, hol decentralizálási kampány folyt a gazdaságban. Az időszak első felében az 1956 után sok szempontból megújult és konszolidálódott politika az 1960-as évek elején a gazdaságban és az építészetben is érzékelhető pezsgést volt képes előidézni három-négy évig. Egy rövid hanyatlás után, 1968-tól jó fél évtizedig újra felfelé haladt gazdaság és társadalom s ezzel az urbanizáció és az építészet is, hogy 1974 körül újabb megtorpanás következzen be. Az 1970-es évek elején az egy főre jutó nemzeti jövedelem még az osztrák és finn mögött mintegy tíz százalékkal lemaradva azt jelezte, hogy az 1956-ot követő másfél évtizednyi társadalmi-gazdasági modernizáció többé-kevésbé sikeres. Az 1974-es olajárrobbanás, és az ezt követő világválság tanulságai azonban a fejlett országokat új gazdasági modernizációs lendületre, megújulásra késztette, s ezt a megújító szemléletet az elmaradott tervgazdasági rendszer már nem volt képes átvenni. A gyorsuló lemaradás néhány évig még nem volt érzékelhető (hiszen a tendenciákat az információmonopólium birtokában lévő hatalom titkolta vagy ködösítette). Az 1980-as évek elejére azonban olyan mértékűvé vált a visszaesés, hogy már új társadalmi feszültséget okozott, s a követett tervgazdasági vagy államszocialista modell reformokra, megújulásra való képtelenségét bizonyította. Egy történelmi kísérlet életképtelennek bizonyult, és önmagába omlott. A nemzetközi függőség föllazult, majd megszűnt, a nyugat-európai viszonyokhoz képest periferiális, a keleti gazdasági blokkban azonban még a centrumhoz közelinek látszó félperiferiális fejlettségi állapot nyomasztó terheire kellett a hazai társadalomnak ráébrednie.

{III-155.} Az a belső ellentmondás, amely a korszakot átfogón jellemezte – s amely végül is feloldhatatlannak bizonyult – az alapvető társadalmi-gazdasági-kulturális összefüggések erőszakolt ideologikus megfordítása. Az intézmények átformálásától és központosításától várva a megoldást, minden irányítási feladat egy központba kényszerítésével, az anyagi-gazdasági, intézményi-szervezeti, technológiai és szerkezeti fejlődést – a gazdaság spontán hatásainak lebecsülésével – ideológiai alapon kívánták vezérelni, az értéktől és ráfordítástól elszakadó árakkal, mutatókkal és százalékkulcsokkal, a realitás, a tények és a tendenciák gondos számbavétele helyett. Az anyagi és intézményi kultúra minden tényezőjének teljes átfordítása, a szellemi kultúra fejlesztésének szándékai, és ugyanakkor mindezeknek bürokratikus behatárolása, a társadalmi valóság feltárására irányuló szándékok akadályozása (például a meglepő tényeket feltáró településszociológia művelőinek 1974-es elhallgattatása, az 1974-es egyéb reformellenes lépések) vezettek az 1970-es évek közepén a „gúzsba kötve táncolni” szókép valóban átvilágító, jellemző hasonlatához.

Ezt a korszakot nem elég tehát az anyagi-gazdasági fejlődés alaptendenciáinak adatszerű bemutatásával jellemezni, mert e tendenciák – ha nem is olyan arányban és mértékben, mint az 1950-es évek ballépései idején – nem valóságos belső törvényű társadalmi folyamatokat tükröznek, hanem többnyire csak elferdített, megzavart, máig kellően fel nem tárt folyamatalakulást mutatnak. Beható elemzést kívánna ezért minden, jellemző társadalmi-gazdasági vonatkozásaiban determinált építészeti eredmény.

A gazdasági fejlődés építészetre közvetlenül ható tényeiből és ellentmondásaiból szükséges tehát néhány jellemző vonást felidézni. E gazdasági változássor 1960 és 1989 között, a konszolidált időszakban jórészt valóban a modernizálódás irányába ható alapvető demográfiai változásokat hozott létre, elsősorban a mezőgazdasági lakosság csökkenése, városba irányítása révén, miközben az 1970-es évek elejétől látványos eredményt mutatott fel a mezőgazdaságban a szövetkezeti nagyüzem és korszerű kisüzem sajátos – más államszocialista berendezkedésű országok által sokáig támadott – szimbiózisa révén is. Hasonlóan ellentmondásos helyzetet teremtett az egyre csökkenő létszámú, túlgépesített, házgyáras állami építőipar, és a mezőgazdasági szövetkezetek ernyője alá vándorló – az állami irányítás által sokáig másodlagosként kezelt tényleges építési igényt kielégítő – hagyományosan dolgozó építőgárda szakmunkás- és segédmunkástömegei között. Az 1960-as években történt, az 1970-es években még a könnyűszerkezetes programban is folytatódó, egyre öncélúbb, óriási összegeket elnyelő, az előregyártást szolgáló technikai fejlesztés – amely az építőipari költségszintet nyugat-európai vagy jugoszláv árszintre emelte – kiáltó ellentétbe került a bérszínvonallal. Az 1980-as évekre egy közepes méretű panellakás ára egy dolgozó házaspár 18 évi átlagkeresetének összegére emelkedett.

Mindezek ellenére nagymértékben előrehaladt az urbanizálódás, az 1960-as évek közepétől-végétől megindult a vidéki nagyvárosok (megyeszékhelyek) modernizálódása (Salgótarján, 1960–1968; Szekszárd, 1967–1970; Zalaegerszeg, 1974 körül) és a régi központok rekonstrukciója (Kecskemét, 1972–1975). Az erőltetett városfejlődés 1973-ban a sok vonásában újszerű és átgondolt településhálózat-fejlesztési terv ellentmondásait is megszülte; az aprófalvas területek visszamaradottságának feloldhatatlansága ekkor vált szembetűnővé, {III-156.} s az adott modernizációs modellben fejlesztésüket is reménytelennek és indokolatlannak ítélték.

Az 1960-tól valóban jelentős mértékben meglendülő lakásépítés (a lakások és családi házak együttes mérőszámai szerint) 1970-ig egyenletesen, majd néhány évig még gyorsulva növekedett. A csúcspont 1975-ben évi százezer lakás felépülése volt. Ettől kezdve változó mértékű, de folyamatos volt a csökkenés. 1986 körül újra hatvanezer körüli a mérőszám, ezt további gyors fogyás követte. 1989-ben már csak negyvenezer lakás épült, és ez is csak családi ház, vagyis magánépítés. Az állami lakásépítés, amely fénykorában, túlfejlesztett apparátusával sem érte el soha az 50 %-ot, ekkorra megszűnt. A lakásszámon belül a családi házak zöme a falusi állományt fejlesztette; az 1970-es évektől itt feloldódott az 1960-as évekbeli – az életforma elmerevedését, szegényes voltát tükröző – négyzetes alaprajzú, sátortetős kockaház egyeduralma, s helyette megjelent a tetőteret is felhasználó nyeregtetős házforma, a vidék modernizálódásának tükrözője.

A városi lakásépítésre azonban a tömeges lakásépítési program, a blokkos előregyártás, majd paneles építésmód eredményeként a teljes jellegtelenség – nemcsak a házak és részletek, hanem a lakótelepi jelleg, a lakóterület-szervezés és életforma ismétlődő és tömeges monotóniája – lett jellemző. Budapesten és egyes nagyobb városokban – Szegeden, Miskolcon, Győrben, de másutt is, a központtól viszonylag távol, s ezért nagy költséggel létrehozott közlekedési kapcsolatokkal – addig be nem épített területekre kerültek e lakótelepek, ahol a teljes közmű-infrastruktúrát is létre kellett hozni az egy helyre telepítés előnyeinek kihasználhatósága érdekében. Ennek az erőszakolt és elhibázott modernizációnak az ellentmondásait fejezte ki Nagy László, az iparművész alapképzettségű, s így kitűnő formaérzékű költő keserű hasonlata 1974-ben, a „Nagypanel és tulipán” vitakezdő szóképeként: „Mintha tizedrangú zord és üzleties Bauhaus-betonanya tojta volna tele ivadékaival hazánkat”.

Az említett értékek és anomáliák együttlétezésének ismeretében érthető csak meg az intézményfejlődésnek az a folyamata, amely egyes vonatkozásaiban valóban értékhordozó volt, és megfelelt a technikai haladás munkamegosztásbeli követelményeinek, vagyis fejlettebb állapotot tükrözött, mint ami társadalmunk valóságos helyzete volt.

A központosítás intézményeiben – amelyből a Fővárosi Közmunkák Tanácsa egyeztető szerepe sajnálatosan eltűnt – az Országos Építésügyi Hivatal 1953–1957 között létező és Trautmann Rezső által vezetett, még kis létszámú apparátusa új Építésügyi Törvényt és Országos Építési Szabályzatot alkotott, lényegében a közjót előtérbe állító szemlélettel, a tervgazdaság követelménye szerint. A megszüntetése után egyetlen irányítóként maradt, többször átszervezett és átnevezett Építésügyi Minisztérium azonban már csupán iparirányítási tevékenységként kezelte az építészet ügyét. Az az ideológiai nyomás, amelyet a dogmatizmus idején a kulturális minisztérium gyakorolt, ekkor megszűnt, az építészet a kulturális tárcától az építésügyihez került. Helyette viszont gazdasági, technológiai és iparirányítási szándékok vették át az építészeti tevékenység vezénylését. Teljes fokú determinációra törekedtek. Az idők folyamán még a tervezés neve is „építés-tervezés”-sé alakult, amelyben az építészet egy szakág, és nem meghatározó, átfogó tevékenység többé.

Az irányítási folyamatokból eltűntek az 1950-es évek rossz emlékeket hagyó ideologikus, utasításos légkörű tervtanácsai is, az idővel helyükre lépő műszaki-gazdasági országos vagy vállalati {III-157.} elbírálás lényegesen tárgyszerűbb volt.

Ilyen tervtanácsot tartott fenn a főváros több területen – ilyen volt például az 1960-as években a Várbizottság, a főépítészek tervtanácsa és a tárca által szervezett központi városépítési és építészeti terveket véleményező tervtanács. Az 1980-as évekre – a városi magánépítkezések felfutásával – Magán Tervezői Bíráló Bizottságok is működni kezdtek a tanácsi építési engedélyezés támogatására. Ettől eltekintve a családi és társasházak tervezése hosszú ideig hátrányos helyzetben volt, s ez a magánlakás-építésben hasonlóan nyomot hagyott, mint a házgyári egységesítés az állami építésben. Az 1970-es évektől hangsúlyosabbá vált ajánlott tervek – amelyekkel az állam az OTP-hitelen kívül a magánlakás-építést támogatta – igen visszafogottak voltak; a Tervezésfejlesztési és Típustervező Intézet kapacitásának csupán 1–2%-át fordította e tevékenységre. Az egyre bővülő, egyre átfogóbb intézményhálózat alapvető hibája volt, hogy a korszerűbb – például csoportos – családiház-építéshez nem jött létre megfelelő támogató intézményi háttér.

A megyei és városi tanácsi intézményekben működő, tervgazdasági feladatokat és hatósági engedélyezési funkciót betöltő, egyre bürokratikusabbá váló irányító szervek mellett a megbízó (építtető vagy üzemeltető) és a tervező, kivitelező állami szervek közé beiktatódott a beruházó és a műszaki ellenőrzést végző szervezetek egész sora. Így – a szakszerűség elvi növekedése ellenére – elmosódott a határidőkkel és költségekkel kapcsolatos felelősség, egyre jobban lassultak az építési folyamatok. Ez a bürokratizálódás a tervező és kivitelező szervezetekben is csökkentette a hatékonyságot, közvetetté tette a felelősséget. E folyamatok a tervezőirodákat és -intézeteket is lassan „termelő vállalatok”-ká, az építészeti minőséget másodlagosnak tekintő tervgyártó üzemekké degradálták. Az 1980-as évek elején az akkorra elfáradt tervezővállalati szervezetek – a gazdasági nehézségek következtében, s a feladatok csökkenése miatt is – feloszlásnak indultak, s az 1950-es években kialakított, az 1960-as években bejáratott és jól működő, az 1970-es évek exportmunkáiban a fejlett országok nagy tervezőcégeivel eredményesen rivalizáló tervezőirodáink végül is szétestek. Kisebb méretekben maguk is a társadalom egészének változásait tükrözték. E tervezőirodák irányítása – fennállásuk egész ideje alatt – szakszerűbb volt, mint az iparirányítás más területeié. A vezetők kezdettől szakemberek voltak, itt nem volt szükség az 1960-as években gyakori népi káderek, új technokrata vezetők közötti váltásra.

Az állami nagy tervező szervezetek egy-egy feladatkör legmagasabb szintjét látták el. A már többször említett intézetek közül az építésügyi tárca alá tartoznak a KÖZTI, az IPARTERV, a LAKÓTERV, a Városépítési Tervező Vállalat, a fővároshoz a Buváti (később BVTV), más tárcákhoz tartozott az Uvaterv, a Középterv, a Kerti, a Mávti és a Poti. Szintén az építésügyi tárca alá tartoztak a változó nevű regionális központokbeli irodák, az Északterv (Miskolc), Délterv (Szeged), Keletterv (Debrecen), a Dél-dunántúli Tervező Vállalat (Pécsterv), az Észak-dunántúli Tervező Vállalat (Győrterv).

Mellettük az 1960-as évek elejére minden megyében megjelent Megyei Tanácsi Tervező Vállalatok építész- és társtervező gárdái (és még jó néhány, szaktárcákhoz tartozó tervezőcég és főként fővárosi tervező szövetkezet) alakították az ország képét jól-rosszul, a kor szellemében. E tervező szervezetek munkahatékonysága kétségkívül megkérdőjelezhető volt: sok felesleges, soha nem realizált terv készült, s ezért a valóban {III-158.} megépülő feladatokra sem maradt mindig kellő idő. Az ötéves tervek rossz előkészítési ritmusa (csak megnyitott építési hitel esetén lehetett terveztetni) a tervidőszak elején kapkodást, kiérleletlenséget, a végén gyakran üresjáratot eredményezett.

A tervezőintézetek széles körű hálózata mellett néhány olyan társadalmi koordinációt jelentő szervezet is részévé vált az alkotási folyamatnak, amely koordináló, felügyelő szerepet vállalt, mint a műemlékügyet összefogó, és e téren igen jelentős feladatot vállaló Országos Műemléki Felügyelőség, amely jelentős tervezőtevékenységet is folytatott. Ilyen volt például a Balatoni Intéző Bizottság is, amelynek főépítésze és munkatársai e korszak egyik legjelentősebb nemzetközi elismerését szerezték: 1965-ben elnyerték az UIA, a Nemzetközi Építész Szövetség Abercrombie-díját. Hasonló értékű volt az IPARTERV első évtizedének elismerése, a vasbeton-előregyártás fejlesztéséért elnyert 1961. évi Perret-díj is. A magyar építészet a későbbiekben is ért el nemzetközi sikereket, építészetünk egésze inkább a fejlett világ átlagszínvonalához, s nem a keleti tömbhöz állt közelebb. Jól érzékelteti ezt a nemzetközi érdeklődés a Magyar Építőművészet folyóirat iránt. Az 1970-es évekbeli mintegy ötezer példánynak jóval több, mint egyharmada a szocialista országokban, 1500 példány a Szovjetunióban talált előfizetőre.

A szaksajtó viszonylagos – sokat vitatott – felfejlődése mellett (a tárca irányítása alatt a Műszaki Tervezés a tervezővállalatok orgánuma, a Magyar Építőipar a kivitelezett objektumok bemutató lapja volt, de létezett Ipari Építészeti Szemle, vagy urbanisztikai és más szakterületeket, például a saját témakörét képviselő Műemlékvédelem és még jó néhány szaklap). A Magyar Építőművészek Szövetsége (MÉSZ) kívánt – a tárca által felügyelt – teret adni a szakmai közéletnek. A szövetség elnöke 1964-ig Major Máté, 1964–1968 között Reischl Antal, majd Pogány Frigyes, később rövid időre, 1970–1973 között Szendrői Jenő volt. E hosszú időszak alatt a főtitkár Csaba László; 1973-tól 1982-ig Böhönyey János volt az elnök, Gáspár Tibor a főtitkár; 1982–1991 között az elnök Borvendég Béla, a főtitkár Lázár Antal. Később a Magyar Urbanisztikai Társaság is bekapcsolódott – más szakmai köröket összefogva – e közéletbe. A MÉSZ és a felügyelő tárca között az összhang változó volt; 1956 után az építész-közvélemény egyre nehezebben viselte el a pártirányítás közvetlen megnyilvánulásait. A MÉSZ közgyűlései és ezek kiadott jegyzőkönyvei – de az 1970-ben előbb Fiatal Építészek Köre címen, majd saját nevén szereplő Mesteriskola ciklusai is – gyakran éles szakmai szellemi küzdelmek színhelyei (vagy ezek írásos dokumentumai) voltak. Az 1970-es évek végére azonban a közélet ellanyhult, a társadalmi intézményekben a pangás egyre erősebb jelei mutatkoztak.

Az időszak folyamán változó ritmusú volt a tervpályázati élet. A pályázatok célja nem a legalkalmasabb tervező személyének kiválasztása volt – ez mindvégig az irodai adminisztráció vezetőjének joga maradt –, hanem kiinduló gondolatok szerzése, és részben a szakmai közhangulat megnyugtatása vagy keresetkiegészítési lehetőség. Néhány nagy pályázat (mint a Nemzeti Színház 1964-es elhelyezési és 1965-ös nemzetközi tervpályázata, az 1960-tól gyakori lakáspályázatok és városrendezési tervpályázatok, egyes fontosabb középületek pályázatai) megmozdították a tervezőszakma érdeklődő részét. Különösen a fiatalabbakat, hiszen számukra az 1970-es évek második felétől fogytak a munkák, és csak e területen lehetett bizonyítani.

Néhány fontos kiállítás is belejátszott a szakmai fejlődésbe. A tárca által {III-159.} megrendelt „Építettük…évben” című rendszeres kiállítások – többnyire megfelelő építészeti szándékú válogatás nélkül – azonban csak színtelen és mechanikus eredménydokumentációnak bizonyultak, formálisak voltak.

Az 1981-ben fiatal építészek (Gerle János, Szegő György) által rendezett, sok ellenkezéssel gátolt Építészeti tedenciák Magyarországon 1968–1981 című kiállítás vagy a Fiatal Építészek 1980-as évekbeli kiállítása (1984), és különösen az organikus törekvéseket összegző, Magyar élő építészet címmel az 1985. évi Budapesti Őszi Vásár területén rendezett kiállítás valóban jelentős esemény volt. Egyes időszakokban a MÉSZ vagy a tárca külföldön is bemutatott értékes építészeti anyagot (például Stuttgart, 1976; Tokió, 1985), s néhány időszakban, így az 1960-as évek elején építészeti értékeket összegező filmek is készültek. Szövetségi keretek között hosszú időn át – az 1960-as évektől kétévenként, 1980-ig – elméleti tanulmánypályázatokat is hirdettek, azzal a céllal, hogy az építészettörténeti kutatások – amelyeket többségükben egyetemi tanszékeken, akadémiai kutatócsoportokban és az Országos Műemléki Felügyelőség keretei között végeztek, de magánosok is folytattak – társadalmi vonalon is kapjanak támogatást. Mindez együtt az 1960-as–1970-es években a hátráltató tényezők ellenére magas szakmai színvonalú tevékenységet eredményezett.

A technikai fejlődés – amely a tervezésben is szinte öt-hét évenként újította meg a szemléletet és módszereket, az ipari építészet, a lakásépítés vagy a középület-tervezés területén – nyilvánvalóan szükségessé tette egyrészt a nemzetközi színvonal nyomon követését, másrészt a hazai anyagok-szerkezetek, gyártási eljárások és tervezési-szervezési módszerek vizsgálatát és fejlesztését is. Az építési kutatás, bár elsősorban építőipari érdekeket szolgált, eredményeiben az építészeti tervezést is befolyásolta. A minőség-ellenőrzés, szabványosítás, a gazdasági-műszaki normatívák kidolgozása és e területek fejlesztése az építőipari kutatást nemzetközi viszonylatban is elismertté tette, hasonlóan az IPARTERV már említett, előregyártáshoz kapcsolódó hírnevéhez. Az építészet közvetlen területén e kutatás a típustervezés területére szűkült. A Típustervező Iroda nevének Tervezésfejlesztési és Típustervező Intézetre változtatása és profilszélesítése e téren ugyan a kutatás szükségességét jelzi, a már említett történeti célú kutatások mellett azonban csak az 1980-as évek már elkésett, az építészeti kultúra fejlesztésére és terjesztésére vonatkozó program, és az elmúlt 100 év műemlékeinek védelmére indult kutatási program hordozott tényleges szándékot. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a társadalom az elé tűzött célok kiteljesítésére, így „az emberarcú szocializmus” tényleges megteremtésére a kultúra területén sem képes: az állami és pártirányítás által megfogalmazott célok többségükben „végre nem hajtott határozatok” maradtak.

Ez a széles körű modernizációs tevékenység, és a tényleges műszaki haladás együttvéve – bármily ellentmondásos volt is valójában minden folyamat – természetszerűen sokkal nagyobb létszámú szakembergárdát igényelt, mint a századforduló vagy a két világháború közötti időszak kézműves kultúrája és ipara. Amíg a 20. század első felében a műegyetem mintegy másfél ezer építészoklevelet adott ki, 1945-től – részben a háború utáni természetes jelenségként – rohamosan nőtt az építész évfolyamok létszáma; már 120–300 között ingadozott évente. A dogmatizmus idején „tízezer új mérnök”-re meghirdetett igény az építészképzésben is megnövelte a létszámot; az 1951–1956 között {III-160.} végzettek száma 600 fős induló létszám után 360 fő volt. Az építészképzésben 1949-ben előbb szétvált a tervező és kivitelező tagozat, majd 1951-től a tervezőművész-képzés került előtérbe, és hamarosan kiszakadt a Műszaki Egyetemből az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem három kara is. Ez a különválás rövid idejű volt, a „szocreál” korszak után háttérbe szorult a tervezőképzés is; az „építésügy”, az „ipar” egyre szélesebb igényeit a konvertálható képzettségű építészmérnök – a tömeges képzés miatt átlagos színvonalú – képzése szolgálta ki. A kötelező munkahelyre irányítás anomáliái idővel megszűntek, az 1970-es évek végére azonban már azt sem vállalta a tárca, hogy arányszámokat és létszámkeretet prognosztizáljon, így a kibocsátott 120 fő körüli létszámmal a Kar visszaállt egy átgondoltabb képzési rendre. A mintegy nyolcezer építészmérnök harmada foglalkozott tervezéssel a tervgazdaság időszakában, majdnem hasonló azonban a technikusok és üzemmérnökök száma is. Az 1970-es évek közepéig jórészt ők, és kivitelezéssel vagy műszaki ellenőrzéssel foglalkozó építészmérnökök látták el az állami irányítás által felesleges teherként kezelt magántervezést.

Az Építészmérnöki Kar kialakult, – a tervgazdaság követelményeihez alkalmazkodó – tanszéki struktúrája és képzési formái hosszú időre konzerválódtak, változás alig történt. A tanári karba került az ÉKME rektora, Rados Kornél, az Ipari és Mezőgazdasági Tanszék vezetője, majd őt követően Szendrői Jenő; Weichinger Károly nyugdíjba vonulása után a középület-tervezésben Gádoros Lajos, Farkasdy Zoltán, Hofer Miklós, a kivitelezés területén Széll László, Kardos Andor, épület-szerkezettanban László Ottó, Petró Bálint, míg a tartószerkezetek oktatásában Deák György kapott tanári szerepet, az építészettörténet és -elmélet területén Bonta János, majd Hajnóczi Gyula. A Városépítési Tanszék vezetője hosszú ideig Perényi Imre volt, rektorsága alatt a tanszéket Faragó Kálmán, a Rajzi és Formaismereti Tanszéket Balogh István vezette. Ebben az időszakban fontos szerepet töltött be a képzésben az Iparművészeti Főiskola Szrogh György által vezetett Építészeti Tanszéke is. Az építészeti tájékozódást képviselő Pogány Frigyes rektorságának éveiben (1964–1974) és részben még ezt követően is érvényesült a kitűnő oktatógárda hatása. Szrogh mellett Jánossy György, egy ideig Jurcsik Károly, Makovecz Imre, Németh István, Vass Antal, Király József vezette a tervezést ismert művészek és más szaktanárok segítségével. Az általuk teremtett légkörben vált Borz Kováts Sándor, Csíkszentmihályi Péter, Reimholz Péter, Csomay Zsófia, Jahoda Maja, Ferencz István, Mátrai Péter, de továbbképzése során Rubik Ernő is sok más jelentős tehetség mellett építésszé, belsőépítésszé, alkotóvá, vagy épp látványtervezővé, mint Bachman Gábor.

Az építőipar területén fontos változás a technikusképzésben történt. A nagy múltú, Thököly úti Építőipari Iskola főiskolává vált, s az Ybl Miklós Műszaki Főiskola Debrecenben is tagozatot nyitott. Pécsett 1970-ben megalakult a Pollack Mihály Műszaki Főiskola, majd a győri Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskola (később a Széchenyi István Műszaki Főiskola) is megszervezte magasépítő-ipari tagozatát. Ezzel a szakmai középszint is a felsőfokú képzés színvonalára emelkedett. Mindez azonban nem a tervgazdaság túlzása: az 1970-es évekre a fejlett és közepesen fejlett országokban olyan mértékben előrehaladt a modernizáció, hogy az a száz évvel ezelőtti szakképzettséget létszámában megsokszorozta, de színvonalában is szükségszerűen megemelte. Ez a kultúra már nem a 19. század végének {III-161.} jegyeit mutatta: anyagi-technikai alapjaiban változott meg, s a kézműves hozzáértés helyett (vagy talán helyesebb lenne, ha a „mellett” lenne igaz) magasabb általános és műszaki műveltségi szintet, más típusú, adminisztrációjában átalakult (szükségszerűen bonyolultabb) intézményeket (termelést, gazdálkodást, elosztást, igazgatást) követelt. Egyúttal merőben más – szinte teljesen áttechnicizált, minden elemében módosult, s ezért minden társadalmi kihatásában új elemeket létrehozó – életformát (életvitelt, családformát, társadalmi-politikai viszonyokat) tett lehetővé. Az anyagi, társadalmi és szellemi kultúra a 20. század folyamán gyökeresen átformálódott: a modernizáció folyamata a világ kultúráját még ott is tökéletesen megújította, ahol a hagyományos kultúrák hatása erősebb kötőerő, mint a fejlett világ országaiban. Építészetünk ennek az átalakulásban lévő közepes fejlettségi szintnek megfelelő társadalomnak és kultúrájának hű tükre az 1960–1989 közötti és ezt követő időszakban, e társadalom sokrétűségével, értékeivel és ellentmondásaival együtt.

Az 1957–1968 közötti időszak építészeti értékei

Az építészet egyszerű ipari tevékenységként kezelése és lebecsülése jól érzékelhető volt abban, hogy 1963 után építész – egészen 1988-ig – nem kaphatott Kossuth-díjat, hiszen tevékenysége „nem művészet”. Igaz, hogy így nem is került a három „T” – támogatás, tűrés, tiltás – kategóriája alá. Az építészek – és a fiatalok különösen – újra az európai és nemzetközi értékrendre irányították figyelmüket, a fejlett világ építészetét tekintették a maguk számára mérvadónak. Azok a fiatal építészek, akik többségükben egyetemi tanulmányaikat 1945 után folytatták, s az 1950-es években kerültek tervezőirodába, mesterek mellé kerülve nemcsak megtanulták a szakma gyakorlati fogásait, hanem rendkívül hamar feladatokhoz is jutottak. Segítette őket a Mesteriskola és az, hogy nem ismerték a magánmunka kötetlen világát, szinte természetesen nőttek bele a vállalati tervezés egyelőre fejlődő munkamegosztási rendjébe. Mestereik az idősebb gárda néhány olyan aktív képviselője, mint Janáky István vagy Szendrői Jenő, – aki a MÉSZ 1961-es közgyűlésén a Modern Mozgalom eszményeit is újra meghirdette, – és az a középkorú gárda, amely már 1945 után bizonyította tehetségét. Noha például Ivánka András háttérbe szorult, Németh Pál és Kiss Ferenc eltávozott, Szrogh György, Szabó Árpád, Juhász Jenő, Schall József, Farkasdy Zoltán, Jánossy György, Zalaváry Lajos vagy Zilahy István azt az alkotói magatartást képviselték, amely bizonyos mértékig már a Modern Mozgalom egyoldalúságait is érzékelve, egy teljesebb értékű építészeti formálást igényelt. A Mesteriskola II. és III. ciklusán építésszé érő generációt – ők már felvételi vizsgák alapján kerültek az építészképzésbe és nagy létszámú évfolyamok bizonyítottan legjobb tervezői voltak – sok kiemelkedő képességű fiatal alkotta; a Mesteriskolához kapcsolódott a termékeny szakmai élet, a művekkel foglalkozó eszmecsere, vita.

A már említett II. ciklusbeliek, Arnóth Lajos, Bajnay László, Gulyás Zoltán, Hofer Miklós, Mináry Olga, Polónyi Károly vagy a III. ciklus résztvevői, többek között Böjthe Tamás, Földesi Lajos, Rimanóczy Jenő, Borvendég Béla, Tokár György, Vadász György, Plesz Antal, Finta József, Lőrincz József, Magyar Géza, Szekeres József, Iványi László, Kiss Albert, Pomsár János, Puskás Tamás és Virág Csaba vagy a később külföldre távozó Südi Ernő e tehetséges és keményen dolgozó új generáció tagjai. Munkáik már ott szerepeltek a II. (1960) {III-162.} és III. (1961) országos építészeti kiállításon, s jó néhány publikációban. Tehetségük kifejlődését a nemzetközi tapasztalatszerzés lehetősége is segítette. Az Angliában élő Goldfinger Ernő segítségével 1964–1965-ben 17 fiatal építész dolgozott angol műtermekben, köztük Borvendég Béla, Böjthe Tamás, Balogh István, Emődy Attila, Gáspár Tibor, Callmeyer Ferenc, Jurcsik Károly, Hofer Miklós és Tokár György, illetve egy elméleti tevékenységével jelentőssé vált építész, Párkányi Mihály.

A pályázati sikerek jó része is nevükhöz fűződik. Az 1958-as Vigadó-tervpályázatot Weichinger és tanszéke (Jurcsik Károly, Virág Csaba, Bonta János), az az évi Kálvin téri tervpályázatot a Jurcsik–Hofer-generáció nyerte. Az 1960. évi óbudai kísérleti lakótelep pályázatának legjobb házát Mináry Olga tervezte, míg a Szent György tér rendezésének 1962-es pályázatán Gulyás Zoltáné lett az első díj. Őket rövidesen a Vadász–Finta-nemzedék sikersorozata követte. A tehetségek megméretésének lehetősége volt az 1960-as évek élénk szellemi életének hajtóereje.

A korai hatvanas évek legjelentősebb művei – kisebb remekművek – kétségkívül még a Szrogh-nemzedék alkotásai és Farkasdy, Jánossy Várbeli lakóházai (Szrogh György: piszkés-tetői csillagvizsgáló és kutatóház, 1964; Zalaváry Lajos: jászberényi Tisztasági fürdő, 1960–1963; Juhász Jenő: Kőbányai Gyógyszerárugyár, raktárépület, 1958–1959; Farkasdy Zoltán: Úri utcai OTP-lakóház, 1957–1959; Jánossy György: Tóth Árpád sétányi OTP-lakóház, 1963). Kiemelkedő sikere volt Gulyás Zoltán belvárosi Chemolimpex–OTP irodaház-épületének is (1963–1964). Talán ez az az épület, amelynél a legközelebb jutottunk az adott kor európai színvonalához. Oda kapcsolja kétségkívül Gulyás személyes vonzalma is Alvar Aalto, a nagy finn mester építészeti szemléletéhez; az anyagkezelésmód, a belsőtér-szervezés, az elegáns tartószerkezet és szellemes beépítési forma (nem a telekhatárt követni, hanem nyitott formában a tűzfalakra építeni) azonban olyan további vonások, amelyek már nem Alvar Aalto hatását, hanem eredeti értéket jelentettek.

Az1960-as évek két legjelentősebb hazai eredménye városépítészeti, települési környezeti értékeket teremtett. Az első a Balaton Környéki Regionális Terv, amelyet Farkas Tibor készített és jórészt hajtott végre munkatársaival (1957–1963, első munkatársai Bérczes István, Kisléghy Nagy István és Polónyi Károly voltak). A terv újszerűsége 1965-ben nemzetközi sikert aratott, s nem a tervezőkön múlt, hogy eredményei alig egy évtized alatt elavultak, a Balaton építészete fejlődésében nemcsak megállt, hanem elkeserítő mértékben visszaesett; a terület elbódésodott, s a vízminőség rövid idő alatt a természet értékeire nem figyelő, nagymértékű gondatlanság következtében leromlott.

A már említett fiatal építészgárda tagjai kapcsolódtak be a terv építészeti realizálásába, csatlakozva a Balaton-fejlesztési programhoz. Az első épületek tervezői Callmeyer Ferenc, Földesi Lajos, Gulyás Zoltán, Kun Attila, Polónyi Károly, Farkasdy Zoltán, Pázmándi Margit, Cziegler Endre voltak.

A salgótarjáni központ hosszabb időre őrizte meg értékét. Jánossy György kezdeményezése idején (Karancs Szálló, 1960–1964, munkatársa Hrecska József) világszerte a nyers vasbeton felületek hatásán alapuló vasbeton-építészet állt az érdeklődés középpontjában, a Le Corbusier munkáitól induló nyersbeton-építészet legjelentősebb mestere, a japán Kenzo Tange is ekkor készítette az 1964-es tokiói olimpia terveit. A Jánossy–Hrecska együttes mögött álló megyei vezetés tette lehetővé az építészeti koncepció valóra váltását. Jánossy {III-163.} javaslatára ők kérték fel – több tervező irodából; a döntésből kikapcsolva a szakmai hierarchiát – a központ tervezésében résztvevő építészeket (Szrogh György: művelődési ház, 1962–1965; Magyar Géza: lakóházak, 1963; Finta József: Pécskő áruház, 1967–1968). 1968-ban csak ők hárman kaptak Állami Díjat; Jánossynak visszaütöttek a hierarchia illetékesei a rendhagyó kezdeményezésért, csak 1985-ben kapta meg a díjat, budai Várbeli lakóházaiért. Így jött létre – a személytelenségre alapozott tervgazdasági rend mechanikus folyamatait megsértve – az az együttes, amely egy évtizeden keresztül a keleti tömbbe sodródott kelet-közép-európai országok egyik legsikeresebb építészeti teljesítménye volt. A városközpont később tovább épült, újabb elemekkel is kiegészült. A főtér alkalmas magja maradt a fejlesztésnek.

Farkasdy és Jánossy korabeli Várbeli lakóházai mellett néhány további egyedi lakóház jellemzi a hagyományos eszközű városi lakásépítést. (Virág Csaba: Fehér Galamb ház, 1966–1970; Földesi Lajos: Nádor téri lakóház, 1963–1966; Schmidt Lajos: naphegyi Orvoslépcsői lakóház, 1964; Vedres György: Groza rakparti lakóház, 1959–1961; Iványi László: Tulipán utcai teraszos társasház, 1963–1967; Kévés György: Meredek utcai teraszházak, 1966–1968). A tömeges lakásépítés jó példái között viszont Farkasdy és Tenke öntöttfalas lakóházait (Farkasdy Zoltán: Kelenföldi lakótelep 18 szintes magasházai, 1967–1969; Tenke Tibor: Budafoki úti kísérleti lakótelep magasházai, 1963–1965) és a házgyári paneles lakásépítés korai szakaszában Csordás Tibor lakásfunkciók fejlesztésére vonatkozó törekvéseit, Tenke Tibor és Mester Árpád újpalotai, városiasabb beépítésre törekvő rendezési tervét (1966) és újabb lakóháztípusait kell megemlíteni.

A tervezővállalatok sajátos szellemi versenyében – amelyben az időszak végén már a LAKÓTERV is szerepet játszott – az IPARTERV középülettervező építészei is sikeresek voltak (Gulyás), az évtized azonban az ipari építészet nagy korszaka volt, az 1961-es nemzetközi díj a szakmai igényességet tovább fokozta (Arnóth Lajos–Szendrői Jenő: Fehérvári úti Beloiannisz Híradástechnikai Gyár, 1961–1964; Bajnay László: a Tiszai Vegyi Kombinát különböző épületei, 1959–1975; Farkas Ipoly–Menyhárd István–Semsey Lajos: Székesfehérvár, Könnyűfémmű, 1957–1965; Balázs György: Hejőcsabai Cement- és Mészmű kemenceépülete, 1962–1965). Az IPARTERV-ben született Csaba László hollóházai kis vasbeton temploma is (1964–1967; ipari létesítménynek vették el a régi templom helyét), az állam által épített egyetlen egyházi épület.

Az 1960-as években már jelentős alkotások születtek a vidéki regionális központok tervezőműhelyeiben (Borvendég Béla: szegedi ravatalozó, 1960–1962; a szegedi Dóm tér környék rendezése és az Oskola utca 5. alatti lakóház, 1957–1972; Mikolás Tibor: Debrecen, Agrártudományi Egyetem főépülete, 1960–1963) és a középület-tervezésben, a KÖZTI műtermeiben is a fiatal generáció jelentkezett (Hofer Miklós: Miskolc, avasi tv-torony, 1959–1962; ő nyerte a Nemzeti Színházra kiírt 1965-ös tervpályázatot is). Új gondolatok, aktív tevékenység jellemezte a műemlékvédelmet is, amely nemzetközi vonatkozásban is újszerűnek mutatkozott (Hajnóczi Gyula: Szombathely, Isis-szentély, 1955–1963; Sedlmayr János: Visegrád, a Salamon-torony fém hálóboltozata, 1964; Mendele Ferenc: Egregy, román kori templom helyreállítása, 1965; Erdei Ferenc: Felsőörs, román kori templom helyreállítása, 1963–1965; Pfannl Egon–Borsos Béla: Királyfürdő helyreállítása, 1959–1960; Rados Jenő–Ferenczy Károly–Hajnóczi Gyula–Nagy Elemér–Varga István: {III-164.} a fertődi kastély helyreállítása, 1957–1960).

A korszak határát az 1968. január 1-jén életbe lépett új tervgazdasági mechanizmus, és a prágai tavaszt követő csehszlovákiai válság együtt jelölte ki, de a változást az ekkor épülő néhány nagyobb mű és az organikus építészet első alkotásainak megjelenése nyomatékosította. Ekkor épült a fővárosban a Hotel Duna Intercontinental (később Budapest Marriott Hotel), Finta József műve (1966–1969, munkatársa Kovácsy László), a szekszárdi városközpont angliai tanulságokat összegező együttese, Jurcsik Károly és Varga Levente műve (1966–1972) és az általuk tervezett orgoványi kis művelődési ház (1968–1969), amelyek már egy új, szellemiekben gazdagabb építészeti formálásmód megnyilvánulásai.

E rövid évtized idején az eddig említetteken kívül is jó néhány jelentős eredmény született a középület-építés területén vagy az ipari építészetben. Kismarty Lechner Kamill csepeli Szárcsa utcai iskolája (1959–1960), Erdélyi Zoltánnak a pécsváradi tájba illő általános iskola és gimnázium épülete (1962), Szekeres József komlói gimnázium és diákszálló együttese (1962–1963) az iskolaépítésben indítottak új irányt, míg Elekes Keve István salgótarjáni üveggyári edzőüzeme (1966–1968) vagy Rácz Endre a csepeli fémműhöz tartozó mechanikai labor épülete (1967–1970) az ipari építészet tisztán technikai eszközei segítségével mutattak fel új formai értékeket.

A felfutás és a pangás két évtizede (1968–1989)

A gazdasági reform idején – a nyugat-európai és csehszlovákiai események ellenére vagy épp ezek miatt – a reformok kényszerítő szükségességének nyilvánvaló volta nyújtott az építészetben is reményt. A Mesteriskola 1970-es újjászervezése (egyelőre Fiatal Építészek Köre néven); a hazai építészet nyugat-európai, illetve nemzetközi viszonylagos megbecsültsége – hiszen még mindenhol a késő modern szemlélet hozott csak gazdagodó formavilágot –, s az, hogy nem szakadtunk még végleg le a hasonló méretű országoktól (Ausztria vagy Finnország sem tartott anyagi vonatkozásban sokkal előbbre); a még viszonylag mozgalmas szakmai közélet és a tervpályázatok sora, az 1960-as évek közepének-végének városépítészeti és építészeti eredményei, egyes műhelyek – a Szrogh-tanszék, s jó néhány tervező műterem – szellemi élete olyan alkotói légkör kialakulását segítette, amely önmagában is húzóerőt jelentett az építészet fejlődésében. Nemzetközi pályázatok és tanulmányutak tették kézzelfoghatóvá, hogy nem voltunk lemaradva sem a szakmagyakorlás, sem az építészképzés területén. Az UIA több kongresszusa alkalmából szerepelt eredményesen az iparművészeti főiskolai és műegyetemi építészképzés (1965, Párizs; 1972, Várna). Megújult az elméleti tevékenység is, amelyben időközben már generációváltás történt. Major Máté, Pogány Frigyes, Granasztói Pál, és a műemlékvédelem szakértői, Dercsényi Dezső, Gerő László, Entz Géza tevékenységét és szerepkörét az 1970-es évek folyamán az említett fiatalabb nemzedék örökölte: Bonta János, Hajnóczi Gyula, Szentkirályi Zoltán, illetve Horler Miklós, Merényi Ferenc, Komárik Dénes.

Ilyen háttérrel bontakozott ki az 1970-es évek elején egy olyan új építésznemzedék tevékenysége, amely a mesterek és tanítványok kapcsolata révén ismét feltöltődött szakmaszeretettel, alkotóvággyal, vitakészséggel, amelynek serkentésében a Fiatal Építészek Körének és a nemzetközi szakmai kapcsolatok bővülésének is szerepe volt. Az ipari fejlődés hajszolása mellett (amelyet az {III-165.} infrastruktúra elmaradottsága ugyan gátolt, de ezzel senki nem törődött) és az építésiparosítás és a házgyárak telepítésének inkább visszafogó hatása ellenére, egyrészt a könnyűszerkezetes és számítógépes programok meghirdetése és elindítása, másrészt az 1970-es évek elejének gazdasági ösztönzései következtében a még sok vonatkozásban tevékeny, alkotni kívánó építőipar megfelelő hátteret nyújtott a tervező módszerek és szemlélet fejlődéséhez. A rendszerszemlélet kialakulása és elterjedése, új technikai eszközök és a gyártott minőség magasabb szintjének megjelenése – például a ragasztott fatartók elterjedése –, a városépítészeti kutatótevékenység és a problémákat új módon megvilágító településszociológiai kutatások (Szelényi Iván és Konrád György fejthették ki a Fiatal Építészek Körében elméleti felismeréseiket) s az egész megélénkülő hazai szellemi élet, amelyben ekkoriban a konzervatívok és reformra törekvők küzdelme folyt, eredményezte azt a felfutást, amelyben a high-techtől a kontextualizmuson át a magyar organikus építészetig mindezek törekvései kibontakozhattak, s részben – mint az 1930-as években – egymással is küzdve az építészeti útkeresés problémái felszínre kerülhettek. Csak megerősítette az újrakezdés lehetőségének hitét az 1975-ös év építészeti örökségre vonatkozó kampánya, amely jelezte, hogy a múltra tekintettel nem lévő „buldózeres” modernizáció mindenhol megtorpant, s máshol is megindult a tendenciák széles körét kibontakoztató útkeresés.

Egy évtized telt el ebben az emelkedő lendületben, igaz, hogy olyan törésekkel, mint az 1974-es visszaesés, a központrekonstrukció és az irodaházépítés visszafogása, vagy épp a házgyári paneles építés eluralkodása a településfejlesztésben. E területen is történtek pozitív változások, épp egy ifjabb generáció első eredményeinek realizálásaként. A lendület azonban az 1970-es évek végén megtört, gazdasági és szellemi válság bontakozott ki, amely hosszú, majdnem egy évtizedes pangássá, végleges lemaradássá hatalmasodott. Az időnként felerősödő építési láz – például az 1983-as Kongresszusi Központ – jelentett csak élénkülést, vagy az organikus építészet egyre határozottabb sajátos belső ellenállása a szociális állapotok ellentmondásai miatt, küzdelme a közösségi normák helyreállításáért, az elmaradott települések, a faluházak és az emberi közösségek megújulásáért.

Az egy évtized folyamán bekövetkező újabb válságot jól érzékeltette a Duna-parti szállodák felépítőinek változása. 1968-ban még a hazai építőipar valósította meg a Hotel Duna Intercontinentalt; 1979–1980-ban már az osztrák építőipar dolgozott a fővárosban, hogy az Atrium és Fórum szállók elfogadható minőségben legyenek felépíthetők. Az évtized elején politikai áramlatok, reformerek és konzervatívok harcoltak egymással; az évtized végén egyes új technokrata vezetők már nem titkolták, hogy feladatuk: elfedni a gazdaság összeomlás felé rohanó, egyre nyomasztóbb valóságát. Ebben a tespedésben természetszerűen megromlott a tervező cégeknél is az intézményi légkör, s a közéletben is megindult a szétesés.

Ez a gazdasági hanyatlás azonban az építészet művelői körében inkább segítette, mint gátolta a szélesebb körű nemzetközi tájékozódást. Az állami irányítás által erőltetett egyoldalú technológiák válsága még nyilvánvalóbbá tette a kiútkeresés szükségességét; az ekkorra teljesen kiérett tervezői szervezetekbeli technokrata rutin levetkőzése is egyéni tájékozódásra ösztönzött. Csak e bonyolult szellemi folyamatokból érthető, hogy a fokozódó gazdasági ellentmondások ellenére e hanyatlás jeleit mutató korszakban a hazai építészet {III-166.} színesedett, a fejlett világ szellemi mozgalmaihoz egyre több szállal kapcsolódott és az organikus építészet kibontakozásával – az 1980-as évek elejére, ahogyan az UIA 1985. évi kairói kongresszusán elért sikerek tanúsították – a világ építészetében is új vonásokat, a regionalizmus változatainál jelentősebb alkotói érzékenységet mutatott fel. E folyamatok együtt magyarázták azt a fellendülés iránti várakozást és szakmai optimizmust, amely 1989-ben építészetünk egészét eltöltötte.

Az építészeti szemlélet továbbadásában, az átfogó tájékozódás kialakulásában más szellemi tényezők mellett fontos szerepet játszott a Mesteriskola, illetve a MÉSZ Fiatal Építészek Köre. Az újjászervezett kör vezetője Szendrői Jenő, az I. ciklus tanulmányi vezetője Polónyi Károly, majd 1971-től a II. ciklus befejezéséig, 1974-ig Vámossy Ferenc. Az első két ciklus munkájához mintegy 40 mester – régi mesteriskolások, ekkor már vezető építészek – és közel 70 fiatal építész kapcsolódott. A mesterek között ott volt Arnóth, Bajnay, Molnár Péter, Földesi, Gulyás, Hofer, Jánossy, Nagy Elemér, Finta, Magyar Géza, Jurcsik, Pomsár János, Kiss Albert, Tokár, Böhönyey, Tenke és Szegeden Borvendég, Debrecenben Mikolás, Pécsett Tillai Ernő, Győrben Lőrincz József, aki ekkor építette az új járműfejlesztési program győri üzemi épületeit. Műtermeikben a korszakra jellemző legfontosabb munkák futottak, mindenkinek jutott érdekes feladat. Az I. ciklus hallgatói többek között az IPARTERV-ben Lázár Antal, Reimholz Péter, ifj. Janáky István, Ungár Péter, Patonai Dénes, Vajai Tamás, a KÖZTI-ben Horváth Lajos, Csomay Zsófia, Laczkovics László, a LAKÓTERV-ben Kaszab Ákos, Róth János, a BVTV-ben Sylvester Ádám, Pécsett Bachman Zoltán, Miskolcon, ahol Plesz Antal a mester, Bodonyi Csaba. A II. ciklus munkájában a mesterek közé tartozott Farkasdy Zoltán, Zalaváry Lajos, Böjthe Tamás, Mináry Olga, Virág Csaba és Makovecz Imre, a hallgatók között volt Bán Ferenc, Kóris János, Marosi Miklós, Jékely Zsolt, Mónus János, Kruppa István és Bálint Imre.

A III. ciklustól Farkasdy Zoltán volt a tanulmányi vezető, az új mesterek Kévés, Iványi, Callmeyer és Erdélyi Zoltán; a hallgatók között szerepelt Cságoly Ferenc, Dobó János, Felcsuti László, Ferencz István, Gereben Gábor, Hegedűs Péter, Jánossy Péter és Józsa Mária, két évtizeddel később már ők is mind Ybl-díjas építészek.

1976 körül – politikai nyomásra – újra felmerült az intézmény megszüntetésének terve. Még mindig kritika érte az első két ciklus szabad szellemét. A VI. ciklus kiállítással, kiadványokkal hívta fel magára a figyelmet, ekkor már az I. ciklus valamikori tagjai voltak a mesterek. A később kiemelkedő pályát befutók közé tartozott az 1976–1978 közötti IV. ciklusból Kapitány József, Mátrai Péter, Turányi Gábor, Eltér István, Ivády Zoltán, az V. ciklusból Petróczy Gábor, Puhl Antal, Rajk László, Herrer Cézár, Nagy Tamás és Tomay Tamás. A VI. ciklus tagjai voltak Dévényi Sándor, Noll Tamás, Csizmár Gyula, Fazakas György, Golda János. Ők már az 1980-as évek irányzatainak hangadói. 1982 júliusában állították vissza a VII. ciklus indításakor a Mesteriskola elnevezést, ekkor az adminisztratív hierarchia már nem volt elég erős ennek megakadályozására.

Az 1980-as évekre megerősödött az organikus szemlélet tábora is, és a Kós Károly Egyesülés keretei között vándoriskolaként – a résztvevők, többségükben vidéki tervező műtermekben egy-egy fél évet töltve – megszerveződött a másik, szintén munkafeladatra épített, kisebb létszámú, de hasonlóan hatékony továbbképzési forma, amelynek {III-167.} neveltjei az organikus törekvések munkáiba kapcsolódtak, így őket ott kell megemlíteni. Az organikus törekvésekkel való szimpátia azonban már a VII–VIII. mesteriskolai ciklusra is jellemző volt. A VII. ciklus kísérletező kedvű hallgatói Szalay Tibor, Vincze László, Salamin Ferenc, de ennek volt tagja Balogh Balázs, Ekler Dezső, Ferkai András, Pazár Béla, Rudolf Mihály, Vesmás Péter is, míg a következőben Balázs Mihály, Janesch Rudolf, Karácsony Tamás, Somogyi-Soma Katalin és Taba Benő voltak a legérdekesebb gondolatokat felvető, s az 1989-ig terjedő időben maguknak nevet szerző, még a nagyirodákban iskolázott építészek. E ciklusokban Szendrői mellett Molnár Péter, Arnóth, Reimholz, Sylvester és Szentkirályi Zoltán voltak a tanulmányi bizottság tagjai és Csontos Csaba, Jánossy, ifj. Janáky István, Jurcsik, Makovecz, Mónus János, Róth János, Turányi Gábor, Varga Levente, Zalaváry Lajos a mesterek.

A tervezőirodák 1970-es évekbeli fokozódó elmerevedését 1974-ben a Pécsi Ifjúsági Iroda tagjainak – a később Pécs-csoportnak nevezett építészek körének – tevékenysége zavarta meg. Ők a Paksi Atomerőmű számára épített panellakásoknál olyan kísérletbe fogtak, amely nem nyerte meg az idősebb generáció tetszését. A házak kapcsán kirobbant „Nagypanel és tulipán” vita az Élet és Irodalomban, majd a Magyar Építőművészetben folyt, s a kísérlet folytatását adminisztratív eszközökkel akadályozta meg a tárca. A csoport tagjai – Csete György, D. Blazsek Gyöngyvér, Deák László, Dulánszky Jenő, Jankovics Tibor, Kistelegdi István, Kovács Attila, Nyiri József, Oltai Péter, Pálfi Miklósné – szétszóródtak, többségük igen nehezen talált újra alkotó munkát. Maga a vita – sokan nem is érezték, mibe avatkoztak bele – a kultúra széles területét mozdította meg. Többek között Vadas József, Kerényi József, Hoffmann Tamás, Preisich Gábor, a pécsi fiatalok, Szabó György, Berey Katalin, Melocco Miklós, majd a Magyar Építőművészet folyóiratban Gerő László, Weichinger Károly, Pogány Frigyes, Cserba Dezső, Finta József, Bonta János, Granasztói Pál, Janáky István, Heim Ernő, Vadász György, Horler Miklós mondták el véleményüket. A lényegre azonban az idős Kotsis Iván tapintott rá. Szerinte a „korszerű” építészet és a népi hagyományok összeegyeztetésének kérdése „századunk eleje óta napirenden van, amikor az eklekticizmust az egyéni formaképzés váltotta fel”. Az „egyéni formaképzés” önmaga csúfos ellentétévé váltott át a technicizmus 20. századi kibontakozásával, egy bürokratikusan irányított, és technikai vonatkozásaiban teljesen determinált, érzékenység nélküli korszak eltömegesedett építészetében.

Az építészet szellemi megújulása már 1968–1970-ben érzékelhető volt. Az 1960-as évek végének említett művei mellett az organikus építészet első – fontos változást jelző – művei is ekkor jelentek meg.

Makovecz Imre tatabányai Csákányosi csárdaépülete (1967–1968) és a sárospataki kolostorból átalakított Borostyán Szálló és vendégfogadó (munkatársai a belsőépítész Mezei Gábor, társművészek Lakner László, Szabó Mariann, Fóth Ernő, 1968), majd Mezei Gábor 1972-re elkészült győri Széchenyi patikájának belső tere már ennek a karakteresen újító organikus szemléletnek a sikeres megnyilvánulásai voltak. E kisebb művekkel párhuzamosan 1973-ra kibontakozott a szekszárdi központ, Kerényi József tevékenysége nyomán megindult a kecskeméti központ átépítése és Tenke Tibor újpalotai lakótelepe, épülőben volt a Hofer Miklós által tervezett győri Távközlési és Műszaki Főiskola is (1971–1977). Már ezt megelőzően {III-168.} felépült Lázár Antal és Reimholz Péter angyalföldi, Lehel úti Domus Áruháza, Csete György orfűi Barlangkutató pihenője (1974), vagy a könnyűszerkezetes program legérdekesebb eredménye, Kévés Györgynek a Rádió és Tv részére tervezett óvodája (1973–1974). Az értékes kis művek közé tartozott Kaszás Károly tihanyi ravatalozója (1976–1978) és Török Ferenc sajátos értékű révfülöpi (1978–1981), illetve edelényi görög katolikus temploma is (1979–1983).

Az 1970-es évek elejének e megújulási folyamatában már nem a KÖZTI-é vagy az IPARTERV középület-tervező gárdájáé volt a vezető szerep, előtérbe került a LAKÓTERV. A technológiákra alapozott tervezésben újat hozó szemlélet Jurcsik Károly, Finta József, Virág Csaba – aki ekkor váltott irodát – és Magyar Géza, majd Róth János, Parádi Károly műveiben érvényesült. A kispaneles vagy vázpaneles iskola-óvoda épületeknél Jurcsik, a szállodaépítésben Finta, az előregyártott homlokzati elemek alkalmazásában Magyar, a hazai high-tech szemlélet kibontakoztatásában Lázár Antal és Virág Csaba hozott létre jelentős új eredményeket.

Az ipari építészetben Földesi Lajos, Böjthe Tamás, Rácz Endre, Dobó János, Csíkvári Antal művei töltöttek be előremutató szerepet. Az 1970-es évek végének – 1980-as évek elejének néhány legjellemzőbb épülete azonban ismét középület. Az új budapesti – a Várnegyed és a Duna-part látképét alakító – szállodák (Pintér Béla, műemléki tervező Sedlmayr János: Hilton Szálló, 1977; Zalaváry Lajos: Átrium Hyatt Szálló, 1978–1982; Finta József: Fórum Szálló, 1980–1982), a szegedi Dóm tér kiépítését befejező orvostudományi egyetemi épület (Tarnai István műve, 1977–1979) és a Pomsár János és Péterfia Borbála által tervezett Somogyi Könyvtár (1980–1982), illetve a zalaegerszegi új központ „Csipke-házai”-nak együttese (1975–1979, vezető építésze Vadász György), a már említett nagy központrekonstrukciókkal együtt városépítészeti eredményeket is jelentettek.

A korszak kibontakozó városépítési tevékenysége – a házgyári, paneles tömeges lakásépítés nagy együttesei – akár Budapesten, a volt bolgárkertészetek helyén vagy a város északi részén, a Duna két partján települtek (Békásmegyer, majd később Káposztásmegyer), akár Debrecenben, Szolnokon, Miskolcon formálták át a városképet, volumenében ugyan meghatározó jelentőségű, a századforduló központformáló építészeti tevékenységéhez képest városépítészeti értékben mégis összehasonlíthatatlanul szerényebb volt. A tömeges lakásépítés uniformizáltsága, s a túlhajtott iparosítás lassú kifáradása voltak épp azok a jelenségek, amelyek az 1970-es évek közepétől új építészeti tendenciák kibontakozásához vezettek.

A szemléletváltozás különösen a FÉK I. és II. ciklusa résztvevőinek munkáiban érzékelhető. Lázár Antal és Reimholz Péter említett Domus Áruházát 1975-ben Reimholz Péter székesfehérvári Domusa követte, majd Lázár Antal fővárosi Hulladékhasznosító Műve, ennek irodaháza és főépülete. Ungár Péter és a tartószerkezet-tervező Nagy Bence rózsadombi, 1976–1978-ban épített Magyar Híradástechnikai Egyesület Számítóközpontja karakteres előregyártott vasbeton szerkezeti formáival tűnik ki, Sylvester Ádám Spartacus uszodája (1980–1983) érdekes függőtetős formálásával a magas technika kiérlelt szemléletére jellemző, majd Janáky István Elektromos Művek Sportcsarnoka (1988–1989) hagyományosabb anyagkezelése és szerkezetválasztása ellenére a rendszerszemléleten alapuló formálásmód elvi lehetőségeit kereste. Erőteljes konstruktivitás jelentkezett Bán Ferenc olyan művein is, mint a {III-169.} nyíregyházi Művelődési Központ (1975–1981), amely még az 1970-es évek eleji japán építészet hatása alatt állt; ő azonban később a posztmodern formatörekvések képviselőjévé vált. Miskolci munkáiban hasonlóan konstruktív szemléletet képviselt, s egyúttal a meglévő értékek iránti megértést tanúsított Bodonyi Csaba Békési Városi Nevelési és Művelődési Központjánál is (1986–1989), éppúgy, mint Ferencz István, aki a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem tömbjébe illesztette a Jogi Kar épületét és az aulát (1980–1982).

A posztmodern törekvés a modern meghaladására természetesen a korábbi mestereket is vonzáskörébe ejtette. Finta József Váci utcai két épülete, a Taverna szálló, és vele szemben a Nemzetközi Kereskedelmi Központ (utóbbinál munkatársa Csizmár Gyula, mindkettő 1983–1985 között épült) e fordulatot tükrözi, hasonlóképpen Kévés György Melinda utcai saját családi háza (1984). A posztmodern korai racionalista gondolkodásmódját a legjobban Noll Tamás két háza fejezte ki. A miskolci Megyei Gyermekrehabilitációs Központ (1982–1983) és a sátoraljaújhelyi, két régi lakóházat is egybeépítő Tokaj Bor-irodaház (1984) – mindkettő elsősorban belsőtéri értékei miatt – a hazai posztmodern értékes példái. A mesteriskolai újabb ciklusok több tagja, és néhány más fiatal építész is, Noll Tamás, Nagy Tamás, Fazakas György, Nagy Bálint már amerikai egyesült államokbeli munkatapasztalatot szerzett, s ez jelentősen továbbfejlesztette szemléletüket.

Az 1980-as évek szemléletváltását más módon tükrözi Reimholz Péter néhány ekkori műve. A high-tech, pontosabban a design-szemlélet – Reimholz tanulmányait az ipari formatervezés területén kezdte – újraértelmezésével születő, a székesfehérvári Videoton részére tervezett Oktatási és Sportközpont (1986–1989) nagyvonalú, és részleteiben is gondosan formált együttes, míg ugyanott a gyár öreghegyi lakótelepe a hagyományokhoz kapcsolódó, gondosan elemzett rendeltetés alapján változatossá váló lakóház-világával már a szándékosan hibás formaidézetekkel ironizáló posztmodern felfogás túlhaladása. A balassagyarmati Gimnázium és Kultúrközpont (1986–1989) anyaghasználata és formaelemei teljesítették ki e késő nyolcvanas évekre jellemző, a funkcionalitást és konstruktivitást sem nélkülöző, a késő modern formavilágtól mégis elszakadó szemléletet. Sok szempontból hasonló Nagy Tamás belvárosi Semmelweis utcai lakóháza (1986). Reimholz, Nagy Tamás, s a későbbiekben Wagner Péter, Kőnig Tamás a környezethez való illeszkedés saját útját járták; műveiket kiérlelt formavilág, nemes anyaghasználat, egyes átértékelt és nem eltorzított történeti elemek jelképszerű megjelenése jellemezte. Hasonló úton járt Török Ferenc és Puhl Antal is a fővárosi Vidám Parkban leégett Elvarázsolt kastély 1987. évi újraépítése során.

Az illeszkedés sajátos változatai az 1980-as évek végén azt bizonyították, hogy a nemzetközi építészetben az 1970-es évektől ható kontextualizmus gondolatvilága nálunk is megértésre talált. Vonnák János budai Városmajor utcai finom vonalú lakóépülete (1988–1989), amely Vágó József (ma a Nyugat folyóirat múzeumaként használt) 1934-ben tervezett lakóépülete mellé épült, vagy Jánossy György és Laczkovics László vári, Szentháromság téri sarok lakóháza (1979–1981) iskolapéldát jelentettek a környezethez való alkalmazkodásra, s egyúttal a tíz év szemléletváltozását is tükrözték; Jánossyék még finnes lefestett nyerstégla architektúrával illeszkedtek, Vonnák ívelt vonalú, sávos kőburkolatú, posztmodern ízű homlokzattal. A történeti értékeket hasonlóan {III-170.} őrzi a Molnár Péter és Kóris János által az óbudai Zichy-kastélyban kialakított Vasarely Múzeum is (1988).

Történeti kötődés és az értékek új szemléletű feltárása jellemezte már a kecskeméti városközpont Kerényi-féle 1970-es évekbeli rekonstrukcióját, s ez a szemlélet hatott az egri építészcsoport – vezető személyiségei Thoma Emőke és Dely György – munkáira is. A pécsi belváros városi környezetét felújító építészek viszont már nem csak az örökölt városi szövet védői voltak, hanem az organikus építészet egyik változatát megteremtve játszottak fontos szerepet az 1980-as évek építészetében. A pécsi Várkörön Jurcsik Károly is felépített két házat, hiszen ő is pécsi származású. Dévényi Sándor, Kistelegdi István, Bachman Zoltán munkái, Dévényi Lakodalmas háza (1984–1985) és további művei, az Elefántos tömb Kistelegdi-féle átépítése (1981–1988), Bachman II. sz. Ókeresztény sírkamra helyreállítása jellemezték a pécsi építészet újabb periódusát. De részei ennek többek között a korán elhunyt Várnagy Péter erőteljes téglaarchitektúrával formált lakóházai is. A modernizáció egyoldalú erőltetése helyett a múlt értékei felé fordulás, a meglévő épületvagyon lebecsüléséből eredő esztelen pazarlás elutasítása az 1980-as évek talán legfontosabb szellemi eredménye. Ferencz István Miskolcon egy lebontásra szánt malomépületet alakított át zeneiskolává (1982–1984), Turányi Gábor pedig egy badacsonytomaji Oktatási és pihenőépület-csoport esetében mentette meg a régi épületrészeket, s építette szervesen bele az együttesbe. (Az 1981–1983 között épült mű belsőépítész munkatársa Magyari Éva volt.) Ezt a gondolkodásmódot képviselte rajtuk kívül a Mesteriskolán összekovácsolódott csoport: Kapitány József, Szűts Zsuzsa, Cságoly Ferenc, Pálfy Sándor vagy Mátrai Péter, a kecskeméti könyvtár tervezője is. A távolabbi, történeti múlthoz való viszony tehát alapvetően megváltozott. Ez érzékelhető egyes belsőépítészek munkáiban is, mint Jahoda Maja, Csomay Zsófia vagy Detre Villő, de a műemlékvédelem területén is, amelyben az 1960-as évek szigorúan a Modern Mozgalomba ágyazott elvei – a Velencei Charta világa – kezdtek új értelmezést nyerni.

A legnagyobb műemléki eredmény: közel négy évtized után végre megújult a budai Várpalota, a viták azonban ezt sem kerülték el. Első, 1961–1967 között helyreállított szakasza, a még sikeres, középkori részeket magába foglaló szárny a Budapesti Történeti Múzeum részére Kékessi László és Gerő László tervei szerint készült; 1975-re megnyílt a Magyar Nemzeti Galéria, 1985-re az „F” épületbe költözött az Országos Széchényi Könyvtár. A középszárny és kupola Hidasi Lajos koncepcióját tükrözte; eltűnt a Hauszmann-féle kupola, s egy soha nem volt barokk kupola került a helyére. Vitatottá vált a tervezett, modern szemléletű belső terek alkalmassága a Galéria céljaira.

A Budai Ifjúsági Park néven szórakozóhelyként használt Ybl-féle Várkert jóformán teljesen tönkrement. 1989-ben már nem volt erő az országban, hogy a két Ybl-művet, akár a Duna-parti, előtte fekvő Kioszkot, akár a lépcsős építményt rendbehozza, megmentse, annak ellenére, hogy ez a terület 1987-től, mint a Duna két partja panorámájának és a budai Várnegyednek része, már felvételt nyert – Hollókő szépen helyreállított faluképével együtt – a világörökség részeként a „Világ kulturális örökségeinek jegyzéké”-be. Az 1970-es évek végének városépítészeti kozmetikázása, a nagykörúti, kiskörúti, Rákóczi úti várostengely épületeinek homlokzatfelújítása, színezése mögött pusztultak a belső kerületek lakóházai: a színek gondos tervezése csak elfedte a főváros {III-171.} megújulásra már képtelen voltát; az új és régi városképekben egyaránt eluralkodtak a pangás jelei.

Organikus építészet (1968–1989)

Az 1960-as évek késő modern fejlett világbeli építészete – ha összehasonlíthatatlanul magasabb anyagi színvonalon is – lényegében ugyanazoktól az ellentmondásoktól szenvedett, mint amelyek a hazai modernizáció erőszakolt, anyagi eszközökben azonban szűkös építési tendenciáiban jelentkeztek. Az 1968 körüli társadalmi feszültségek az egyoldalú, messianisztikus szellemű modernizáció válságáról tanúskodtak, s a fejlett világ országai új fejlődési modell kialakításába kezdtek. A keleti blokk országaiban azonban a szükséges megújulási reformfolyamatok elmaradtak.

Azok a felismerések, amelyek a modernizáció ellentmondásairól a fiatalabb építészgeneráció néhány képviselőjében – elsősorban Makovecz Imrében és szellemi hatása alá kerülő társaiban, vagy a már említett Pécs-csoport alkotóiban – megfogalmazódtak, természetszerűen nemcsak építészeti következtetésekhez, hanem a társadalmi állapotok egészének kritikájához vezettek. Nem az organikus építészet hívei voltak a kritikai szempontok egyedüli megfogalmazói, építészetükben – többnyire kisebb művekben – azonban ők képviselték a legkarakteresebben a Modern Mozgalom elveire épülő technokrata mentalitással szakító álláspontot, az építészeti formában megnyilatkozó kritikát. Makovecz Imre és szűkebb köre lassan formálódó, és művekben egyre inkább kiteljesedő, a közösségi értékeket is – hagyományanyagukkal együtt – újra vállaló, az építőszellemet és közösségalakító hatást értéknek valló gondolkodásmódja rendkívül jelentős hatást gyakorolt különösen a fiatal építészgenerációra, s egyszersmind szükségszerűen ellenzéki helyzetbe kényszerült a fennálló technokrata szellemű társadalmi berendezkedéssel szemben.

Makovecz Imre az 1968–1970-es időszakban aratta első sikereit (ekkor még a SZÖVTERV-ben dolgozott), s ez 1971–1977 között számára a Mesteriskolán való szereplést, s egy állami nagy irodában, az építészetben nem hangsúlyos szerepű VÁTI magasépítészeti osztályán való működést is lehetővé tette. Ekkor tervezte többek között a sárospataki Művelődési Házat (1974–1977), amely – a technokrácia ellentámadásai miatt, amely Makoveczet az irodából is kiszorította – csak nehéz küzdelemben realizálódott; az UIA Kairói Világkongresszusának zsűrije e művet az 1983-as év tíz legfontosabb épületének egyikévé nyilvánította. Ezen a kongresszuson egyébként Kerényi József kecskeméti városközpont-rekonstrukcióra irányuló és dél-alföldi két évtizedes építészeti tevékenységét ismerték el Matthew-oklevéllel. Az 1977–1984 közötti hét évet Makovecz a Pilisi Parkerdőgazdaság főépítészeként a faépítészet eszköztárában való elmélyedéssel – és faluházak építésével, mint a zalaszentlászlói (1976–1980) vagy a baki (1985) – töltötte. 1984-ben már nem lehetett irodája, a MAKONA hazai és külföldi tevékenységét érdemben megakadályozni. Jelentős művei sorából is kiemelkedik az 1987-ben épült paksi templom és az 1991. évi Sevillai Világkiállítás magyar pavilonja.

Makovecz csak Lechnerhez mérhető jelenség építészetünkben, ő maga azonban Kós Károly szerepkörét vallja magáénak, ez magyarázza tetteit és feladatvállalásait. Hatása is hasonló, a hazai organikus építészet legerőteljesebb ágát olyan saját útjukon járó követői jelentik, mint Ekler Dezső, Nagy Tamás, Salamin Ferenc, Vincze László. Szemléletével kezdetektől rokon szellemű volt Kampis Miklós tevékenysége – ő a Kós Károly Egyesülés vándoriskolájának {III-172.} szellemi mozgatója –, de közel állt hozzá Nagy Ervin, Gerle János és Sáros László is.

A Pécs-csoport szétszóródott, de 1981-től külföldön, majd itthon ismét együtt szereplő tagjai – rájuk jellemző sajátos eltérésekkel, a maguk útján – szintén az organikus szemlélet hazai változatának képviselői. Közvetettebb a kapcsolat Kerényi József vagy a kecskeméti tevékenységben fontos szerepet betöltő Farkas Gábor esetében, és önálló életművet teremtett a fiatalon elhunyt Erdei András is. Az organikus építészet művelőjének vallja magát a Pécsett dolgozó építészek egy része (Dévényi Sándor, Bachman, Kistelegdi) és a Szolnokon tevékenykedő Deák László és Blazsek Gyöngyvér, s a MAKONA irodából már kivált, vagy a vele csak szimpatizáló jó néhány, önállóan vagy csoportosan dolgozó más építész is.

Az 1980-as években a hazai organikus építészet nagy külföldi visszhangot kiváltó sikere összekovácsolta a laza csoportokat, legalább egy nagy kiállítás erejéig. Az 1991-es Velencei Biennálén a magyar építészet képviseletében mutatkoztak be. Ekkor már úgy tűnt, hogy ők a hazai „hivatalos építészet” képviselői. Ezzel azonban szükségszerűen megtört az a varázs is, amely a közel két évtizedes építészeti ellenállás küzdelmeiből e laza kapcsolatú, de a hagyomány értékeit egyaránt becsülő, s a modernizáció uniformizáló folyamataival azt szembeszegező csoport köré fonódott.

Mint minden művészeti újítás, „nóvum”, ha ismertté válik és hatni kezd, először sikereket arat, kiteljesedik, követőkre talál, majd divattá válik. Az évek múlásával szükségszerűen bekövetkező szerepkör-módosulás, fellazulás – az életút állomásainak változása és az elenyészés – természetes folyamat. A Magyar Élő Építészet 1985 augusztusában rendezte első hazai kiállítását – igen szerény körülmények között – az Őszi Vásár területén. Akkor még senki nem tudhatta, hogy ez a magyar organikus építészet fénykorának kezdete, amely a sikerek csúcsáig, a világ előtt való győzelmes megmutatkozásig tartott. Ez a szemléletmód – az „élő építészet”, az „organikus” ezt az értelmezést is kínálja – a változást természetszerűnek és elkerülhetetlennek vallja; a kérdés az, képes-e változni, s milyen irányban a ma létező organikus iskola, milyen utóhatásokkal, átalakulással jár együtt a rendszerváltozás utáni időszaka.