Ipari formatervezés

Az ipari formatervezés kifejezés – idegen szóval a design – csak a II. világháború utáni időszakban alakult ki és terjedt el. De maga a tevékenység, azaz nagyszériás tárgyak, járművek, gépek stb. formájának kialakítása korábban is létezett. Olyannyira, hogy az ipari formatervezéssel foglalkozó szakirodalomnak ma már külön fejezetét alkotják a modern ipari kultúra (a 19. század) előtt készült termékekkel foglalkozó publikációk.

A magyar gyáripar története viszonylag új keletű. A kezdetek a 19. század derekára nyúlnak vissza. Addig a kézművesség volt általános még a műszerkészítésben is. A gyári produkció az olyan speciális termékekre korlátozódott, mint Munkácson a vasöntvény- vagy Herenden a porcelánkészítés. (Mindkét helyen manufakturális módszerekkel folyt a munka és a termékekre is a historizálás volt a jellemző.) Csak a 19–20. század fordulóján bekövetkező látványos és gyors ipari fejlődés, ennek részeként pedig az új iparágak (motorgyártás, villamos ipar, tömegközlekedési jármű) megjelenése tette szükségessé a formatervezést.

Mind a 19. századi historizmus, mind a századfordulón kibontakozó szecesszió díszes – gyakran dísztárgyaknak minősülő – termékek létrejöttéhez teremtett kedvező szellemi közeget. A korabeli sajtóban, mindenekelőtt a Magyar Ipar hasábjain az ipari szakemberek hangot adtak aggályuknak, hogy a magyar tervezők túlságosan művészek. A szecessziót éppen olyan erősen bírálták ornamentikakultuszáért, mint elődét és ellenfelét, az eklektikát klasszicizáló motívumkincse miatt. De a bírálatnak kevés foganatja lett. A magyar tervezőművészet egészében iparművészet, sőt erősen képzőművészeti orientációjú maradt. Így annál jelentősebb az a néhány tárgy, amely már az ipari előállítás technológiai követelményeinek és a funkcionális használat szempontjainak érvényesítésével készült. Nem a külső művészi megformálásaként értelmezte a tervezőtevékenységet.

A bútorművészetben ilyen – formatervezett – daraboknak tekintjük a Lingel-gyár irodabútorait, illetve Lingel Károly 1906-ban szabadalmaztatott, egymásba rakható asztalokból álló családját; továbbá Thoroczkai Wiegand Edének az 1902. évi országos kiállításon bemutatott leányszobájának berendezését: {III-116.} szikár puritanizmusa, szerkezetes funkcionalizmusa okán. Az új iparágak produktumai közül Horti Pál lámpáit emelhetjük ki; szecessziós vonalvezetésük ellenére konstruktívan tiszta alkotások, amelyek tökéletesen látják el a világítás feladatát. Ugyancsak értékes alkotások a közlekedési eszközök közül a Csonka-féle személygépkocsi (alváz: Rock István Gépgyára, Magyar Vagon és Gépgyár, felépítmény: Glattfelder Jakab Kocsigyára), a városi autóbusz (Magyar Automobil Részvénytársaság), vagy a londoni földalatti vasút motorkocsija (Magyar Vagon és Gépgyár). Ez utóbbi konstrukció puritán modern formavilága, különösen a millenniumi földalatti alig tíz évvel korábbi, még erősen szecessziós ízű kocsijaival szembesítve feltűnő.

A formatervezés szempontjainak és fontosságának tisztázásához jelentősen hozzájárult az elmélet. Mindenekelőtt Nádai Pál munkássága. A kor legnagyobb hatású magyar iparművészet-kritikusaként a Huszadik Század köréhez tartozott. Cikkek, kritikák és beszámolók mellett több tanulmányt is szentelt a modern iparművészet ügyének. Ő volt az első Magyarországon, aki kiállt – kifejezését használva – a „gépi iparművészet” mellett. Leszámolt az iparművészethez fűződő kézműves nosztalgiákkal; azt hirdette, hogy a modern nagyiparé a jövő, amely sorozatban képes művészi és technikai minőséget produkálni.

Az ipari munka megnemesítésének gondolata – főleg Németországban, ahonnan Nádai is példáinak nagy részét merítette – akkor már mozgalmat indukált. Ez volt az 1906-ban alapított Deutscher Werkbund, iparosok, építészek, kereskedők és művészek szövetsége, amely hamarosan nemzetközivé vált. Magyar Művészi Munka néven 1913-ban nálunk is megalakult a tagozata. Olyan neves művészek részvételével, mint Lechner Ödön, Vágó József, Kozma Lajos, Fémes Beck Vilmos stb.

A formatervezés a két háború között immár nem elszigetelt ága a modern iparművészetnek, hanem legprogresszívabb és éppen ezért legdinamikusabban fejlődő területe. Éltető ereje az, hogy a mindennapi használati és közszükségleti tárgyak előállítása egyre nagyobb arányban szériatermelésben valósul meg. Kézenfekvő példa rá a hajlítottbútor-gyártás, amelyben a nagy sorozatú előállítás már a 19. század végén megkezdődött. Ebben az értelemben Michael Thonet volt az egyik első tervező. Arra nincs adat, hogy a magyar hajlítottbútor-gyárak közül alkalmazott-e valamelyik is tervezőművészt a századfordulón. A két háború között azonban több dokumentum is szól a művészek tervezői közreműködéséről. A debreceni Hajlítottbútor-gyárban dolgozott Paulik Sándor. A Szék és Faárugyárnak is lehetett tervezője (talán mérnök és nem művész volt), mert katalógusában „mintaoltalommal” védettként jelöltek több bútort. A Lingel-gyár formatervezője az alapító egyik fia, Lingel Károly, aki Karlsruhéban művészeti főiskolára is járt. Neki, majd a cégnél 1923-ban elhelyezkedő Flach Jánosnak minden bizonnyal döntő része volt az elemes bútorcsaládok – a „Varia”-garnitúrák – kifejlesztésében.

A tervezőmunka modern értelmezésének kikristályosodása és tudatosulása nálunk is végbement a legjelentősebb iparművészeknél, összefüggésben azzal, ami a világban, nem utolsósorban a Bauhausban történt. Kaesz Gyula, mint az Iparművészeti Iskola legtekintélyesebb tanára, illetve Kozma Lajos, a magyar építészet-iparművészet talán legsokoldalúbb egyénisége voltak azok, akik 1930 táján először vetették fel, hogy a gyakorlat új típusú tervezőket kíván, és ezért változásra van szükség a művészképzésben. A szakfolyóiratok {III-117.} hasábjain, később önálló kiadványként megjelentetett brosúrában, képekkel illusztrált tanulmányokban fejtették ki, hogy ez az új típusú iparművész inkább mérnök, mint esztéta. Feladata a nagyiparban gyártott termékek megalkotása. A döntő ebben a felfogásban nem is a hagyományos kézművességtől való elfordulás, sokkal inkább az, hogy értelemszerűen a művész dolga nem valamiféle külső díszítés immár; hanem a funkcióból és a technológiai követelményekből szervesen fakadó forma létrehozása. Kaesz és Kozma a gyakorlatban is példát mutatott: a Thonet–Mundus cég felkérésére tervezett csővázas bútoraikkal, amelyeket 1933-ban kiállításon is bemutattak.

A két háború között – a bútoripar említett darabjaival együtt is – egészében a járműipar jeleskedik a formatervezésben. Azon belül is a vonatok jelentősek. Szablya-Frischauf Ferenc, az Iparművészeti Iskola tanára közreműködésével készült 1934-ben az oldalán lekerekített, de zárt tömbbe foglalt Árpád sínautóbusz, amelynek egy ránk maradt példányát nemrégiben helyreállították. Szinte áramvonalasan modern konstrukciót mutat a Ganz és Társa cég egy másik terméke 1938-ból, az a motorvonat, amelyet Argentína megrendelésére szállítottak. A formatervezés másik húzóágazata a műszeripar. Az Orion az 1920-as évek derekán indult fejlődésnek és az 1930-as években már jelentős exportot bonyolított le. Kezdettől fogva művészeket is bekapcsolt a munkájába. A cég emblémáját Bottlik József grafikus, a rádiókat pedig Novák András tervezte. 1937-ben lett a cég alkalmazottja Bozzay Dezső, akiből a következő évtizedekben a magyar formatervezés legvirtuózabb egyénisége válik. Ő is több készüléket tervezett már a II. világháború előtt.

Az ipar és iparművészet együttműködésének gyümölcsöző volta ekkor vált az érdekeltek körében általános felismeréssé. Ez alapozta meg a Deutscher Werkbund mintájára 1932-ben létrehozott Magyar Műhely Szövetséget. A kezdeményező az Országos Iparegyesület volt; a felhívást aláírók között találunk művészeket (a keramikus Gádor Istvánt, Gorka Gézát, a belsőépítész Kaesz Gyulát, Kovács Zsuzsát, Kozma Lajost, Molnár Farkast), továbbá gyárosokat szép számban. A program ugyancsak vonzó, hiszen összefogásukat szorgalmazta: a cél az, hogy „az ipar és a művészet közös és együttes erejével megnemesítse a mindennapi élet használati tárgyait, nevelő és felvilágosító munkájával pedig a nagyközönség előtt ismertté tegye az ipari és művészi szempontból teljesebb »minőségi munka« értékeit”. Ennek jegyében jelent meg Fränkel György A mai otthon című képeskönyve 1933-ban. Ám a szövetség erejéből többre nem telt; a magyar ipar ekkor még nem volt elég erős ahhoz, hogy a szép program megvalósításához bázist nyújtson, a Szövetség az évtized végén megszűnt.

Az 1945–1948 közötti időszakban ipari tervezőnek csak egyetlen iparművész tekinthető. Bozzay Dezső, akinek nevéhez ekkor egész rádiócsalád fűződik. A Pajtás, Jóbarát, Mestermű készülékek jellegzetes formai jegye a doboz két oldalán elhelyezett öblös bakelitkagylók lendületétől eleven szimmetria. A motor- és a fényképezőgép-gyártás is produkált néhány mutatós darabot, ezek azonban konstruktőrök munkái, iparművész nem vett részt formai megoldásukban. Akkor még nem volt felsőfokú formatervező-képzés.

Az 1950-es években a magyar formatervezés egyetlen jelentős művet produkált: 1952-ben indult útjára a farmotoros Ikarus 55, amelynek formatervével P. Horváth György nemzetközi figyelmet keltett. Bár ebben az időszakban formatervezésről szinte csak Kaesz {III-118.} Gyula írásaiban esik szó, mégis fordulat történt: Dózsa Farkas András szobrászművész vezetésével 1950-ben megkezdődött a formatervezők képzése az Iparművészeti Főiskolán.

Az 1960-as évek elején a gépiparnak azokban az ágazataiban beszélhetünk jelentős tervezőtevékenységről, amelyek a nyugati országokban reméltek vagy értek el sikereket. Ezért kiemelkedő a gyógyászati felszerelések, híradástechnikai eszközök és szerszámgépek külleme. Vagyis éppen az iparművészet legfiatalabb területe – az ipari formatervezés – produkálja a legjelentősebb darabokat. Kiemelkedik közülük az a vasúti kocsi, amelynek terveit jugoszláv megrendelésre az Iparművészeti Tanács megbízásából Bozzay Dezső közreműködésével Hornicsek László készítette el 1956–1958-ban. A konzultáns Kaesz Gyula volt.

Az első növendékek 1955-ben végeztek formatervező szakon, munkásságuk már az 1960-as évtizedben bontakozott ki. Néhány idősebb alkotó ugyancsak kiemelkedő eredményeket mondhat magáénak. Mindenekelőtt Bozzay Dezsőt kell említenünk. Néhány makettje (Fémlábú televízió, 1959; Telefon, 1956; a puha formájú Biotherm Baby, 1955 k.) mellett megvalósult tervek dicsérik életrevaló szellemiségét (Mirköz Eldi esztergapad, 1962; Légpárnás köszörűgép, 1958; a Lengyel Istvánnal közös csuklós villamos, 1965). Az 1960-as évek derekának nagy tette Cserny József utánfutó és lakókocsi együttese; a megbízó a Jármű Készítő Kisipari Termelőszövetkezet volt. Ugyancsak említést érdemel az első formatervezett hajó, Kovács Mihály, Veres Lajos, Karmazsin László munkája 1961-ből, valamint az úgynevezett KGST-hajó (1966), egy másik trió – Dániel József, Veres Lajos, Németh Aladár – munkája. Karmazsin László fogorvosi székei és műszerei, Németh Aladár dömpere és traktorjai, Dániel József és Zsoffay Róbert Lehel hűtőszekrényei e művészeti terület fejlődésének indítékát is jelzik az évtized derekáról-végéről. Azt, hogy előtérbe került és jelentősen fejlődött a közszükségleti cikkek gyártása.

Az 1960-as évek közepén az ipari tervezőművészet elfoglalta helyét a szellemi és gazdasági életben. Balog János – „Varsói nyitány” címmel – arról számolt be a Magyar Nemzet 1963. április 18-i számában, hogy az ipari esztétika művelése halaszthatatlan és fontos feladat.

A nyitányt azonban prolongálták. Az iparesztétikai szempontok az 1960-as évek végéig háttérben maradtak. 1968-at követően fokozatosan decentralizálódott a magyar gazdaság, és ebben a helyzetben az Iparművészeti Tanács korábban is inkább csak felvilágosító munkájának hatékonysága minimálisra csökkent. Így a tervezőművészet elvi irányítás nélkül maradt. Ipari tervezőintézet létrehozására csak 1973 táján tett kezdeményezéseket az OMFB. A szakma átszervezésére pedig a Minisztertanács 1975. március 7-i határozata értelmében került sor. Megalakult a tárcaközi szervként működő Ipari Formatervezési Tanács, az Ipari Formatervezési Tájékoztató Központ, a zsűrizés operatív feladatát a Képző- és Iparművészeti Lektorátus Iparesztétikai Osztálya vette át.

A formatervezési központ vezetőjéül Pohárnok Mihályt nevezték ki. 1972-ben ő volt annak a „Tíz kísérlet” című kiállításnak a szervezője, amelyen Borz Kováts Sándor, Soltész György, Jahoda Maya, Horváth László, Semsey Gabriella, Minya Mária, Szekeres Károly, Deákné Blazsek Gyöngyvér szerepelt különféle – zömmel a lakás körébe tartozó – használati tárgyakkal. E tárlat vetette fel mind a résztvevőkben, mind a sajtóvisszhangban a magyar formatervezés megteremtésének gondolatát.

{III-119.} A kis társaság szellemi vezetője Borz Kováts Sándor volt, iparművész, 1966-tól főiskolai tanár. A sajtótájékoztatón még jelen volt, korai halála miatt azonban a további munkában már nem vehetett részt. Ekkor Pohárnok Mihály vette át a szerepét. Még vele közös elhatározásként döntöttek úgy, hogy a használatitárgy-tervezés mikéntjének kikísérletezéséhez alkalmas terepként a házgyári konyhát választják. A tömeges lakásépítkezés volumene, a helyiség fontossága és ugyanakkor a megoldandó feladatok áttekinthető volta alkalmassá tette arra, hogy modellként szolgáljon a formatervezés módszerének kimunkálásához.

A kísérlet 1973-tól 1975-ig tartott, amikor az őszi BNV-n bemutatták a házgyári konyha teljes felszerelését – a beépített szekrénytől a készen kapható tárgyakon át az általuk tervezett darabokig.

Más helyzetben indult az Opteam csoport. Tagjai az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején a formatervezés jegyében kezdték pályájukat. Gyárban helyezkedtek el vagy gyáraknak dolgoznak. Bárkányi Attila a Videoton, Bánáti János a BUBIV tervezője volt, Kovács Erika és Ferencz István tervezőirodában dolgozott, Radnóti György a Formatervező Irodán keresztül ugyancsak nagyszériás termékeket tervezett. Közös munkaként főleg bútorokat és lámpákat (Felhő lámpacsalád, 1976; Bútorcsalád rétegelt lemezből, 1976; Para-set ajándéktárgy-garnitúra, 1978; Városi információs rendszer, 1979) készítettek.

Néhány évet ölel át és néhány darabot számlál Borz Kováts Sándor munkássága. Az 1960–1970-es évek fordulóján a műanyagot választotta anyagként: poliuretán habból formálta azt a fotelt és asztalt, amelynek prototípusát ma az Iparművészeti Múzeum őrzi. Hasonló koncepciózusság dicséri lámpacsaládját, amelynek legkülönbözőbb darabjait a kisszámú elemből maga szerelte össze műhelyében. Az Iparművészeti Vállalat forgalmazta őket. Borz Kováts képzeletét nem az anyag mozgatta; ő a megoldandó feladathoz kereste meg a szükséges anyagot és formát. Ezzel a felfogásával magyarázható a „Tíz kísérlet” című kiállítás, amelynek ő volt értelmi szerzője azzal, hogy legfontosabb tanulságaként a valóságban szorosan összetartozó tárgyegyüttesek komplex tervezését határozta meg.

Az 1970-es években a magyar formatervezésnek nincs olyan vitathatatlan nagysága, mint amilyen korábban Bozzay Dezső volt. Ennek ellenére a művészeti ág igen magas színvonalat képviselt. Több jelentős életmű érik be, illetve bontakozik ki 1968-at követően. Karmazsin László az 1950-es években dolgozott az Ikarusban, az 1960-as évek elején orvosi műszereivel alkotott jelentőset, az 1960-as évek végétől pedig számítástechnikai berendezések sorát tervezte a Vilatinak és az Orionnak. Ezeket a készülékeket 1978-ban bemutatta az Iparművészeti Múzeumban.

A híradástechnikai és számítástechnikai ipar kezdettől fogva szövetségesként tekintett az iparművészetre. Bozzay Dezső korai munkássága, Kovács Mihály 1960-as évekbeli működése után ezt tapasztaljuk az 1970–1980-as évtizedben is. Különösen a Videoton mutat követendő példát. 1973-as terv nyomán készült Dániel József Tünde-tévéje, Veres Lajos tehetségét kiválóan formatervezett sztereorádiók (RA 4301S, RA 4324S, Apollo, Orpheus, Prometheusz) dicsérik. Szabó Károly és Lelkes Péter ugyancsak több sikeres készüléket tervezett. 1970-ből való – Karmazsin László és Kovács Mihály nevéhez fűződik – a Vénusz televízió, amelyet az Orion gyártott.

A híradástechnika mellett a formatervezés másik hagyományos ága a járműtervezés. A járműgyártás szerkezeti változása {III-120.} – a tehergépkocsi és a villamos visszaszorulása, az autóbusz megerősödése – folytán az Ikarus kapott nagy lehetőséget a fejlesztésre. A vállalat termelése 1970 táján elérte az évi tízezer darabot. Korszerűsödött a technológia és eközben sorra jelentek meg az Ikarus korábbi formatervezőjének, P. Horváth Lászlónak a műhelyében nevelkedett Finta László iparművész modelljei (303, 550, 180-556). A legjelentősebb és egyúttal nemzetközi sikerekkel (1969: Nizzai Autóbusz Hét szépség-díja; 1971: Monte Carlóban a monacói herceg ezüstserlege) koronázott típus az úgynevezett 200-as család, amelynek az a fő nevezetessége, hogy egyaránt alkalmas városi és távolsági busznak.

Ugyancsak a járműtervezés dominál Németh Aladár munkásságában. 1955-ben diplomázott; 1966-ban részt vett az 1500 tonnás KGST-hajó kialakításában, több dömpert és traktort tervezett (EU-500-600, D4K, Dutra 1300, C 116).

A játékok túlnyomó többségét ebben az időszakban szövetkezetek gyártották. A sok ízléstelen darab ellenében művészi értékű példa Nádas László festett fa vonata, Pulz György állatfigurái, Antoni Rozália bábjai, Kelemen József kockákból összerakható Polymobil autója.

Ugyancsak játék Rubik Ernő bűvös-sorozata, mindenekelőtt a világhírűvé vált bűvös kocka. Rubik, aki mérnöki és iparművész diplomát szerzett, 1971-ben kezdte pályáját. Tervezett lakóházat, hirdetőberendezést, utcabútort, híressé azonban térlátásfejlesztő modellként kitalált bűvös kockájával lett.

A rendszerváltozás két tekintetben is változást hozott a területen. Megrendült a nagyipar mindenhatóságába vetett hit; nyugat-európai példák nyomán mind több kis létszámú, de fejlett technológiájú üzem létesült, többnyire a nagy egységek szétesésével. Ugyanakkor a tervezők is vállalkozásba foghattak. Részben alkotóközösségeket alakítottak, részben – kivitelezőkkel társulva – késztermék előállítására álltak rá. Így ma több száz formatervezői vállalkozás működik, jelentős részük eredményesen. Néhány ismertebb és művészileg jelentős példa: Lelkes Art, Modulok Design, Opteam, Paqart, VAM Design, Vladis.