Nyelvünk változásai

Nyelvünk a klasszikus tipológiai felosztás szerint az agglutináló vagy ragasztó, vagyis a mondatbeli viszonyok kifejezésére, új szavak alkotására a szótövekhez toldalékokat illesztő nyelvek közé sorolható. A magyarra elsősorban a szóvégi toldalékok alkalmazása a jellemző. A szótövek utáni előfordulásuk lehetséges sorrendjében: a képzőkkel új szavakat hozhatunk létre (tanul-mány, asztal-os, ír-ogat), a birtokviszonyt, a többes számot, a cselekvés idejét, módját jelekkel fejezhetjük ki (tanulmány-om, asztalos-ok, írogat-ott), a névszók eseteire, a cselekvő számára, személyére ragokkal utalhatunk (tanulmányom-at, asztalosok-ról, írogatt-am). A magyar nyelv alaktanának ez alapvető jellegzetessége, ezen nem változtat az a tény sem, hogy – mivel a természetes nyelvek között tiszta típusok nincsenek – a magyarban is találhatók nem agglutináló jelenségek, pl. a tő megváltozása (hal ~ holt, szép ~ szebb), összetett igealakok (láttad volna) stb. E jelenségek azonban kevésbé jellemzőek.

Nyelvünk egyik fontos sajátossága, hogy megkülönbözteti az alanyi és a tárgyas igeragozást (tudok, tudsz, tud, tudunk, tudtok, tudnak valamit, tudom, tudod, tudja, tudjuk, tudjátok, tudják azt), ezen belül képes utalni a 2. személyű tárgyra (várlak téged, ismerlek titeket), továbbá jellemzője az ún. hangrendi illeszkedés: a toldalékolandó szó magas vagy mély hangrendűsége meghatározza, milyen hangrendű képzőt, jelet vagy ragot illesszünk a tőhöz, azaz magashoz magasat (edényben, vödörnek, kerekség), mélyhez pedig mélyet (kosárban, ajtónak, szomorúság). A magyar nyelvbe más nyelvekből ige csak akkor kerülhet, ha ún. beillesztő képzőt kap, csak így kiegészülve ragozható a magyar nyelv szabályainak megfelelően igeként (pl. latin 'construere' → magyar 'konstruál'; német 'dünsten' → magyar 'dinsztel'; angol 'manage' → magyar 'menedzsel'). Az igék beillesztése kötelező érvénnyel, törvényszerűen megy végbe, gyakorlatilag ellenpélda nélkül.

Az igékkel szemben az idegen eredetű névszók beilleszkedése a magyar ragozási rendszerbe szinte akadálytalan, legfeljebb hangtani nehézségek akadhatnak. Különösen a 20. század második felében egyre nagyobb számban nyelvünkbe kerülő angol szavak átvétele jelenthet kiejtésbeli zavarokat (pl. franchise ~ frencsájz). Egyéb gondokat is okozhat viszont az olyan idegen szavak terjedése, amelyek az átadó nyelvben a magyar toldalékolási rendszertől eltérő grammatikai formát képviselnek. (Pl. a latin eredetű 'média' hiába eleve többes számú, a magyarba így nem illeszthető {III-179.} be, mert nyelvünkben mindig a '-k' fejezi ki a főnevek többes számát.) A magyar nyelvtől idegen kategóriákat sem lehet rákényszeríteni nyelvünkre. (Pl. meddő kísérlet maradt az indoeurópai nyelvekben általános nyelvtani nemek meghonosítása is.)

Minden nyelv, így a magyar életében is leginkább a szókincs változik. A 20. század utolsó évtizedeiben az a sebesség, amellyel az új szavak bekerülnek nyelvünkbe, különösen felgyorsult.

Arra a kérdésre, hogy mekkora a nyelv teljes szókincse, nem lehet csupán egy számadattal felelni, bár ismerünk olyan véleményeket, amelyek alapján ez az érték 1,5–2 millió szóban határozható meg. Ez a szám azonban csak becslés, mivel nincs és nem is hozható létre egyetlen olyan szótár, sőt számítógépes adatbázis sem, amely rögzítené a teljes szókincset, hiszen senki sem gyűjtötte még egybe a köz- és irodalmi nyelv minden egyes tő- és származékszavát, az összes tájszót, a különböző szakmák és szaktudományok műszavait, a régies és elavult kifejezéseket stb. Megszámlálhatatlan maradna az elméletileg lehetséges, de sehol elő nem forduló képzett és többszörösen továbbképzett szóalakok, valamint az ugyanilyen jellegű szóösszetételek halmaza. (Pl. a természetes számok végtelen sora vagy a kémiai vegyületek egyelőre akár elképzelhetetlen variációi.)

Szókincsünk eredete viszonylag könnyen áttekinthető annak ellenére, hogy a legtöbb természetes nyelvhez hasonlóan egyáltalán nem egységes.

A legalapvetőbb csoport az ún. abszolút tőszavak, vagyis azok, amelyek nem számítanak képzetteknek, nem vezethetők vissza valamely más szóra. Az ilyen tőszavak között a kutatások szerint kb. 100 olyat találunk, amely még az uráli egység korszakából származik, és 1000 olyat, amely bizonyíthatóan finnugor eredetű. Mindebből az következik, hogy a többi abszolút szótő csak később került nyelvünkbe, vagyis jövevényszó. Vannak azonban olyan szavak is – természetesen az igen régiek között –, amelyekről nem tudjuk, hogy honnan származnak, ezek az ún. ismeretlen eredetű szavak. Egy másik szócsoport esetében bizonytalanok vagyunk a származást illetően, egy-egy szónál több nyelv is szóba jöhet átadó nyelvként, sőt némelyiknél az a lehetőség is fennáll, hogy ősi eredetű, de nincs elégséges bizonyítékunk ahhoz, hogy a finnugor vagy az uráli rétegbe soroljuk.

Ősi örökségünkhöz tartozik pl. az 'ágy, fa, háló, jég, lúd, szem' szavunk; ismeretlen eredetű pl. a 'diadal', a 'dicsér' és az 'eszköz'; bizonytalan származású pl. a 'csáklya', a 'gerinc' és a 'kemence' szó is.

Mindenképpen meg kell említeni azokat a tőszókat is, amelyeknek a története nem nyúlik ugyan vissza a kezdetekig, de amelyek egyértelműen magyar eredetűek. Ezek a hangfestő, hangutánzó szavak közé tartoznak, pl. 'ugat, zakatol, csúszik, fütty'.

A jövevényszavakat elsősorban aszerint szokás csoportosítani, hogy melyik nyelvből kerültek a befogadó nyelvbe. A magyar története során igen nagy mértékben merített a különböző szláv és törökségi nyelvekből, a latinból, a németből. Kisebb számban vettünk át szavakat a franciából, az olaszból, néhányat a románból.

Természetesen a különböző nyelvtörténeti korszakokban – az eltérő történelmi–társadalmi–gazdasági hatások következtében is – más és más volt az egyes velünk érintkező nyelvek befolyásának mértéke szókincsünk alakulására. Ezek a különbségek a 20. századi magyar nyelv szókészlete szempontjából már nem érzékelhetők. A honfoglalás előtti és a török hódoltság idején átvett török eredetű, illetve a főleg az ómagyar és középmagyar korszakban {III-180.} kölcsönzött latin, szláv és német szavak egymással teljesen egyenrangú elemei nyelvünknek. Szófaj-tani, alak-tani és hangtani viselkedésük semmilyen tekintetben sem tér el bármely más eredetű szavunkétól, vagyis a magyar nyelv szabályrendszerét illetően beilleszkedésük kifogástalan, és csak nyelvtörténetileg érdekes, hogy még az Urál-vidéki őshazában vagy a vándorlások idején került hozzánk a korai török 'homok, harang', illetve 'kút, sátor, bölcs, bika, alma, búza' szavunk; a 16–17. századi, tehát oszmán-török pl. a 'zseb, dívány, papucs, kávé, korbács'; a honfoglalás utáni századokból való szláv pl. a 'pap, asztal, szolga, megye, király, kapál, kakas, család, ebéd, vacsora', de már Mohács utáni a 'málna, galuska, gatya, kabát' és a 'bukta' szavunk is. Több hullámban vettünk át német szavakat is, azaz nyelvünk ómagyar, középmagyar és újmagyar korszakában ugyanúgy, mint latin eredetűeket. (Pl. 1526 előtti német a 'polgár', a 'herceg' és a 'torony'; latin a 'templom', az 'orgona' és az 'április'; 1526 és 1772 közötti német pl. a 'cukor', a 'drót' és a 'lárma'; latin a 'ceruza', a 'kotta' és a 'kréta'. 1772 utáni német pl. a 'bakfis', a 'frász'; latin az 'akció', a 'mánia' és a 'massza'.) Hasonlóan csoportosíthatók az olasz és a francia átvételek (pl. az ómagyar korszakból adatolhatók már az olasz eredetű 'rizs, mandula' és 'trombita', valamint a francia származású 'lakat' és 'szekrény' szavak; középmagyar korszakbeliek az olasz 'torta, spárga, mazsola' és a francia 'randevú'.

Az újmagyar korszakból számunkra elsősorban a 20. századi szókincs alakulása érdekes. A század első harmadában, felében a polgárság térhódításának velejárójaként meglehetősen sok a német és francia eredetű szó, kifejezés. (Ez utóbbiak többsége is német közvetítésű.) Főleg a lakberendezéssel, a ruházkodással, az étkezéssel, szórakozással kapcsolatos fogalmak, tárgyak megnevezésére találunk példákat: 'fotel, komód, parfüm, míder, raffol, kompót, minyon, zsúr, szeparé, premier, plakett, miliő, lornyon' stb. Ezek közül nem egy az idők folyamán elavulttá vált.

A latin eredetű szókincs még elég nagy mértékben jelen van ebben az időben az államigazgatásban, a politikában és az ilyen tárgyú köznapi beszélgetésekben is, ugyanez vonatkozik az orvostudomány és a jog nyelvére ('státus, installál, kollaborál, depresszió, hipertónia' stb.). Természetesen a korábban köznyelvivé vált szavak is továbbélnek.

Ekkor kezdenek terjedni az angol eredetű szavak egyrészt a műszaki tudományok kibontakozása, másrészt az új sportok és a franciás divat mellett előretörő angol módi révén: 'stencil, troli, dressz, meccs, dzsem, pulóver, dzsessz' stb.

Szókincsünk eredetbeli összetételének változása jelentősebben a század közepén indult meg. A német eredetű szavak aránya a mindennapi szóhasználatban jelentősen csökkent, az angoloké számottevően nőtt, és jó néhány – a század utolsó évtizedére újból háttérbe szorulni látszó – orosz szó is bekerült nyelvünkbe (pl. kolhoz, pufajka, szputnyik).

A latinos szókincs köznyelvi továbbélése mellett a 2. évezred vége felé egyre inkább megfigyelhető az angol szavak és kifejezések eluralkodása. A műveltség előkelősködő fitogtatására irányuló törekvés és a kordivat által egyaránt támogatott angol elemek sokszor egy-egy korábbi latin, sőt nem egy esetben magyar szó helyébe lépnek (vö. terv → projectum → project). A magyar és az angol nyelv hangzása meglehetősen eltérő, és ebből következik a már említett kiejtési zavar. Mindezek ellenére sem vonhatjuk ki magunkat az angol hatás alól, mert az anglicizmusok az egész nemzeti sajtóvilágban, a tudományos közéletben és az egyre uniformizálódó {III-181.} kultúrában is vezető helyre kerültek. A szóban forgó angol eredetű szavak többsége még idegen szónak számít a magyarban, az idő rostáján minden bizonnyal sok ki fog esni belőlük, a nélkülözhetetlennek tűnők pedig mind hangalaki, mind helyesírási szempontból be fognak épülni nyelvünkbe. (Néhányat már szentesített is a helyesírás, pl. 'hobbi, szoftver, lízing, lézer'.)

Idegen szavaknak azokat a más nyelvekből kölcsönzött szavakat tarthatjuk, amelyek valamilyen tekintetben elütnek a felhasználó nyelv sajátosságaitól, tehát érezhetően idegenek. Ha az adott fogalom, tárgy megnevezésére van megfelelő magyar szó, akkor használatuk nem indokolt. A 20. századi idegen szavaink zöme eredetét tekintve ún. nemzetközi szónak számít.

Már a kezdetektől számos nyelvvel kapcsolatba kerültünk, sokszor csak közvetve, ami azt jelenti, hogy a közvetlen forrás pl. a 'matador' esetében nem az eredeti spanyol volt, hozzánk német vagy francia közvetítéssel juthatott. Mivel a magyaron kívül még jó néhány más nyelvben is megtalálható, nemzetközi szónak tarthatjuk, a jövevényszavak csoportosítása szempontjából pedig a közvetlen átadó nyelvet jegyezzük meg. Hasonló példák lehetnek még a 'kalória, kazetta, zsakett' stb. Természetesen az is előfordul, hogy nem tudjuk megállapítani, valójában honnan kaptuk a kérdéses szót, de ez a gond nemcsak a 20. századi átvételekkel kapcsolatban jelentkezik, hiszen nyelvünk korábbi korszakaiból is vannak olyan adatok, amelyek részben ismert, részben ismeretlen közvetítő által behozott szókincsréteg befogadását bizonyítják, pl. 'selyem, maszlag, szablya, kapitány, remete, pogány'. Ezeket a korábbi századokban átvett szavakat a nyelvtörténészek vándorszóknak nevezik.

Nyelvünk sajátosságaiból adódóan nagyon jelentős a képzett szavak csoportja, mivel egy-egy szótő számos új képzés alapjául szolgálhat. A magyar nyelv egész története során kiemelkedő volt a képzők szerepe az új szavak alkotásában. Az 1900-as évektől kezdve azonban bizonyos változás figyelhető meg e tekintetben: fontos még a szóképzés, de ekkorra – különböző nyelvi és nyelven kívüli okok miatt – az új fogalmak kifejezésében a szóösszetétel mögé, a második helyre szorult vissza (vö. 'űrhajó, számítógép, dízelmotor'). Az összetételek gyarapodásának következményeként főleg az 1960-as, 1970-es évektől kezdve megjelennek túlságosan hosszú és bonyolult összetételláncok is (pl. technikaiszínvonal-fejlődés, munkaerőkapacitás-kihasználás). Gyakoribbá váltak a köznévi jelentésű összetett szavak között az olyanok, amelyeknek személynév az előtagjuk. Elsősorban a szaknyelvekben találunk példákat (Little-kór, Langerhans-szigetek, Wassermann-próba stb.). A teljes köznevesülést az mutatja, hogy az összetétel eredetének elhomályosulását követi a helyesírás is (vö. 'morzeírás, kardántengely, bergmanncső' stb.).

A szóalkotási módok között nem új, a nyelvtörténet során többször is felbukkant már az ún. szóelvonás, különösen a nyelvújítók kedvelték. A 20. században túlnyomórészt igék jöttek létre ily módon. Általában olyan összetételekből alakították őket, amelyeknek az utótagja valamilyen -ás/-és vagy -ó/-ő képzős főnév (pl. nagymosás → nagymos, távirányítás → távirányít, hangszigetelő → hangszigetel, gépíró → gépír).

A modern szóalkotási módok közé tartozik a szórövidülés is. A bizalmas köznyelvben gyakran élünk vele, pl. 'csoki, cigi, fagyi, tesó, pulcsi, föci', jó néhány ily módon alkotott szó már túllép a bizalmas szóhasználat szintjén, és egyre szélesebb körben elfogadottá válik, pl. 'laboratórium → labor, reprodukció → {III-182.} repró, mikrohullámú sütő → mikró, magnetofon → magnó'.

A mozaikszó-alkotás tekinthető a legújabb szóalkotási módnak. A 19. század vége felé bukkant fel nyelvünkben először, azóta fokozatosan terjed, pl. 'MÁV, Mahart, Fidesz, ELTE, tévé, közért, Malév' stb.

A ritkább szóalkotási módok között is sajátos kategória a jelentésváltozás. Egy-egy meglévő szó korábbi jelentése, jelentései mellé újak csatlakoznak. Ez is tulajdonképpen a szókincsbővülés egy sajátos módja. Pl. a 'kopasz' új jelentése 'újonc'; az 'egér' a 'számítógép bizonyos programjainak kezeléséhez szükséges eszköz', az 'elefántfül' a 'gépkocsi speciálisan nyitható ablaka'.

Az egér egyébként ebben az értelemben tükörszó, ugyanis e jelentését az e szerepben szintén használatos angol 'mouse' szónak köszönheti. Ugyancsak tükörfordítással, az idegen szavak tükröződésének bevált módszerével hoztuk létre a 'lemezlovas, bőrfejű, kosárlabda' szavakat is (vö. angol disc jockey, skinhead, basketball).

A 20. századi magyar nyelv hangzóállománya, magán- és mássalhangzóinak összessége gyakorlatilag a 16. század végén kialakult már. A köznyelvben 7 rövid (a, e, i, o, u, ö, ü) és 7 hosszú (á, é, í, ó, ú, ő, ű) magánhangzót használunk. Mássalhangzóink: b, c, cs, d, dz, dzs, f, g, gy, h, j, k, l, m, n, ny, p, r, s, sz, t, ty, v, z, zs. A dz és a dzs két magánhangzó között mindig hosszan ejtendő, bár írásban ezt általában nem jelöljük (bodza, lodzsa), kivétel a dz végű igék néhány ragozott alakja, pl. (fogóddzanak, lopóddzál). (Helyesírásunk megkülönbözteti az ly-t, a kiejtésben ez azonban megegyezik a j-vel.) Írásban a hosszú mássalhangzókat kettőzve tüntetjük fel (onnan, asszonnyal).

Ősi sajátosság a szavak első szótagjára eső szóhangsúly. Eredetileg nem kezdődhettek a szavak több mássalhangzóval, így lett a skola → iskola, a sturm → ostrom stb. A századok során azonban ez a szabály megszűnt. Működik még a szóvégi -o megnyúlása: 'fotó, rádió, videó' stb. A magyar nyelv hangzásának részletezésére (mondathangsúly, -dallam stb.) nincs módunk.

A mai magyar nyelvterület egészén használt, egységesnek tekinthető nyelvváltozat a köznyelv, amely nemcsak a beszélt nyelvet foglalja magába, hanem az igényesebb, írott változatot, az irodalmi nyelvet is. A 20. század végére a köznyelv a nyelvhasználat szempontjából uralkodóvá vált, de továbbra is léteznek ettől eltérő területi változatok. E változatoknak a fő nyelvtípus normáitól eltérő, csak a nyelvterület egy-egy részére jellemző sajátosságaik vannak, amelyek megnyilvánulhatnak szókincsbeli, hangtani, sőt alak- és mondattani eltérésekben is. Ezeket a nyelvváltozatokat szokás nyelvjárásoknak nevezni. Kialakulása előtt a köznyelv csak az egyes nyelvjárásokban létezett. A köz- és irodalmi nyelv megjelenése után a nyelvjárások fölé helyezkedett ugyan, de azokat lényegében háborítatlanul hagyta mint a paraszti lakosság nyelvváltozatát. A nyelvjárások látványos visszaszorulása a 20. század közepén indult meg, majd az 1980–1990-es évekre ez a folyamat tovább erősödött. Mindez abban nyilvánul meg, hogy a nyelvjárások mindinkább közelednek az egységes nyelvtípus jellemzőihez, de valamelyest megőrzik az egyes tájak sajátosságait. Az így létrejött nyelvváltozat a regionális köznyelv. (Pl. a Szeged környéki regionális köznyelv megőrzött bizonyos fokú ö-zést, a dunántúliban megkülönböztetik a zárt és a nyílt e hangokat stb.) Kis mértékű alak- és mondattani eltérést is mutathatnak a táji hagyományoknak megfelelően, sőt egy-egy tájszó általános használata is fellelhető bennük olyannyira, hogy még újabb regionális tájszók is keletkezhetnek. {III-183.} (Pl. az észak-keleti vidéken a 'kóla' szó nem a köznyelvi értelemben terjedt el, hanem általánosabb a jelentése, mindenféle szénsavas üdítőitalt jelent.)

Az egységesülés bizonyos mértékű szegényedést jelent a nyelvkincs egésze szempontjából, de a gazdasági-társadalmi és kulturális változások, a korábban elzárt területek könnyebb elérhetősége, nyitottá válása, a rádiózás és a televíziózás általános szokása a folyamatot visszafordíthatatlanná teszik.

Az eddigiekből nyilvánvaló, hogy a 20. század elején még viszonylag érintetlenül létezett a magyar nyelvjárások rendszere. A legújabb és legpontosabb osztályozás szerint 18 tiszta és 10 keverék nyelvjárást különböztetünk meg, és ezeken kívül még több ún. nyelvjárásszigetet is elkülöníthetünk. A nyelvjárássziget olyan nyelvi közösséget jelöl, amely tőle alapvetően eltérő nyelvjárású vidéken található. (A helyi nyelvjárások sokfélesége, a nyelvjárástípusok nagy száma miatt a további részletezésre nincs mód.)

Az egyes nyelvjárásokat nagyobb területi egységek, ún. nyelvjárási régiók fogják össze.

A nyugati nyelvjárási régióhoz tartozik a magyar nyelvterület nyugati szélétől kezdődően a Nyugat-Dunántúl területe, Vas és Zala megye községei, Veszprém és Somogy megye nyugati széle.

A dunántúli nyelvjárási régióhoz Észak-Dunántúl, a Balaton-vidék és Somogy megye északi fele tartozik.

A dél-dunántúli nyelvjárási régióhoz Dél-Dunántúl ö-ző vidékei, Somogy déli része, valamint Baranya megye és a Tolna megyei Sárköz sorolható.

A dél-alföldi nyelvjárási régiót a Szeged vidéki, a kiskunsági és a Bajától keletre beszélt nyelvjárások alkotják.

A tiszai nyelvjárási régióhoz a Tisza, a Körösök, a Berettyó vidéke, a Tiszántúl középső része, valamint a Jászság kivételével Szolnok megye tartozik.

Az északi (palóc) nyelvjárási régiót Pest megye északi része, Nógrád és Heves megye területe, Borsod megye nyugati része, valamint a szlovákiai magyarlakta területek zöme alkotja.

Az északkeleti nyelvjárási régióhoz számítható Zemplén, Szabolcs és Szatmár megye területe, valamint Hajdú és Bihar megyék keleti része, a kárpátaljai és a romániai magyarlakta vidékek többsége.

A mezőségi nyelvjárási régió Erdély középső területét foglalja magában.

A székely nyelvjárási régióhoz a romániai Székelyföld, valamint Moldva déli része tartozik, Észak-Moldva ugyanis a mezőségi nyelvjáráshoz áll közelebb.

A bukovinai székelyek és a moldvai csángók egy része a II. világháború folyamán, illetőleg azt követően Tolnába és Baranyába települt át, itt alkottak belső nyelvjárásszigeteket.

A területi rétegezettség mellett léteznek az ún. csoport- és rétegnyelvek. Ide tartoznak a különböző szaknyelvek, az ifjúság nyelve, a hivatali nyelv és argó is.

A tudományok és a különböző szakmák nyelvének ugrásszerű fejlődése a 19. században indult meg, a 20. században ennek a fejlődésnek az üteme tovább nőtt, és az ezredfordulóhoz közeledve mind nagyobb mértékűvé vált (pl. az informatika területén). Ez elsősorban szókincsbeli gyarapodást jelent, de a közlés céljából adódóan az ilyen jellegű szövegek mondatfűzése, stílusa, sőt szerkezete is jelentősen eltérhet a köz- és irodalmi nyelvi beszéd- és írásművekétől.

Az ifjúsági nyelv a 20. század folyamán nőtt ki a szűkebb rétegben elterjedt diáknyelvből. Nyelvi szempontból a század második felére, utolsó harmadára egységesnek tekinthető az azonos korosztályba tartozó fiatalok beszéde. Az ifjúsági nyelv a köznyelvtől jobbára csak szókincsében tér el, erre a szókincsre viszont az állandó megújulás jellemző.

{III-184.} Az argó is a szóhasználat szempontjából különböztethető meg elsősorban. Az ifjúsági nyelv gyakran használ argó szavakat. Az argó, eredetében az alvilág nyelve is sokat változott a 20. század folyamán. Egyes kifejezései a bizalmas köznyelvbe is beszivárogtak (pl. csöves, zsaru).

Az ún. hivatali nyelvre leginkább a túlbonyolított mondatszerkezetek, szokatlan, nehezen értelmezhető szókapcsolatok jellemzőek (pl. kifizetésre kerül, szakvéleményezés céljából, megbízást eszközöl). Ez a nyelvi réteg tulajdonképpen a stilisztikai rétegződés megnyilvánulása, amely a köznyelvi elemek alkalmi felhasználásával kap sajátos arculatot.

A legnehezebben a szépirodalom nyelve jellemezhető. A 20. században az általános írói nyelvhasználat az ábrázolt valóság minőségi és mennyiségi változásainak, valamint az egyre fokozódó életritmusnak egyenes következményeként rendkívül széles skálán mozog. Az irodalom nyelve elsősorban a köznyelvből táplálkozik, de bőségesen merít a nyelv minden rétegéből, amelyekre az alkotások révén visszahat, alakítja, gazdagítja, egységesíti őket. A hagyománytól és közízléstől eltérő, esetenként meghökkentő vagy visszataszító, de mindenképpen vitatható stílusú művek is hozzátartoznak a képhez, valamennyire ezek is a 20. századi magyar nyelvet tükrözik.

A század nyelvének, nyelvhasználatának változásai leginkább a társadalmi, társasági érintkezés nyelvében, a megszólítás- és köszönésformák, a társalgási formulák alakulásában mutatkoznak meg. A század első felében még gyakran használt Alázatos szolgája! – Alászolgája! gyakorlatilag eltűnt a következő évtizedekben. A tegezés-magázás aránya teljesen megfordult, ez az arányeltolódás főleg az 1960–1970-es évektől figyelhető meg. Ezzel párhuzamosan a Széchenyi által elterjesztett önözés is visszaszorult.

A mondatszerkesztési, mondatfűzési szokások és valamelyest a rájuk vonatkozó szabályok is módosultak ugyan, de az idetartozó jelenségek a nyelv alapvető szabályait nem érintik. Általában számolni kell a környező indoeurópai nyelvek növekvő hatásával, a század első felében a német minták voltak nagy többségben, az 1970-es évektől az angol sémák fordulnak elő gyakrabban. (Pl. igeneves szerkezetek használata a megszokottabb, tagoltabb mellékmondatos kifejtés helyett stb.)