Irodalom és társadalom a két háború között

Ezt a jelentős irodalmat hírlapok és könyvkiadók segítettek felvirágozni, és az olvasók, a társadalom tették lehetővé, azaz „tartották el”. Az állam nem avatkozott az irodalom életébe, s ez akkor is érvényes, ha „felforgatónak” ítélt műveket nem egyszer bíróság elé idézett. Az írók többsége hírlapíróként vagy kiadói alkalmazottként kereste kenyerét. Voltak, nem kis számban, mecénások is, többek között Hatvany Lajos báró nagyiparos. Újabb alapítványok már nem keletkeztek, de a régiek, a háború előttiek közül több élt még. Az akadémia kezelte például a Péczeli József alapítványt, melyből Ferenczi Sárit (1921), Kosztolányi Dezsőt (1923), Csathó Kálmánt (1925) és Gulácsy Irént (1929) jutalmazták. Özvegy Vojnics Tivadarné férje emlékére 1895-ben alapított, színműveket jutalmazó alapítványából többek között Hevesi Sándor (1921, 1514), Harsányi Kálmán (1923, Ellák), Zilahy Lajos (1924, Süt a nap; 1936, A szűz és a gödölye), Herczeg Ferenc (1925, A híd; 1938, Az utolsó tánc), Sík Sándor (1933, István király), Heltai Jenő (1935, A néma levente) színműveit jutalmazták. Kornfeld Móric nagyiparos Horváth János irodalomtörténeti művét és Eckhardt Sándor Balassi-monográfiáját jutalmazta (többek között); Weiss Fülöp nagyiparos tízezer dollárjából Babits Mihály és Illyés Gyula is részesült támogatásban. Ezenkívül nagyvállalatok (például szénbányák, bankok) támogattak írói teljesítményeket. Folyóiratok és napilapok pályázatain évente jutalmaztak fiatal tehetségeket. A Baumgarten-alapítványból évente többen is részesültek támogatásban. Az állam kitüntetéseket elvétve osztogatott íróknak, művészeknek; viszont az 1930-as évek elején alapított Corvin-lánc és Corvin-koszorú elismerésben sok tudós és művész részesült. Így például az irodalom és az irodalomtudomány területéről: Herczeg Ferenc, Melich János, Reményik Sándor, Csathó Kálmán, Császár Elemér, Gombocz Zoltán, Hevesi Sándor, Horváth János, Négyessy László, Surányi Miklós, Szabolcska Mihály, Szekfű Gyula, Thienemann Tivadar, Tormay Cécile, Vészi József hírlapíró, Voinovich Géza, Zilahy Lajos, Harsányi Zsolt, Molnár Ferenc, Makkai Sándor, Németh Gyula, Gulácsy Irén, Mécs László, Berde Mária, Gallay Domokos, György Lajos, Kemény János, Nyírő József, Pakocs Károly, Tamási Áron.

Tekintélyes irodalmi-művelődési folyóiratok: a Nyugat; a Napkelet; az Új Idők; a Magyar Szemle (Bethlen István kezdeményezése); a Magyar Kultúra (katolikus); a Protestáns Szemle; az Élet; a Múlt és Jövő {III-215.} (izraelita); az Ünnep (Bethlen Margit hetilapja a háborús években, valamennyi irányzatot támogatta és befogadta); a Kelet Népe (Móricz); a Színházi Élet; a Tükör (Franklin Társulat); a Diárium (Könyvbarátok Szövetsége); a Helikon; a Pásztortűz (Erdély). A háború alatt: az Egyedül vagyunk (1938–1944, szélsőségek felé hajló nemzeti irányzat); a Magyar Csillag (1941–1944, Illyés folyóirata, a Nyugat utóda); A Híd (1940–1944, Zilahy).

Tekintélyes könyvkiadók: az Athenaeum (Miklós Andor); a Franklin (Schöpflin); a Révai (Bókay–Illés Endre); a Singer és Wolfner (Herczeg Ferenc); a Dante (Benedek Marcell) továbbá a Stádium; a Pallas; a Palladis; a Nova; a Szent István Társulat (zárójelben nem a tulajdonos, hanem az irodalmi vezető neve). Valamennyi kiadónak volt boltja vagy bolthálózata, ezekben a kiadó minden kiadványa beszerezhető volt.

Az erdélyi irodalmat a Révai adta ki, Bánffy Miklós közvetítésével. Fontos volt az ügynökhálózat. (Részletfizetés, árengedmények stb.)

Legszebb nyomdai kiállításai a Könyvbarátok Szövetsége–Királyi Magyar Egyetemi Nyomda Kiadónak volt. A szövetség tagjai illetményköteteket kaptak és olcsóbban vásárolhattak. Kiváló papíron, szép betűkkel, gondos kiállításban jelentek meg könyvei.

Valamennyi kiadó nagy gondot fordított az ifjúsági irodalomra.

A külföld irodalma csaknem hiánytalanul megjelent magyar fordításban. Feltűnő, hogy az 1933 utáni német irodalom alig volt képviselve; angol-amerikai, francia, olasz könyvek „divatoztak”. Még a háború utolsó éveiben is nagy számban jelentek meg háborús tárgyú amerikai regények (például 1944-ben, Heltai Jenő fordításában több kiadásban is a Mrs. Miniver), sőt szovjet-orosz művek.

Az irodalmi és a történeti kutatás eredményei meglepő közvetlenséggel hasznosultak regényekben és tanulmányokban. Horváth János, Eckhardt Sándor, Turóczi-Trostler József, Thienemann Tivadar, Zolnai Béla, Juhász Géza, Hankiss János, Kardos Tibor, Szekfű Gyula, Deér József, László Gyula művei mintegy beépültek a magyar szépirodalomba. A Hóman Bálint–Szekfű Gyula írta Magyar Történet, a középkorkutatás eredményei Tormaytól Gulácsyn át Móriczig és Kodolányiig érvényesültek. Az 1920-as évek elején fölfedezett – egy német könyvtárból került elő – Bornemisza Péter feldolgozta Elektra (1558) azonnal felkeltette Móricz Zsigmond figyelmét, s átigazítva színpadra vitte.

Szekfű Gyula (1945)

Mivel az írók elmaradhatatlan panaszkodásai ellenére a magyar olvasóközönség sokat és rendszeresen olvasott, megválaszolandó kérdés: a nem könnyű, néha gazdaságilag válságos években miként volt ez lehetséges?

Az iskolai oktatás, hála a 19. századi örökségnek, s a Klebelsberg Kunó miniszter által kidolgozott programnak, nagy súlyt helyezett az irodalomoktatásra. A legtöbb elemi iskolában érvényes olvasókönyveket nagy költőink költeményeivel gazdagították, figyelmet lekötő színes rajzokkal. A szerkesztés munkájában Móra Ferenc is részt vett, a rajzokat Horváth Jenő készítette (Betűország virágoskertjei). A középiskolákban az érettségire legalább száz verset kellett fejből tudni. Figyelemre méltó, hogy a „könyv nélkül tanulandó költemények gyűjteményében” (Magyar diák verseskönyve, összeállította Fábián István, 1943) többek között az alábbi, 20. századi költők és verseik szerepelnek: Ady Endre: A föl-földobott kő; A halál lovai; Krisztus-kereszt az erdőn; Párizsban járt az ősz; Góg és Magóg fia; Áprily Lajos: Az irisórai szarvas; Tetőn; Babits Mihály: Balázsolás; Cigány a siralomházban; Itália; Dsida Jenő: Húsvéti ének; Gyóni Géza: Csak egy éjszakára; Illyés Gyula: Sarjurendek; József Attila: Mama; {III-216.} Juhász Gyula: Arany estéje; Milyen volt szőkesége; Kosztolányi Dezső: Ének Virág Benedekről; Zászló; Mécs László: A királyfi három bánata; Vadócba rózsát oltok; Oláh Gábor: Dolgozatjavítás; Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz; Nagy magyar télben; Hogy jő az ihlet; Lovas favágó; Sajó Sándor: Magyar ének 1919-ben; Magyarnak lenni; Sík Sándor: Felelősség; Harangvirág; Székely temető; Szabolcska Mihály négy verse; Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz; Tóth Árpád: Berzsenyi; Csokonai; Meddő órán; Vargha Gyula két verse. Ez a válogatás kétségkívül jól képviseli korunk magyar költészetét.

Eleven volt az önképzőköri élet; nemcsak iskolai, hanem városi, kerületi, falusi ünnepélyeken is gyakran szerepeltek diákok, nem is szólva a cserkésztáborokról. Táborozás során kötelező volt búcsú-tábortüzet rendezni a közeli falvak lakói számára, s ezeken verseket szavaltak a cserkészek. Jeles művészeink emlékezéseiből tudjuk, hogy iskolájukban szavalatokkal nyertek pályadíjakat. Fábri Zoltán például Mécs László költeményeivel aratott elismerést. A jutalomkönyveket a tanárok nagy gonddal válogatták ki.

Tanulságos a budapesti Református Gimnázium tanulói által írott és összeállított könyv: Az új magyar széppróza tartalmi ismertetésben, 1940. A huszonkét diák tanulmánya az alábbi szerzőket és műveiket ölelik föl: Babits Mihály: A gólyakalifa; Halálfiai; Illyés Gyula: Puszták népe; Karinthy Frigyes: Kötéltánc; Kodolányi János: Julianus barát; A vas fiai; Boldog Margit; Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő; Édes Anna; Makkai Sándor: Ördögszekér; Móricz Zsigmond: Erdély; Márai Sándor: Istenek nyomában; Napnyugati őrjárat; Németh László: Emberi színjáték; Nyírő József: Isten igájában; Szabó Dezső: Elsodort falu; Csodálatos élet; Tamási Áron: Ábel-trilógia. Mivel ez a kereskedelmi forgalomba hozott könyv minta is szándékozott lenni a középiskoláknak, különösen figyelemre méltó az írók rangos sora. Németh László Emberi színjátéka ráadásul 1940-ben még nem is volt kapható könyvalakban – folytatásokban jelent meg a Napkeletben.

Figyelembe veendő az is, hogy az olvasó nem kellett, hogy megvásárolja az őt érdeklő könyvet. Nemcsak az iskoláknak volt kiváló könyvtáruk, hanem számos kölcsönkönyvtár működött, néha fillérekért (Fővárosi Könyvtár). Ezekbe folyóiratok is jártak. Falusi, városi kaszinók, egyletek, klubok, szövetségek könyvtárai álltak a lakosság rendelkezésére, és ugyanígy a szakszervezeti és más könyvtárak is.

Nagy szerep jutott a színielőadásoknak. A tanulókat rendszeresen vitték színházba. Budapesten a mai Erkel Színház hatalmas nézőterén, vasárnap délelőttönként vagy kora délutánonként a legjobb színészekkel rendeztek diákelőadásokat, olyan magyar klasszikusok színműveiből, amelyek már vagy kikoptak az esti előadásokból, vagy „csupán” irodalomtörténeti értékük maradt meg.

Feltűnő, hogy az írók úgyszólván kimaradtak a háborúból. Míg az 1914–1918-as háborúban számos író harcolt, sebesült meg, esett fogságba – Balázs Béla, Tersánszky, Komáromi János, Somogyváry Gyula, Komlós Aladár, Zilahy, Harsányi Kálmán és még sok százan – addig az írókat a hatalom ezúttal tudatosan kímélte.

Nincs viszont világos magyarázat arra, hogy miért tűrte a társadalom az 1938 után zsidónak minősített magyar írók pusztítását? Fegyvertelenül, saját ruházatukban küldték ki őket a harctérre – nem is szólva az 1944 nyarától megkezdődött deportálásokról. A magyar történelemben példátlan módon két-három esztendő során, főleg 1944-ben annyi magyar írót küldött a hatalom halálba, amennyit ezer év során együttesen sem! Egyénenként, esetenként sokan {III-217.} igyekeztek ismerőseiken segíteni, a társadalom egésze azonban felelőtlenül közönyös maradt.

Tudták-e az írók, mi vár a nemzetre? Azt tudták, hogy a háborút elvesztettük, s hogy valamilyen módon a szovjet hadsereg fogja megszállni az országot. Remélték azonban, hogy a Balkánon netán partra szálló angolok, amerikaiak is. Legtöbben türelmetlenül kívántak egy társadalmi átalakulást is. Az 1945 utáni események azonban egyértelműen arra utalnak, hogy arra a közvetlen, erőszakos, az élet minden mozzanatára kiterjedő, a nemzeti érzést lábbal tipró rendszerre, ami 1949-től bekövetkezett, senki se számított, még a sokat emlegetett szárszói Konferenciák (1942, 1943) szocialista jövőben reménykedő előadói sem.

1944. március 19-e után sorra tűntek el a nemzeti politika öntudatos magyar politikusai, írói, tudósai, mérnökei; nyoma veszett a miniszterelnöknek, a képviselőknek – senki se kereste őket. Sokan menekültek abba a Németországba, ahová a miniszterelnököt, a belügyminisztert, a tábornokokat, az írókat hurcolták.

Megölték Radnótit, megölték Szerb Antalt, Sárközi Györgyöt, Halász Gábort. Eszmei ellenfelük, a Budapest ostromakor meghalt Szabó Dezső évekig egy Rákóczi téri ideiglenes sírban feküdt.

1945 tavaszán egy romokban heverő országnak kellett életre tápászkodnia.