A háború után: a század második fele

Nemzeti-polgári újjáéledés (1945–1949)

Bármekkora veszteségek érték is a magyar irodalmat, 1945 nyarától kezdve újjáéledt. Megnyíltak az ismert nagy kiadók; kisebb magánkiadók sora kezdte meg működését.

A 19. században fellépett tekintélyek közül még él Herczeg Ferenc, de visszavonultan, emlékezései harmadik kötetén dolgozva, és él Heltai Jenő, aki összegyűjtött verseit és novelláit adja közre.

Molnár Ferenc Amerikából küldi haza A császár (1946) című drámáját, be is mutatják, de leveszik a műsorról: benne Napóleon rendőrügynökeivel üldöztet egy írót, s ez most nem időszerű téma.

Az 1945 előtt megismert írók közül, többek között megjelenik Darvas József Város az ingoványon című regénye a „bűnös Budapestről”; Gellért Oszkár: Szövetség, Goda Gábor: Vihar előtt, Füst Milán: Véletlen találkozások; Gyergyai Albert: Mit olvassunk? Ötven francia regény; Hajnal Anna és Hajnal Gábor verseskötetei; Hegedüs Géza történelmi regénye: Az istentelen Kulin bán; Illés Endre színművei; Ignácz Rózsa: Urak és úrfiak; Indig Ottó két elbeszéléskötete; Kassák Lajos: Kis könyv haldoklásunk emlékére; Egy lélek keresi magát; Mögötte áll az angyal; Kolozsvári Grandpierre Emil: Lófő és kora; Mátyás Ferenc: Mezítlábasok éneke; Mollináry Gizella: Az Isten hallgat című kötetei, Nadányi Zoltán új versei; Nagy Lajos: Pincenapló; Falu; Oravecz Paula: Negyvenhét köménymag című művei; Palotai Boris három regénye; Passuth László Fekete bársonyban című történelmi freskója; Raffy Ádám lelkes feltűnést keltő regénye az Erdélyi Szent Johanna; Remenyik Zsigmond: Élők és holtak; Rideg Sándor: Tűzpróba; Sík Sándor: Győzöd-e még? című verseskötete; Szabó Pál: Isten malmai; Tamási Áron: Zöld ág című legendája, a Jégtörő Mátyás újabb változataként; Tersánszky öt regénye három év alatt; Zelk Zoltán: Kagylóban tenger című verseskötete; Zsolt Béla: Kilenc koffer című élmény-elbeszélése üldöztetéseiről. Hosszan sorolhatnánk; bizonyságul elég, hogy kiderüljön: aki életben maradt, alkot és működik. Az olvasók pedig veszik noha romlik a pénz.

Míg néhányan 1944 őszén elmenekültek (Nyírő József), addig a Szovjetunióba {III-218.} emigrált írók hazatérnek. Gergely Sándor színművet ír (Vitézek és hősök), Lukács György (A realizmus problémái) egyetemi tanári kinevezést kap, Gábor Andor vicclapot szerkeszt (Ludas Matyi). Lányi Sarolta, Madarász Emil verseskötettel jelentkezik, bemutatásra kerül Háy Gyula Tiszazug című drámája. Balázs Bélát régi kedveltként fogadja az olvasó. Megjelenik költői ihletettségű emlékezése gyermekkorára (Álmodó ifjúság) és filmesztétikája (Filmkultúra). Kodály Zoltánnak daljátékszöveget ír (Cinka Panna). Ezt a negyvennyolcas forradalom centenáriumára mutatja be az operaház, de leveszik a műsorról: Balázs Béla „nemzetibb”, semmint egy kommunista emigránsnak szabadna. Moszkvából is bírálatot kap filmesztétikájáért. Fényszóró címen irodalmi hetilapot indított, ezt is bírálták pártatlansága miatt. Mindezt nehezen viseli el, 1949 tavaszán szívinfarktus végez vele. Csak jóval halála után ismerhette meg az olvasóközönség a – hiányosan megjelentetett – torokszorítóan szép Naplóját (1982).

A művészeti élet szempontjából e kurta pár évnek, főleg az 1947-es párizsi béke után, amikor elvileg független országgá váltunk, fontos eseménye negyvennyolc centenáriuma – versek, regények, színművek, zeneművek, filmek sora született – és ennek függvényeként az állami Kossuth-díj alapítása és kiosztása 1948 tavaszán. 1948-ban az írók közül Kossuth-díjat kapott Déry Tibor, Füst Milán, Horváth János irodalomtudós-professzor, Illyés Gyula és Sík Sándor. Posztumusz jutalmazták József Attila életművét. 1949-ig működött a Baumgarten-alapítvány is.

Az irodalmi élet az előző korszakhoz képest kiszorult a napisajtóból. Kevesebb lett az újság, kisebb terjedelemmel. A hangadó a kommunista párt lapja, a Szabad Nép, melynek irodalmi rovata ingerült, néha útszéli hangon bírálta a nemzeti és/vagy polgári szellemű írókat (Keszi Imre rovata). A szociáldemokratákat változatlanul a Népszava képviselte, a nemzeti-polgári közvéleményt a Magyar Nemzet. A népi írók orgánuma a Parasztpárt lapja, a Szabad Szó volt. A többi hírlapnak (Kis Újság, Hírlap, Világ) alig volt lényeges irodalmi vonatkozása. Néhány színvonalra törekvő, művészi jellegű hetilap túl rövid életű volt, semhogy tartós hatása lehetett volna. Két élclap is működött: a polgári Szabad Száj (Királyhegyi Pál) és a kommunista Ludas Matyi (Gábor Andor).

A folyóiratok közül legtekintélyesebb a Magyarok (1945–1949) Kéry László és Kolozsvári Grandpierre Emil szerkesztésében. (1945 áprilisában Juhász Géza alapította Debrecenben.)

A népi írók (és a Parasztpárt) lapja a Válasz, 1946 októberétől 1949 júniusáig élt. Illyés Gyula szerkeszti, gyakorlatilag azonban Sárközi György özvegye, Molnár Márta (Molnár Ferenc leánya) irányítja lelkesen és szakértelemmel. 1946–1948-ig jelent meg a Nyugat harmadik nemzedékével indult fiatal polgári írók folyóirata az Újhold, Lengyel Balázs alapítása.

Jelentős irodalmi orgánum volt (és maradt máig) a katolikus Vigilia (Sík Sándor, Juhász Vilmos, Horváth Sándor és Rónay György).

1947-től a Csillag volt a kommunista párt folyóirata. Szerkesztője 1947 decemberétől rövid ideig a franciaországi emigrációból hazatért, nagy műveltségű, 1912 óta publikáló Németh Andor (1891–1953) volt, József Attila barátja. Tőle az akkor huszonöt éves Méray Tibor, majd Király István és Aczél Tamás vette át a szerkesztést. Szektásan kommunista szellemű folyóirat volt a rettegett Fórum (Vértes György) 1946 szeptemberétől 1950 augusztusáig.

A mindig is vitázó, eszméket cserélni vágyó írók nézetkülönbségei, írói {III-219.} hitvallásuk eltérései fokozatosan egyes pártok köré történő csoportosulásaikban mutatkoztak meg. Tartottak azonban még a kávéházi összejövetelek és viták, ideológiai hovatartozástól függetlenül (Centrál Kávéház). Kardos László, akkor a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium főtisztviselője, ösztöndíjakkal küldte külföldre az ifjú tehetségeket, így járt Franciaországban és Olaszországban többek között Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes és mások.

Az 1948–1949 fordulójáig tartó kurta korszak legjelentősebb irodalmi eseményei: Déry Tibor végre megjelent nagy regénye, A befejezetlen mondat (1947); Illyés Gyula: Hunok Párizsban című önéletrajzi ihletésű regénye (1946); Kodolányi János bibliai ősidőkben játszódó, de a maga korára is utaló regénye, a Vízöntő (1948); Márai Sándor: A nővér (1946) és Sértődöttek (1947–1948) című regényei; Németh László: Iszony (1947); Szabó Lőrinc: Tücsökzene (1947); Zilahy Lajos: Ararát (1947) – a századforduló magyar arisztokráciájának regénye, melyet később A Dukayak címen dolgozott át.

Az 1945 előtt felnőtt és öntudatra ébredt, nemzeti elkötelezettségű, de a háborús kalandot elutasító értelmiségnek bibliájává vált Szekfű Gyula Moszkvából – ahol nagykövetünk volt – hazaküldött önvizsgálata, a Forradalom után (1947). Szekfű szavainak hitelét növelte, hogy ő írta meg 1920-ban a két háború közötti korszak eszmei alapvetését (Három nemzedék).

Ezek a nagyszabású vállalkozások a magyar irodalom folytonosságát bizonyítják. Alig néhány esztendő alatt kész művekkel lép elénk újra a Babitsék, Móriczék nevelte nagy nemzedék.

A hivatalos irodalomtörténet-írás 1949 után csak Déry nagyszabású művét ítélte maradandó becsű alkotásnak, bár ezt is érték bíráló okvetetlenkedések. A regény Déry nemzedékének nevében egy századunkkal egyidős férfi útját ábrázolja a nagyiparosi jólétből a munkásosztályba. Illyés Hunok Párizsbanja, ez a szellemes, önironikus, érzelemgazdag vallomás az Ady utáni nemzedék magyarok-járta Párizsáról, háttérbe szorult más későbbi műveihez képest. Kodolányi évekre eltűnt a süllyesztőben, vidéki magányban írta remekműveit. Márai mindentől megundorodva emigrált, Kaliforniában halt meg; Németh Lászlót is vidékre száműzték, orosz regényfordításokból élt. Pedig az Iszony, egy kiszolgáltatott női lélek tragédiája, határainkon túl is elismerést aratott. A Tücsökzenében tovább bontakozik Szabó Lőrinc sokrétű és mindig újat adó lírája. Szabó Lőrincet is hallgatásra ítélték. Zilahy, akárcsak Márai, külföldön próbált szerencsét. Pedig 1945 után lelkesen folytatta az 1930-as években megkezdett irodalompolitikai egyeztető kísérleteit. (A Magyar–Szovjet Társaság alapítója és vezetője volt.)

A nyilas rémuralomról a magyar irodalom klasszikus remekét írta meg Szép Ernő Emberszag címen (1945). 1944. október 20-ától november 9-éig meséli el a vele, mint zsidóval történteket didergetően, és lelkifurdalást keltőn higgadt, szomorkás tárgyilagossággal. A későbbieket „leírni és azt elhinni érzésem szerint nem is szabad”. A könyvben az az írói remeklés, hogy nem panaszáradat. Miközben semmit nem hallgat el, sőt szinte percről percre számol be az őt és embertársait ért borzalmakról, nem saját szenvedéseire összpontosít, hanem az embereket, a társadalmat figyeli. Honfitársait, akik megtagadják, megalázzák őt. Akik pusztítanak, a gyilkolás öncélú mámorában ölnek és kínoznak. Míg Szép Ernő ülve alszik a szabad ég alatt, novemberben, Csokonai- és Musset-verseket szaval magában. „Így szeretném ezt a tüzes bolond verset hangosan szavalni! Aludni nem merek, nem, mert hátrabukok, vagy előre.” A könyv végén nyugtalanító érzés fészkel {III-220.} meg az olvasóban: hová lettek azok a vérengző gyilkosok? Felolvadtak a semmiben? Vagy még mindig közöttünk élnek, s ránk fenik a fogukat? Jellemző a kommunista irodalompolitika könyörtelenségére, hogy Szép Ernőt is hallgatásra ítélték. Elhagyatottan, kiszolgáltatottan halt meg 1953-ban.

A magyar irodalomban évtizedek óta jelenlévő, imént felsorolt nagyok mellé 1945 után felnő két új nemzedék. Egyik már az 1930-as évek vége óta jelen van – részben kezdőként – az irodalmi életben, s most válik a szélesebb olvasóközönség előtt is ismertté.

Bóka László (sz. 1910; Zenekíséret, 1947) hadifogsága után kultuszminisztériumi államtitkárként a közoktatásügyet szervezi; Csorba Győző (sz. 1916; Szabadulás, 1947) pécsi városi tisztviselő; Devecseri Gábor (sz. 1917, Levél a hegyről, 1946) kiváló Homérosz-fordító, általános meglepetésre egyenruhát ölt, és a Ludovika utód-főiskoláján oktat; a kitalált Villon-fordításokkal népszerűvé vált Faludy György (sz. 1910, Őszi harmat után, 1947) forradalmárként szobrokat döntöget, így Prohászka püspöknek a Károlyi-kertben felállított szobrát; Hamvas Béla (sz. 1897, Antologia Humana, 1947; Forradalom a művészetben, 1948) kivívja Lukács György haragját, és kiseprűztetik az irodalomból, hogy oda napjainkban, immár holtában térjen vissza diadallal; Hegedüs Zoltán (sz. 1912; Meztelen élet, 1947) Baumgarten-díjat kap; Jankovich Ferenc (sz. 1907, Galamb röptében) franciaországi tanulmányok után zeneelméleti folyóiratot szerkeszt, és megírja a népi kollégisták indulójává vált költeményt: „Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják, Sej, az van arra írva: Éljen a Szabadság!”, holnapra meg akarván forgatni az egész világot; Jékely Zoltán (sz. 1913, Minden múlandó, Marosvásárhely, 1946), Áprily Lajos fia Erdélyből igyekszik Budapestre az 1947-es béke, egy új Trianon következtében; Kovai Lőrinc (sz. 1912, Fekete vetés, 1946), a cári Oroszországban született, gyanakodva fogadott lázadó; Örkény István (sz. 1912, Lágerek népe, 1947, Voronyezs, színmű) hadifogolyélményeit fanyar öniróniával feldolgozó prózaművész; Rónay György (sz. 1913, Az alkony éve, 1947) a Barankovics István vezette Demokrata Néppárt katolikus képviselőjeként az egyház kezdődő üldözése ellen küzdő költő; Sőtér István (sz. 1913, Bűnbeesés, 1948), aki 1939-ben megjelent, az Eötvös Kollégiumot idéző Fellegjárás című regényével elismerést aratott, rövidesen egyetemi tanár lesz, akárcsak barátja, Bóka László (sz. 1910); Takáts Gyula (sz. 1911, Se ég, se föld, 1947) kaposvári tanár, a Dunántúl költője; Thurzó Gábor (sz. 1912, A Moll-lányok, 1945) a katolikus Élet című hetilap szerkesztője, a belvárosi Rutterschmidt-pékség „örököse”; Toldalagi Pál (sz. 1914, Végítélet ablaka, 1948) zárkózott fővárosi tisztviselő, akit e kötete miatt évekre eltiltanak; Vas István (sz. 1910, Kettős örvény, 1947) a Nyugat hagyományainak talán legkövetkezetesebb folytatója; Weöres Sándor (sz. 1913, A fogak tornácán, 1947), akit már Pécsett, az 1930-as években megjelent vékony kötetei alapján a legtehetségesebbek közé sorolt a szakma.

A felsoroltak, szinte kivétel nélkül, majd csak az 1960-as években tudnak beépülni életművükkel az irodalmi közvélemény tudatába. Jellegzetesen, s a mából nézve szükségképpen tragikusan alakult a legfiatalabb nemzedék sorsa. A magyar irodalom termőtalajából dúsan fakadt tehetségek, akik alig várták, hogy végre megszólalhassanak, alig három esztendőt kaptak lehetőségként. Utána hosszú időre szinte valamennyiüket elhallgattatták. Közülük jó néhányan már az 1940-es évek elején kopogtattak első vékony kötetükkel.

Bárány Tamás (sz. 1922, És megindulnak a hegyek, 1947) hadifogság-élményeit {III-221.} öntötte irodalmi formába, a legnagyobb ígéretként üdvözölte őt a kritika. Darázs Endrét (sz. 1926, Kunyhó, 1947) is lelkesen fogadták, akárcsak Doby Jánost (sz. 1925, Nyisd ki az ablakot, 1948). Feledésbe merült nevek! Jánosy István, evangélikus lelkipásztor (sz. 1919, Prometheus, 1948) az értő kevesek máig méltányolt, csendes szavú költője. Határ Győző (sz. 1921) versei és regénye (Heliáne, 1947) elutasításra találtak; kizárták az Írószövetségből, és két és fél évi börtönre ítélték. Juhász Ferenc (sz. 1928, Szárnyas csikó, 1949) az egyetlen, aki 1989-ig az élen járt. Karinthy Ferenc (sz. 1921, Szellemidézés, 1946; Kentaur, 1947), a nagy író fia azonnal az olvasóközönség és a kritika egyik kedveltjévé vált. Kormos István (sz. 1923, Dülöngélünk, 1947), kiadói lektor, napjainkban vált a legifjabb nemzedék eszményképévé. Kotzián Katalin (sz. 1926, Szerelmes szonettkoszorú, 1947) nagy költői ígéret volt. Később Ranódy László feleségeként a filmgyárban talált alkalmazást. Lakatos István (sz. 1927, A pokol tornácán, 1949) huszonkét évesen a Baumgarten-díj legifjabb nyertese lett; Lengyel Balázs (sz. 1918, A mai magyar líra, 1948) az 1986-ban megújított Újhold szerkesztőjeként ismert ma is; Major Ottó (sz. 1924, Ezer alakban, 1946) később regényciklusával hívta fel magára a figyelmet. Mándy Iván (sz. 1918, A francia kulcs, A huszonegyedik utca, 1948; Vendégek a Palackban, 1949) kültelki vagányok és életfilozófusok világának ábrázolásával vívta ki a Baumgarten-díjat, és későbbi kitiltását az irodalmi életből. Mészöly Miklós (sz. 1921, Vadvizek, 1948) tolnai-baranyai ifjúkori élményeit fogalmazta tömör jelképekké novelláiban. Nemes Nagy Ágnes (sz. 1922, Kettős világban, 1946) az 1950-es években tanárnő, nagy költőnőink közé került már első kötetével. Nagy László (sz. 1925, Tűnj el, fájás, 1949), akárcsak Juhász Ferenc, a 20. század második felének nagy költői közé nőtt fel. Pilinszky Jánost (sz. 1921, Trapéz és korlát, 1946) már füzetnyi kis kötete alapján a legjelesebbek közé sorolták az irodalomértők. Örvös Lajos (sz. 1923, A szegénység dicsérete, 1947) Móricz oldalán, a Kelet Népénél indult, franciaországi ösztöndíjasként támadt máig élő rokonszenve a francia kultúra iránt, első kötetét Sinka István méltatta. Rába György (sz. 1924, Búvár, 1947) a kényszerű hallgatás évei után napjaink nagy költőjévé vált. Rákos Sándor (sz. 1921, Az eb válaszol, 1949) nyíregyházi hírlapíróként írogatta verseit, majd a fővárosban kiadói lektor lett. Sarkadi Imre (sz. 1921, Oszlopos Simeon, 1948) a Szabad Szó munkatársaként írta első drámáit és falusi történeteit. Somlyó György (sz. 1920, Láttátok-e?, 1948) párizsi ösztöndíjas útjáról hazatérve hozta magával az akkor legdivatosabb francia irányzatok iránti lelkesedését. Sütő András (sz. 1927, Hajnali küzdelem, 1949) az 1947-es párizsi béke óta egyre messzebbre kerülő Erdélyben írta első novelláit. Szabó Magda (sz. 1917, Bárány, 1947) tanárnő, rövid ideig kultuszminisztériumi tisztviselő a magyar Alföld kisnemesi és debreceni cívisvilágának emlékeit és korunkbeli válságát kelti életre későbbi regényeiben. Ő is hosszú időre elhallgatott. Végh György (sz. 1919, Játékos ifjúság, 1948) garabonciás-diák modorába bújt lírája a maga eleinte Szabó Lőrinc-i könnyedségével és kívülállóságával az 1950-es években kemény elutasításra talált. Vidor Miklós (sz. 1923, Határon, 1947) az Újhold köréhez kapcsolódott, Lenau és Trakl fordítójaként is jelentőset alkotott. Ez az imponáló névsor – mint tényhalmaz – minden körmönfont érvelésnél világosabban mutatja azt, hogy a magyar költészet talajából a háború után sokszínű virágok fakadtak, de azt is, hogy milyen jóvátehetetlen vétket követett el a kommunista állam 1949-ben, amikor ezt a költészetet hatalmi {III-222.} szóval elhallgattatta. A magyar irodalom fejlődése legkevesebb másfél évtizedre megtorpant.

Márai és Zilahy emigrált, Bánffy Miklóst elfeledték, Molnár Ferenc se kellett. Somogyváry Gyulát, alig, hogy hazatért Mauthausenből, a német koncentrációs táborból, máris lecsukták, rabként halt meg. Mécs László bújkált, elfogták, bebörtönözték Határ Győzőt is (1950). Németh László és Kodolányi vidékre bujdostak, Féja Géza, Erdélyi József, Sinka István, Bibó Lajos, Terescsényi György, Fekete István már 1945–1949 között se szólalhatott meg, Mándy, Mészöly, Nemes Nagy, Rába, Végh és körük elhallgatott. Legföljebb a rádió gyerekműsoraiban szerepelhettek.

De Kassák és Nagy Lajos, a munkáseszménynek évtizedek óta elkötelezett harcosai se jártak jobban, ők is hallgattak.

Orwell 1949 nyarán megjelent – akkor nálunk még ismeretlen – döbbenetes próféciája, az 1984 Magyarországon már megírásakor (1948), és megjelenésekor, 1949-ben tényszerű valósággá vált.

Államosított irodalom (1950–1956)

1949 nyarán Révai József vezetésével népművelési minisztérium létesült. Hatáskörébe tartozott a könyvkiadás is. Az előző év tavaszán államosították a száznál több munkást foglalkoztató üzemeket, nyáron az egyházi iskolákat, majd a színházakat.

Összevonták az immár állami kiadókat; a magyar irodalom „kezelése” a Szépirodalmi, a külföldieké az Új Magyar (később Európa) Kiadó kezébe került. Szerveztek egy Ifjúsági Könyvkiadót is. Az írószövetség állami irányítású hivatallá vált. A kiadókba nagynehezen bekerült művek lektori jelentések, ellenőrző-szerkesztői vélemények bonyolult rendszerében bolyongtak. Az impresszumon felelős szerkesztőként feltüntetett lektor személyesen volt felelős az általa gondozott könyvért. Az 1948-ig élt irodalmi folyóiratok, hetilapok megszűntek. Szerepüket átvette a Csillag – élt 1947 decemberétől 1956 októberéig – mint az Írószövetség folyóirata és az Irodalmi Újság című hetilap, 1950. november 2-ától 1956. november 2-áig. Mindkét újság szovjetorosz mintára kapta nevét. (Zvezda; Lityeraturnaja Gazeta) 1952 februárjától 1956 októberéig az írói utánpótlást az ifjúsági szövetség (DISZ) folyóirata, az Új Hang gondozta.

A Kossuth-díj mellé 1950-ben József Attiláról elnevezett irodalmi díjat alapítottak.

Az irodalom feladata ezen túl a Magyar Dolgozók Pártjának elnevezett kommunista párt tanainak és utasításainak népszerűsítése, a közélet szolgálata, a munkásosztály életének ábrázolása és a mezőgazdaság folyamatos átszervezésének figyelemmel kísérése volt.

1949 decemberében, Sztálin hetvenedik születésnapján minden magyar írónak, költőnek verssel, szépprózával, tanulmánnyal kellett a vezért köszöntenie. Ugyanilyen módon ünnepelték 1952 márciusában Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapját.

Az 1949-es Sztálin-születésnap az irodalmi élet fordulatának jelképévé vált. A nagy tehetségű Zelk Zoltán hatásos feldolgozásban énekelte meg Sztálin érdemeit és a magyar nép el nem múló háláját a vezér iránt (A hűség és a hála éneke). Ugyanő 1952-ben Rákosi Mátyást dicsőítette (A nép szívében). Az első verseskötetével 1930 óta (folyóiratokban 1925 óta) publikáló jeles költő példáját gátszakadásszerűen követték a magyar költők és írók, amint az említett születésnapokra kiadott antológiák bizonyítják. Ma szégyenkezéssel vegyes kényszeredett mosollyal lapozgathatjuk ezeket a kiadványokat. A párteszmét leghívebben szolgáló írókat, Aczél Tamást és Nagy Sándort 1952-ben Sztálin-díjjal jutalmazták. Az Írószövetség elnöke, s {III-223.} egyben művelődési miniszter, Darvas József is híven teljesítette az elvárásokat. A koncepciós perek áldozatait sok író versengve ítélte el és rágalmazta. Az egyre komoruló belső helyzettel (1951. április: kenyérjegy és húsjegy bevezetése; március 10: a kormány március 15-ét munkanappá nyilvánítja) írásaikban egyáltalán nem foglalkoztak. Júniusban Budapestről megkezdik a „volt kizsákmányolók” deportálását falusi tanyákra. Lakásaikat az új hatalom kiszolgálói kapták meg. Jó néhány írót is deportáltak, például Rab Gusztávot, az 1930-as évek közkedvelt regényíróját és Széchenyi Zsigmond vadász-írót. Akadt ma is becsült, jeles írónk, aki újságcikkben helyeselte a kitelepítéseket.

Tekintetbe kell azonban azt is venni, hogy a Szovjetuniótól független Nyugat-Európa íróinak legjava akkor vagy meggyőződéses kommunista volt vagy rokonszenvezett ezekkel az eszmékkel, főleg Olaszországban és Franciaországban. Magatartásuk bátorítás és igazolás volt sok magyar író számára. Ugyanakkor az Amerikai Egyesült Államokban szertelen „kommunistaüldözés” folyt, ártatlan írók, filmrendezők, színészek tucatjait vették gyanúba, s bátorság kellett a helytálláshoz, ami csak néhány méltán jeles írónak és filmesnek sikerült. Ekkor zajlott a görögországi hatalmi harc, a polgárháború kommunisták és nemzetiek között; a vereséget szenvedett görög kommunisták tömegesen települtek át Magyarországra. Az 1950. június 25-én kitört koreai háború fokozta a feszültséget a világ két hatalmi pólusa között. Magyarország pedig mind részvétellel (orvosok, szerelők, építészek, szakértők), mind pedig észak-koreaiak hazánkba telepítésével szerepet kapott a háborúban. Méray Tibor több könyvet szentelt a koreai háborúnak.

Mindemellett azok az írók, akik megőrizték függetlenségüket, s nem vettek részt sem Sztálin, sem Rákosi, sem a kommunista eszme dicsőítésében, teljesen kiszorultak az irodalomból. Hallgatásra voltak ítélve. Akik viszont „beálltak a sorba”, az utókor előtt fizettek keserves árat érte, mert kiadott, jutalmazott és bőven honorált könyveik, termelési regényeik, patetikus verseik, ma már csak megalkuvásuk szánalmas bizonyítékai.

Mindennek ellenére a legkiválóbbak meg tudták őrizni szellemi függetlenségüket, illetve kifejezésre tudták juttatni, hogy a gyakorlattól eltérően elvileg őszintén egyetértenek azzal, amit a szocializmus építésének neveznek. Az ország lakosságából sokan éreztek így, elkülönítve a tapasztaltakat az eszmétől. Ezt tehát megértéssel kell fogadnunk, hiszen, ha valóra válik mindaz, amit az akkori kormányok ígértek – ma paradicsomi állapotok között élnénk. Időnek kellett eltelni, míg a közvélemény rádöbbent, hogy becsapták.

Az 1950-es évek első felének irodalmi sivatagában oázis Déry Tibor Felelete (1950), amelyet Révai József személyesen bírált meg; Illyés Gyula Fáklyalángja (1953); Kolozsvári Grandpierre Emil Csillagszemű című regénye (1953); Tamási Áron Bölcső és bagoly című emlékezése (1953); Kuczka Péter Nyírségi Naplója (1953). Mint jelenség, figyelemre méltó Urbán Ernő szatírája, az Uborkafa (1953). Az 1953-as évszám mutatja: változás érlelődik. 1953 nyarán megalakult a Nagy Imre-kormány, elrendelték a kitelepítések megszüntetését, eltörölték a személyi jövedelemadót és a vagyonadót. Ez a helyzet teszi lehetővé addig visszatartott művek megjelentetését: Karinthy Ferenc Budapesti tavaszát (1953), Bárány Tamás két évig fektetett Húsz évét (1954), Palotai Boris kritikus hangvételű regényét (Ünnepi vacsora, 1955), Hubay Miklós színműveit (Magyar nyár, 1954; István napja, 1955) és Veres Péter elbeszéléseit (Almáskert, 1954), önéletrajzi regényfolyamát (Szolgaság, 1952; Szegények {III-224.} szerelme, 1952). Még Illés Béla anekdotázásait is elnézőbben olvasta az egykori olvasó (Honfoglalás, 1952–1954), noha tudta vagy sejtette, hogy a háborús események dokumentumhűségűnek álcázott leírása enyhén szólva füllentés. 1955-ben megjelenhetett Jékely Zoltán Tilalmas kertje, Vidor Miklós Szökőár című nagy sikerű regénye, sőt Erdélyi József verseskötete is (Csipkebokor). Füst Milánnak is megjelentek meditatív kisregényei, 1954-ben a Pili története, majd 1955-ben Az Őszi vadászat. Viszont joggal borítja a feledés fátyla Devecseri Gábor ekkor írt műveit (kivéve remekbe sikerült Homérosz-fordítását), Gyárfás Miklós akkori színműveit, Bóka László, Benjámin László verseit, Somlyó György békeharcos tirádáit. Háy Gyula Az élet hídja című színműve is csupa séma – és mindezt nem szemrehányásként kell felsorolni, hanem magyarázatul, hogy miért éppen a legelkötelezettebb pártírók (Aczél Tamás, Méray, Benjámin, Háy, Déry, Zelk) váltak 1956-ban a forradalom őszintén lelkes harcosaivá. Ők csalódtak a legnagyobbat.

Figyelemre méltó az ekkor jelentkező fiatalok, az „elsőkötetesek” sorsának alakulása. A 20. század költői indulásainak legnehezebbike várt rájuk: pártosságot, politikai közhelyek versplakáttá fogalmazását várták el tőlük. Az idősebbek, az 1949 előtt indultak példája állt előttük, akik közül sokan alkalmazkodtak. Akik pedig nem – bárki láthatta – a pályán kívülre szorultak. Ezt kell figyelembe venni Csanádi Imre, Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István indulásakor. Csanádi (sz. 1920) megkésett induló: hosszú hadifogsága után 1953-ban sikerült csak megjelennie (Esztendők terhével) sok olyan verssel, amely évekkel előzi meg a kritikus hangvételt, a remények meghiúsulása okozta csalódást: Szülőföldsirató, Egy szál tehénnel. Csoóri (sz. 1930) Csanádi földije, Felröppen a madár című kötetével 1954-ben jelentkezett. Galgóczi (sz. 1930) szülőföldjének hangulatait, gondjait ábrázolja novelláiban (Egy kosár hazai, 1953), Juhász Ferenc 1949-es első kötete után szinte azonnal a legígéretesebbek élvonalába került (A Sántha-család, 1950, Apám, 1950). Nagy László (sz. 1925) bulgáriai ösztöndíjas tanulmányok után, kiszabadulva a legnehezebb évek szorításából, meghökkenve tapasztalja az eszmék és a valóság közötti feszültségeket (A nap jegyese, 1954). Simon István (sz. 1926) is sokáig gyötrődött hadifogságban (már 1944-ben megjelent egy szülőfalujában kiadott kötete), 1950-ben jelentkezett Tanú vagyok, majd Hajnali lakodalmasok (1952) című köteteivel.

Mint látható, Csanádi kivételével egyikük sincs harminc, s valamennyien dunántúli parasztszülők gyermekei. Ők valóban joggal érezték, hogy az új társadalmi rend nagy lehetőségeket kínál. Ugyanakkor meg tudták őrizni költői és emberi függetlenségüket; nem véletlen, hogy mindmáig a magyar irodalomtörténet számontartott értékei. Közülük az 1990-es években már csak Csoóri és Juhász Ferenc él, a többieket a nehéz évek tüze elégette.

Az évtized közepére nyilvánvalóvá vált a meghirdetett eszme, és a valóság tényei közötti különbség.

Juhász Ferenc Dózsa-eposzában (A tékozló ország, 1954) bámulatos nyelvi kifejezőerővel, látomásosan jeleníti meg a magyarság végzetes sorsát, éreztetve, hogy a maga korára, az akkori politika kudarcos hétköznapjaira is gondol.

1955-ben megjelentek Weöres Sándor gyerekversei (Bóbita), fél ország szavalta őket, a szándékoltan naiv rigmusokból kiérződött a cinkosan kacsintó lázadás (Birkaiskola), 1956 kora őszén pedig a Petőfi Sándor utcai Katona József Színházban tömegek tüntettek Németh László Galileijének bemutatójakor; a Ferenciek terén közlekedni se lehetett az egybegyűlt tömegtől.

{III-225.} Az írók egyre türelmetlenebbül adtak hangot csalódottságuknak, felháborodásuknak. Az Irodalmi Újságban a legtekintélyesebb párttag írók emelték fel szavukat, Háy Gyulától Déry Tiborig.

Titokban sokszorosított, gépelt, kézzel körmölt papírlapokon terjedtek Illyés Gyula 1950-ben fogalmazott verssorai, hogy aztán a forradalom kitörése után, 1956. november 2-án kinyomtatva is megjelenhessenek az Irodalmi Újság hasábjain:

Hol zsarnokság van,

Ott zsarnokság van

abban, ahogy a gyermek

idegennek felelget;

nemcsak a szögesdrótban

nemcsak a könyvsorokban

szögesdrótnál jobban

butító szólamokban

hol zsarnokság van

mindenki szem a láncban

belőled bűzlik, árad,

magad is zsarnokság vagy.

(Egy mondat a zsarnokságról)

A két hetet se megért, harckocsikkal, fegyverekkel letiport forradalom után a hatalom börtönnel büntette a lázadó írókat, legkeményebben a kommunistákat: Déry Tibort, Eörsi István, Háy Gyulát, Zelk Zoltánt.

1956 következményei az irodalomban

A magyar irodalomnak azonban mégis sikerült leráznia bilincseit: a hatalom felismerte, hogy a józan észt követve lazítania kell a szorításon. Több kiadó működhetett – 1955 óta a Magvető –, a kiadói lektorok szabadabb felelősségvállalással dolgozhattak (ha mertek), változatosabbá váltak az új folyóiratok (Kortárs, 1961-től az Új Írás), és fokozatosan visszatérhettek az 1949 után hallgatásra ítélt írók: Áprily Lajos, Birkás Endre, Féja Géza, Fekete István, Kálnoky László, Keresztúry Dezső, Kodolányi János, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Németh László, Ottlik Géza, Pilinszky János, Rába György, Rónay György, Sinka István, Szabó Magda, Toldalagi Pál, Vas István, Végh György, Weöres Sándor. A felsoroltak kevés kivétellel csaknem valamennyien 1957–1959 között jelentek meg újra, főleg a Magvetőnél. Ebből is kiviláglik, hogy nem merültek feledésbe; a kiadók ugrásra készen várták a lehetőséget közlésükre, ami pedig akkor még veszélyekkel járt. A Magvetőt Képes Géza jeles költő-műfordító és Hegedüs Géza (Az írástudó, 1956) szervezte meg. Az enciklopedikus műveltségű Hegedüs Géza elévülhetetlen érdeme a hallgatásra ítéltek kiadása. Le is váltották. Magvetős korszakáról szól A visszanyert élet (1989) című színműve.

A háború előtt tekintélyessé vált írók – Áprily, Féja, Fekete István, Sinka, Szabó Lőrinc (A huszonhatodik év, 1957), Weöres Sándor (A hallgatás tornya, 1956) – általában a maguk kialakult stílusánál és témavilágában maradtak.

Témaválasztás tekintetében megújult Kodolányi: az őskorba és a bibliai ókorba kalauzolja az olvasót (Az égő csipkebokor, 1957). Németh László befejezi és közreadja régóta készülő epikus leszámolását az előző társadalommal (Égető Eszter, 1956). E művéért 1957 tavaszán Kossuth-díjat kapott; a hatalom konszolidációra törekvésének, a szélesebb nyitásnak jele volt.

Thurzó Gábor a haladni vágyó, ámde hitéhez rendületlenül hű keresztény értelmiségi vívódásait és konfliktusait ábrázolta A szentben (1966) vihart kavaró őszinteséggel, egy jezsuita novícius, Kaszap István háború alatti szentté avatási pörének kapcsán. A röviddel halála előtt megjelent Belváros és vidéke (1977) szűkebb pátriájának remekbe sikerült rajza.

{III-226.} A magyar történelmi regényre szomjazó közönség örömmel fogadta Passuth László elbeszélő prózáját (Sárkányfog, 1960). Régebben írott műveinek 1957 után megjelent kiadásai németül és más nyelveken is bejárták a világot (Esőisten siratja Mexikót), az itthon maradt írók közül először keltve 1956 után világfeltűnést. Birkás Endre (Elfelejtett emberek, 1959) és Kónya Lajos (Hej, búra termett idő!, 1956) először merészeltek a harctéren személyesen is megélt élményeikkel az olvasók elé lépni. Keresztúry Dezső Emberi nyelven című kötetében verseivel tette ugyanezt (Egy halott honvédre; Sírvers).

Mándy Iván (Fabulya feleségei), Mészöly Miklós (Sötét jelek), Végh György (Mostoha éveim) regényeire mohón vetette magát az olvasótábor – és a könyörtelenül pártos kritika. Rónay György, mint a Vigilia szerkesztője szervezett folyóirata köré jelentős kört. Addig eltitkolt, más, mégis jól ismert, mert létező világ tárult eléjük. Mészöly pontosan fejthető szimbólumrendszerrel dolgozik, a Magasiskolában (1956) a solymásztelep életéből levonható viselkedésminta parabolajellegű, Az atléta halála (1966) a tartás és kitartás példabeszéde.

A próza mesterei közül máig tartó hatással robbant be az irodalom világába Ottlik Géza immár klasszikus regénye, az Iskola a határon (1959). Ottlik a legifjabb nemzedék kultikusan tisztelt mesterévé vált. A kőszegi katonaiskola növendékeinek élete, az öncélú fegyelem világában is kivirágzó önérzet és szabadságvágy jelképes története örökérvényűnek bizonyult.

1956 után a meglepetés erejével hatott Bárány Tamás Csigalépcsője, egy addig elhallgatott magánéleti konfliktus őszinte bemutatásával. Sarkadi Imre váratlan halálával (1961) ígéretes pálya szakadt félbe. Drámái sokáig a szellemi ellenállás jelképének számítottak. A gyáva (1961), egy szerelmét a pénzért és gazdagságért feláldozó, elkényeztetett nő története. Tatay Sándor A Simeon-ház című, ötrészes regényciklusában (1955–1964) a két háború közötti társadalom körképét adja.

Nemes Nagy Ágnes, Rába György és Toldalagi Pál mély gondolatiságú, bámulatos formai tökélyű költészete az értők újra meg újra elővett, olvasott, kedvelt olvasmányává vált.

Kálnoky László és Pilinszky János versei viszont, akárcsak a prózában Ottlik, már-már vallásosnak nevezhető áhítattal fogadott és ápolt költészet gondosan ápolt darabjai lettek, melyekről tanulmányok és lelkendezések sora készül mindmáig. Elgondolkoztató, hogy Pilinszky János mélyből fakadó vallásossága, katolicizmusa milyen megértésre talál nem hívő olvasók között is (Harmadnapon, 1959). Ami igazán megrendíti olvasóit a versekben, az a háború élményének feldolgozhatatlansága, a bűnösségtudat, a felelősség kérdése.

Időközben, az 1960-as évek elején, nemzetközi tiltakozásnak engedve, megnyílnak a börtönök és Déry, Eörsi, Háy, Zelk visszatérnek az irodalmi életbe, akárcsak a polgári forradalmár Lakatos István, vagy mint az Új Zala ötvenhatos főszerkesztője, Rákosy Gergely.

Háy Svájcba költözött, Lakatos egyelőre Vergiliust fordít, az akkor ifjú Eörsi Lukács Györgyöt értelmez, és változatlanul az ellenzéki politika felé tájékozódik. Déry újult meg igazán, 1963-ban megjelent Szerelem című elbeszélése a magyar elbeszélő próza remeke. A bebörtönzött fiára váró, mert menyétől abba a hazugságba ringatott anya tragédiája (elhitette-e? az író és az olvasó közös titka), hogy a fiú fontos külföldi megbízatást teljesít, a finoman megrajzolt gyöngéd szerelem filmen is megrendítő. (Makk Károly rendezése, Darvas Lili, Törőcsik Mari és Darvas Iván alakítása.) Örkény István az 1960-as évek közepétől megifjodva kezdte újra {III-227.} pályáját (Jeruzsálem hercegnője, 1966). Színművei – Tóték, Macskajáték – bejárták a világot. Egyperces novelláival új műfajt teremtett. Szabó Magda történelmi drámái (Az a szép, fényes nap, 1976) után a bölcseleti széppróza műfajában alkotott érvényeset (Az ajtó, 1987), s a Régimódi történet (1971) a korszak egyik legszebb regénye volt, és színpadi változat is készült belőle.

A hatalom által szélesebbre tárt kapuk egy újabb nemzedéknek kínáltak érvényesülést: Abody Béla, Bertha Bulcsu, Csák Gyula, Csukás István, Csurka István, Fejes Endre, Fodor András, Galambos Lajos, Garai Gábor, Gyurkovics Tibor, Kamondy László, Ladányi Mihály, Moldova György, Sánta Ferenc, Solymár József, Sükösd Mihály, Szakonyi Károly, Tornai József, Váci Mihály tűnik fel ekkor az irodalmi életben.

A megjelenés pillanatában a szenzáció erejével hatott Fejes Endre Rozsdatemetője (1962), amely egy munkáscsalád életétének fanyar humorú, őszinte leírása a proletár létből kiszabadulás lehetetlenségéről.

Moldova György pokoli gúnnyal megrajzolt „ötvenes évek”-je; Sánta Ferencnek a falu termelőszövetkezetesítéséből fakadó problémákat feltáró riportregénye (Húsz óra). Sánta mély értelmű szimbólumait (Az ötödik pecsét, Az áruló) fintorgó gyanakvással fogadták a még mindig államosított irodalom irányítói. Bertha Bulcsu irgalmatlan őszinteségű, minden rosszal könyörtelenül leszámoló elbeszéléseit és tárcáit fogcsikorgatva vették tudomásul. A fiatalon kiégett, nagy tehetségű nyírségi szegényparaszt-származék Galambos Lajos (Gonoszkátyú, 1960), nagy ígéret volt, hatása is jelentékeny.

Csurka, Gyurkovics, Szakonyi lassabban érett, s az 1970-es évektől kezdve érnek pályájuk csúcsára. Csurka kitűnő drámai érzékkel komédiákban villantja fel a társadalom összetört tükörcserepeit (Ki lesz a bálanya?, 1969; Döglött aknák, 1971). Az 1990-es években fejest ugrott a politikába – akárcsak a másik oldalon kortársa, Eörsi – és így írói pályafutásuk egyelőre félbeszakadt.

Gyurkovics Tibor lélekgyógyászati tapasztalatait sűrítette nagy sikerű társadalmi szatírájába (Nagyvizit, 1978). Napjainkban is ezt a szatirikus világlátást érvényesíti tárcáiban.

Szakonyi Károly az Adáshiba (1970) szomorkás legyintésével látszik napirendre térni az emberiség javíthatatlan, csak önmagával törődése fölött. (Egy pesti család nem veszi észre, hogy szelíd albérlőjük maga a Megváltó.) Legjobb művei: Életem, Zsóka (1965); az Ördöghegy (1968) és a Francia tanya (1969).

Van e lassan kitáruló éveknek egy különös jelensége: a tizenkilences kommunista, már az 1920-as években is elismert író, Lengyel József kései visszatérése az irodalomba. Lengyel József személyében is példázza, hogyan teszi tönkre egy diktatúra az embert és a tehetséget. A Berlinbe, majd Moszkvába emigrált Lengyel József 1938-tól 1955-ig, egy év megszakítással a Gulag rabja volt; mikor végre szabadon engedték, visszatérhetett Magyarországra, amelyet az 1920-as években elhagyott. A csendes, szófukar író a magyar próza jeles mestere, a gulág-világ pontos rajzú leleplezője (Szembesítés, 1971) – ügyelni kell, nehogy ismét elfelejtődjék. A Prenn Ferenc hányatott élete avagy minden tovább mutat (1958) egy szellemes, kalandos, pikareszk regény a Tanácsköztársaságtól a II. világháborúig: miképp ússza meg egy szocialista vagány. Az Igéző (1962) szibériai száműzetés története, meleg emberséggel két ember kapcsolatáról.

A számszerűen is, minőségileg is változatosabb, nagyobb publikálási lehetőségeknek vagy éppen tiltásoknak kulcsszereplői ekkoriban a kritikusok, akik kevés kivétellel az államhatalom őrei. {III-228.} Az első idők könyörtelen irodalmi hóhérai – Darvas József, Révai József, Horváth Márton, Keszi Imre – e minőségükben rég letűntek; viszont az 1950-es évek közepe óta változatlanul, az 1970-es évekig és tovább jelen van Király István, Pándi Pál és körük. Király irodalomtörténészként jeles műveket írt, és egyetemi tanárként nem egy arra érdemes, közismerten pártonkívüli tehetséget támogatott.

Tárgyilagosságra törekvő, nagy műveltségű kritikus Béládi Miklós, Bodnár György, Domokos Mátyás, Lengyel Balázs, Vargha Kálmán. (Mivel az irodalomtudomány – irodalomtörténet jeles képviselői és az irodalmi élet tudományos szervezetei, fórumai és orgánumai a Tudomány a 20. századi Magyarországon című fejezetben kapnak helyet, itt csak a szépíróként is alkotó irodalomtörténészeket említjük.) Egyetemi tanárként, irodalomtörténeti munkái mellett, regényíróként is tevékeny Bóka László és Sőtér István. Bóka négy esztendő során írt négy regényében a hagyományos kritikai realizmus felfogásában íróilag jelentős, ugyanakkor olvasmányos szépprózában dolgozta fel a századelő arisztokratikus társadalmát (Nandu – az Ararátra emlékeztet), bírálta a háborús éveket (Alázatosan jelentem), elnéző iróniával mutatja be professzori éveit (A karoling trón, Karfiol Tamás).

Sőtér István a 19. század második felének maradandó becsű irodalomtörténeti bemutatása után nagyszabású regénytrilógiában írja le saját ifjúságának társadalmát (Az elveszett bárány, 1974; A budai oroszlán, 1978; Bárányt szoptató oroszlán, 1988).

Keresztúry Dezső, aki költőként az 1990-es években is jelen van az irodalmi életben (Féktelen idő, 1994) Arany Jánosról írott monográfiájával (Mindvégig, 1990) véglegesen tisztázta a még nyitott életrajzi kérdéseket.

A kapuk tehát fokozatosan tárulnak, és bár a művészet változatlanul államosított, az enyhülő diktatúra a hatalom birtokosaiban, a művészi érték iránti fogékonyság, a többféle műhely versenyeztető engedélyezése vagy támogatása egy szabadabb irodalmi életet tett lehetővé. Maga az államosítottság ténye pedig azzal az előnnyel járt, hogy az írótársadalom felismerte a dolog kényelmes voltát: a kiadókat nem vezeti gazdasági érdek, az esetleges ráfizetés félelme; a honorárium is biztos, hiszen végső fokon az államkassza garantálja; bizonyos fokig előnyösebb tehát a magánjellegű könyvkiadói és könyvterjesztői rendszernél. (Ami 1990 után be is bizonyosult.)

Fokozatosan figyelem ébred a határokon túli magyar irodalom iránt; Erdély, Felvidék, Bácska, a szomszédos Ausztria és a nagyvilágba szétszóródott magyarság irodalma lassacskán visszatér a köztudatba. Illyés Gyula így érzékelteti ezt:

Hogyan is vagyunk mi most egymással, magyarok:

kintiek, bentiek?

Ki érti meg

hogy is vagyunk mi egymással, mi magyarok

akik sebezzük egymást, bárhogy is megy,

csak együtt szavazunk, ha nem egyébbel,

szánkban a káini válasz rossz ízével:

őrzője vagyok én testvéreimnek?

(Verses levél Zilahy Lajoshoz, 1962. december 24.)

A magyar költők már nem a hatalomra figyelnek – ki félve, ki alázattal, ki dacosan – hanem végre egymásra és a hazára. Azokra, akiknek a határokon túl is a magyarság, a magyar nyelv a hazájuk.

{III-229.} Kitárult kapuk. A hatvanas évek közepétől Illyés Gyula haláláig

A hatalom jól felfogott érdekében megnyílnak a börtönkapuk, lassanként megnyílnak a határok is: írók, tudósok gyakrabban utazhatnak külföldre, ösztöndíjak, egyéb lehetőségek, bizonyos évenkénti turistavaluta-keret teszi lehetővé a világ megismerését, ha másképp nem, legalább IBUSZ-utazásokon. Elterjedt a képsugárzás, több külföldi újság, könyv érkezik be. A mezőgazdaságnak az 1950-es évek legvégén brutális erőszakossággal végrehajtott kollektivizálása mintha meghozta volna gyümölcsét. A lassan jelentkezni kezdő jólét erkölcsi oktatásra készteti a szocializmus építésének puritán író-híveit („frizsider-szocializmus”). Nehéz azonban az eligazodás, Magyarország az Egyesült Tanácsköztársaságok Szövetségének pórázán maradt. Moszkva akaratától függően hol a csehszlovákiai fegyveres fellépésnek, hol a vietnami háborúba történő eszmei és gazdasági beavatkozásnak, hol a harmadik világnak nevezett országok titkos módszerekkel történő támogatásának kényszerű résztvevője. Hol a bányászat, hol az olajipar, hol a vegyipar válik fontossá, szolgálatokra kész író legyen a talpán, aki eligazodik. Mindezzel együtt a magyar irodalom terebélyesedik, kibontakozik; több nemzedék él és dolgozik egyszerre, egymás mellett: Németh László, Illyés, Déry, Vas István, aztán Szentkuthy, Mándy Iván, Rónay György, Thurzó Gábor, Ottlik Géza, Hubay Miklós, Dobozy Imre, Cseres Tibor nemzedéke; az 1950-es években jelentkezett: Fekete Gyula, Galgóczi Erzsébet, Hernádi Gyula. Közülük a látszólag változatlanul azonos, szűknek tűnő élményvilágban mozgó Mándy Iván adott a legifjabb író- és olvasónemzedéknek követésre buzdító élményt (Mi van Verával?, 1970; Tájak, az én tájaim, 1981).

Az 1960-as évek második fele táján fellépett akkori fiatalok közül feltűnő, megérdemelt, érvényes siker volt Kardos G. György Avraham Bogatir hét napja című önéletrajzi vonatkozású regénye (1968); Nádas Péter tabukat feszegető kisregénye, A biblia (1967); Raffay Sarolta elbeszélése egy vidéki asszonyról (Egy szál magam, 1967); Görgey Gábor színműve (Komámasszony, hol a stukker?, 1969); Galgóczi Erzsébetnek a falusi önkényt bíráló művei: Félúton (1961); Kegyetlen sugarak (riportok, 1966); Nádtetős szocializmus (szociográfia, 1970); Kinek a törvénye (elbeszélés, 1971).

A társadalom igazán fájó, rendezetlen problémáit feszegető írókat és műveket változatlanul hivatalos gyanakvás, fejcsóválás, ritkábban tiltás légköre vette körül: Kertész Ákost (Makra, 1972), Csurka Istvánt, Hernádi Gyulát, Mészöly Miklóst.

Az örökös zaklatások, gyanakvások, vádaskodások, viták központjává az Illyés Gyula mellé felnövő Csoóri Sándor vált. De Örkény István, Karinthy Ferenc, Moldova György, Rákosi Gergely (Az óriástök, 1969) művei is viharokat kavartak.

A költészet elismert fejedelme, Illyés Gyula érzi, hogy a simulni látszó felület mögött sötét erők gomolyognak; változtatni már nem tud, mintha érezné: nem is lehet; rezignált legyintéssel bízza a magyarság életét a sorsra. Minden pusztul, „míg el nem tűnik maga is a rom” (Szemben a támadással, a Közügy című kötetben, 1981). Bírálva figyeli önmagát, gyanakszik és remél. Érzi, hogy elszáguldott fölötte az idő:

Aki úgy is él, hogy túlél: adóssá válik. Őnekik

tartozik, akik – úgy, miként ő – részük már ki nem vehetik

abból a szép vállalkozásból, mely együtt volt hős föladat!

{III-230.} Állok naponta nyugtalanítóbb kötelezettség-súly alatt

(Aki úgy is él, hogy túlél)

A népmesei legkisebb fiúként a magyar költészetbe 1949 táján beviharzott Juhász Ferenc egyéni válságainak tragikus terhével bolyong magateremtette, mitikus-jelképes világában, egyre bonyolultabb és minden új kötetében tovább-bonyolított stílusának is szinte foglyaként (Szerelmes hazatántorgás, 1977; Könyörgés középszerért egy éposz írása közben). Az ötvenhárom évesen meghalt Nagy László, a legifjabb költőnemzedék bálványa, a Búcsúzik a lovacska című versében a humán kultúra fokozatos pusztulását búcsúztatja; a Jönnek a harangok értem (1978) minden sorából érződik az elmúlás közelsége és a keserűség, hogy hasztalan igyekezett, „a lehetetlent képviselte”.

Az 1953-ban késve bemutatkozott, náluk idősebb Csanádi Imre bevallatlanul is egy feledni látszó Arany János-i hagyományt folytat tiszta indulattal, és mindvégig megőrzött paraszti önérzetével.

Életkorát és korai indulását (1932) tekintve későn vált a széles közönség által ismertté Vas István (Hubay–Ránki: Egy szerelem három éjszakája, 1961, dalszövegek), aki verseskötete (Földalatti nap) mellett emlékiratszerű önéletrajzi regényével tűnt fel méltán (Miért vijjog a saskeselyű?). Erőszakot elvető, önérzetes polgári becsületeszménye is nagy költőink közé sorolja.

A kortársak által polgáribbnak érzett irányzat tekintélyes képviselője Fodor András, aki versei mellett két vaskos prózakötetének nem egyszer indiszkréten leleplező naplójegyzeteivel vált társalgási témává (Ezer este Fülep Lajossal, 1986, Kollégium, 1991). A közvélemény előtt kevésbé ismert, fegyelmezetten szigorú, kemény erkölcsi tartást érzékeltető versei maradandó értékek (Kettős rekviem, 1972; A bábu bére, 1978).

Az 1977-ben meghalt Kormos István, akinek Szegény Yorick (1971) című kötete egyfajta villoni magatartással ölt nyelvet a világnak, az ifjú költőnemzedék kedvencévé vált.

Észrevétlen rendszerességgel meg-megjelenő, vékony köteteivel Rába György – a szó babitsi értelmében – legjelesebb költőink közé nőtt. Keserű szigora, önfegyelme mögül is előbukkanó haragja a világ dolgai miatt, a megbolondulni látszó vagy talán mindig ilyen világot megbocsátó szomorúsággal megértő költő hangjában a magyar költészet klasszikus hagyományai élnek tovább korszerű formában:

Nem versem rejtjeles

de én magam

gubbasztok szakadékos partfalon

miértjeim oldozgatom.

(Egy jószándékú kritikára)

A magyar költészet szélesre tárult legyezőjében a hatalom két kedvelt, mondhatni hivatásos költője, Garai Gábor és Váci Mihály is túlnőtt a sematizmus éveinek plakát-szólamszerűségén. Amikor ki tudtak szabadulni az alkalmi versfaragás kényszerzubbonyából, tehetségük értékeket hozott létre (Garai Gábor: Elégiák évada, 1974; Váci Mihály: Válogatott versei, 1974).

Miközben tehát a legszélesebbre tárt irodalmi és közéleti kapuk szárnyai között szinte mindenféle irányzat és nemzedék működhetett, könyvkiadók, könyvtárak és könyvkereskedők virágzottak, új meg új folyóiratok létesültek, a biológiailag megszabott életpályák sorra lezárulnak, az irodalmi életben pedig közéletinek álcázott, valójában hatalmi küzdelem kezdődik.

Németh László (†1975), Déry Tibor (†1977), Nagy László (†1978), Rónay György (†1978), Örkény István (†1979), Pilinszky János (†1981), Illyés Gyula (†1983) halálával végképp lezárult egy {III-231.} irodalmi korszak. Dobozy Imrének – mint írószövetségi elnöknek – halála pedig (1982. szeptember) kiváltotta a régóta esedékes írószövetségi megújítás és személycserék türelmetlen igényét.

A felcsattanó viták, vádaskodások, írószövetségi közgyűlések egymásra mutogatásai mögött kétségkívül a végre igazi szabadságra vágyó írótársadalom ingerült türelmetlensége húzódott meg, ámde a felszínen nagyon is egyéni és csoportérdekek érvényesülési harca folyt. Az irodalmi élet vezető államhivatalnokai és intézményei ellen felhangzó jogos kifogások és vádak éveken át személycserék sürgetésében merültek ki.

Ha ez túlságosan általánosító jellemzése is az 1970-es évek második felének (és az 1980-as évek elejének), tény, hogy a hagyományosan közéleti érdeklődésű, az egész nemzet érdekeit képviselő írótársadalom figyelmét elkerülték a gazdasági bajok, az átmeneti „jólét” és utazási szabadság mögött meglapuló mesterkedések. Nem született olyan léptékű, méretű és értékű nagyobb szabású társadalomrajz, mint amilyen a Halálfiai, amilyenek Móricz regényei, (akárcsak a Nyilas Misi-trilógia) vagy akár mint A befejezetlen mondat.

Ehelyett – miközben természetesen számos vers, tárca (Bertha Bulcsu), elbeszélés (Galgóczi), színmű (Csurka) – ébresztgeti a társadalom mindenbe beletörődni látszó álnyugalmát – szaporodnak a személyes indulattól fűtött vádaskodások: ki, mikor, hogyan, miért volt a hatalom kedveltje – és ez az indulat néha még Németh Lászlót és Illyés Gyulát sem kímélte.

Az írótársadalom tehát mintha önmaga érdekküzdelmeibe merült volna, miközben az ország egyre gyorsabban gördült a válság felé.

Mindezzel párhuzamosan az 1960-as évek közepétől kezdve kibontakozik egy hajdan eleven, ám a 20. században feledett műfaj: a szépprózai eszközöket alkalmazó történelmi dokumentumregény, korábrázolás.

Egy falusi körorvos életregényével megérdemelt sikert arató Fekete Gyula (Az orvos halála, 1963) sokkötetes történelmi sorozatba kezdett (Ezeregyedik esztendő, 1965; Hiányzik egy férfi, 1979), Cseres Tibor az újvidéki vérengzés tragédiáját dolgozta fel (Hideg napok, 1964), Nemeskürty István pedig történelmi sorozatának első kötetét publikálta 1966-ban (Ez történt Mohács után).

Cseres, aki tartalékos tisztként jelen volt a II. világháború harcterein, a dokumentumhűséget, a nemzeti önvizsgálatot, a kíméletlen kritikát és az írói leleményt egyesíti prózájában. A Vérbosszú Bácskában (1991) félelmetes tanulságtevés a szerb–bosnyák háború ismeretében.

Az irodalom élete 1990-ig

1983 tavaszán az Illyés Gyula koporsóját körülálló írótársadalom érezte, sőt tudta, hogy valami megváltozott. Elment a nagy idők egy nagy tanúja, a közmegegyezéssel vezéregyéniségnek elismert nagy költő, József Attila barátja és kortársa, Babits Mihály és Móricz Zsigmond küzdőtársa, aki már Ady halálakor verseket írt, aki az 1919-es kora nyári szolnoki csatában védte a hazát a román betolakodók ellen.

Itt azonban összefoglalólag ki kell térnünk a magyar irodalmi életet szakadatlanul végigkísérő elvi- és érdekvitákra, csoportok, és az azokat képviselő folyóiratok közötti küzdelmekre, eszmei, filozófiai-esztétikai, sőt politikai harcokra, mozgalmakra, kollektív indulatok megtárgyalására.

Művészek és művészcsoportok között mindig voltak és lesznek küzdelmek, viták, rokon- és ellenszenvek. Mindez nem változtat a szereplők értékén, s ezért nem is tartozik az olvasóra ({III-232.} hanem a szaktudományra). Mégis szükséges – tájékoztató jelleggel – századunk irodalmi életének néhány ilyesfajta jelenségét szóba hoznunk. Az egyik vonatkozás: a „magas művészet” és a „tömegművészet” közötti; a „csak” szórakoztató és/vagy mélyebb élményeket adó művészet, irodalom közötti gyakori, agresszív különbségtétel. Nem egyszer a siker, az elkelt példányszám puszta ténye késztet irigy pályatársakat a szórakoztatás fogalmának becsmérlő jellegű alkalmazására. (A szórakoztatás szó az 1830-as években keletkezett, egy időben regény szavunkkal.) A reneszánsz nagyjai még büszkén vallották, hogy legfőbb céljuk az olvasó gyönyörködtetése. „A költészetet a gyönyörködtetésre találták fel, hogy felüdítse a nép lelkét” – írta a neves olasz humanista, Lodovico Castelvetro 1570-ben. A magyar nyelvű Ponciánus Históriája kiadója pedig ezt vallotta: „A szakadatlan foglalatoskodás ki nem bírható, ha némi pihenővel és kellemes szünettel nem enyhítjük.” Napjainkban azonban nem egyszer erőltetett érveléssel szokás becsmérelni a „szórakoztatást”; ügyeltünk arra, hogy ilyen szempont ne vezéreljen, s ne homályosulhassanak el például, többek között Herczeg Ferenc, Heltai Jenő, Molnár Ferenc, Harsányi Zsolt, Kellér Andor értékei, s az olvasónak ne kelljen szégyenkeznie kedvenc olvasmányai miatt.

Mindemellett természetesen létezik egy előregyártott elemekkel dolgozó, gyorsfogyasztásra berendezkedett szórakoztatóipar is, nem utolsósorban a nagy teljesítményű sajtó étvágyát kielégítendő. A másik vonatkozás: az egyes eszmeáramlatok elkötelezett hívei kiszorítani igyekeznek a „magas” irodalomból a nézeteiktől eltérő felfogású művészeket. Így szorult az irodalmi köztudat peremére például Harsányi Kálmán, Tormay Cécile, Gulácsy Irén, Nyírő József, Reményik Sándor. Elszigetelt nyelvünk, megcsonkított országunk világpolitikai jelentéktelensége miatt különösen fontos, hogy egyetlen értékünk se menjen veszendőbe, akkor se, ha eszmei-vallási-politikai nézeteink nem egyeznek valamelyik íróéval. A harmadik vonatkozás: az irodalom erőltetett felosztása népiek és urbánusok táborára. Mivel a két háború között az ország lakosságának túlnyomó többsége béres, zsellér, falusi napszámos, szegényparaszt volt, tehát a föld népéhez tartozott, a társadalmi változásokat jogos türelmetlenséggel sürgetők bennük látták a jövő letéteményesét, a magyar társadalom alaprétegét, az őserőt, az ő helyzetükön kívántak javítani. Ennek érdekében az írók egy csoportja a falusi nép állapotát, életét, drámáit, küzdelmeit ábrázolta. Falukutató mozgalom indult, jeles szociográfiai művek születtek. Ennek művelői voltak a népiek. Ezek a többnyire forradalmi elkötelezettségű, paraszti környezetből érkezett írók, egy mozgalom tagjaiként kezdték magukat megkülönböztetni a polgári elkötelezettségű, jobbára városlakó (urbs=város; urbánus=városlakó), polgáríróktól, őket nem egyszer esztétikailag is leminősítve. Az 1949-es kommunista hatalomátvétel után ez a két fogalom fokozatosan zsidó–magyar irodalmi ellentétté torzult, nem kis mértékben a politika hibájából. Ma is szívós gyomként terjed. Nem szabad ébren tartanunk ezt a mesterkélt, hamis ellentétpárt, hiszen irodalmunk Illyés „trónja” betölthetetlenül megüresedett ugyan, de az irodalmi közvélemény többsége magától értetődő természetességgel sorakozott fel az akkor, 1983-ban ötvenhárom éves Csoóri Sándor mögé. Csoóri az 1945 után feleszmélt, felnőtt magyar társadalom fia, számára az, ami 1945 előtt történt, múlt, történelem.

Csoórit méltán övezte tisztelet, különösen, amióta megtámadták, amiért az elszakított magyarság érdekeit képviselő {III-233.} előszót és ajánlást írt egy felvidéki magyar író (Duray Miklós) kötetéhez. Mint e tényből kiviláglik, Csoóri a határainkon túli magyarság – Kanadától az Amerikai Egyesült Államokon át közvetlen szomszédságunkig – ügyének képviselője és védelmezője lett.

Vakmerőségig menő bátorságának következményeit keserűen rögzíti verseiben: a társadalom állapota reménytelennek tűnik:

Minden jövőnk elmúlt már részletekben

elmúltunk kicsit mi is

(Tapsok és lámpák fényporában)

Miközben „a századvég Vidám Kocája rohamsisakban ül egy cirkuszi selyemágyon, s tapsok és lámpák fényporában kifent henteskésekkel csiklandoztatja magát”.

A költő, s vele a költészet mintha magára maradna:

Aki figyelt rád eddig, ismét elhúzódik

s inkább nagyszőrű kutyákat etet

otthon az ajtó mögött, mint akinek haza és forradalom

félresikerült, rossz álom maradt

(Vermeld el magad)

Csoóri több írótársával elérte, hogy a határainkon túli magyar irodalom fokozatosan beépült az államhatárok közé is. Sütő András (Anyám könnyű álmot ígér, 1970; Csillag a máglyán, Servetus és Calvin konfliktusa, magyar színpadon 1974), a romániai börtönöket megszenvedett Páskándi Géza (drámái az Erdélyi triptichon című kötetben, 1974), Kányádi Sándor (Fekete-piros versek, 1979), Bodor Ádám (Plusz-mínusz egy nap, 1974), Szilágyi Domokos, Székely János, Szőcs Géza mind a romániai, mind a magyarországi magyar irodalom értékes alkotásai. A nyugatra emigrált Határ Győző (A fontos ember, 1989), Faludy György, Tollas Tibor (Hazafelé, 1992) művészete igazolta, hogy a nyelv is lehet hazánk.

Az 1970-es évek végétől jelentkező nemzedék jeles prózaírói: Spiró György, Csalog Zsolt, Kertész Imre, Vámos Miklós, Krasznahorkay László, Balázs József (Magyarok, 1975; Fábián Bálint találkozása Istennel, 1976), Dobai Péter (Csontmolnárok, 1974; Vadon, 1982), Hajnóczy Péter (A fűtő, 1975; A halál kilovagolt Perzsiából, 1982), Jókai Anna (Jákob lajtorjája, 1982), Kurucz Gyula (Lukács evangéliuma, 1986) együtt lépnek fel a szocializmus eszmekörében rendületlenül hívő Gyurkó Lászlóval (Szerelmem, Elektra, 1968; Arcképvázlat történelmi háttérrel: Kádár János élete, 1982) és Száraz Györggyel (A tábornok, 1981).

A legifjabb nemzedéket az 1956-ban született Nagy András képviseli meggyőző erővel (Toron, 1967).

A költők sorából az 1980-as években emelkedik országos érdeklődést keltő egyéniséggé Lator László (sz. 1927 – Elhagyott színtér, 1992), Kiss Dénes (Vasban, aranyban, 1987), a börtönöket 1949 óta megjárt Kárpáti Kamill (sz. 1929 – Relief egy fegyházról, 1993; Tengerre vetett ágy, 1993), Mezey Katalin (Szárazföldi tél, 1991), Utassy József (Fény a bilincsen, 1994), Péntek Imre (Holt verseny, 1992), Serfőző Simon (Holddal világítottunk, 1984) költészete már az 1980-as évek óta érlelődő, 1990-ben megvalósult változásokat tükrözi. A költői névsorból nem hiányozhat Kiss Benedek, Rózsa Endre, Petri György, Várady Szabolcs, Rakovszky Zsuzsa, Imre Flóra, Fábri Péter, Bella István sem. Tandori Dezső, középiskolásként Nemes Nagy Ágnes tanítványa, Töredék Hamletnek (1968) című verseskötetével tisztelgett mesterei előtt. Egy talált tárgy megtisztítása című kötetét (1973) a posztmodernség előfutáraként ünnepelték. Miért élnél örökké? (1977) című esszéregénye az öncélú modorosság jeleit mutatja. Végeredményben {III-234.} mind a kivételes tehetségű Tandori, mind „posztmodern” költőtársai mintha Weöres Sándor zseniális játékosságát variálnák fogcsikorgatva.

A döntő társadalmi-politikai változás, a szovjet csapatok kivonulása, az 1990-es tavaszi választásokat megelőző, forrongó néhány év azonban jószerint csak a publicisztikában tükröződik. A mélyben zajló társadalmi feszültségek, a kapkodva intézkedő politikai vezetés balfogásai, az a tény, hogy a lazuló fegyelmű állami irányítást kihasználva sem tudtak bizonyos mozgalmak pártokká érlelődni (hiszen szinte csak a kiírt választások kényszerére jöttek létre), a világpolitikai összefüggések, az ármányok vagy a léprecsalások, és ezek itthoni semmit sem sejtően gyanútlan tudomásul vétele eddig még nem jelent meg nagyprózában.

A fiatalabb nemzedékből Temesi Ferenc keresi elemző szándékkal a választ napjaink jelenségeire, az irónia fegyverével ábrázolva azt, amelybe beleszületett (Por, 1986–1987; Híd, 1993).

Az 1990-es években a hangadó írók többsége pártokba tömörülve, egymásnak üzengetve politizál: menti a hazát vagy az emberiséget. A legtehetségesebbek cizellált prózával, a szavak varázsát megragadni igyekezve alkotnak. Nádas Péter az európai kultúra válságát, zűrzavarát ábrázolja, a kiábrándultság mögött a remény halvány visszfényét is érzékeltetve (Emlékiratok könyve, 1986; Évkönyv, 1989). Ide tartozik Esterházy Péter, aki Termelési regényével (1979), a címben rejlő iróniát érvényesítve, megjelenésekor joggal számított áttörésnek.

Hogy a köztudatban ki marad majd meg tartós értékként az 1990-es évek magyar írói és költői közül, ma még kiszámíthatatlan. Ezért csupán jelezhetjük, hogy a szakértő vagy önmagát annak tartó irodalmi közvélemény, a ránk figyelő külfölddel egyetértésben, főként a világpolgár-eszmeiségű magyar írókat és műveiket ünneplik (Mészöly Miklós, Eörsi István, Konrád György, Dalos György). Konrád György – 1990–1993 között a Nemzetközi Pen Club elnöke – 1991-ben a német könyvszakma békedíját is megkapta. Regényei (A látogató, 1969; A városalapító, 1977; Kerti mulatság, 1985) a mindenkori hatalmakat kiszolgáló, önérzetesen cinikus, egyszersmind őszintén humanista értelmiség bolyongásait ábrázolják kafkai világunk labirintusában.