| A kommunista egyeduralom restaurálása | TARTALOM | A rendszerváltás (1989–) |
A pragmatikus szocializmus évtizedei
Az első szputnyikok 1957. évi föllévésével a rakétatechnika terén elért átmeneti globál-stratégiai – illetve az ezzel összefüggő lélektani – előny Hruscsovot egy több szálon futtatott, átfogó világpolitikai offenzívára indította. Sztálin merev ellenséges távolságtartása és megszerzett birodalmába zárkózása után Hruscsov szinte lerohanta a világot utazásaival, teátrális szerepléseivel a nemzetközi fórumokon, gyakori és triumfáló hangnemű sajtótájékoztatóival. (A világpolitikai amnézia egyik – számunkra különösen figyelmet érdemlő – tüneteként könyvelhető el, hogy alig egy évvel a magyar forradalom szovjet vérbefojtása után, 1958-ban Hruscsovot „az év emberének” nyilvánította a Nyugat újságíró társadalmának közvélekedése.) Ugyanezen offenzíva gazdasági vetülete volt a „dognaty i peregnaty” program meghirdetése: az „utolérni és túlszárnyalni” célkitűzés azt jövendölte, hogy két évtized múltán – az 1980-as évekre – a Szovjetunió és a szocialista országok behozzák, sőt lekörözik az Egyesült Államok és a vezető tőkés hatalmak gazdasági teljesítőképességét és jólétét. A nemzetközi gazdasági rendszerétől elkülöníthetőnek, hatásmechanizmusától függetleníthetőnek tételezett „szocialista világgazdaság” rivalizáló önfejlődését a KGST-n belüli együttműködés átalakítására, intenzívebbé tételére, termékcsaládok gyártásának országonkénti profilírozására alapozták. Az ötvenes évek gazdaságpolitikájához képest – amikor az egyes országok önerőre támaszkodó (autark) fejlesztési stratégiát folytattak – ez egyfajta kollektív autarkiára törekvést jelentett, melynek legfőbb bázisául a Szovjetunió természeti kincsei, nyersanyagai és energiahordozói szolgáltak volna.
A globális offenzívába lendülő szovjet szuperhatalmi stratégia meghatározó erejű alkalmazkodási-igazodási kényszert jelentett a gazdaságilag külső segédlettel konszolidálódó Kádár –rendszer számára. A Varsói Szerződés tagjaként el nem hárítható kötelezettségként merült fel a hadikiadások ismételt jelentős növelése. Az „utolérni és túlszárnyalni” program – más KGST-országokhoz hasonlóan – hazánkban is egy újabb (nehéz)ipar-centrikus beruházási hullámot gerjesztett, ami szinte automatikusan életre galvanizálta az 1956 után leállított költségemésztő fejlesztéseket is. Magyarország számára több szempontból kedvezőtlen következményekkel járt a KGST-tagállamok között meginduló tervegyeztetés, a termelés harmonizálását célzó – osztozkodás jellegű – „szakosodás” is. Több nagy hagyományú ágazat (motorkerékpárok, híradástechnikai eszközök, mezőgazdasági gépek gyártása), ezekhez kapcsolódó szakmai, technológiai kultúra ment veszendőbe, és hozzájuk képest viszonylag tradíció – és megint csak alapanyagháttér – nélküli termelési vertikumot kezdtek megalapozni és felfejleszteni (pl. nehézvegyipari nagyberuházásokat).
Az említett külpolitikai és külgazdasági összetevők közvetlenül az 1961-ben induló második ötéves terv fejlesztési irányelveit érintették, de kihatásaiban ennél sokkal többről volt szó. Nem csupán tovább éltette azt a torz gazdasági struktúrát, mely a Rákosi-korszakban – a „vas és acél országa” jegyében – {I-230.} épült ki, hanem meg is fejelték, és az ekkor elhatározott hosszú távú fejlesztési programok évtizedekre determinálták a magyar gazdaság kényszerpályáját. A fentiekkel is összefüggésben ugyanekkor kezdődött meg az ipari szférában a vállalatok, termelőüzemek összevonása. Az 1962. évi pártkongresszus döntése nyomán két év alatt közel negyven százalékkal (1340-ről 840-re) csökkent az iparvállalatok száma. Ezzel ugyan elérték azt, hogy bizonyos árufajtáknak egy-egy vállalat lett a monopoltermelője, de az összevonásoktól remélt termelékenységi mutatók – a várakozásokkal ellentétben – tartósan romlottak. A termelésszervezeti koncentráció a következő másfél évtizedben az ipari, valamint az építő- és élelmiszeripari szférában szinte állandósult, míg ugyanez a mezőgazdaságban a hetvenes–nyolcvanas évek fordulójától vált jellemzővé. Mindezek következtében most már nem is annyira a – hatvanas évektől észrevehetően laktanyaéletre parancsolt – megszálló hadsereg nyomatékosította a szuperhatalmi politikai alárendeltséget. A „kommunizmus felépítésének” húszéves szovjet programjához igazított hazai ötéves tervek időszakában a hazai beruházások nyolcvan százalékát alapanyag- és energetikai ipari beruházások emésztették fel. Ettől kezdve a korábbinál is sokkal hatásosabban kötötte gúzsba az országot az, hogy az újabb fejlesztési koncepció keretében a gazdasági mindennapi működésének döntő hányada végérvényesen szovjet nyers- és alapanyagok, energiahordozók függvényévé vált. A gazdaság fejlesztéséhez-működtetéséhez szükséges magyar energia-behozatal az évtized végéig több mint kétszeresére nőtt, s az import 1970-től a hazai összes energia-felhasználás közel felét tette ki. Ezzel, a köznapi életben kevésbé érzékelhető – de nem kevésbé hatásos – tényezővel Magyarország hatványozottan kiszolgáltatott helyzetbe került Moszkvával szemben.
A Kádár-korszakról szóló kortárs leírások ugyancsak a hatvanas évek első felére datálják „a nagy kompromisszum” megszületését; ekkortól kezdik Magyarországot úgy emlegetni, mint a hruscsovizmus mintaállama, a gulyáskommunizmus országa, ami a későbbiekben „a szocialista láger legvidámabb barakkja” jellemzéssel bővül. Ezek a jelzők majd negyedszázadon át, a rendszer bomlásának nyilvánvalóvá válásáig, az összeomlás előestéjéig állandósultak. Milyen változások, milyen új és rögzült jellemzők alapján tehető különbség a tágabb értelemben vett „hosszú ötvenes évek” – ahová az 1956 utáni restauráció szelektív terrorja is sorolható –, és Kádár pragmatikus szocializmusának évtizedei között? A rendszer alapstruktúrájának, az egypárti politikai hatalomnak alárendelt gazdaság- és társadalomszervezési mechanizmusnak a változatlansága ellenére, milyen korrekciók adtak késztetést a mindezt megélő társadalomnak, valamint hazai és külföldi értékelőinek Kádár rendszerének elfogadására, illetve toleránsabb minősítésére?
A Kádár-rendszer mássága több szempontból hatalomra kerülésének körülményeiből is eredeztethető. Ezek során most csupán három mozzanatra térek ki.
1. a magyar társadalom számára 1956 egyik meghatározó tanulsága volt, hogy a második világháborút követően létrejött európai status quo módosítása érdekében az Egyesült Államok nem kívánt fegyveres konfliktusba keveredni a Szovjetunióval. A hazánkat is magában foglaló régióban csorbítatlan maradt Moszkva nagyhatalmi fennhatósága. A társadalom kényszerűen, de tudomásul vette, hogy a szovjet segítséggel restaurált rendszernek – bármilyen {I-231.} legyen is az – nincs önerőből megteremthető alternatívája. Ilyen értelemben, „a szocializmus alapjainak lerakásával” Kádár azt végezhette be fél évtized alatt, a hatvanas évek elejére, amit Rákosi a negyvenes évek végén kezdett el a kommunista hatalomátvétellel.
2. Ötvenhatnak ugyanakkor volt egy, a hatalmon lévők részéről nyilvánosan meg nem fogalmazott, de hallgatólagosan tudomásul vett konklúziója is. Rákosi intézményesített és a társadalmat állandó rettegésben tartó terrorral kísérelte meg kikényszeríteni, hogy mindenki harsogóan azonosuló eszközként szolgálja rendszerét. Ez ellen idővel még a rendszer kedvezményezettjei, saját pártjának egy része is fellázadt. Sőt, október napjaiban nem csupán az vált nyilvánvalóvá, hogy a rendszer egészében megbuktatható, ennél is sokkolóbb tanulság volt, hogy ennyire ellenállásképtelen, labilis, és milyen rövid idő alatt omlott össze. A Kádár János nevével fémjelzett pártvezetés viszont a tudomásul vétetés kényszerítése mellett – s egy idő után helyette – megpróbálta közreműködővé tenni a társadalmat a rendszer működtetésében. Szóltunk már arról, hogy Kádár a restauráció részeként alkalmazott terrort is szelektíven használta. Amikor pedig elsődleges célját, a rendszer teljes körű kiépítését a hatvanas évek elejére elérte, ezt az állami intézményrendszeren keresztül működtetett konszolidációs diktatúrává „enyhítette”.
A fentebb említett közreműködővé tételnek éppúgy részét képezte a korábbi diszkriminációs rendszerek fokozatos felszámolása, relativizálása, mint a különböző kedvezések, engedmények egymást követő láncolata. Az előbbiek közé sorolható a kuláklisták eltörlése; a polgári, értelmiségi származásúaknál a hátrányos megkülönböztetés megszüntetése a továbbtanulásnál; a fokozatosan magánügynek tekintett templomba járás tolerálása; a külföldön élő rokonokkal való kapcsolattartás, illetve a kapitalista országokba történő utazás fokozatos liberalizálása stb. Joggal ellenvethető persze, hogy egy bejáratott demokráciában mindezek elidegeníthetetlen állampolgári alapjogok, azaz a diszkrimináció enyhítése nem érdem. Nem is az. De a társadalom jó részének akkor – az 1. pontban foglaltakból is következően – nem egy konszolidált demokrácia volt a viszonyítási alapja, hanem a Rákosi- és a restaurációs korszakban szerzett keserves személyes tapasztalatok. Az engedmények ugyanakkor nem váltak kodifikált és elidegeníthetetlen jogokká, de mérséklődő félelemhányaddal tették kiegyensúlyozottabbá, egyáltalán élhetőbbé a mindennapokat.
3. A „nagy kompromisszum” ugyanakkor – formálódásának módját tekintve –, bizonyos mértékig visszatérést jelentett a hatalmi helyzetből kondicionált politikai kiegyezések történeti hagyományához. A kádári pártvezetés nem „a társadalommal” egyezett ki, hanem az egyes társadalmi csoportok elitjének kínált kompromisszumot; azoknak akiket az egyes rétegek respektáltak, bizonyos értelemben saját státusuk, értékrendjük, közérzetük megtestesítőjének, képviselőjének tekintettek. Az ötvenes–hatvanas évek fordulóján ezt példázta már a mezőgazdaság generális kollektivizálásának szervezéstechnikája. Ekkor a falvak első gazdáinak megnyerésére helyezték a hangsúlyt. Azokra a Rákosi által még kulákként üldözöttekre, akiket – ha ők beadták a derekukat – a falu gazdatársadalma követett. Így, a szövetkezetek vezetését ajánlva fel nekik, presztízsüket megőrizve lehettek immár a „közösben” is a falu elitje, a volt cselédjeik, részesaratóik, béreseik pedig továbbra {I-232.} is a nekik alárendelt tagság. Ugyanez tűnik érvényesnek más rétegek esetében is. Nem azon írók megnyerésén volt a hangsúly, akik fenntartás nélküli rendszerszolgálóként eleve „pártosak” voltak. Németh Lászlóval, Illyés Gyulával volt érdemes konkordátumot kötni. Nevezetteknek a közéletbe való visszatérésével a többiek is „felmentve érzik magukat”: feladhatják ’56 utáni dacos hallgatásukat. Nem volt ez másként a gazdasági „elit” esetében sem. A hatvanas évek első harmadában jórészt azok kaptak újra megbízatást a – később tárgyalandó – „mechanizmus-reform” kidolgozására, akik ezen tevékenységüket már Nagy Imre „új szakasza” idején elkezdték, s akiknek ez irányú munkásságát 1957-ben állították le. S hasonlóképpen tolerálták – a hatvanas évektől – a „munkás elit” differenciált bérezésért folytatott törekvéseit is.
Nem tekinthető ugyanakkor engedménynek az 1959–61 között még erősen korlátozott, a rákövetkező két évben már szélesebb körű amnesztia. Bár az 1956 után kemény börtönévekkel sújtottak szabadon bocsátása részévé vált a hatalom és a társadalom közötti hallgatólagos kiegyezésnek, ezt sokkal inkább a rendszer külpolitikai szalonképessé tétele, nemzetközi elfogadtatása motiválta. Az 1961–1962-ben folytatott bizalmas diplomáciai alkudozások nyomán annak fejében vették le az ún. „magyar kérdést” az ENSZ közgyűléseinek napirendjéről, hogy Kádár idehaza viszonylag széles körű – de korántsem teljes – politikai döntésen nyugvó amnesztiát hirdetett.
Ugyancsak felemás engedménynek tekinthető a kulturális művészeti, szellemi szférában érvényesített ideológiai cenzúra. A „három T” (támogatás–tűrés–tiltás) rendszerében kiszámíthatatlan rapszodikussággal kerülhetett a közönség elé vagy ellenkezőleg, a süllyesztőbe valamely színházi, képzőművészeti, filmalkotás, irodalmi, tudományos mű, de akár egy-egy cikk, esszé, tanulmány is. A csak egyértelmű hozsannát és esetleg adminisztratív következményekkel is járó exkommunikációt ismerő korábbi szisztémához képest kétségtelenül több közéleti szerepalternatívát nyújtott a kritikusan pártoló vagy a steril szakértelembe burkolódzó álláspont tolerálása. De a tűrési faktor, éppen rögzítetlen amplitúdójú tartományával és határainak mindenkori kiszámíthatatlanságával biztosította továbbra is a nyilvánosság felügyeletét.
Ugyanebbe a gyakorlatiassá váló eszközrendszerbe illeszkedett a depolitizálás–depolitizálódás jelenség-együttese. A hatalom számottevően mérsékelte az ötvenes években szinte egymást érő ideológiai, termelési kampányokat; visszafogta a rendszer öndicsőítését szolgáló propaganda intenzitását és hangnemét is. Ennek pandantjaként, a szocializmussal való személyes azonosulás menetrendszerű hangoztatásának megkövetelésétől is egyre inkább eltekintett. Sőt, lehetett érdektelenséget nyilvánítani a politika iránt. Ennek következményeként továbbra is rögzíthették ugyan az érintett személyi lapján, hogy „apolitikus, a közösségi életben nem vesz részt”, de ez egyre ritkábban párosult nyílt provokálással, nem pellengérezték ki munkahelye – most már csak képzeletbeli – dicsőség- és szégyentáblájának utóbbi oldalán. A „három T”-vel együtt mindez persze úgy is interpretálható, hogy a rendszerrel nyilvánosan csak egyetérteni lehetett, az ettől eltérő álláspont továbbra sem kaphatott publicitást. Ugyanakkor mindez már annak tudomásulvételét jelentette, hogy létezik egy olyan állampolgári magánszféra, ahol a hatalom nem kompetens, és egyre inkább fel is adta a rendszer ennek {I-233.} teljes körű felügyeletét. A hetvenes évek közepéig voltak ugyan kísérletek a munkaidő csökkentéséből eredően megnövekedett szabadidő kulturált és hasznos eltöltésének megszervezésére, a kudarc ugyanolyan nyilvánvaló volt, mint a „kispolgáriasodás” ellenében visszatérően erőltetett propagandakampányok esetében. Bár ezek az „osztályharcos forradalmiság” aláhanyatlásán sajnálkozó zsurnalisztikai polémiák éppúgy ideológiai indíttatásúak voltak, mint a Rákosi-korszak hasonló agitációs offenzívái, lényeges az előbbitől való különbség rögzítése is. A magyar társadalmat a „frizsider-szocializmus” elkényelmesítő hatásától óvni igyekvő, illetve a „kicsi vagy kocsi” vitában tükröződő (azaz a gyermekáldás előtt az első – többnyire Trabant – gépkocsi megszerzésére törekvő), „anyagiasságot” ostorozó dörgedelmek már nem a rendszer elfogadtatását (legitimálását) sulykolták. A rendszer struktúrájában folytatólagosan fenntartott agitációspropaganda szervezetek új „népnevelő” tematikák keresésére kényszerültek, s ennek keretében tettek kísérletet annak a „szocialista életmódnak” a moralizáló megfogalmazására, melynek tartalmát egyébként soha nem tudták definiálni.
A politikától való növekvő állampolgári távolságtartás távoltartással, nem deklarált, de szolidan érvényesített elközömbösítéssel párosult. A nómenklatúrához tartozók kezdték levetkőzni a kiválasztottak (élcsapat) népboldogító attitűdjét, zártabbá, rejtőzködőbbé formálódtak, hivatásos forradalmárokból egyre inkább a rendszert működtető hivatalnokokká vedlettek. Ennek folyományaként – az informális társadalmi közmegítéléshez képest – mindinkább professzionista csapatként, tevékenységként szemlélték önmagukat, illetve munkájukat. Másfelől viszont a hivatalnoki professzionalitás öntudatával egyre kevésbé tartottak rá igényt, hogy ebbe a „szakmába” a politika szövevényeit informálatlanságukból eredően átlátni – úgymond – úgysem képes laikusok beleokvetetlenkedjenek. Ez – a hatvanas–hetvenes évekre vonatkoztatva – korántsem mond ellent annak, hogy a különböző helyi, regionális, illetve országos népfrontülések fórumain ún. „társadalmi vitára” bocsátottak közérdeklődésre számot tartó ügyeket. Ezek a vitafórumok egyfelől a közhangulat bizonyos mértékű – de jelentésekben már itt is erősen megszűrt – tesztelésére szolgáltak, másfelől, és legfőképpen pedig arra, hogy a különböző önlegitimálási aktusok során „széles körű előzetes társadalmi egyeztetésekre” hivatkozva léptessék életbe azt, amit eredetileg elterveztek.
A „mi tudjuk, hogyan kormányozzuk a szocializmus hajóját, ti csak fűtsétek az előírásoknak megfelelően a kazánt” hasonlattal jellemezhető konszolidációs elközömbösítés leginkább a politikai sajtó stílusváltozásában követhető nyomon. A Rákosi-korszakban a sajtó állandóan napirenden tartott veszélyeztetettség-sulykolással, „éberség”-felhívással, termelési, begyűjtési „csatákra” buzdítással, a külső és belső reakció, az „osztályellenség” ármánykodását hatástalanító végeláthatatlan harci riadókkal sokkolta a társadalmat. S hogy a hatalom üzenetei – „a párt aktuális irányvonala” – kellő hatékonysággal tudatosodjon, a munkahelyeken kötelezővé tett „Szabad Nép félórákat” rendszeresítettek, melyek a résztvevői a fentiek mellett azt is megtudhatták, hogy a szocializmus építésének mely területén „aratott ismét győzelmet pártunk”, illetve, hogy a dolgozók aznapi munkavégzése – a széntermeléstől az ablaküvegezésen és a beszolgáltatott tojások számán át az iratok iktatásáig – kikre „mér újabb megsemmisítő csapást”. Időnként pedig {I-234.} ezek ideológiaireggeli fogyasztói arról értesülhettek, hogy maguk is „a nemzetközi imperializmus és hazai szekértolóik uszályába” kerültek. Nos, ez a militáns nyelvi fordulataival harcászati tankönyveket is megszégyenítő zsurnalisztika tűnt el fokozatosan a hatvanas évek közepére, s adta át a helyét a „lényegében minden rendben van” álláspontot sugalló szürke, „kiegyensúlyozott” semmitmondásnak.
Ugyanez érvényesült a mindinkább központi hírforrássá váló Rádió és a hatvanas évek elejétől rohamtempóban terjedő – kezdetben a szoba díszeként funkcionáló – Televízió műsoraiban. Politikai malőr, botrány, háború csak a vasfüggönyön túlról szóló hírekben fordulhatott elő. Az „Amerikában verik a négereket és ölik a polgárjogi harcosokat”, illetve „az imperialisták újabb orvtámadást indítottak a gyarmati sorban sínylődő, szabadságra vágyó népek ellen”, és az ehhez hasonló beszámolók után, mindezek ellenpontjaként lehetett szólni a hazai nyugalomról, kiszámíthatóságról. 1968-ban Csehszlovákia „internacionalista” lerohanásának híre éppoly „kiegyensúlyozottan” simult bele a Televízió műsorába, mint a heti rendszerességgel sugárzott mezőgazdasági vagy ipari termelési riportok. A Rádió, ugyancsak a pánikkeltést kerülendő, közlekedési hírként számolt be a vasúti forgalomban bekövetkezett „átmeneti menetrendváltozásról”, ami miatt a hazánkban nyaraló lengyel és kelet-német turisták a Csehszlovákiát megkerülő Záhony–Csap–Lvov(Lemberg)–Krakkó–Wroclaw útvonalon indított különjáratokon térhettek haza.
A „hruscsovizmus mintaállama” a fentiek alapján úgy summázható, hogy Kádár az alattvalók számára is kiszámítható keretekben működő ún. puha diktatúrává konszolidálta Rákosi terroruralmát. Az azonban továbbra sem volt kiszámítható, hogy az államszocializmus nemzetközi rendszerén belül milyen mértékig üzemeltethetők eltérő formaváltozatok. Hogy mennyire nem, azt a Kreml 1968-ban, a „prágai tavasz” eltiprásával ismételten fegyverrel adta értésére a keleti blokk államainak és társadalmainak éppúgy, mint az ellenlábas rendszereknek. Az ennek indokaként megfogalmazott Brezsnyev-doktrína álljon itt úgy, ahogy az névadója szájából elhangzott a Moszkvába szállított csehszlovák politikusokkal folytatott megbeszélésén:
„Arra a véleményre jutottunk, hogy már nem bízhatunk bennetek. A belpolitikában azt csináljátok, ami nektek tetszik, azt is, ami nekünk nem tetszik, és nem hallgattok a szép szóra. A ti országotok azonban abban a régióban fekszik, ahová a II. világháborúban szovjet katona lépett. Nagy áldozatokkal vásároltuk meg ezt a földet, és erről a területről nem megyünk el. E terület határai a mi határaink is. Mivel nem hallgattok ránk, veszélyeztetve érezzük magunkat. A II. világháború halottai nevében, akik a ti szabadságotokért is életüket áldozták, teljesen feljogosítva érezzük magunkat, hogy odaküldjük a mi katonáinkat, hogy a mi közös határainkon belül valóban biztonságban érezzük magunkat. S ez a II. világháborútól fogva így lesz mindörökre.”
A magyar társadalom számára az 1956-os forradalom leverése a fentiekkel legalábbis egyenértékű nyíltsággal tette világossá, hogy milyen „peremfeltételek” mellett tervezhetők a rendszeren belüli „polgári” életutak. Azzal együtt is, hogy az „éberség” diszkrétebb gyakorlata közepette fokozatosan mérséklődött az országnak – és állampolgárainak – a nyugati „szabad világtól” való elzártsága. Ez éppúgy vonatkozott az 50 dolláros turizmusra, mint a műszaki, a tudományos és kulturális szféra nemzetközi kapcsolatainak bővülésére. A hatvanas évek közepétől menetrendszerűen forgalomba állított Budapest–Bécs bevásárló turizmus járatait, vagy a hasonló célú vállalati, szakszervezeti {I-239.} kirándulásokat „az osztrák sógorékhoz”, bárki használhatta arra is, hogy végleg búcsút mondjon a szocializmus kádári rendszerének. Akik nem éltek a távozás ezen formájával, azok berendezkedtek arra, hogy a rendszer adta lehetőségeket és korlátokat egyaránt adottságnak véve próbáljanak szülőföldjükön boldogulni. A hetvenes évekre a szerény színvonalú, de stabilnak tűnő kiegyensúlyozott konszolidáltság érzete jellemezte a társadalom döntő többségének mindennapjait. Olyannyira, hogy már maga az uralkodó párt inspirálta ennek megideologizálását, a „hétköznapok forradalmiságának” gyorsan elenyészett próbálkozásával. A párt ifjúsági szervezetében (KISZ) ugyanennek megfelelő törekvés volt a hetvenes években az érintett korosztály „egyéni vállalási rendszerén” alapuló közéleti szocializációs törekvés – az előbb említetthez hasonló „eredménnyel”.
A hatalmi hierarchia középső és alsó szintjének vezető rétege pedig ekkor kezdett beletanulni abba a – már lokális regionális különérdekeket megjelenítő – „kijáró” szerepkörbe, ami a felügyeletük alá tartozó területek külön költségvetési támogatását célozta. Ugyanezen jelenségcsokor egy másik elágazásaként sorra jelentkeztek – és nagyüzemi, ágazati, testületi, szakmai pressure groupok fórumain intézményesültek – az egymással ütköztetett különböző csoport-, illetve rétegérdekek is. Bár ezek nyilvános artikulálódása meglehetősen korlátozott keretek között történhetett, és a rendszer központosított redisztribúciós mechanizmusában azonnal politikai kérdéssé (is) transzformálódott, az általános újraelosztási folyamat ún. érdekbeszámító döntéseiben. A beosztottak, alkalmazottak, „ipari és szövetkezeti dolgozók” – fentebb vázolt mechanizmusba illeszkedő – társadalma pedig a teljes foglalkoztatottságra és a „holnap egy kicsivel jobb lehet” rendszerstabilitásra építve próbált meg regenerálódni a negyvenes–ötvenes évek különböző jellegű és különböző mértékű személyes veszteségei, megpróbáltatásai után. A fejezet elején említett, a kapitalizmus jóléti társadalmait „utolérni és túlszárnyalni” kívánó program besorolódott ugyan a szocializmus beteljesítetlen ígérvényeinek egyre gazdagodó gyűjteményébe, de a rendszer külső és belső korlátai közepette megvalósuló ún. követő fejlődés számszerű eredményei mellett fokozatosan megjelentek a huszadik század második felét általánosan jellemző komfort elemei is.
A „hruscsovizmus mintaállama” jelzőnek is van bizonyos szociális konszolidációra utaló felhangja, de Kádár pragmatikus szocializmusának népjóléti jellemzőit általában a gulyáskommunizmus – iróniától sem mentes – fogalmával szokták illetni. Ennek tartalma elsősorban a megélhetési viszonyokra, az életkörülményekre utal. Az ötvenes évekkel, és a szocialista országok többségével összevetve valóban volt a korszak egészéhez mérten egy viszonylag hosszú periódus, amelyet a személyes anyagi gyarapodás növekedéséhez társuló fokozatos életminőség-javulás jellemzett, de ettől még nem lett „jóléti állam”. Az életszínvonal alakulása döntő hányadában továbbra is a megtermelt javak politikai megfontolásokon nyugvó központi újraelosztásának a függvénye maradt.
A gulyáskommunizmus alapja a szocializmus gyakorlatiasabb értelmezéséből eredeztethető. Az ideológiai doktrínáktól bizonyos mértékig idegenkedő Kádárnak volt egy nyilvános beszédeiben is rendre visszaköszönő tétele, miszerint: az átlagember a szocializmus milyenségét saját boldogulásán méri. Ez, a „szocialista rendszer biztosítja a dolgozók jólétének állandó növekedését” {I-240.} formulához képest nem jelentett ideológiai revizionizmust a marxista maximák őrei számára. A rendszer megítélését viszont megkettőzte: a rendszergazda önmeghatározása mellett létjogosultságot teremtett a társadalmi minősítésnek is. Érintetlenül hagyta ugyan a rendszer fel- vagy leválthatóságának kérdését, de elmozdulást jelentett annyiban, hogy a kényszeren alapuló tudomásul vétetés mellé egy sajátosan értelmezett társadalmi legitimálást is igyekezett felsorakoztatni. Kádár nem rendszeridegen újdonságot, hanem a rendszer ideológiájában addig is meglévő – de a gyakorlatban sokadrangúként kezelt – elemet aktivizált amikor az anyagi gyarapodásnak, az életszínvonal-politikának a korábbinál nagyobb súlyt adott a tervgazdálkodás újraelosztási rendszerében.
A 26–28. sz. grafikonok általánosan használt mutatókkal érzékeltetik a szocialista rendszer négy évtizedes „teljesítményét”, valamint a társadalom helyzetének jelzőszámait. Az összesített adatok ugyan nem képesek árnyalt vagy rétegspecifikus bemutatásra, de a jellemző sajátosságok így is nevesíthetők. A tervgazdálkodási ciklusra tagolódó nemzeti jövedelem növekedési trendjét, valamint a társadalom helyzetének az ár- és bérviszonyokkal jellemezhető változását vizsgálva, mind a folyamatok önmagukban való nyomon követése, mind pedig egymással való összevetésük tükrözi a legkarakteresebb makrotársadalmi jellemzőket és azok időbeli változásait.
A nemzeti jövedelem alakulásáról tájékoztató 26. sz. grafikon három korszakra osztható. Az 1950-es évek Rákosi nevéhez kötődő időszakáról csupán annyi érdemel említést, hogy még a „nem feszített” 1950-es eredeti célkitűzés is csak 50%-ban volt teljesíthető. Az egy évvel későbbi továbbsrófolás értelmét a teljesítési arány maga is minősíti. A Kádár-korszak első két évtizedében is „ugrált” a terv-, illetve teljesítési ráta, de egyfelől viszonylag kis amplitúdóval (4–7% között), másfelől egy átlagosan 5%-os növekedéstervezés mellett – ugyancsak kerekítve – 6%-os növekedés könyvelhető el. Az első komoly sokk makrogazdasági szinten – azaz az életszínvonalat még kevésbé érintve – az 1970-es évek második felében következett be, amikor még elkerülhetőnek hirdették az évtized elején a világgazdaságot megrázó olajárrobbanás „begyűrűzését”. Ennek hatására a – harmadik korszaknak tekinthető – 1980-as évtizedben jelentősen mérsékelték ugyan a növekedés tervezett rátáját, de teljesíteni már ezt is csak az 1950-es évekre jellemző arányban sikerült.
Az ár- és bérviszonyok alakulását jelző 27. és 28. sz. grafikonok – áttételesen – a nemzeti jövedelemről közölt összesítő adatok társadalmi leképzésének is tekinthetők. Bár az ötéves ciklusokra bontva közölt ár- és bérindexek a korszak elején nem esnek pontosan egybe a tervciklusokkal, mégis szinte tükörképként követik az „életszínvonal” mutatók a nemzeti jövedelem teljesítési adatait – különösen jól mutatva a ’80-as évtizedben bekövetkezett romlást. A 28. sz. grafikon ugyanezt folyamatában ábrázolja, lehetővé téve egyúttal a finomabb elemzést is.
A Rákosi által megindított első ötéves terv kezdetén a hidegháború hadigazdálkodás két év alatt közel 70%-os áremelkedést indukált. Ezzel összefüggésben a bérek reálértéke majdnem 20%-kal zuhant az amúgy sem magas induló érték alá. Az átlagbér még 1953-ban sem érte el az utolsó békeév (1938) szintjét. Az inflálódásból eredő feszültségek a következő években csak annyiban enyhültek, hogy a nélkülözés mértékét csökkentették. Mindezek alapján az is megállapítható, hogy Rákosi hatalomra kerülése időszakában egy jelentős {I-241.} életszínvonal-romlást okozott, Kádár viszont jelentős mértékű béremeléssel párosította első főtitkári éveit.
A hatvanas években – valamelyest javuló áruellátás mellett – továbbra is alacsony maradt az árszínvonal, de az évtized első felében számottevően visszafogták a bérkiáramlást. Ennek hátterében a hazai „nagy ugrás” második ciklusát elindító – a fejezet elején már érintett – gazdaságpolitikai döntések álltak. Az újabb beruházások és a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezésének költségei mellett az 1956 után beáramló hitelek esedékessé váló törlesztése is ekkortól terhelte a fizetési mérleget.
Az évtized második fele az új gazdasági mechanizmus néven ismertté vált gazdaságpolitikai és irányítási korrekciók előkészítésének és bevezetésének a lázában telt el. A pártvezetés berkeiben több éven át zajló, kulisszák mögötti politikai birkózásból a tervgazdaság rendszerét az árupiaci viszonyokkal összeegyeztetni igyekvő reformkoncepció született. Ennek lényege, hogy a központosított utasításos tervgazdaságtól fokozatosan távolodva kísérletet tettek a piaci értékítéletet – inkább kisebb mint nagyobb mértékben – érvényesítő termelési (irányítási) rendszer bevezetésére. Az 1968-ban bevezetett mechanizmus-reform megszüntette a kötelező erejű központi tervelőírásokat, s az új, közvetett gazdasági szabályozás keretében a vállalatok tevékenységét – elvileg – a termékeik értékesítéséből származó nyereség minősítette. A nyereség-érdekeltség előtérbe helyezése abból a feltételezésből indult ki, hogy az – az ipari szférában éppen úgy, mint a szövetkezeti melléküzemágak rendszerének fokozatos kiépülésével a mezőgazdaságban is –, ösztönzőleg hat a termelés gazdaságosabbá tételére. A (korlátozott) gazdasági verseny, illetve a növekvő vállalati önállóság mellett közgazdasági eszközökkel is érvényre juttathatónak vélték a tervszerű és folyamatos – sőt, az egyre intenzívebbé váló fejlődést. De a megelőző két évtizedben bürokratikus úton tervutasításokkal regulázott makrogazdasági rendszer egésze – amelyből kiiktatták az árupiaci értékviszonyokat – képtelen volt, és nem is tudhatott egy (ismételten politikai) elhatározás nyomán zökkenőmentesen átállni arra a rendszerre, amelyet az új gazdasági mechanizmus jelentett. A vállalatok egy része nem csupán önhibájából vált versenyképtelenné még ezen a kvázi-piacon is. A KGST-egyeztetésekből eredő termelési kötelezettségek; a már korszerűtlenné vált de a (főleg szovjet) megrendelő igénye miatt továbbra is gyártott, és az államközi megállapodások nyomott árán értékesített termékcsoportok; a hazai (szociál)politikai megfontolásokból az önköltségnél alacsonyabb áron forgalmazott áruk sora, illetve mindezek az összetevők együttesen, egy „természetes” – bár a rendszeren belül új típusú – konfliktust gerjesztettek. Egyes vállalatok azonban – pontosabban épp a kisebb „középüzemek” – jobb gazdaságossági (rentabilitási) eredményeket tudtak felmutatni, s ennek megfelelően nem jelentős, de a korabeli viszonyok között már számon tartottan jobb béreket tudtak biztosítani munkásaiknak, alkalmazottaiknak. Hozzájuk képest leginkább a hazai „mamutvállalatok” mutattak rugalmatlanságot, kisebb alkalmazkodókészséget. De ehhez az is hozzátartozik, hogy jórészt őket terhelte a KGST keretében, illetve a magyar–szovjet államközi szerződésekben meghatározott kötött árfolyamú termékértékesítés kényszere. A fentiekből következően ugyanezekre volt leginkább jellemző, hogy termékeik mellett a veszteséget is folyamatosan újratermelték. A vállalatok ezzel együtt járó {I-242.} jövedelmezőség szerinti szóródása kihatott a bérszínvonal ágazatok, illetve üzemek közötti differenciálódására, a természetes – ok okozati – feszültséget gerjesztett. Ez mozgásba hozta a munkaerőpiacot, ami a szocialista rendszerben addig nem tapasztalt mértékű munkavállalói fluktuációt vont maga után. (A jobban megfizetett munkahelyekre pályázókat nevezték a korszakban – megbélyegző politikai felhanggal – „vándormadaraknak”.)
Mindez azonban a rendszer lényegéből következően ideológiai köntösbe öltöztetett politikai konfliktussá transzformálódott. A gazdasági természetű konfliktus politikai síkra terelésében a kezdeményező szerepet eleinte főként a leginkább érintett nagyvállalati szféra gyárigazgatói, trösztvezetői játszották. Érvelésük úgy szólt, hogy a szocialista rendszer elsőrendű politikai bázisát képező nagyipari munkásság a reformok következtében hátrányos helyzetbe került ás társadalmi rétegekhez képest. A haszonélvezők közé a mezőgazdaságban dolgozókat és az értelmiséget sorolták. A reformokhoz való alkalmazkodásra leginkább képtelennek bizonyuló szocialista nagyvállalatok az új mechanizmus megindulásakor az iparban foglalkoztatottak negyven százalékával a szféra termelésének felét adták, ugyanakkor ők birtokolták az ipar rendelkezésére álló eszközállomány 60 százalékát. A fentebbi három mutatószám közül az 1960/70-es évtized fordulóján a foglalkoztatottak számában és az állóeszköz-állomány rendelkezésükre álló hányadában tudtak gyarapodást felmutatni, azaz gazdasági teljesítményük hatékonysága (rentabilitásuk) tovább romlott.
A mechanizmusreform hatásairól, következményeiről az 1970-es évek elején meginduló vita bizonyos értelemben szakaszhatár a politikai nyilvánosság terén is. Míg korábban csak a zárt ajtók mögött lejátszott politikai csatározások végeredményével egybecsengő álláspontok kaptak publicitást – ez volt jellemző 1957-ben a reform blokkolására, és 1965-től a reformstart előkészítési periódusára –, most már döntés előtt is ütköztek a vélemények a szélesebb nyilvánosságot jelentő sajtóorgánumokban. Persze nem a szabad sajtó eljöveteléről volt szó. A különböző álláspontok képviselői rendelkeztek olyan befolyással, hogy keresztül tudták vinni nézeteik közzétételét, következésképpen a közvélemény számára is manifesztálódott a párt(vezetés) belső megosztottsága. A reform kimunkálói, vezetői és elkötelezett hívei voltak a korabeli Politikai Bizottság tagjai közül Nyers Rezső, Fehér Lajos, valamint az akkori miniszterelnök, Fock Jenő, míg az ellenzők között Biszku Bélát, Komócsin Zoltán, Gáspár Sándort és Németh Károlyt emlegették. Az ellenérdekeltté váló nagyipari vezetők csapata együttes fellépéssel – mivel vállalataik az ipar egészét tekintve stratégiai fontosságúak voltak – a funkcionális irányítószervekhez (a minisztériumokhoz) képest is erős érdekérvényesítésre voltak képesek. Mindehhez szövetségeseket is találtak, akik a politikai döntés-előkészítő és döntéshozatali szférában közvetlenül is képviselték a mechanizmus-reform ellenében ható törekvéseiket. Elégedetlenségüket előbb a központi és a megyei gazdaságpolitikai pártapparátus egy része tette magáévá. Majd a hozzájuk sietve csatlakozó SZOT-vezérkarral együttműködve a legfelsőbb pártvezetésben is támogatókra találtak, akik immár a „hátrányos megkülönböztetést elszenvedő nagyipari munkásosztály” szószólóiként intéztek támadást a különböző (gazdaság)politikai fórumokon – a teljes körűen még be sem indult – reformok ellen. Az MSZMP Központi Bizottsága {I-243.} 1972 novemberében tartott ülésén a négy éve megindított gazdasági reformfolyamat lelassítása, illetve újabb adminisztratív szabályozók életbe léptetése mellett foglalt állást. A reformot opponálók fellépésükhöz Moszkvában is pártfogókra találtak, ahol – a néhány évvel korábban már megbuktatott Hruscsov után – mindinkább kiépülőben volt Leonyid I. Brezsnyev neosztálinista irányvonala. A szovjet pártfőtitkár a fentebb említett KB-ülés után két héttel Magyarországra érkezve mélységesen elítélte azt a felemás döntést, mely „nem volt elég következetes a marxista–leninista politikától eltérő revizionista törekvések elleni harcban”. Pártzsargonból magyarra fordítva: a reform vezető egyéniségeinek posztjaikról való elmozdítását hiányolta, illetve követelte.
A „munkásérdekek” képviseletében fellépő konzervatív csoportnak azonban még két évet várnia kellett, hogy felülkerekedjen a reformszárnyon. Utóbbiakat az MSZMP 1975. évi XI. kongresszusán tették ki a Politikai Bizottságból, illetve váltották fel Fock Jenőt Lázár Györggyel a miniszterelnöki poszton. Győzelmet említeni túlzás lenne, még akkor is, ha a konzervatívok annak könyvelték el a reform meghatározó személyiségeinek kiakolbólítását a párt- és kormányzati vezető pozíciókból. Az 1968 előtti viszonyok ugyan nem voltak restaurálhatók, de ismételten kiterjesztették a központi irányítás hatáskörét. Ez leginkább az ún. ötven kiemelt nagyvállalatra vonatkozott, mivel rentabilitásuk, termelésük gazdaságossága ugyan továbbra sem javult, de az egyre terjedő „egyedi szabályozás” elsődleges kedvezményezettjeiként mégis sikerült tovább erősíteniük pozícióikat az összességükben mindinkább szűkülő erőforrásokért, beruházási javakért folyó központi újraelosztási versengésben. S bizonyos értelemben még az is nekik kedvezett, hogy módosították a nyereségelvonás rendszerét, ami azt jelentette, hogy minél nyereségesebben működött egy vállalat, annál többet vontak el tőle, amiből azután a veszteségeseket dotálták.
A reformellenesség – a gazdasági szférán túlmenően – ideológiai szigorodással, sőt az 1956-os megtorlás óta először, adminisztratív retorziókkal párosult. Azokat a filozófusokat, akik a Nyugaton már évek óta tartó „Marx-reneszánszhoz” kapcsolódva elkezdték a klasszikus mentor eszméinek újragondolását, figyelembe véve az eltelt évszázad által felszínre vetett új jelenségeket, tapasztalatokat is, a pártközpont 1973 tavaszán külön dokumentumban ítélte el. Heller Ágnest, Hegedűs Andrást, Márkus Máriát, Márkus Györgyöt, Bencze Györgyöt, Kis Jánost és Vajda Mihályt „jobboldali, revizionista ideológiai-politikai nézeteik”-re hivatkozva kizárták az MSZMP-ből, amivel publikálási tilalom és állásvesztés is párosult. Ugyanebben a hónapban a március 15-i ünnepségen egyetemisták tucatjait vették őrizetbe azért, mert a „hivatalos” rendezvényen kívül tartottak összejövetelt, és az ünnepnapi forgatókönyvben nem szereplő – egyébként az 1848-as forradalmi napokból származó – jelszavakat skandáltak.
A reformviadal két fordulójának igazi nyertese – átmenetileg – a társadalom volt. Bármily furcsának tűnik, rövid távon még a visszarendeződésnek is – hogy azután tartósan szenvedje a következményeit. A 27. sz. grafikonon is nyomon követhető, hogy a társadalom szemszögéből vizsgálva a hatvanas évek derekától a hetvenes évek közepéig datálható a Kádár-korszak prosperáló évtizede. Ennek némileg egyszerűsített magyarázata, hogy előbb a reformok stimulálták a reálbérek növekedését, majd pedig, a feszültségeket mérséklendő {I-244.} az újraelosztás rendszerében felfelé nivellálva, a veszteséges szférában megélhetést keresők bérszínvonalát is a húzóágazatok szintjére emelték. 1963 után, hogy a reálbérszint az árszínvonal fölé kúszott és a bérnövekedés standardja – a hetvenes évek közepéig – közel kétszerese volt az árszint emelkedésének.
A reform visszafogásával szinte egy időben szenvedte el első látványos kudarcát az egységes „szocialista világgazdaság” Hruscsov által megálmodott ideája is. A világpiacot ekkor megrázkódtató olajválság, illetve az olajárrobbanást követő újabb nyugati technológiai váltás néhány év alatt sokkoló módon csökkentette a hazai (és általában a szocialista) termékek világpiaci értékét, miközben a nyugati importtermékek ára nehezen megfizethető mértékben megugrott (cserearányromlás). Már nem csupán az „utolérni és túlszárnyalni” vágyálma enyészett el, hanem az is kérdésessé vált, hogy bármifajta követő stratégiával tartósítható-e egyáltalán a fejlett tőkés országokhoz viszonyított szintkülönbség: azaz ne növekedjék elmaradottságunk mértéke. Előbb csupán úgy tűnt, hogy nehéz olyan válságterápiát találni, amely egyszerre elégítené ki az államszocializmust hivatalból képviselő vezetés szempontjait, és emellett a cserearányromlással párosuló további technológiai elmaradást is ellensúlyozná. Nem sokkal ezután viszont azzal volt kénytelen szembesülni a pártállam vezérkara, hogy önmagában a meglévő rendszer működésben tartása is egyre súlyosabb finanszírozási gondot okozott. A – fokozatosan béklyóvá váló – mentőkötelet a hetvenes években mind gyakrabban felvett nyugati kölcsönök jelentették. Ezt azonban nem a termelési szerkezet korszerűsítésére, a technológiai innovációra fordították, hanem a struktúrájában és a kibocsátott termékek színvonalát tekintve egyaránt elavult – s ezért mindinkább egészében ráfizetéses gazdaság aktuális működésben tartására. Az egyre kedvezőtlenebb folyamatokat gerjesztő politika hozadékát rögzítette Berend T. Iván akadémikus 1983 karácsonyán, tíz évvel a reformok visszafogása után:
„Tíz év alatt nagyjából egy év során megtermelhető nemzeti jövedelem értéke veszett el. … Ez az egy év az 1930-as éve második felének fél évtizednyi nemzeti jövedelmével, vagyis a második világháborúban bekövetkezett rettentő háborús pusztítás veszteségeivel volt nagyjából egyenértékű. Nem zuhantak a Dunába hídjaink, nem semmisült meg a vasúthálózat és az állatállomány fele, egyszóval nem meglevő nemzeti vagyonunk csonkult, de akkora értéktől estünk el, mint amennyit a felidézett háborús szörnyűségek elpusztítottak.”
Ennek a megélhetési viszonyokra gyakorolt hatását a 28. sz. grafikonon ismét nyomon követhetjük. A reálbérszínvonal görbéje 1979-ben tartós aláhanyatlással metszette el a mereven felívelő árvonalat. Az ekkor foganatosított tízszázalékos központi áremelés következményeit viszont azonnal tapasztalhatta a társadalom szinte egésze. Napjaink inflációban edződött olvasója talán furcsállhatja ennek említését, de akkor, a megelőző két évtizedben megszokottá vált árstabilitás és a viszonylag kiegyensúlyozott gyarapodás után ez éppúgy sokkolta a társadalmat, mint amikor ötven dolláros évi turistaellátmányával átrándult a szomszédos Ausztriába, és összevetette a szocialista tábor legvidámabb barakkját a „sógorok” szinte vidám, de korántsem élvonalbeli kapitalizmusával… Az ár – és bérindexnek a kilencvenes évekig nyúló, egyre dinamikusabban kúszó inflációról és zuhanó életszínvonalról tudósító grafikon trendjét követve, mindinkább az vetődik fel kérdésként, hogy miért nem okozott ez nyílt robbanást.
{I-246.} A Kádár-korszak konszolidált hanyatlásának okait keresve két – egymással kölcsönhatásban álló – jelenségcsoportot említhetünk.
1. A rendszert kormányzó pártállami vezérkar a stabilitás megőrzését már maga sem az ideológiai katekizmusoknak való megfelelésben kereste, hanem egyre inkább arra kényszerült, hogy a gazdasági, infrastrukturális, szociális és adminisztrációs intézményhálózat napi üzemmenetét biztosítsa. Ez viszont elsődlegesen finanszírozási feladatként jelentkezett, aminek következtében megfordultak a rendszer működtetésének prioritásai. Míg korábban, a rendszer kiépítésének, beüzemelésének időszakában valóban a pártvezetés döntéseinek a mindenhatóságáról – s még inkább ennek hitéről – beszélhettünk (politikai omnipotencia), addig a hetvenes–nyolcvanas évek fordulójától a politika – saját korábbi tevékenysége következtében – a gazdaság foglyává vált. Ehhez társult a kádári konszolidáció – már idézett – egyszerre szociális és politikai alaptörekvése; az újraelosztásban az egyéni gyarapodásnak is helyt adó szempont, ami egyre kiterjedtebb, állampolgári jogosultságként élvezett szociális juttatásokkal párosult. A pártvezetés újabb célkitűzései, kongresszusi deklarációi már csupán „a szocializmus elért vívmányainak megőrzése” jámbor óhaját hirdették. A továbbiakban ennek is csak úgy lehetett valamelyest eleget tenni, hogy a fentebbi kettős csapdához mindinkább egy harmadik társult, nevezetesen az adósságcsapda. Már szóba se jöhetett, hogy az egymásba érő külföldi hitelfelvételek „az új növekedési pályára állás” megalapozói legyenek, hiszen azok a rendszer – lassan vegetálásba forduló – működtetéséhez kellettek. Ez pedig látványos paradoxonként tette mindinkább nyilvánvalóvá ország-világ számára, hogy a „létező szocializmust” ideológiai ellenlábasa, a kapitalizmus finanszírozza (l. 29. sz. grafikon).
Ebben a helyzetben már a gazdasági reformkísérletek újraélesztése is mást jelentett, mint másfél évtizeddel korábban. Most már nem arról volt szó, hogy a pártvezetés a szocializmus magyarországi rendszerét a gazdasági bizonyos törvényszerűségeit mégiscsak respektálva működteti, hanem arról, hogy a reformok révén rentábilissá tehető-e a gazdaság annyira, hogy maga a rendszer is fennmaradjon. Ennek az előremenekülési kísérletnek lett része a vállalatokon belül – és azokon kívül is – szervezhető gazdasági munkaközösségek (gmk) gyors irányú elterjedése, az exportképes termékek gyártásának ösztönzése és dotálása, hozzáillesztve a külkereskedelem liberalizálását.
Mindezek oldalágaként, feszültségmérséklő ideológiai szelepként olyan, korábban tabunak számító kérdések, mint a nemzeti tudat zavarai, Trianon, a határokon túli magyarság sorsa, nem csupán publikusan tárgyalhatók lettek, hanem a pártközpont egyre olvadó tekintélyének diszkrét támogatását is élvezték. S hozzájuk csatlakozva ugyancsak ritkábban akadtak fenn a főszerkesztői „megfontolásokon” a hazai szegénységről, a zsidó- vagy a cigánykérdésről szóló tanulmányok. Ehelyett megkísérelték „forintosítani” a három T rendszerét. Például oly módon, hogy egy színházművészeti szakmai konferencia megtartását már nem utasításban tiltották, „csupán” annak fejében ígért anyagi támogatást a minisztériumi főhatóság, ha elállnak egyik-másik, a Duna-parti Fehér Házban nemkívánatosként számon tartott alkotó darabjának a megvitatásától. Ez a zsarolás esetenként hatásosabb eszköz volt ugyan, mint a politikai tiltás, de mindez már sokkal inkább utóvédharcot jelentett, semmint megkérdőjelezhetetlen {I-248.} teljhatalmat. Összegzésül azt mondhatnók, hogy a hatalomnak – a rendszer keretein belül – egyre kevésbé volt miből engednie. Ezért a korábbi érdekbeszámításos mechanizmus különböző érdekcsoportokkal kötött csendes alkuk sorozatává transzformálódott.
2. A fentebb megfogalmazott kérdés másik oldala, hogy a nyolcvanas évek elejétől látens formában mutatkozó, de fokozatosan nyilvánvalóvá váló krízis közepette nálunk miért nem került sor olyan kollektív megmozdulásokra, mint pl. a kortárs Lengyelországban? A jus murmurandival egyre hallhatóbban élve, miért volt mégis toleránsabb a társadalom, milyen összetevők tágították tűréshatárát? Sommás válaszként adódnak, hogy az életviszonyok romlásának mértéke nem érte el azt a kritikus határt, ahol már elviselhetetlenné válva robbanást gerjesztett volna. (Ez az állítás korántsem általánosítható. Például aligha állja meg a helyét a kortárs Romániával való összevetésben.)
Más szálon közelítve, a magyar társadalom különböző rétegeinek – eltérő mértékben ugyan, de – volt mit veszítenie? Bizonyos értelemben igen, még ha nem is a polgári társadalmakból ismerhető tulajdonokban, illetve javakban. Felidézve az ország huszadik századi történelmét, az 1910-től 1960-ig eltelt fél évszázadban soha nem volt egyetlen olyan öt évet meghaladó időszak, amelyet ne újabb, a társadalom zömét érő megrázkódtatás követett volna. Ehhez képest a hatvanas–hetvenes évek viszonylag békés gyarapodása – még ha a rendszer működésének jellemzőiből eredően korlátozott volt is –, a századelő világháborúja óta az első tartós regenerálódási időszak volt Magyarország társadalmi számára. A változás jól érzékeltethető néhány adattal. A szocialista korszakban konstans társadalmi feszültséggócot – szűk keresztmetszetet – jelentett a lakásépítések üteme, az önálló otthonra várók számához képest. Ezt volt hivatva kielégíteni a hatvanas évek elején megindított tizenöt éves lakásépítési program, ami azért is volt nehezen megkerülhető, mert a központi iparfejlesztési, beruházási tervek koncentráltsága, illetve az ehhez igényelt új munkaerő biztosítása ismét jelentős térbeli társadalmi mobilitást indított el. Alapszámait tekintve teljesült is a kitűzött cél; másfél évtized múltán készen állt egymillió új otthon. A zömében ipari központokban összpontosuló állami építkezések döntő hányadát a szériában felhúzott ún. panellakások adták. Ennek eredményeként jelentek meg – főleg nagyobb – városaink különböző pontjain a betonerődökre emlékeztető „szocialista lakótelepek”. De a tervelőirányzat közel fele már ekkor is „önerős”, családi kivitelezésben készült. Korszakunk végéig, újabb 15 év alatt ez a szám – most már központi programok nélkül – megduplázódott, s 1990-ben kétmillió fölé nőtt a Kádár-korszakban épült lakások száma. Jórészt ez utóbbi periódusban alakult át a falvak építészeti arculata, előbb az utcára forduló „sátortetős”, majd a mind gyakoribb emeletes családi házak megjelenésével. Ennél figyelemre méltóbb a kivitelezés jellegének belső aránya. A hetvenes évtizedhez képest a nyolcvanas években közel 30%-kal csökkent az újonnan elkészült lakások száma. De az apadást – a központosított szféra recesszióját is tükrözve – az állami lakásépítés arányának zsugorodása okozta, míg a lakossági, önerős kivitelezés mértéke a hanyatlás évtizedében is alig mérséklődött. Ehhez kapcsolódóan, néhány mutatóval érzékeltetve érdemes egy pillantást vetni a lakosok komfortosságának változására is (l. 30. sz. táblázat). Ezek az adatok is arról tanúskodnak, {I-249.} hogy a nyolcvanas évtizedben sem mérséklődött érdemlegesen az életkörülmények kényelmesebbé tételét célzó modernizálás, holott ezek a komfortberuházások már egyre növekvő arányban lakossági erőfeszítésekből, és nem állami fejlesztésből valósultak meg. Hasonló trendre utal a motorizáció általános mutatószámaként használatos személygépkocsi-gyarapodás. 1960-ban ebből 31 ezret tartottak nyilván. Az évtized közepére érte el a százezret, és 1980-ban lépte túl az egymilliós számot. Majd, a hanyatlás évtizedében megduplázódott, és 1990-ben már kétmillió magánautó futott országútjaikon. Ezzel a növekedési ütemmel korántsem tartott lépést a közúthálózat fejlesztése, s még kevésbé mondható ez el, ha a tehergépjármű-forgalom bővülését is hozzászámítjuk. De a motorizáció mennyiségi növekedését jellemző – zömében szocialista gyártmányú gépkocsipark – hatvanszoros gyarapodást mutat az ugyanabban a három évtizedben, mindössze megnégyszereződő telefonellátottsághoz képest. Ezt a kétszázötvenezerről egymillióra növekvő telefonszámot leginkább a kétmillió új lakással érdemes összevetni, bekalkulálva, hogy az adat a hivatali telefonok számát is magában foglalja.
A családi háztartásokban nagyberuházásoknak számító tételeket azért emeltük ki, mert ezek nem csupán arról tudósítanak, hogy mennyiben váltak komfortosabbá egy bő negyedszázad alatt mindennapjaink. Az adatok emellett arról is tanúskodnak, hogy a makrogazdaság recesszióját a társadalom legalábbis késleltetni, mérsékelni tudta saját „civil” szférájában. Milyen módon? Általánosítva azt mondhatnánk, hogy a magyarországi szocializmus konszolidált kádári korszakában szinte kezdettől fogva „kettős szektorban” párhuzamosan élő társadalomhányad alkotta a keresőkorú népesség zömét. Az ún. bejáró, ingázó munkavállalók közelebbi vagy távolabbi települések állami vállalataiban, intézményeiben keresték kenyerüket, miközben a helyben maradó – többnyire a mezőgazdaság kollektivizált szektorában dolgozó – családtagokkal együtt művelték munka után, hétvégeken a háztáji magángazdaságot. (Ennek termelési értéke a hetvenes–nyolcvanas években az összes mezőgazdasági termelés 16–23 százalékát is elérte, sőt az állattenyésztés területén még a fentebbi értéket is meghaladta.) Ez követlen piaci értékesítés vagy állami felvásárlás révén nem lebecsülendő (mellék)jövedelmet hozott. A családból kirepülő, más településre költöző újabb generáció panellakásának a „beugró” összege – a hitelfelvételeken túl – szintén innét teremtődött elő, éppúgy, ahogy jó ideig még a szülői kertből került az élelmiszerek java is a városi konyhára. A távolabb került másodgenerációsok pedig maguk rendezkedtek be a kétszektorúságra. Lakóhelyük környékén béreltek szőlőt, telket, és azt öröklött „paraszti beidegzettséggel” művelték szakadásig. A nyolcvanas években már negyedmillióra rúgó hétvégi telek nálunk többnyire nem a végigdolgozott hét utáni megpihenés, a regenerálódás helye volt – bár ezt a szolgálta –, hanem „a birtok”, ami a háztartás részleges ellátása mellett némileg a magántulajdon tudatát is pótolta, a sajátnak alig érzett „szocialista köztulajdonhoz” képest.
A hetvenes évek közepétől ehhez társult a másod- és mellékállások egyre kiterjedtebb rendszere, a nyolcvanas évek elejétől pedig a nagyipari szférára is kiterjesztett gazdasági munkaközösségek (gmk) szervezete. (Utóbbiak száma 1982-ben kereken 4 ezer, 1987-ben 22 ezer.) A korszak rádiókabaréja szociológiai pontossággal jellemezte a kialakult viszonyokat, amikor különböző {I-250.} élceiben arról szólt, hogy a főállásban lejárt munkaidő után indultak az emberek pénzt keresni, mert egyre inkább „fő a mellékes”. Ez a kettős szektorúság, az állami munkahelyen és a második gazdaság különböző formáiban együttesen megszerezhető jövedelem tette lehetővé a már elért életszínvonal megőrzését vagy azt, hogy legalább mérsékelhető legyen az áremelkedésének hatása. A növekvő infláció azokat a rétegeket sújtotta azonnali életszínvonal-romlással, akik nem tudtak bekapcsolódni az önkizsákmányolásnak ebbe az egyre terjedő és intézményesülő formájában. Az évtized közepétől pedig már a második gazdaságban időleges kompenzálást találókat is utolérte „a szocializmus általános válság”. Kádár rendszere felett egyre inkább névadójának saját tétele mondott ítéletet. Az az általa meghivatkozott átlagember, aki a szocializmus milyenségét saját boldogulásán mérte, most már önmaga egyre növekvő erőfeszítései árán sem boldogult. De miután Magyarországon a szocialista rendszer nem belső önfejlődés, hanem a szemben álló szuperhatalmak által létrehozott és fenntartott hidegháborús status quo egyik mellékterméke volt, megszűnéséhez és megszüntetéséhez az adott világpolitikai konstellációnak, illetve a Magyarország helyzetét determináló közvetlen nagyhatalmi függőségnek is el kellett enyésznie.
| A kommunista egyeduralom restaurálása | TARTALOM | A rendszerváltás (1989–) |