A rendszerváltás (1989–)

TARTALOM

A rendszerváltás első parlamenti ciklusa (1990–1994)

A másképp gondolkodók és a rendszerváltás előtörténete

1981 őszén Kádár János épp moszkvai „baráti látogatásra” készülődött. A szocialista tábor vezetőjének, Brezsnyev SZKP főtitkárnak 75. születésnapja alkalmából kívánta átnyújtani a Magyar Népköztársaság gyémántokkal ékesített Zászlórendjét, amikor a honi sajtó tárháza egy Beszélő néven jegyzett stencilezett kiadvánnyal gyarapodott. Beköszöntő programcikke alapján inkább ellensajtóról kell szólni, amennyiben azokról a „rendhagyó eseményekről” ígért tájékoztatást, amelyekről a hivatalos Magyarország televíziója, rádiója, illetve sajtóorgánumai nem tudósítottak. Abból a nem kevésbé öntudatos állásfoglalásból pedig, hogy „a halkan morajló embertömeg … fölött a két törpe kisebbség – az ellenzék és az ország vezetése – fennhangon perel egymással”, arra lehetne következtetni, hogy a hatalom centrumát képező állampárt mellett egy nyilvános ellenerő lépett a politika porondjára. Tényként mindebből annyi rögzíthető, hogy „a másképp gondolkodók” különböző informális szerveződései immár saját publikációs fórummal is hallattak magukról. A „fennhangon”, azaz nyilvánosan formula azonban ekkor még csak erős megszorításokkal érvényes. A lapot – később a Beszélő mellett olyan időszakos lapokat, mint a Hírmondó, az Égtájak között, a Demokrata – egy viszonylag szűk értelmiségi, egyetemista kört leszámítva leginkább a Belügyminisztérium belső elhárítása forgatta, illetve tartotta számon. A továbbiakban többé-kevésbé rendszeresen jelentkező magánkiadású (szamizdat) sajtótermékek, majd egyre inkább könyvek is – a kortárs szociológiai elemzések fogalmait követve – a második gazdaság, a második társadalom szférájának kiegészülését jelentette a második nyilvánossággal, de ennek publikus köre kezdetben az előbbieknél is korlátozottabb volt. Az ideológiai és információs monopóliumot őrizni igyekvő három T rendszerében ez egy újabb – tiltva tűrt – kategóriát képzett.

A két köztörténeti esemény ugyanakkor bizonyos értelemben „túlmutatott önmagán”. Éppen negyedszázados évfordulója volt ’56 októberének. A pártvezetés úgy vélte – s nem is teljesen alaptalanul –, hogy az „átlagembereket” aktuális teendőik, gondjaik foglalkoztatják. Eszükbe sem jut, hogy mégiscsak ízléstelen a már képernyőn keresztül is észrevehetően magatehetetlen sztarosztát (Brezsnyevet) a magyar forradalom leverésének kerek évfordulóján köszönteni ilyen vazallusi gesztussal. (Aki egyébként 1956-ban maga is az egyik – akkor még másodvonalbeli – közreműködő volt Kádár hatalomba helyezésében, s nemcsak Moszkvában, hanem Szolnokon és Pesten is.) Az ellenzéki lap pedig Bibó István – akkor még ismeretlen – 1956-os kibontakozási tervének közzétételével emlékezett a forradalomra, s maga az ellenzék is ekkortól tette egyik (ön)meghatározó vonatkoztatási pontjává a forradalom örökségét. Ez a tematika a további években épp oly domináns szerepet kapott a lapban, mint a lengyelországi események rendszeres elemző-tudósító nyomon követése, valamint a hazai emberjogi visszaélések, és természetesen a hanyatló Kádár-rendszer egyre inkább kapkodó (gazdaság)politikájának kritikája. Továbbá nem csak a stencilezett újságok, hanem már önálló kiadványok, füzetek, könyvek is jelezték, hogy {I-252.} szerkesztőségük időszakonkénti rendőrségi feldúlása, anyagaik elkobzása ellenére is működőképesek.

Olyannyira, hogy éppen századik önálló kiadványuk (Schöpflin Gyula: Szélkiáltó) megjelenését regisztrálták, amikor Kádár János 1985 őszén a Kreml új ura előtti első tisztelgő látogatásán az alábbiakat referálta róluk Mihail Sz. Gorbacsovnak:

„Országunkban létezik ellenzék: néhány társadalomtudós, szociológus, az értelmiség képviselői, írók. Nincsenek sokan. Szerveződő csoportoknak is lehet őket nevezni abban az értelemben, hogy 50–60 ember időnként találkozik. A nyugatiak megkeresik, támogatják őket. … Felmerül a kérdés, mit tegyünk velük. Adminisztratív intézkedéseket csak végső esetben foganatosíthatunk velük szemben, mivel nem kívánunk ingyen reklámot csinálni ezeknek az embereknek. Időnként ellenőrizzük az ellenzéki elemeket, elkobozzuk sokszorosító gépeiket, de ha kell, tudunk gorombábbak is lenni.”

Kádár felfogásában hatóságai tevékenységében a rendszeres rendőrségi vegzálás, telefonlehallgatás, állásvesztés, útlevélelvonás, a hivatalos nyilvánosságban való megszólalási lehetőség megakadályozása – amivel az ellenzéket sújtották – nem számított goromba adminisztratív intézkedésnek. Gondolkodásába enged bepillantást egy ’56 kapcsán ugyanekkor tett megállapítása, mely szerint „országunkban az ellenforradalom nem 12 napon át – 1956. október 23-tól november 4-ig – tartott; a valóságban négy évig húzódott.” Kezdetét immár Nagy Imre első kormányfői megbízatása idejére, 1953-ra datálta. Gorbacsov ugyanekkor, elismerésekkel elegyített tapintatos udvariassági formulák közepette világosan értésére adta Kádárnak, hogy öreg, és nem gondoskodott „méltó utódok” kineveléséről.

A vége felé közelgő 1985-ös évben emellett is számos fiaskót könyvelhetett el Kádár és rendszere. Az állampárt soros seregszemléjét nem csupán sorszáma (13.) miatt minősítették katasztrófa-kongresszusnak; hanem azért is, mert az ilyenkor szokásos sikerek előszámlálásához képest egyetlen „eredményt” tudott felmutatni: megakadályozta, hogy a még általa ellenőrzött nyilvánosságban tényként szólhassanak a teljes körű gazdasági, társadalmi és politikai válságról. A reális helyzetértékelést – a magát erre egyedül hivatottnak tekintő pártvezetés helyett – az a nyár végén rendezett monori „illegális” találkozó végezte el, ahol az ellenzék mintegy félszáz reprezentánsa már a rendszer egészét megkérdőjelezve cserélt eszmét a kiút elméleti alternatíváiról és a politikai cselekvés lehetőségeiről Az ugyanezen évben tartott parlamenti választásokon, ahol pártfelügyelet mellett már többes jelöltállításra volt lehetőség, számos esetben érte meglepetés a pártvezetést. Az egyéni választókerületekben országosan ismert személyek sora maradt alul helyi – s a szavazók által éppen ezért inkább sajátjuknak érzett – „névtelenek” ellenében.

Az 1986-os év az erodálódó rendszer és a formálódó alternatívák elkülönülő kettőssége jegyében telt el. Leginkább az egyetemi, illetve a Hazafias Népfront égisze alatt működő klubok, szakkollégiumi rendezvények, vakációs olvasótáborok, az újrainduló népfőiskolai mozgalom vitafórumain formálódtak reformszellemiségű „hogyan tovább?” gondolatok. Az egyre gyarapodó civil szerveződések okán a társadalomkutatók ezt az időszakot „a körök kora” elnevezéssel illették. Közös jellemzőjük, hogy még nem a fennálló rendszer felváltásáról, hanem annak működőképessé javított „megújításáról” meditáltak. Hozzájuk képest két rendezvény vált politikai jelentőségűvé. A demokratikus ellenzék az 1956-os forradalom 35. évfordulója alkalmából {I-253.} tudományos tanácskozást rendezett. Az elhangzott tényfeltáró elemzések a Kádár-rendszer legérzékenyebb legitimációs tabuját (ellenforradalom) érvénytelenítették. A másik az Írószövetség novemberi közgyűlése volt, ahol a pártközponttal szembeszállva buktatták ki a vezetésből a hatalom kultúrpolitikai statisztáit. A pártvezetésnek adminisztratív intézkedés foganatosítására már nem volt mersze, a megosztásra – egy párthű ellenszervezet létrehozására – tett kísérlete pedig csúfos-komikus kudarcba fulladt. A csak vázlatosan elősorolt események a nyilvánosság átalakulását is jelezték. Míg a hatvanas években a másképp gondolkodás foszlányai legfeljebb a kulturális szférában voltak érzékelhetők, ami a következő dekádban egyre inkább a közgazdasági gondolkodás „pluralizálódásával” gyarapodott (ún. reformközgazdászok), a nyolcvanas években már a szűkebb értelemben vett politikai ügyek intézésének pártállami monopóliuma kérdőjeleződött meg, éppen azáltal, hogy a megelőző évtizedekben végső soron minden kérdés „politizálódott”.

A nyolcvanas évek elejétől a „másik Magyarország” mind tematikailag, mind pedig „intézményeit” tekintve bővült. Ekkortól vált egyre kiterjedtebb, és az „első nyilvánosságba” is egyre inkább átszüremlő országos vitakérdéssé a Bős-Nagymaros között megépíteni tervezett vízlépcső-, illetve villamoserőmű-rendszer ügye. A méretein túl költségeit tekintve is megalomán nagyberuházásról a Magyar Tudományos Akadémia elnöksége már 1983 végén írásban rögzítette azt az állásfoglalását, hogy – elvégzett hatásvizsgálatai alapján – „annak leállítását tartja indokoltnak”. A dokumentumot a pártvezetés éppúgy azonnal zároltatta, mint az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal ezzel egybecsengő, fél évvel későbbi véleményét is. A hatalom számára az előbbieknél is kevésbé volt kívánatos az az ugyanez idő tájt szerveződő-formálódó alternatív társadalmi mozgalom, amely a jelzett céllal Duna Kör néven intézményesült. A szervezet 1984 őszén felhívással fordult az osztrák közvéleményhez – a kivitelezésre osztrák nagyvállalkozások kaptak megbízást –, hogy támogassák a beruházás leállításáért indított mozgalmat. S miután egy évvel később a Kör addigi tevékenységéért alternatív környezetvédelmi Nobel-díjat kapott, egyre nehezebb volt kikapcsolni a „hivatalos nyilvánosságból”. Ezáltal a bős–nagymarosi beruházás leállítása melletti szervezkedés „esernyő-mozgalommá” vált, amely alá tömörülve a tiltakozó felvonulások, élőlánc-szolidaritási demonstrációk, a konkrét tárgykörön túl, a rendszer egészének elutasítását fejezték ki. A társadalmi autonómia, a demokratikus közélet ismételt életre galvanizálását nagymértékben elősegítette a Magyarországon 1984-től működni kezdő Soros Alapítvány, mely a fentebbi célok mellett a hazai tudományos kutatások, illetve az egészségügyi ellátás fejlesztését is bőkezűen támogatta.

1987-re a rendszer egyre kevésbé leplezhető strukturális válsága három új jelenségegyüttessel gyarapította a megelőző évek bomlási-erjedési folyamatát. A hatalmas centrumában elhelyezkedő állampárt korlátozott személyi váltással próbálta tanúsítani igazodását a változó körülményekhez. Részleges cserét hajtott végre vezető testületeiben és ezzel pár(t)huzamosan az állami vezetésben is. Losonczi Pál helyére Németh Károlyt delegálták az Elnöki Tanács elnöki tisztébe, a főtitkár-helyettessé előléptetett Lázár Györgyöt pedig Grósz Károly váltotta a kormány élén. A káder-megmaradás” elvét és az ún. kétfrontos harc gyakorlatát {I-254.} ötvöző személycserék – melyek lényege, hogy a különböző, párton belül rivalizáló irányzatokat egymással ellensúlyozva Kádár megőrizze a mérleg nyelve státusát – leginkább azt tették nyilvánvalóvá, hogy az MSZMP és az általa vezérelt rendszer képtelen bármifajta érdemleges belső megújulásra. Most már inkább csak az évtizedek során intézményesített nehézkedési ereje és a geostratégiai status quo tartotta felszínen.

A demokratikus ellenzék, a fentebbi személyi csereberék napjaiban közzétett Társadalmi Szerződésben már a fennálló rendszer egészét megkérdőjelezve diagnosztizálta a helyzet tarthatatlanságát.

„A közmegegyezésnek vége. Az ország rádöbbent, hogy a hatalom nem fogja teljesíteni ígéreteit. A gazdasági hanyatlás következményei már a munkásság elitjét és a szellemi középrétegeket is elérték. A közvélemény nem hiszi többé, hogy értelme volna az újabb és újabb áldozatoknak. … Az általános elégedetlenség megszemélyesíti tárgyát. Ahogy korábban a konszolidációs korszak sikereit, most a korszakvég kudarcait azonosítja az ország Kádár Jánossal. A pártfőtitkár népszerűsége gyorsabban devalválódik, mind a forint. Egyetlen dolog van, amiben ma munkástól pártkáderig mindenki egyetért: Kádárnak mennie kell!

…Ám Kádár távozása önmagában semmit nem oldana meg. … A hallgatólagos közmegegyezés felbomlásától el kell jutni a nyílt egyezkedéshez. Mozgósító diktatúra vagy leszerelő diktatúra helyett társadalmi szerződés. Az érdekeltek részessé válása a kompromisszumok létrehozásában. Társadalmi szerződés nélkül nem lesz nemzeti felemelkedés.”

Ezzel egyúttal átléptünk az 1987-es év másik jelentős terrénumára, amit programok fesztiváljának is nevezhetnénk. AZ imént idézett Társadalmi Szerződésen kívül egyéni vagy kollektív munkaként egymás után jelentek meg, most már az „első nyilvánosságban” is a Fordulat és reform; a Reform és demokrácia; és más Politikai programtöredékek különböző változatai arról, hogy egy erős prezidenciális rendszerben, kétkamarás parlamentben, vagy egy dualista intézményi szerkezetben lehetne működőképes konszenzust teremteni a párthatalom és a társadalom domináns érdekei között. Közös jellemzőjük volt, hogy mindegyik a politikai rendszer átalakításának elsődlegességét hangsúlyozta. Ezen belül – látens módon vagy nyíltan is megfogalmazva – a többpártrendszerű parlamentarizmus megteremtését szorgalmazták. Egy megreformált kommunista párt további jelentős szerepének a tételezése – melyben a tervezetek ugyancsak egyöntetűek voltak – abból az (akkor még) nyilvánvaló reálpolitikai megfontolásból eredt, hogy nem számol(hat)tak a Szovjetunió európai és regionális nagyhatalmi dominanciájának megszűnésével. A diagnózist és terápiát egyaránt tartalmazó munkák egyben azt is tükrözték, hogy létrejött egy olyan, a párthatalomtól mindinkább elkülönülő, illetve attól eredendően elkülönült új politizáló réteg, mely a nyilvános és átfogó programadáson túl vita- és konfliktusképessé is vált.

Az év harmadik, a programoknál is virulensebb, de azoktól nem független jelenségcsoportja a politikai szféra nyilvános szervezeti újratagolódásának megindulása volt. Ennek két csoportja különíthető el. A társadalom politikailag nem közömbös része visszájára fordította azt a korábbi pártállami mechanizmust, hogy minden közérdeklődésre számot tartó kérdés „politizálódott”. Ez azt jelentette, hogy nem csupán olyan professzionális szervezetek váltak egyértelműen politikai fórumokká, mint pl. az 1985-ben életre hívott Politikatudományi Társaság, vagy a Pénzügyminisztériumnak az a Pénzügykutató Intézete – melynek fiatal munkatársai egytől-egyig részesei voltak a fentebb {I-255.} említett Fordulat és reform című átfogó program készítésének, ezzel szoros összefüggésben magát az intézményt is sietve feloszlatták –, hanem a már meglévő helyi környezetvédő, városszépítő, kulturális körök, egyesületek, társaságok, klubok is a „res publica” országos súlyú tematikáit vitatták rendezvényeiken. Természetes kölcsönhatásban került sor az addig pártmonopóliumként birtokolt politika „társadalmasítására” és viszont, az addig többé-kevésbé hatásosan közömbösített társadalom politizálódására.

A szervezeti újratagolódás részeként fokozatosan szétvált a két évvel korábban Monoron még közösen tanácskozó ellenzéki mezőny. Szeptemberben Lakitelken életre hívták a Magyar Demokrata Fórumot. A sajtót uraló pártfelügyelet – már csak – másfél hónapig tudta késleltetni az ott elfogadott nyilatkozat közzétételét.

„A magyar szellemi élet több mint másfél száz tagja gyűlt össze 1987. szeptember 27-én, vasárnap Lakitelken. Erre a találkozóra meghívták Pozsgay Imrét, a Hazafias Népfront főtitkárát… a magyarság esélyeit kutató jelenlévők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.

Az ország és a magyarság sorsáért érzett felelősségtől áthatva, az egybegyűltek szükségesnek és időszerűnek érzik olyan keretek létrehozását, amelyek arra szolgálnak, hogy a társadalom tagjai valódi partnerként vehessenek részt a közmegegyezés kialakulásában. … Ezért javasolják egy magyar demokrata fórum létrehozását, amely a folyamatos és nyilvános párbeszéd színtere lehetne. …

Ezt a fórumot a résztvevők nyitottnak képzelik, egyszerre demokratikus és nemzeti szelleműnek. Munkájában különböző világnézetű és pártállású emberek együttműködésére számítanak.”

A Fórum, melynek alapítói között elsősorban a honi történeti hagyományok megbecsüléséért, műveléséért, valamint a határaink túloldalán élő kisebbségi magyarság megmaradásáért szót emelő irodalmárok, társadalomtudósok találhatók, „sem ellenzéki, sem kormánypárti” szerveződésként ekkor még leginkább a Pozsgay Imre nevével fémjelzett reformkommunisták fedezetében igyekezett legitimitásra és politikai befolyásra szert tenni.

Ettől eredendően elkülönülve kezdett szerveződni az ellenzék liberális értékeket előtérbe helyező, a nyugat-európai polgári modernizáció adaptálását követendőnek tartó szárnya. Utóbbiak kezdetben a Szabad Kezdeményezések Hálózatába (SZKH) tömörültek. 1988 kezdetétől mindez egy állandósuló szervezetalapítási hullámmal differenciálódott és gazdagodott. A „gründolási láz” – a vállalkozók társulásától (VOSZ) a generációs alapon elkülönülő Fiatal Demokraták Szövetségén (Fidesz), új szakszervezeteken (elsőként a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete, TDDSZ), a Történelmi Igazságtétel Bizottságán (TIB) át a Nyilvánosság Klubig, vagy éppen a reformszocialisták tömörítésére vállalkozó Új Márciusi Frontig, illetve új lapok megjelenéséig (Reform, Hitel) – a legkülönbözőbb metszetekben strukturálta újra és szervezte a csoportérdekek megjelenítését. Bár mindezek részét képezték az ún. előpártosodásnak, de facto pártokról egyelőre még nem szólhatunk. Az MSZMP elutasító magatartásán túl a kérdés jogilag sem volt rendezett. A Magyar Demokrata Fórum 1988. szeptemberi alapszabály-alkotásakor éppúgy független társadalmi szervezetként (és szellemi-politikai mozgalomként) definiálta magát, mint novemberben az SZKH-ból átalakuló Szabad Demokraták Szövetsége.

Az MSZMP a három évtizedes regnálásával teremtett helyzetben egyre kevésbé volt a helyzet ura. Az események mindinkább az ellenzék már megfogalmazott {I-256.} tematikái szerint zajlottak – Kádár menesztése, ’56 minősítésének megváltoztatása, a többpártrendszer elismerése és működési feltételeinek megteremtése, szabad parlamenti választások, átmenet a piacgazdaságba stb. Csupán az állampárt ezen kérdésekben való meghátrálása és belső bomlása tagolta időben az átalakulás menetrendjét. Ebből a szempontból kérészéletű epizódszerepnek bizonyult az új pártfőtitkár, Grósz Károly azon törekvése, hogy legalább az átalakulás mértékét, kereteit, még hegemón alkupozícióból tudják irányítani. A Pártközpont által addig uralt intézmények is egyre inkább emancipálódtak hatalma alól, „önjáróvá” lettek. A párt ügyviteli értelemben még kormányzott, de egyre kevésbé uralkodott. És amiképpen ezt a pártot valójában a harminc évvel korábbi külső intervenció segítette hatalomra és tartotta uralmon, ennek elvesztése most létalapját is megszüntette.

A bomlás egymást követő fázisait az 1988 májusára összehívott rendkívüli országos pártértekezlet nyitotta meg. Kádár János minden hatáskör nélküli elnökké választása, menesztésével volt egyenértékű. Vele együtt buktatták ki a Politikai bizottságból a „vének tanácsának” számos további tagját (Aczél György, Gáspár Sándor, Lázár György, Németh Károly, Óvári Miklós). A főtitkárrá választott Grósz Károly a hegemón helyzetét megőrizni igyekvő új rendpártot, Berecz János a párttagság és az értekezlet konzervatívjait reprezentálta az új Politikai Bizottságban. Az ugyanide ekkor beválasztott Német Miklós, Nyers Rezső és Pozsgay Imre a párton belüli reformkommunista szárnyat képviselte. Az irányzatoknak ez a hármassága a rákövetkező másfél év metamorfózisában fokozatosan két áramlatába rendeződött.

a) Az utódlás kérdésében egy ideig egymással is élesen rivalizáló Grósz–Berecz páros, akiket 1989 decemberében továbbra is együtt találhatunk a jogutód szerepét vállaló – Thürmer Gyula-féle – MSZMP Központi Bizottságában.

b) A reformirányzat képviselői, akik a „demokratikus szocializmus” jelszavával mindinkább szervezetileg is elkülönültek (reformkörök, reformszövetség létrehozása).

A bomló állampárton belül mindinkább domináns helyzetbe kerülő reformszárny politikáját két törekvés motiválta. Egyrészt elhatárolódni a Kádár-korszak terhes örökségétől; ez célozta például Pozsgay Imre 1989. januári nyilatkozata, melyben „népfelkeléssé” minősítette át ’56 októberének eseményeit. Másrészt, az elkerülhetetlennek tűnő átalakulás folyamatában „partiképesség” tenni a reformszárnyat a politikai színpad új szereplői számára. Ennek intézményes aktusait a miniszterelnöki székben Grósz Károlyt 1988 novemberében felváltó Németh Miklós próbálta vezérelni, kezdve azzal, hogy sietve a parlament elé terjesztette az új egyesülési jogról szóló törvényt, amely a pártalapítás jogát is kimondta (1989. január 11.) ezután az egyre inkább meghasadó (még) kormányzópárt februárban tartott központi bizottsági ülésen az MSZMP vezetése is tudomásul venni kényszerült, hogy a továbbiakban mint a kibontakozó versengő többpártrendszer egyik szereplőjének kell megküzdenie a hatalomból való intézményes részesedésért. A pártbomlás folyamatában az 1989. májusi központi bizottsági ülés annyiban jelentett cezúrát, hogy pártelnöki tisztségéből is felmentették a 33 éve „uralkodó” Kádár Jánost. Három héttel korábbi, utolsó közszereplése alkalmával egy fizikailag és szellemileg is megrokkant személyiség vergődését nézhette végig a testület, midőn Kádár szakadozott és alig követhető gondolatfoszlányokkal {I-257.} próbálta – önmaga számára is – igazolni az 1956-os forradalom leverésében, illetve Nagy Imre kivégzésében játszott szerepét. 1989 októberében magát az állampárt intézményét is megszüntetve hívták életre a Magyar Szocialista Pártot (MSZP).

Ugyanezt a másik oldalról azt ette egyértelművé, hogy az addig létrejött új szervezetek 1989 márciusában megalakították az Ellenzéki Kerekasztalt. Tagjai (csak az eddig még elő nem fordult szervezetek esetében írva ki teljes nevüket): MDF, SZDSZ, Fidesz, Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP), Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt (FKgP), Magyar Néppárt (MNP), Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) és számos további, átmenetileg kvázi-pártként működő szervezet. Az 1989-es esztendő az egypártrendszerről a „százpárt”-rendszerre való átmenet időszakának is tekinthető, ugyanis ilyen nagyságrendű új politikai tömörülés jelentkezett. Majd csak a következő év választási előkészületei, illetve maguk a választások rostálják meg soraikat, hogy számuk azután egy-két tucat között állapodjon meg. Az Ellenzéki Kerekasztal társult szervezetei hozzáláttak programjaik egyeztetéséhez, és tárgyalást kezdeményeztek az MSZMP-vel, hogy közös nevezőre jussanak a rendszer-átalakítás legfontosabb kérdéseiben. Az ilyen értelemben kétoldalúnak induló „tárgyalásos forradalom” további mintegy féltucatnyi más társadalmi szervezet bekapcsolódásával háromoldalúvá bővült, s az együttesen megformált „nemzeti kerekasztal-tárgyalások” résztvevői láttak neki 1989. június közepén, hogy politikai megegyezésre jussanak a békés rendszer-átalakítás sarkalatos kérdéseiben.

A tárgyalások első hónapját két szimbolikus rendszerzáró aktus egészítette ki. Június 16-át nemzeti gyásznappá nyilvánítva temették újra Nagy Imrét, vele együtt kivégzett mártírtársait, és megemlékeztek az 1956-ot követő megtorlás többi áldozatairól is. Negyedmillióan a celebrálás helyszínein, ennél is többen tévéjük előtt ülve kísérték figyelemmel a többórás kegyeleti ceremóniát. A budai Rózsadomb egy korántsem hivalkodó villalakásában leeresztett redőnyök mögött tette ugyanezt egy évei számától is megviselt, töredezett arcú, vizenyős tekintetű, magányos öregember. Forradalmat, a nemzet szabadságharcát, életüket áldozó hősöket, majd szabad választások nyomán alakuló többpárti parlamentet, a szovjet megszálló csapatok távozását követelő, emlékező és programszónoklatokat nézett-hallgatott végig. Csupa olyat, ami három évtizede nyilvánosan kimondhatatlan volt, mert azok az addigi status quo alaptételeit opponálták. A félhomályos szobában úgy érezhette, hogy saját (rendszere) temetését sugározza a modern technika. Bevégeztetett. Három hét sem telt bele, és Kádár János követte a számára uralkodása évtizedeiben is paranoiát okozó történelmi ellenlábasát. Egy korszak névadójával egy időben lett a múlté. S bár ekkorra már világossá vált, hogy saját és pártja hatalma egyaránt „túlélte önmagát”, koporsójánál nem kevesebben rótták le kegyeletüket, mint Nagy Imre temetésén.

A „tárgyalásos forradalom” három hónapját követően, 1989. szeptember közepén a nemzeti kerekasztalnál helyet foglalók megállapodásra jutottak több sarkalatos közjogi kérdésben. Az alkotmány módosításáról, Alkotmánybíróságról, a pártok működéséről, az országgyűlési képviselők választásáról és néhány további törvény módosításáról készültek politikai egyezmény aláírására, amit az egyes tárgykörök tartalmához igazodva a kormánynak kellett jogi formába öltöztetnie, és beterjesztenie {I-258.} a parlament elé. Ez jelentősen felértékelte az említett két intézmény fontosságát, s egyben az átalakulás újabb szakaszát nyitotta meg. A rendszerváltás a kodifikációs eljárásokkal egyfelől törvény útra terelődött, másfelől viszont – részben külpolitikai mozzanatok hatására – alapvetően átrendeződött a politikai játéktér is.

Már az utolsó simításokat végezték a háromoldalú kerek asztal zárónyilatkozatán, amikor – 1989. szeptember 11-én – a magyar kormány nyugati határainak megnyitásával átvágta az Európa négy évtizedes hidegháború geopolitikai megosztottságát realizáló vasfüggönyt. Napok alatt tízezrével jutottak ezen a kerülő úton a Német Szövetségi Köztársaságba azon kelet-német (NDK-beli) állampolgárok, akik a megelőző hetekben turistaként érkezve hazánkba, mind gyakrabban kíséreltek meg illegális határátkelést, hogy céljukat, a semleges Ausztriába, majd azon keresztül az NSZK-ba menekülve érjék el. Ez az eseménysorozat államközi diplomáciai konfliktust okozott ugyan a kelet-berlini kommunista vezetéssel, de Moszkva nagyon visszafogott, és bármifajta beavatkozási szándéknak még a látszatát is kerülő nyilatkozatokat tett közzé.

A mindezek mögött meghúzódó csendes diplomácia előkészítő lépéseinek hiteles dokumentumokon nyugvó feltárása még várat magára. Mindazonáltal az eseményeknek rekonstruálható egy olyan láncolata, melynek egyik kulminációs pontjaként a „vasfüggöny” felhúzása és annak fogadtatása jelzésértékű volt az európai szuperhatalmi status quo módosulása szempontjából, aminek következtében a magyarországi átalakulás is gyökeresen megváltozott nemzetközi erőtérben folytatódott. A honi nyilvánosság jól tájékozott politikai elemzői eligazodtak ugyan Gorbacsov glasznoszty és peresztrojka programjának útvesztőiben, a világpolitikát laikusan szemlélő többségnek azonban sokkal inkább más mozzanatok váltak jelzésértékűvé. Többek között az, hogy egy évtizedes költségemésztő háborúskodás után, 1989 elején a Szovjetunió kudarcát beismerő módon volt kénytelen csapatait kivonni Afganisztánból. Ugyanezekben a hónapokban maga a szovjet pártfőtitkár minősítette többször is katasztrofálisnak országa gazdasági helyzetét, és – ettől nem függetlenül – szólt a hadikiadások számottevő redukálásáról, beleértve a Közép-Európában állomásozó csapatainak és hadászati eszközeinek jelentős csökkentését. Miközben Erick Honecker kelet-német pártfőtitkár arról beszélt, hogy a berlini fal 50–100 év múlva is állni fog, George Bush amerikai elnök 1989 márciusában – a NATO-tagállamok soros csúcsértekezletét követőn – az európai megosztottság megszüntetésének és a berlini fal lebontásának szükségességéről nyilatkozott. Moszkva már ekkor is „elfelejtett” tiltakozni, sőt, Gorbacsov két hétre rá Bonnban tárgyalt, és a szovjet–nyugat-német csúcstalálkozót követő sajtótájékoztatón „történelmi jelentőségűnek” minősített – de tartalmát nem részletező – megállapodásokról adtak hírt. A nevezetes vasfüggöny-átvágást megelőző egy év nemzetközi eseményeinek krónikáját, az arról megjelent tudósításokat és hivatalos nyilatkozatokat végiglapozva, az figyelhető meg, hogy Gorbacsovnak sokkal konstruktívabb, sőt harmonikusabb volt a kapcsolata az atlanti hatalmak prominenseivel, mint a szocialista tábor számos kommunista vezetőjével. (Utóbbi esetben az NDK, Csehszlovákia, Románia, Kína, Kuba nevesíthető.) Négy-öt hónappal G. Bush és M. Gorbacsov 1989. december 2-i nevezetes máltai csúcstalálkozója előtt, a nagyhatalmi diplomácia kulisszái {I-259.} mögött zajló eseményekről évtizedek óta megbízhatóan tájékoztató Europa Archiv című folyóirat július–augusztusi tanulmányai már egymás után értekeztek az éppen véget ért hidegháborúról, és a várható perspektívákat latolgatták.

Figyelembe véve a szeptemberi osztrák–magyar határmegnyitás hátterében meghúzódó főbb nemzetközi fejleményeket, értelmezhetővé válnak azok a friss felismerések, és ebből levont konzekvenciák is, melyek arra indították a kerekasztal-tárgyalások két liberális résztvevőjét – az SZDSZ-t és a Fideszt –, hogy elálljanak a három hónapos kemény alkupárbajban megszületett egyezségek ellenjegyzésétől. Nevezetesen, ha nem is feltétlen bizonyossággá, de nagy valószínűséggel vélelmezhetővé vált, hogy Moszkva feladni készül vagy kényszerül birodalma külső, nyugati zónáját; s azt a közép-európai régiót, ahol hazánk is található. Ez a belpolitikai erőviszonyokban annak felismerésére vezetett, hogy „a király meztelen”, az MSZMP mögött – lett légyen szó akár az állagőrző, akár a reformszárnyról – már nem áll a rendszer fenntartását addig elsődlegesen biztosító külső védhatalom. Németh Miklós kormányának a határmegnyitással elért – személyes babérokat is termő – diplomáciai reputációját növelő külpolitikai sikere a belső párterőviszonyokban az MSZMP ellen felhasználható új felismerést is szült. Grósz Károlynak 1989. márciusi moszkvai látogatáskor Gorbacsov értésére adta, hogy nem számíthat támogatására, ha bármilyen erőszakos lépést fontolgatna. Ezt követően a most már regionális léptékben is bizonyossá váló szovjet visszavonulás végérvényesen megnyitotta az utat ahhoz, hogy az újdonsült pártok tisztán belpolitikai küzdelemben mérjék össze erejüket a bomlás előrehaladott állapotát mutató MSZMP-vel, esetleges utódpártjaival – és egymással.

A mozgalmassá váló belpolitikai életben nem kevésbé dinamikusan változott az egyes pártok erőviszonya. Szeptember közepén, a „tárgyalásos forradalom” lezárulásakor a közvélemény-kutatások tanúsága szerint még vitathatatlanul Pozsgay Imre vezette a népszerűségi listát, de ezt nem tudta párterővé konvertálni, mert az MSZMP éppen ekkor jutott el a belső meghasadás végső stádiumába. Az október elején bekövetkezett kettéválás után az MSZP-nek egyaránt kellett birkóznia a kádárista múltról való leszakadás bizonygatásával, és valóban új pártként történő önmegszervezésével. Maga Pozsgay a tárgyalások hónapjaiban is gyarapított presztízsével még „erőnyerő” lehetett volna, ha a kerekasztal-megállapodások többségi állásfoglalásának megfelelően sort kerítenek „a köztársasági elnök ez évi megválasztására”. A „hatalmi helyzet” előnyeit egyre inkább elvesztő, szocialistává átsminkelt egykori vezető kádergarnitúra még megőrzött információs monopóliumát és kapcsolatrendszerét ugyanakkor szó szerint tőkésíteni tudta. Míg a politikai közélet új szereplői elsődlegesen a hatalmi részesedés „újraelosztását” jelentő küzdelmekre koncentráltak, a bomló állampárt – kellő információval bíró – kedvezményezettjei az állami tulajdon megkezdődő magánosítása keretében, az előprivatizációs folyamatban lettek a gomba módra szaporodó részvénytársaságok, holdingok, kft.-t tulajdonosai, cégvezetői, igazgatói.

Az MDF vitathatatlan fölénnyel emelkedett ki az egész évet meghatározó gründolási lázból, de ekkor leginkább a „mozgalomnak maradni vagy párttá válni” belső vitája kötötte le. A pártáradat többi szereplője közel az SZDSZ és a Fidesz karakteres közszereplői révén {I-260.} ismert volt ugyan, de támogatottságát tekintve még egyik sem tudott kitörni az értelmiségi, illetve generációs „elitpárt” státusából. A megváltozott külpolitikai mozgástérből adódó belső lehetőséget felismerve indította meg az SZDSZ közvetlenül a kerekasztal-tárgyalások lezárása nyomán azt a népszavazáskampányát, amellyel meg kívánta akadályozni, hogy az ország a demokratikusan választott új törvényhozás felállását megelőzően döntsön az államfő személyéről. „1. Csak az országgyűlési választások után kerüljön-e sor a köztársasági elnök megválasztására? 2. Kivonuljanak-e a pártszervek a munkahelyekről? 3. Elszámoljon-e az MSZMP a tulajdonában vagy kezelésében lévő vagyonról? 4. Feloszlassák-e a Munkásőrséget?” A négy igent váró szabad demokraták a referendummal a kérdéseken jóval túlmutató célokat kívántak elérni. Ez abból is kitűnt, hogy az első pontot leszámítva az országgyűlés – a kerekasztal-tárgyalások zárónyilatkozatának megfelelően – sürgősséggel látott hozzá az utóbbi három tárgykör törvénybe foglalásához. A célok a következőkben summázhatók: lefaragni az MSZMP–MSZP metamorfózison éppen áteső (reform) kommunisták öröklött helyzeti előnyét. Ennek két vetülete volt. Egyfelől megakadályozni a minden reformersége ellenére „mégiscsak exkommunista” jelölt államelnöki posztra emelését. Másfelől végképp ellehetetleníteni egy olyan megoldást, ami garantált, versenyen kívüli előnyt biztosítana az állampárt utódjának az új hatalomból való részesedében. (Fél évvel korábban még idehaza is felvetődött egy olyan – a lengyel átalakulásról emlékeztető – variáns, hogy az MSZMP-nek biztosítsanak 51%-os többséget a törvényhozásban, és csak a maradék helyekért legyen versengés.) Emellett lazítani próbáltak azon a koalícióesélyes kapcsolaton, amelyik az MSZMP Pozsgayval reprezentált reformszárnya és az MDF között az átalakulás kezdetétől fennállt. S az sem volt kevésbé fontos szempont, hogy a népszavazás kampányában közismertségük – és táboruk növelhető, illetve az eredmény támpontul szolgálhat a társadalom választások előtti politikai orientációjának beméréséhez.

A mindezek eléréséhez rendelt vehemensen antikommunista aláírás-gyűjtési és szavazási kampány visszaigazolta a liberálisok várakozásait. Ez nem is annyira a még önmaga újjá formálásával elfoglalt MSZP tétova megnyilatkozásain volt lemérhető (reprezentánsai sértődötten amoralitást emlegettek), hanem – és legfőképpen – az MDF reagálásán. A Fórum jobb alternatívát nem találva, a választások bojkottjára buzdított („Aki magyar otthon marad!”), amit radikálisan ellenpontozott a liberálisok „aki otthon marad a múltra szavaz” szlogenje. A már ekkor is főleg kettejük között kialakuló pár(t)viadalban szinte csak lélegzetvételnyi ünnepélyes megpihenést jelentett a köztársasági államforma kikiáltása, 1989. október 23-án. Ennek az „előválasztásnak” a szabad demokraták voltak az elsődleges haszonélvezői. Elenyésző (50,07%) többséggel, de győzelmet könyvelhettek el a legkritikusabb első kérdésben, a másik három esetben 95%-os volt az igenlő voksok aránya. Ezzel úgy tették nyílttá a pártok közelgő választási versenyét a parlamenti mandátumokért, hogy önmagukat – az adott mezőben – marginális elitpártból kiterjedt bázisú politikai tényezővé akkumulálták.

Az 1990-es évbe fordulva az országot már a választási előkészületek láza hevítette. Domináns antikommunista jellege mellett mind erőteljesebbé vált a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetségének egymás lejáratására {I-261.} irányuló versengése. A három hónapos kampányidőszak eseményei közül kettő érdemel külön említést. Január elején pattant ki az ún. Duna-gate botrány. Nyilvánosságra került hiteles dokumentumok tanúsága szerint a Belügyminisztérium belső elhárítása (III/III-as ügyosztály) még ekkor is folytatta az ellenzéki pártok, illetve azok prominens személyiségeinek lehallgatását és megfigyelését. A másik eseményre alig két héttel a választások időpontja előtt került sor, így az a pártok propaganda-hadjáratától uralt nyilvánosságban jelentőségénél jóval mérsékeltebb méltatást kapott. Magyarország és a Szovjetunió külügyminiszterei, Horn Gyula és Eduard Sevardnadze aláírták a 45 éven át hazánkban állomásozó szovjet csapatok kivonásáról szóló államközi egyezményt. Az ország szuverenitása szempontjából döntő jelentőségű megállapodás végrehajtása két nappal később meg is kezdődött.

Az előző év folyamán gomba módra szaporodó pártok tarka kavalkádját a választási törvény eljárásrendjének „szűrői” kanalizálták viszonylag áttekinthető és működőképes rendszerré. Az erősen pártelvű szabályozás már eleve harmadolta a különböző szervezetek starthoz állását, így mintegy harmincra apadt a legalább még kampányképesnek bizonyuló tömörülések száma. A parlamentbe jutáshoz szinte nélkülözhetetlennek tűnő országos listát pedig mindössze tizenkét párt tudott felmutatni. De még ezek esélyeit is tovább mérsékelte az, hogy a bekerüléshez az érvényes szavazatoknak legalább a 4 százalékát kellett elnyerniük. 1990. március 25-e reggelén országszerte megnyíltak a szavazóhelyiségek. Az urnák esti lezárásáig három fontos tényező volt megállapítható. A szavazásra jogosultak kettős értelemben is a múlttal való szakításra voksoltak. Az állampárt utódszerepét vállaló MSZMP a parlamentbe jutás határértéke alatt maradt (2,7%) és a megújulásra törekvő, de az állampárti ballasztot jelöltjeinek rekrutációjával ugyancsak tovább hordozó MSZP-t is csak tíz százalék támogatta. Ugyancsak elmaradt a „történelmi pártok” meghatározó erővé válása. A kisgazdák (10%), és a kereszténydemokraták (6%) túlkerültek ugyan a törvényhozóvá válás küszöbértékén, a legrégebbi múlttal bíró szociáldemokraták viszont éppúgy elvéreztek (2%), mint a nemzeti Parasztpárt utódjaként jelentkező Néppárt (0,8%), illetve a szinte csak nevét megújítani tudó Magyar Függetlenségi Párt. A három valóban új párt a voksok valamivel több mint ötven százalékát gyűjtötte össze az első fordulóban. Míg a Fidesz éppen csak túljutott a szükséges minimumon (5%), a Magyar Demokrata Fórum a szavazók közel egynegyedét tudhatta maga mögött (24%), de nem sokkal maradt el tőle a szabad demokratákat támogatók száma sem (22%). Az első forduló erősen megrostálta ugyan az indulókat, de továbbra is nyitott maradt a versengés; (összesen öt mandátum sorsa dőlt el, a képviselői helyek 1,2%-a). A dominánssá váló két párt viszonylagos erőegyensúlyában csak az újabb választási forduló hozhatott döntést.

Ennek következtében növekedett az újabb menetig tartó két hét folytatólagos kampányának jelentősége. Meghatározóvá válhatott, hogy az első fordulóban esélytelennek bizonyult jelöltekre (pártokra) szavazók hányan járulnak újra az urnákhoz, és kit választanak a még versenyben maradottak közül. A részben új helyzetben a liberálisok kampányának töretlen radikalizmusához képest a „nyugodt erő” imázsát sugalló Fórum propagandája bizonyult eredményesebbnek. A választók orientálást segítette az MDF, az FKgP {I-263.} és a KDNP március végén megkötött választási szövetsége. Az erről közzétett nyilatkozatban arra szólították fel híveiket, hogy az újabb voksolásnál a szövetség még versenyben lévő képviselőjelöltjét támogassák. Az április 8-án megrendezett újabb forduló napjára számottevően mérséklődött ugyan a választói aktivitás (65%-ról 45%-ra), de a leszűkült választási lehetőségeken belül a szavazófülkébe betérők most már a Magyar Demokrata Fórum jelöltjeit részesítették előnyben. A végeredmény szempontjából meghatározóvá vált, hogy az egyéni választókerületekből háromszor annyi mandátumot takarítottak be a „nyugodt erő” pártjának kandidátusai, mint az „állva maradó” rivális szabad demokrata jelöltek. A Magyar Köztársaság 1990. május 2-án összeülő parlamentje az új pártpolitikai tagolódást mutatta.

A rendszerváltás (1989–)

TARTALOM

A rendszerváltás első parlamenti ciklusa (1990–1994)