A másképp gondolkodók és a rendszerváltás előtörténete

TARTALOM

A tizenegyedik évszázad

A rendszerváltás első parlamenti ciklusa (1990–1994)

Az 1990. évi választások második fordulója nyomán kormányalakításra a voksok relatív többségét elnyerő Magyar Demokrata Fórum szerzett jogot. Ehhez azonban szükségesnek érezte, hogy a törvényhozásban is stabil többséget bírjon. Ennek érdekében az MDF miniszterelnök-jelöltje, Antall József – a szavazás két fordulója között kötött választási megállapodásnak megfelelően – az ideológiai alapon „természetes szövetségesnek” nyilvánított kisgazdáknak és a kereszténydemokratáknak ajánlotta fel a kormányban való részvétel lehetőségét. Emellett – az új törvényhozás és a kormány konszolidált működési feltételeinek megteremtése érdekében – politikai megállapodást írt alá a Szabad Demokraták Szövetségével. Az egyezménybe foglalt ún. konstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye megnövelte a kormány – ezen belül különösen a miniszterelnök – cselekvési szabadságát, s ugyancsak a kormányzó pártok akaratérvényesítési pozícióját erősítette, hogy a minősített, azaz kétharmados többséget igénylő törvények számát jelentősen mérsékelték. Ennek fejében az SZDSZ állíthatott köztársasági elnökké megválasztandó házelnököt. A választáson legeredményesebben szereplő két párt paktumkötéséről – nyilvánosságra kerülését követően – erősen megoszlott a politikai közvélemény álláspontja. Az MDF kiszemelt koalíciós partnerei leginkább azt sérelmezték, hogy a megállapodást Antall József tudtuk és beleegyezésük nélkül, de rájuk nézve is kötelező érvénnyel, a hátuk mögött kötötte meg. Az összeülő új parlament e politikai alku alapján választotta meg Göncz Árpádot május 2-án az Országgyűlés elnökének – s egyben ideiglenes köztársasági elnöknek –, aki egy nappal később Antall Józsefet bízta meg az új kormány megalakításával. Göncz Árpádot utóbbi tisztében augusztus 3-án véglegesítették.

A kormány programja a tulajdon és a vállalkozás szabadságán nyugvó ún. szociális piacgazdaság, valamint az – önálló egzisztenciájú polgárokból álló – „önműködő társadalom” feltételeinek a megteremtését ígérte. Egy átfogó tulajdonreform keretében privatizációval kívánták mérsékelni az addig döntő hányadában állami kézben lévő termelői, szolgáltatói szféra részesedését a nemzeti össztermék előállításában. A program szerint „gyors, gondos és megfontolt folyamat”-ként beígért privatizációtól – melyben a hazai magánvállalkozók részvételén túl jelentős külföldi tőkebeáramlást is reméltek – a magángazdaság viszonylag gyors kiépülését, stabilizálódását, és ezen keresztül az átalakulás velejárójaként kalkulált növekvő munkanélküliség rövid időn {I-264.} belüli mérséklődését remélték. Ennek jogi hátterét a parlament intenzív gazdasági törvényalkotása volt hivatott megteremteni. A miniszterelnök programbeszédében mindehhez száznapos „rákészülési”, türelmi időt kért. Kívánsága méltánylandó volt. A rendszer-átalakítás intézményesítéséhez, az új káderek stallumokba helyezéséhez, az államhatalmi intézményekben vezetői gyakorlattal alig rendelkező személyek jövendő feladataikkal való megismerkedéséhez képest az alig több mint három hónapnyi intervallum megjelölése a kormányzóképesség gyors elsajátításának vállalását is magában hordozta. Az új hatalmi intézményrendszer kiépítésének részét képezte a megelőző évtizedek tanácsrendszerének felváltása választott helyi önkormányzatokkal. A rendszer-átalakítás parlamentje az elsők között alkotta meg az erre vonatkozó törvényt, ami egyben azt is jelentette, hogy – az őszre kiírt önkormányzati választásokra való felkészülés jegyében – alig lélegzetvételnyi megszakítással folytatódott a választási kampány. A központi hatalom új szerkezetű intézményrendszerének kiépítése, a kormányzásba való beletanulás és az újabb választásokra való felkészülés szerteágazó és egyidejű feladathalmaza erejüket meghaladó kihívásnak bizonyult a frissiben hatalomra emelt koalíciós pártok számára. Az 1990 októberében megrendezett önkormányzati választásokon az új helyi testületekbe választott képviselők politikai megoszlása alapján mérséklődni látszott a fél évvel korábban kormányra juttatott koalíció támogatottsága. A tízezer főnél kevesebb lélekszámú településeken – ahol még többé-kevésbé „átlátható” közösség és közvetlenül voksoltak az elöljárókra – a pártokhoz nem kötött független jelöltek arattak győzelmet. Ők adták a polgármesterek 83, és a képviselők 71 százalékát. A tízezer főt meghaladó népességű – zömében városi – önkormányzatokban már inkább érvényesült a pártokra szavazás, s a független jelöltek csak a voksok 15 százalékát szerezték meg. A képviselők közel fele (45%) a parlamenti ellenzék tagjaiból került ki, a kormányzó koalíció partjainak reprezentánsai viszont együttesen sem tudták megszerezni a mandátumok egyharmadát (30%). Budapesten ehhez képest is jelentősebb volt a választás párt-meghatározottsága. Sem független képviselők, sem pedig a vidék pártjaként számontartott kisgazdák nem jutottak mandátumhoz. A főváros képviselő-testületében a kormányzó pártok 35, a parlamenti ellenzék pártjai viszont 65 százalékát szerezték meg a mandátumoknak.

A kormány támogatottságának a helyhatósági választások eredményeiben tükröződő csökkenése több okkal magyarázható. Az új kormány – épp az önkormányzati választásokra való tekintettel – halogatta a rendszer-átalakítási követelmények részét képező, de kiszámíthatóan népszerűtlen intézkedéseket. Ezzel azt a benyomást keltette, hogy az általa kért türelmi idő lejárta után sem igazán tudta, mi is a teendője. A kisgazdák és a demokrata fórum gazdaságpolitikai koncepciója élesen ütközött egymással – különösen az agrárszféra átalakítása tekintetében –, s az erről folytatott nyilvános polémiájuk a kormány cselekvőképességébe vetett bizalmat apasztotta. A közvélemény-formáló értelmiségi elit és a sajtó (rádió, tv) kezdettől ellenzéssel fogadta a kormányalakításra jogot nyert pártokat. A Magyar Köztársaság 1989. október 23-i kikiáltásától az 1990 októberében megrendezett önkormányzati választásokig eltelt egy évben megduplázódott a munkanélküliek száma, és felpörgött az inflációs ráta is. Ez ugyan nem feltétlenül az új kormányzat {I-265.} tevékenységének volt a következménye – annál is kevésbé, mert a fentebb említettekből következően még alig tett valamit –, a gazdasági-szociális mutatószámok kedvezőtlen trendje pedig részben a rendszer-átalakítás velejárója volt; a polgárok zöme viszont mindezeket a negatív jelenségeket már az új kormányzat számlájára írta.

A kormány alig egy héttel az önkormányzati választások után, a társadalmi érdekképviseletekkel való előzetes konzultálást mellőzve adott ki közleményt a benzin árának 65 százalékos felemeléséről. Ez azonnali reakcióként váltotta ki az ún. taxisblokádot, néhány óra alatt megbénítva a főváros, másnap reggel pedig – további magánfuvarozók valamint „civil” gépkocsivezetők csatlakozásával zárva le a kulcsfontosságú útkereszteződések forgalmát – az egész ország közlekedését. Noha az áremelés, ha másért nem, hát az európai árszínvonal-kompatibilitás irányába tett lépésként aligha volt elodázható, az ebből következő általános – más területekre is kiszámíthatóan tovagyűrűző – áremelkedés felismerése gyorsan gyarapította a blokádot kezdeményezőkkel szolidaritást vállalók számát. Ezáltal a fuvarozók tiltakozó aktusa robbanásveszélyes polgári engedetlenségi mozgalommá szélesedett, amely mögé – politikai számításból következő „természetes” reakcióként – az ellenzéki pártok is felsorakoztak. A kormány – tagjainak „a rend helyreállítására” vonatkozó kezdeti magabiztos nyilatkozatai után – végül is tárgyalóasztalhoz kényszerült. Az Országos Érdekegyeztető Tanács fórumán – a tévé által közvetített – többfordulós tanácskozás eredményeként sikerült kompromisszumos megoldást találni. Az eseménysornak mindezek mellett egy-egy további vetülete is említést érdemel. Magyarországon 1956 óta nem volt ilyen jellegű, spontán tiltakozásból rapid módon országos méretűvé terebélyesedő, és a kormányzatot ugyanilyen gyorsan megbénítani képes tömegdemonstráció. A másik pedig ezen precedens következménye volt. Az Antall-kormány soha többé nem vállalkozott olyan gazdaságpolitikai intézkedésekre – lett légyen az az államháztartás szanálása szempontjából bármennyire szükséges –, amely hasonló reagálást gerjeszthetett volna.

A taxisblokád ugyanakkor a kormány működésén belüli feszültségpontokra is fényt derített. Antall József szűkebb, elnöki kabinetjének gazdasági koncepciója élesen ütközött a pénzügyminiszterével. Utóbbi, Rabár Ferenc emiatt lemondott, a kormányfő pedig vele egyidejűleg menesztette saját államtitkári rangú gazdaságpolitikai tanácsadóját is. A blokád alatti ténykedése miatt éles kritikával illetett Horváth Balázst pedig Boross Péterrel váltotta fel a belügyminiszteri poszton. A kormány mindezek, valamint a KGST-piac összeomlásának a hazai gazdaságra gyakorolt kedvezőtlen következményei hatására kezdett fokozottabb figyelmet fordítani a piacgazdaságra való átmenet megoldandó kérdéseire. Ezt az újabb pénzügyminiszterrel (Kupa Mihály) Kupa-programnak nevezett koncepciót 1991 tavaszán el is fogadták, de következetes megvalósítására nem került sor. A program részét képező kárpótlási törvény vitája során ismételten fellángolt a koalíción belüli ellentét az MDF (részleges kárpótlásos privatizációt képviselő) és a kisgazdák (teljes visszamenőleges privatizációt követelő) álláspontja között, ami az utóbbi kormánypárt szétszakadásához vezetett. Ez immár visszatérően okozott koalíción belüli konfliktust, annál is inkább, mivel ehhez képest a másik kisebb kormányzópárt, a kereszténydemokraták által pártolt egyházi vagyon-visszajuttatást magáévá tette a {I-266.} demokrata fórum is. Az új, demokratikus kormány első évét leginkább az jellemezte, hogy miközben az MDF–SZDSZ paktumban rögzített konstruktív bizalmatlansági klauzulával alkotmányjogilag megvolt működésének stabil külső feltétele, belső, kormányzástechnikai, illetve állandósuló koalíción belüli feszültségek miatt viszont csak nehézkesen és rossz hatásfokkal tudott élni a számára biztosított végrehajtó hatalmi akaratérvényesítés eszközeivel.

A formálódóban lévő többpárti demokrácia első parlamenti ciklusának politikai működését vizsgálva jellegzetes kétarcúság figyelhető meg a törvényhozásban. A rádió és a televízió által sugárzott üléseket figyelemmel kísérő közvélemény állandósuló éles viták fórumaként könyvelte el a törvényhozást, ahol az egyes napirendi pontok témájához nem feltétlenül kapcsolódó menetrendszerű – a parlamentarizmus működéséhez egyébként magától értetődően hozzátartozó – politikai csatározások zajlottak. Amennyiben a pártszimpátiák/pártellenszenvek hangulati elemét mellőzve szemléljük a parlament tevékenységét, és ehelyett a törvényhozás elsődleges funkcióját vizsgáljuk, akkor a fentebbi benyomástól jócskán eltérő összkép rajzolódik ki. Az országgyűlés hivatali ideje alatt 379 plenáris ülésnapot tartott és – a korábbi cikkelyek módosítását is ide számítva – 432 törvényt alkotott; azaz, a honatyák minden egyes összejövetel átlagosan egy (1,13) törvényt eredményezett. Ennyiben a Tisztelt Ház valóban munkaparlament volt. 1990-es megalakulásakor a kormánykoalíció pártjai kis híján 60 százalékos többséget mondhattak magukénak. Mivel azonban a ciklus folyamán a két jelentősebb kormányzópárt, az MDF és az FKgP is meghasadt, erodálódott, más pártalakulatok váltak ki belőlük, a kezdeti „kényelmes” parlamenti többség a ciklus vége felé közeledve egyre vészesebben redukálódott az 50 százalékot éppen hogy meghaladó szintre. Egészében azonban mégis konstruktív parlamentarizmusról lehet beszélni abból a szempontból, hogy a törvények túlnyomó hányadát (90%-át) átlagosan 80 százalékos szavazattöbbséggel fogadták el. A megalkotott törvények egytizedét sem éri el azoknak a száma, amelyeket a kormánykoalíció pártjai (50–60% közötti többséggel), csak saját voksaikra támaszkodva, ellenzéki „nem” mellett vittek keresztül. Az Alkotmánybíróság zömében a kormánypárti többséggel éppen hogy csak megszavazott törvények – vagy azok egyes cikkelyei – ellen emelt kifogást, s a feladatköréből következő utólagos normakontroll gyakorlásával megakadályozta az alkotmánysértő jogszabályok életbe lépését.

A pártok közötti törvényalkotói együttműködés (funkcionális konszenzus) megteremtése és fenntartása mellett vált ugyanez a parlament a politikai konfliktusok egyik legaktívabb arénájává is. Ebben a politikusi szerepek négy évtizedes hiátusát követő újratanulási mozzanat éppúgy közrejátszott, mint az, hogy a parlamenti üléseket a közszolgálati médiumok egyenesben közvetítették, és ezen a fórumon az egyébként korlátozottabb megszólalási lehetőséggel bíró kisebb pártok is széles publicitáshoz jutva ismertethették meg a társadalommal álláspontjaikat a legkülönbözőbb kérdésekben. Ugyanezt a másik oldalról tekintve, az országgyűlések üléseinek közvetítése révén az elmúlt évtized végén hirtelenjében megszerveződött pártok közvetlenül – a sajtó „szűrőjét” mellőzve – mutatkozhattak be az ország polgárainak, akik a pártok megalakulását rövid időn belül követő 1990-es választásokig aligha formálhattak maguknak megbízható {I-267.} képet az egyes pártok (és reprezentánsaik) arculatáról.

Az eltelt parlamenti ciklus mindennapi csatározásai közepette a politika szféra legfigyelemreméltóbb mozzanatának a választásokon erőnyerő kormányzó párt, a Magyar Demokrata Fórum belső konfliktusok sorozatát követő fokozatos szétzilálódása tekinthető. Ennek magyarázatát keresve érdemes egy szociológiai összetevőre utalni. 1990-ben egy olyan politizáló értelmiségi garnitúra került államot kormányzó hatalmi pozícióba, melynek tagjaiban bizonytalanul ötvöződtek a politikai ambíciók az addig rögzült értelmiségi szereptudattal. Az utóbbinak a világ értelmezésére szakosodott értékközpontú szemlélete nagyon sajátosan keveredett az aktuális döntési kényszerek közepette működő, érdekvezérelt cselekvésre „szakosodott” politika funkciójának fel-, illetve félreismerésével. Ebből egymást követő szereptévesztések, elhibázott és nehezen korrigálható politikai döntések, illetve intézkedések következtek. A különbséget felismerők számára is csak fokozatosan derült ki, hogy a professzionális politikusi „szakma” maga is egy gyakorlattal egybekapcsoltan elsajátítható hosszadalmasabb folyamat. Az ezt nem vállalók pedig vagy maguk váltak le a pártról vagy a politikai cselekvés játékszabályait egyre inkább respektáló pragmatikus irányzat terelte őket perifériára – egy idő után a párton kívülre. Bár ez az új politikai elit szinte egészét jellemezte, az MDF-et vezető kormánypárti státusa miatt hatványozottan érintette. A párt különböző ideológiai értékválasztások szerinti tagolódását, az elkülönülő irányzatok egymással folytatott belső villongásait a parlamenti frakció „hatékonysága”, illetve a kormányzat eredményessége érdekében sem sikerült kezelhetővé szelídítenie a pártelnöki és a miniszterelnöki posztot egyaránt betöltő, s a kettős feladat összehangolásán munkálkodó Antall Józsefnek. Az MDF 1993 második felére elvesztette 1990-ben megválasztott képviselőinek húsz százalékát. A távozók, illetve a kizártak új pártokba tömörülve az ellenzék sorait gyarapították.

Ugyancsak nagy mobilitást mutat a parlamenti ciklus négy éve alatt a kormány személyi összetétele. A korány tagjaihoz számítók körének csupán egynegyede töltötte ki azonos stallumban hivatali idejét. A többiek a rendszer-átalakítás vezérkarának változó tisztségeiben ismerkedtek rövidebb-hosszabb ideig az országkormányzás napi gyakorlatával. Ugyancsak jelentős volt a fluktuáció a kormányzati adminisztráció szélesebb – de még politikailag érzékeny – szférájában. A különböző minisztériumok 26 államtitkári székében kereken ötven, a 47 államtitkár-helyettesi poszton 86 kormánytisztviselő fordult meg négy év alatt. A fentiekből kitűnő szinte permanens önátszervezés közepette egy mind előrehaladottabb betegségben szenvedő miniszterelnök vezetésével a – leginkább önmagával elfoglalt – „nyugodt erő” pártjának és kormányának valóban egyre kevesebb energiája maradt arra, amire eredetileg vállalkozott; a rendszer-átalakítás vezénylésére.

A mindezekből eredő gondokat, természetesen leginkább maga a kormányzó párt érzékelte. Ezekkel kívánt szembenézni az MDF parlamenti frakciójának vezetője, Kónya Imre, midőn 1991 nyarán számvetést készített arról, hogy „a rendszerváltoztatás irányítására megbízatást kapott kormányzó pártnak mit sikerült megvalósítania és mit nem.” A mérlegkészítést és a további feladatok megjelölését többek között az motiválta, hogy „a Magyar Demokrata Fórum társadalmi megbecsülése hihetetlenül alacsony, … a pártot összetartó {I-268.} belső kohézió is csökken”. Ennek okát több tényezőből eredeztette:

a) a társadalomban tovább növekedett az ún. „függetlenség hamis értékelése” (sic!);

b) a vértelen forradalom győztesei, az MDF tagjai nem tartoznak a változások haszonélvezői közé;

c) a felszabadult sajtót és a közszolgálati médiát a régi rendszerben lejáratott, s a koalícióval ellenséges „szakma” képviselő uralják;

d) a parlamenti pártfrakció tagjainak nagyfokú szuverenitása – különvéleményeik, illetve a párt és a képviselőcsoport vezetőségét illető kritikájuk – belülről veszélyezteti a vállalt politikai küldetés beteljesítését.

A helyzetértékelést követően vázolta azt az „új alapot”, melyre a párt politikáját építeni kell. Ezen új politika súlypontját „legnagyobb adósságként … a történelmi igazságtétel ügyére” helyezte, ahol „nem elméleti vitákat kell folytatni, hanem határozott és gyors lépésekre van szükség.” Ezt elősegítendő „az elévülési határidő számításánál az elmúlt rendszer évtizedeit figyelmen kívül kell hagyni… Nem biztos, hogy ez a társadalom többségi álláspontja lenne. A feladatot ettől függetlenül végre kell hajtanunk, egyrészt, mert választási ígéreteink között szerepelt az igazságtétel, másrészt, mert a Magyar Demokrata Fórum egész politikai filozófiája megköveteli tőlünk azt, hogy ezen a téren mindent megtegyünk, ami lehetséges.” Ennél nem kisebb jelentőségű feladatként jelölte meg az „árnyalt sajtópolitika folytatását”, mely felfogása szerint az alábbiakat jelentette. „Míg az írott sajtó kezelésében mozgásterünk erősen korlátozott – (amit egy kormányhoz közel álló napilap indításával kell ellensúlyozni) –, addig a rádió és a televízió irányításában, arculatának megváltoztatásában, teljes átalakításában a kormányzati pozíció elvileg óriási lehetőséget biztosít számunkra. … A kormány politikájának lényegéhez tartozott, hogy az első időszakban kerülni kell a konfrontációkat annak érdekében, nehogy kedvezőtlen kép alakuljon ki az országról a külföld szemében. A legnagyobb ellenzéki párt és szövetségesei nyugati sajtókapcsolataikon keresztül olyan lépést, amely a Rádió és a Televízió átalakítására irányul, felhasználták volna arra, hogy az MDF és az új kormányzat liberális, demokratikus elkötelezettségét megkérdőjelezzék. Most azonban… végrehajtandó a Magyar Rádió és a televízió politikai beállítottságának és szellemiségének a gyökeres megváltoztatása.”

Az alig egy évvel korábban közzétett kormányprogramnak, a Nemzeti Megújhodás Programjának militáns hangvételű újrafogalmazása nem csupán azért érdemel figyelmet, mert a vezetők ormánypárt ún. centrumához tartozó, felelős politikai tisztséget betöltő tagjától származott, hanem sokkal inkább azért, mivel ez a kormányzati tevékenységet meghatározó vezérfonalnak bizonyult. A társadalom politika iránt érdeklődő részének, akik a megelőző évtizedekben megtanultak a sorok között olvasni, ezen képességük aktivizálására sem volt szükségük ahhoz, hogy következtetni tudjanak a helyenként pőre nyíltsággal megfogalmazott célkitűzések nyomán várható gyakorlati intézkedésekre. Nem különösebb szerencsés megdorgálni a társadalmat a függetlenség úgymond hamis értékelése miatt vagy – mint másutt olvasható – azért, mert az önkormányzati választásokon „igen sok helyen a régi vezetőket választották újra”. Hasonlóképpen vitatható politikai haszonnal jár, kormányzati pozícióból külhatalmak ágenseinek minősíteni az ellenzék bármely pártját vagy éppen hadat üzenni a sajtónak, kontraszelektív módon válogatva {I-269.} azok között, „akiknek információkkal segítséget kell adni, illetőleg mely lapokkal nem szabad foglalkozni”. Ez egy parlamenti demokráciában azonnali nyílt ellenoffenzívát gerjeszthet a más felfogást vallók körében, amint az – erre reagálva – a Demokratikus Charta mozgalom életre hívásával meg is történt.

Az egymást hamarosan követőn kormányzati intézkedések igazolták, hogy a frakcióvezér fellépése a hadüzenetet jelentette a médiaháborúnak elkeresztelt konfliktussorozatban. Még ugyanazon év végén a kormánytöbbség szavazatával zárolták az MTV költségvetésének egy részt és annak megajánlott hányadát is az állami költségvetés miniszterelnökségi fejezetébe telepítették át. A következő év, 1992 tavaszán, a kormány két neki elkötelezett alelnököt delegált a Magyar Rádió és a tv vezetésébe, majd meghallgatásra idézte be a két – korábban hatpárti konszenzussal kinevezett – médiaelnököt. A kulturális bizottság kormánypárti többsége alkalmatlannak nyilvánította őket, a miniszterelnök pedig leváltásukat kezdeményezte. Miután a köztársaság elnök felmentésüket elutasította, az igazságügy-miniszter előbb fegyelmi, majd büntetőeljárást kezdeményezett ellenük – később bíróság által elejtett vádak alapján. Ezen intézkedések oly mértékben polarizálták a politikai közéletet, hogy a parlamenti pártok között sem jöhetett létre a médiatörvény elfogadásához szükséges kétharmados többségű konszenzus. Ennek meghiúsulása miatt a két médiaelnök (Hankiss Elemér és Gombár Csaba) benyújtotta lemondását. A köztársasági elnök ugyan ezt sem fogadta el, de elnöki tevékenységüket nem gyakorolták tovább, minekutána a két alelnök hozzálátott a rádió és a tévé fentebbi kívánalmaknak megfelelő arculat-átszabásához. Megszüntették mindazon hír- és politikai magazinműsorokat, melyek nem a kormánypropaganda szócsöveként funkcionáltak, felfüggesztették, képernyőről letiltották mindazokat, akik nem paríroztak a nemzeti-konzervatív kormányzat médiahelytartóinak. A fegyelmi eljárás alá vontak helyébe maguk állítottak olyanokat, akik a korábbi rendszerben már kellő jártasságra tettek szert az irányított hatalmi propaganda művelésében, s ezen rutinjukat hajlandók voltak az MDF vezette kormánykoalíció szolgálatába állítani. Az MTV-ben megkezdett politikai tisztogatás a Magyar rádióban folytatódott, ahol az újabb parlamenti választásokat alig két hónappal megelőzően megejtett tömeges elbocsátásoknál már a törvényesség látszatát, illetve az érvényben lévő paragrafusok formális megtartását is mellőzve hajtották végre a kontraszelektív B-lista akciót.

A médiaháború eseményekben és fordulatokban leggazdagabb, s a politikai közvéleményt leginkább megosztó fejezete volt a rendszer-átalakítás első négy évének, mégsem ennek tulajdonítható elsősorban a nemzeti-konzervatív koalíció társadalmi támogatottságának – a közvélemény-kutatási jelentésekben nyilvánosan is követhető – hanyatlása. A véleményformáló értelmiséget és a zömében soraikból verbuválódott közpolitika szereplőit ideológiai eredetű és aktuálpolitikai konfliktusok kusza elegye osztotta intellektuális és pártdominanciájú szekértáborokba. A társadalom nagyobb hányadát kitevő ún. politikai névtelenek milliói viszont sokkal inkább mindennapi életviszonyaik romlása alapján minősítették a rendszer-átalakítás hozadékát, illetve annak vezérkarát. A többpárti parlamentáris demokrácia intézményrendszerének fokozatos kiépülése és működése a társadalom által is respektált politikai értékeknek minősült. De {I-270.} ezen – épp a demokrácia lényegéből következő – természetes állampolgári jusshoz jutást az állampolgárok nem értékelték többre valós „árfolyamánál”. Az egyre intenzívebb önlegitimáló kormányzati sikerpropaganda ellenére sem voltak hajlandók azt úgy tekinteni, mint a súlyosodó napi egzisztenciális, megélhetési gondjaikat kompenzáló vívmányt.

A táblázatok adatsorai, illetve a grafikonok mutatói nagy valószínűséggel segíthetnek annak megértésében, hogy a folyamatosan készített közvélemény-kutatások tanúsága szerint miért is romlott lépésről lépésre a kormányzó pártok – ezen belül is elsősorban az MDF – megítélése. S ehhez még a kormánnyal szemben úgymond averziót mutató, írott sajtó – a Televíziót és a {I-271.} Rádiót a közvélemény-formáló eszközök köréből a fentebb mondottak alapján immár ki kell vegyük – „ellenpropagandájára” sem volt különösebben szükség. Az egymásra reflektáló hatalmi és társadalmi reagálások ugyanakkor egy szempontból közös nevezőre hozhatók. Mindkét esetben a megelőző negyven év „pártállami” közegében formálódott attitűdök – a bűnbakkereső válságkezelés – szinte töretlen továbbélését mutatják. A színre lépő új politikai aktorok (pártok) között konszenzus állapítható meg a rendszer-átalakítás leglényegesebb célkitűzését tekintve. Ez pedig nem volt más, mint az addig egzisztenciálisan szinte teljes körűen államosított társadalom autonómiájának helyreállítása. Ugyanez személyekig lemenő értelmezésben, az addig {I-273.} minden értelemben státusfüggő egyénnek „alattvalóból” szuverén polgárrá tételét jelentette – ezt tűzte ki célul. A másik oldalról közelítve ugyanezt fogalmazta meg végső értelmében a (részleges) kárpótlás, a privatizáció, a külföldi tőkebeáramlás elősegítésével párosított magánvállalkozások gründolásának serkentése (vagy annak legalábbis propagálása), a „minél kevesebb államit” céltételezett alapkövetelménye.

Mindezek ugyanakkor önmagukban hordozták a rendszer-átalakítás alapkonfliktusát is. A korábbi „alattvaló” politikai értelemben minden további nélkül szuverén állampolgárrá válhatott. De aligha érezte ezt „felszabadulásnak”, ha közben elveszett – vagy akár csak tartósan a létminimum alá hanyatlott – egzisztenciája. Munkanélkülivé válva, de akár csak a keresetét, jövedelmét állandóan meghaladó létfenntartási kötelezettségek kifizet(het)etlen számláinak halmozódását szemlélve, a rendszer-átalakítás vesztesének tudta magát. S ennek okát – lett légyen szó akár munkahelyének megszűnéséről, akár a rapid áremelkedéssel romló életszínvonaláról – a kormányzat úgymond rossz politikájában vélte meglelni. A szocializmus négy évtizede alatt a „gondoskodó-újraelosztó állam” erre szocializálta. Ez a reflex élt tovább mindazokban, akik mögül egyedüli megélheti forrásként dőlt ki az ancien régime. A kormánynak a Nemzeti Megújulás Programjában meghirdetett, az egzisztenciáját önálló polgárként biztosítani képes „önműködő társadalom” víziójához képest, egyre gyarapodott azoknak a száma, akik saját sorsuk rosszabbra fordulásáért, vagy éppen bizonytalansággal gazdagodott stagnálásáért az átalakulást végrehajtó hatalmi felelősséggel vezénylő rendszergazdát, a kormányzó párto(ka)t tették felelőssé. A kormányzat és az abban meghatározó szerepet játszó párt, az MDF elfogadottságának fokozatos mérséklődése a mind szélesebb körre kiterjedő életszínvonal-romlással, illetve a pártállami korszakból átöröklött – ezért a kormányt felelőssé tevő – társadalmi reagálással áll ok-okozati összefüggésben. Elsősorban saját helyzetük a viszonyítási pontjuk az 1990 után is tovább romló életviszonyok, amire a 32–33. sz. táblázat és grafikon adatai is következtetni engednek.

A honi átalakulásnak a többi rendszerváltó államokhoz képest még a viszonylagos előnyei is kevésbé tudatosultak. Pontosabban, a társadalom az „előnyöket” magától értetődő adottságnak tekintette. Forintosítani ugyan aligha lehet, de felbecsülhetetlen értéknek tekinthető, hogy az ex-Jugoszláviában lezajlott hosszú és véres, nemzetek és államok közötti háborúhoz képest nálunk mégsem a jeltelen tömegsírok, hanem a vállalkozások száma gyarapodott, s ezek között sem a koporsókészítés lett a legvirágzóbb üzletág. S igaz ugyan, hogy csökkenő részesedéssel, de a posztszocialista régióba beruházott külföldi tőke legnagyobb hányada mindvégig Magyarországra települt. (1990-ben az összes ide érkező tőke 48, 1992-ben 41, míg 1994-ben 36%-a. Ugyanezt egy főre átszámítva mindvégig több mint kétszer akkora invesztálást jelentett: 670 $/fő, mint az utánunk következő, leginkább kedvelt Csehországba: 319 $/fő.) A társadalom „helyzettudatának” legérzékenyebb mérőszáma a reálbér. Ebben ugyan – amint azt egy korábbi adatsorral már érzékeltettük – ugyancsak számottevő visszaesés regisztrálható. Mindazonáltal azokhoz a szomszéd országokhoz képest is a legkevésbé inflálódott a honi átlagbér-színvonal az első kormányzati ciklusban, amelyek hozzánk hasonlóan mentesültek a rendszerváltás háborús megrázkódtatásaitól.

{I-276.} Az utóbbi grafikon adatai egyúttal arra látszanak utalni, hogy a rendszer-átalakítás a térség minden országának társadalma – illetve a társadalom nagyobbik hányada – számára romló életszínvonallal párosult. Nemzetközi összevetés alapján viszont úgy tűnik, hogy a depresszió nem mutat egyértelmű korrelációt a kormányzat(ok) pártpolitikai jellegével.

1993 decemberében, hivatalának ellátásában is egyre inkább akadályt jelentő, huzamos betegeskedés után elhunyt Antall József miniszterelnök. Az ilyen esetben szokásos állami temetés protokolláris külsőségein túlmenően, megbecsülésük jeléül százezrek rótták le személyesen is kegyeletüket ravatalánál. A végtisztesség egyaránt szólhatott a porból vétetett, porrá enyésző közülünk való halandónak, és a tisztét betegsége közepette is cselekvőképessége végső határáig aktívan ellátó államférfinak. A mindezek után alig öt hónappal sorra kerülő újabb parlamenti választásokon pedig „ugyanaz a társadalom”, amelynek tagjai tömegesen hajtottak fejet az örökkévalósába távozó Antall József koporsója előtt, voksainak döntő hányadával mondott nemet arra a politikára, amelyet a miniszterelnök vezette párt, illetve kormánykoalíció négy éven keresztül folytatott. A választások kiírásáig hátralévő szűk fél évben Boross Péter volt a miniszterelnök.

A parlamenti ciklus lejárt után, 1994 májusában újra az urnákhoz invitálták a választópolgárokat. Az addig kormányzó nemzeti-konzervatív koalíció bukása már ekkor nyilvánvalóvá lett. Együttesen sem esett rájuk annyi szavazat (28%), mint az erőnyerő triumfálást sejtető MSZP-re (33%). A hónap végén megejtett második fordulóban pedig a már ekkor is vezető szocialistákat abszolút, 54 százalékos többséghez juttatták a választók szavazatai. Göncz Árpád köztársasági elnök az MSZP elnökét, Horn Gyulát bízta meg kormányalakítással. Utóbbi – majd négy héten át folytatott egyeztető tárgyalások nyomán – 1994. június 24-én koalíciós megállapodást írt alá a választásokon 18 százalékos szavazataránnyal második legjobb eredményt elérő Szabad Demokraták Szövetségének vezetőségével. Az új parlament 1994. június 28-i alakuló ülése nyomán az MSZP–SZDSZ kormányzó koalíciójának 72 százalékot többsége mellett kezdte meg működését.

A másképp gondolkodók és a rendszerváltás előtörténete

TARTALOM

A tizenegyedik évszázad