{I-278.} A tizenegyedik évszázad

Ennyi. Nem több és nem kevesebb. Akkor sem, ha manapság a lassan magunk mögött tudott századról, de magáról a történelemről is, dús fantáziájú „itt a vége” kitalációkat, ismert nevekkel védjegyzett, szekularizáltan apokaliptikus minősítéseket olvashatunk. Persze, a modern tudományosság egyik ismérve a dolgok, jelenségek, folyamatok önmagában való leírásán, bemutatásán túl a rendszerezés, az összehasonlítás, a klasszifikálás. A „sötét középkor” – ismerethiányon alapuló – gondolati képlete például olyan találóra sikeredett, hogy az elmúlt évtizedek gazdag feltáró eredményei is épphogy csak kikezdeni tudták ezt a beidegzettséget, ellensúlyozni még nem. „A forradalmak kora” definíció alapján manapság éppúgy zavarba jöhetünk, mint amikor visszaemlékezünk „a nacionalizmus százada” címen tanultakra. Az újkorban ugyanis emberöltőnként lelhetünk újabb és újabb forradalmakra. A nacionalizmus századának pedig immár több mint kétszáz éve nem akar vége szakadni. S hasonlóképpen egydimenziósnak tűnik a múlóban lévő századra vonatkozóan megfogalmazott, „az újbarbárság kora” minősítés is.

Vitathatatlan, hogy az átélő kortársak és az utógenerációk számára a huszadik század meghatározó történései közül a két világháború és a totaliter hatalmi rendszerek tömeges emberpusztításai voltak és maradtak a leginkább sokkoló tapasztalások. Ugyanúgy, ahogy az „újbarbarizmus” korában is leginkább az antik civilizáció pusztulása lehetett az akkor élők domináns élménye. Miközben ugyanezen korban fejti ki tevékenységét Szent Ágoston, kinek munkássága, szellemi hagyatéka másfél ezer év óta hatja át – tudva-tudatlanul – a keresztény civilizáció gondolkodását. Miközben évezred múltán is földbe gyökerezik a lábunk, és múlatjuk az időt, hogy ne kelljen odahagyni a látványt, az ugyancsak az „óbarbárság” korából származó ravennai ariánus keresztelőkápolna, a S. Vitale, a S. Appolinare in Classe, illetve a S. Apollinare Nouvo mozaikvarázslatait csodálva. Kortársként, a családi legendárium vagy saját emlékezetünk alapján e század történelme felfűzhető az Isonzó, Trianon, vörös és fehér terror, a vagonlakók, a Don-kanyar, gettó, a haláltáborok, a malenkij robot, Recsk–Hortobágy és a csengőfrász gondolati szálra. Ehhez képest viszont az utókor természetes adottságként veszi majd tudomásul a „Tisza-tavat” (ki emlékszik manapság a költő által is megénekelt, szabályozás előtti kanyargós Tiszára?), Weöres Sándor nyelvi remeklései lesznek olyan „archaikus szép emlékek”, mint nekünk Tinódi Lantos Sebestyén, s a diákok rendre elhibázzák majd a jövendő tesztkérdéseiben, a Feszty-körkép a millennium, avagy a millecentenárium produktuma-e. s századunk civilizációs lenyomataként olyan lesz utódainknak a párizsi Pompidou-központ vagy a New Orleans-i Superdome, mint nekünk a Kheopsz-piramis, az lesz nekik a japán szigetvilágot összefűző Szeto-Ohasi híd, mint nekünk a kínai nagy fal, s az lesz a négymegás személyi számítógép – melyen e sorok is íródnak –, mint nekünk a régészek spaknija alól előbukkanó rovátkákkal teli cserépirat. Az üvegszáloptika, a gyógyításra is használható lézersugár válik majd korunk emlékét őrző jelképpé, s nem az az atombomba, melynek hatását először emberéletek elvételén mérték le. S feledni fogják, feledni akarják majd az „újbarbárság korának” borzalmait (is), aminthogy rendre becsődölnek manapság azok a tematikus kiállítóhelyek, melyek a középkori inkvizíció {I-279.} kínzóeszközeiből hordtak össze – naturalista illusztrációkban bővelkedő – rémtárlatokat. Káin óta ismeretes az ember kettős természete, de míg az ő tette, a pusztítás idővel büntetőjogi cikkelyként kodifikáltatott, az emberiség az értékőrző és értékgyarapító innovációt tekinti civilizációs – és áttételesen történelmi – etalonnal.

Az ópusztaszeri emlékmű

Millecentenárium, 1996

Deficites évszázad. Sommásan ezt is mondhatnók a lassan magunk mögött tudott huszadikra; hont foglalásunk óta az itt eltöltött tizenegyedikre. S valóban mi mindenből is áll össze ez az évszázados deficit, Illyés Gyula rótta naplójába a második világégés után; „a magyarságot emberi életben s anyagiakban olyan veszteség érte, amilyen a török háborúk óta sem.” S elég ehhez csak néhány évtizeddel tágítani az időhorizontot vissza és előre, hogy a ráfizetéses évszázad kikerekedjen. A millennium évkörében született generáció az első világháborúban már, a második világháború kezdetén még hadrafogható volt. A századelőn született nemzedék gyerekkorában még megismerkedhetett a „boldog békeidők miliőjével. Ifjúkori tapasztalása volt Tisza István lelövése éppúgy, mint Károlyi Mihály, Kun Béla egy-egy szónoklata, vagy Horthy Miklósnak a „nemzeti hadsereg” asszisztálásával biztosított kormányzóvá emelése. Már a saját bőrén mérhette, mit jelentett a háborúvesztés, részese vagy szállásadója az utána következő menekültáradatnak, s annak, hogy itt maradtunk a Trianon megszabta Kis-Magyarországon „nagy-magyar” nemzeti és történelmi tudatunkkal. A spanyolnátha fiziológiailag szedte áldozatait – az utolsó háborús év harctéri veszteségeit meghaladóan –, az összeomlás utáni elszabaduló infláció fél évtizeden át egzisztenciálisan. A bethleni konszolidáció 4-5 éve után a „begyűrűző” gazdasági világválság hatására úszik el megint milliók szegényes megélhetése is. S ugyanezt a generációt kapja el élete derekánál a második világháború. Ugyanakkor, akik gyerekfővel még a „mindent megfontoltam, mindent meggondoltam” császári és királyi felséget is láthatták, hallhatták, 1960 környékén adták be földjüket és derekukat a szocialista szövetkezetesítés utolsó hullámának. Nekik is alig, a tízes-húszas években születetteknek pedig végképp nem adatott meg egyetlen olyan, fél évtizedet meghaladó periódus sem, amely után ne kellett volna mindent elölről kezdeni. Az országlakosok – fennköltebben a nemzet – életereje szempontjából egyként jelentett pusztulást, társadalmi deficitet az országcsonkolás, a doni veszteség és az auschwitzi Endlösung. Folytatódott a sor az újabb háború után a ki-, be-, és áttelepítésekkel, a még súlyosabb inflációs spirállal, az emigráció immár egymást érő újabb hullámaival. A kommunista hatalomátvétel idején Rákosiék már egy élete során többszörösen megtört populációt terelhettek be – különösebb erőfeszítés nélkül – a sztálini totalitárius láger hazai barakkjába. S ezt fejelték meg az ún. „ötvenes évekkel”, mely – az ’56 utáni kádári restaurációt is ide számítva – jócskán átnyúlt a hatvanas évtizedbe. Amikorra az elsőként említett „ferencjóska” generáció kikerült az aktív keresőkorúak köréből (de nyugdíjjogosultsága még csak egy részüknek volt) és az első háború utáni nemzedékek is túljutottak akkor kalkulálható élettartamuk felén. Maradt egy-másfél évtizedük, hogy utódaik felnevelése, iskoláztatása és a szüleikről való gondoskodás mellett – ha még futja – maguk is regenerálódjanak. Ez kihatásaiban végigkísérte a szocializmus még hátramaradott évtizedeit. A hanyatlás és a rendszer összeomlása, majd a rendszer-átalakítás – máig tartó – egzisztenciális váltáskényszere milliós nagyrendben követelte {I-280.} meg az ismételt „újrakezdést”, alkalmazkodni próbálva az újabb változó körülményekhez.

De ez sem ismeretlen históriánkban. Mohácstól Buda visszavívásáig – vagy éppen a karlócai békéig – több mint másfél évszázadon át volt kénytelen viselni az ország a rámért „önsorsrontó” megosztottságot. Három részre szakítva és kétfelé hadakozva emésztette erejét a Szent Istvántól hagyományozott ország – és önmaga – védelme. Majd, a szatmári békétől az első világháború kirobbanásáig – természetesen változó politikai keretek között, amiben esetenként a fegyvereknek is jutott szerep –, kereken két évszázad adatott a magyarságnak, hogy a Habsburg–Oszmán „két pogány közötti” világhatalmi ütközőzóna helyzetéből kikerülve regenerálódjon. (Ne feledjük; az 1830-as kolerajárvány több halálos áldozatot követelt, mint 1848–49 honvédő háborúja.) S tette is ezt úgy, hogy e század elejére „ledolgozta” azt a hátrányt, amelyet Mátyás középkorvégi Európájában élvezett és a török időkben eltéríttetett, visszavettetett. A huszadik században az a köztes európai régió, ahol hazánk is található, hasonló ütközőzónává lett két újabb expanzív hatalom a náci-német és a szovjet-orosz birodalmak között. Ez az ütközőzóna-helyzet a szovjet kommunizmus összeomlásával, illetve a németségnek az euro-atlanti integrációba történt betagolódásával – úgy tűnik – megszűnőben van. Kérdés, hogy a jövendő – előre elkeresztelten – „informatikai” civilizációban adatik-e Magyarországnak legalább egy, a társadalom regenerálódását lehetővé tevő újabb évszázad; több generáción át élhető, stabil nemzet- és államfenntartó polgári egzisztenciák létrejöttét biztosító újabb felzárkózási időszak? Miközben az sem hagyható figyelmen kívül, hogy időközben nem csupán a felzárkózás tartalmi kritériumai változtak, hanem a betagozódáshoz kívánatosnak tekintett térség státusa is jelentősen módosult. Az újkor kezdetén, miközben hazai történelmünket a törökellenes harcok töltötték ki, a kontinens gazdasági-társadalmi innovációs centruma Európa atlanti sávjába került át. Magyarország a 18–19. század folyamán ennek másodlagos félperifériájára tudott felzárkózni. Napjainkban s a belátható közeljövőben Magyarország abba az integrált Európába való szervesülést tekintheti célnak, amelyik – a világgazdaság súlypontjainak időközben végbement újabb áthelyeződése miatt – maga is számottevő pozícióvesztést kénytelen elkönyvelni az észak-amerikai és a távol-keleti multiplikátor térségekhez, rivális centrumokhoz képest.

S hogy kit őriz meg e deficites évszázadból a késői utókor jó emlékezetében? Itt talán megint az összevetésként idézett korábbi hányattatásunk időszaka segíthet a jövendölésben. Emlékszünk-e, hogy ki volt császár, király vagy fejedelem, amikor először jelent meg magyar nyelven a (vizsolyi) biblia? Ami Károli Gáspár nevét négyszáz éve őrzi „a romlásnak századaiból”, mint ahogy hasonlóképpen nem kell külön eligazítás Pázmány Péter vagy Zrínyi Miklós nevének hallatán sem ugyanebből a korból. Aligha emlékeznek majd arra, hogy Bartók Béla egy kormányzó lovastengerész alattvalója volt, amikor nevét ismerni, műveit játszani, hallgatni fogják jövendő századok egymást követő generációi is. És Kodály tanár úrnak is bensőséges ismerőse marad minden leendő kórus „éneklő ifjúsága”, anélkül, hogy tudniuk kellene, ki mondta neki, és kinek vágott vissza ugyanazzal a négy szóval – regnálása teljében Rákosinak: „sok rosszat hallok magáról!” s immár minden ezután készülő számítógép egy mikrocsipnyi része emlékeztethet majd {I-281.} bennünket Neumann Jánosra, mint ahogy addig, míg C-vitamin tabletták forgalomban lesznek, vélhetően nem kopik ki a honi emlékezetből Szent-Györgyi Albert neve sem, miközben pártvezérek, állam- és kormányfők emléke rég az enyészetbe vész majd.