A némafilm fényei és árnyai

A rendszeres filmgyártás – főleg a Projectograph jóvoltából – a 1910-es években kezdődött. Az első műtermet 1912 februárjában nyitották meg a Pannónia és a Sziget utca sarkán (akkor még a periférián). A Hunnia stúdiója – nem azonos a későbbi Hunnia filmgyárral – nem sokáig maradt meg, mert nem rendelkezett infrastruktúrával, s bohózatait csupán minimális figyelemre méltatták a szerveződő szakmában. Egyébként Faludi Miklós, a Vígszínház akkori vezetője igazgatta a céget, és jó erők léptek sorompóba a szórakoztatás érdekében. Az első magyar filmekben szerepelt színjátszásunk számos nagysága, Márkus Emília, Varsányi Irén, Hegyi Aranka, Fedák Sári, Hegedűs Gyula és sokan mások. Ez a hagyomány azóta is eleven. Kis ország lévén, nálunk nincsenek moziszínészek, akiknek semmi közük a színházhoz.

A visszhang mostoha volt, ám mégsem teljesedett be Jókai Mór kissé elhamarkodott jóslata, amely gyors halált jövendölt a kinematográfiának: „A nizzai kávéházban és azután Génuában, ahol még egyszer láttam őket, az emberek úgy tódultak hozzá, mintha búcsú, vagy vásár volna. Ha az emberek megunták, úgyis oda fog kerülni. A vásárra. A cirkusz- és trapézművészek közé.”

Éppenséggel a dolog fordítottja következett be. A kibontakozás esztendeiben már szinte senki sem beszél a mozi dicstelen végéről. 1912-ben 4, 1913-ban 10, 1917-ben 75 mű tanúskodik a mind erőteljesebb fejlődésről. 1915 és 1918 között már hat új műteremben pezseg az élet, s nemcsak a fővárosban. Janovics Jenő kolozsvári film-fellegvára igényes művészi kezdeményezések otthona: innen indult több rendező, író, színész karrierje. Voltaképpen ő a rendszeres, művészi-irodalmi igényű magyar filmgyártás megteremtője. Szintén színidirektor volt, mint Faludi, ám az ő szerelme és kitartása hatékonyabbnak bizonyult. Főleg a nemzeti klasszikusok örökségéből merített (Bánk bán, A nagymama, Sárga liliom stb.) A legkiválóbb színművészeket kérte fel a főszerepek megszemélyesítésére. Játszott nála Jászai Mari, Blaha Lujza és mások. Korda Sándor, a hírlapíróból rendezővé avanzsált tehetség is itt inaskodott, hogy nem sokkal később viharos gyorsasággal professzorrá érjen, s távozását követően megteremtse az angol filmgyártást.

A Star műtermeiben (alapítás: 1917. február 23.), a Corvinban (1917. október 16-án nyitotta meg kapuit) és a többi álomgyárban (Phönix, Astra, Hungária, Gloria, Lux, Semper stb.) sokan sürögtek-forogtak. Az egyre magabiztosabb Korda és az évek múltán szintén külföldön érvényesülő Kertész Mihály mellett más rendezők is bontogatták szárnyaikat. Főleg a magyar irodalmi átültetések kedveltek (Szent Péter esernyője, A gólyakalifa, A 111-es, János vitéz, A nap lovagja stb.), de néhányan külföldi anyagból is merítettek: Bűn és bűnhődés, Éjjeli menedékhely, Karenina Anna, Dorian Gray arcképe). A legtöbb magyar némafilm megsemmisült. Ránk maradt Az aranyember, Korda Sándor rendezésében. A mű – Magyar Róza szerint is – kiállja az összehasonlítás próbáját más, ekkortájt forgatott külföldi alkotásokkal: „A film minden képsorából önálló jelentéstartalom árad, a vágástechnika értelmez és folytonosságot tükröz, a jelenetek a beállítások váltakozásával olyan montázsokká épülnek, melyek mai filmműveltségünkkel is értékelhetők. A szereplők valóságos hangosfilm-jeleneteket játszanak el, annak tudatában {III-328.} azonban, hogy a film majd némán kerül a nézők elé. S mégis, különösen Makay Margit játékában nyoma sincs a túlzott mimikának…”

A Tanácsköztársaság idején emelkedett a film társadalmi presztízse. Különlegesség, hogy nálunk hamarabb államosították a filmgyártást, mint a Szovjetunióban (1919. április 12.–1919. augusztus 27.). Akik helyzetbe kerültek – fantasztikus terveket szőttek, megváltoztatták a szervezeti kereteket, az irányítást, a forgalmazást, új alapokra helyezték a képzést, s szinte mindenkit sorompóba állítottak. Korda és Kertész ekkor „kompromittálta” magát közéleti aktivitásával: emigrációjuknak ez az egyik kiváltó oka. A megvalósult művek száma sem csekély. 133 nap alatt 31 film forgatása fejeződött be. A fennmaradt híradók – a belügyminisztérium megfelelő szervei a felvételek alapján indítottak büntető eljárást egyes személyek ellen – a történelmi emlékezet élő dokumentumai. Megörökítik mindazokat az eseményeket, melyek a Tanácsköztársaság politikai, társadalmi, kulturális, sport- stb. életének meghatározó mozzanatai voltak. Értékük felbecsülhetetlen.

Az elkészült produktumok – kevés kivétellel – már csupán leírásokból, kommentárokból, tartalmi kivonatokból rekonstruálhatók. Túlnyomórészt irodalmi képeskönyvek, erkölcsdrámák, kommersz vígjátékok gördültek le a futószalagról. Jó és rossz megoldások, friss ötletek és kopott közhelyek váltakoztak bennük – általában az uralkodó ideológia erőltetett szajkózása nélkül. A Magyar Filmintézet állományában megtalálható Tegnap (Orbán Dezső és Lázár Lajos munkája) önmagában nem reprezentálja maradéktalanul az időszak törekvéseit, de bizonyos tendenciák nyomait minden belemagyarázás nélkül kikövetkeztethetjük belőle. A cselekmény, a szemléletmód, a megjelenítés eszköztára, a színészi játék sok mindenről árulkodik. A Proletárakadémia vállalkozása társadalmi drámába oltott szerelmi konfliktust dolgoz fel. Egy kétkezi munkás (aki főnökénél lakik albérletben elég sanyarú körülmények között) beleszeret kapitalista gyárigazgatója feleségébe, miközben a nyilvánosházban kujtorgó férj mindent elkövet asszonya kiakolbólítására. A viszony – mármint a munkás és a nő kapcsolata – kitudódik, mire a férfi beleveti magát a mozgalomba. Forradalmi elképzelései elvetélnek, ám arra még van ereje, hogy megölje a gyárost és külföldre szökjön. A mese naiv, sőt illogikus. A Tegnap mégsem jelentéktelen kacatáru, hiszen a cselekménytől függetlenül meglepő rendezői erényeket is felvonultat. Nemeskürty István hívta fel a figyelmet arra, hogy a gyári képsorok – ritkaság ez akkoriban a világ filmgyártásában – elevenek és lüktetőek, hatásosak az ellentétes montázsok a munkástüntetés jeleneteiben a katonák és az ellenállók váltogatott bemutatásával. A kamera funkcionális mozgása szintén dicséretet érdemel.

Az országcsonkítás és a politikai változások miatt a magyar film elsorvadt. Jelentékeny erők távoztak külföldre. Ideges légkörben folyik azok elszámoltatása, akik a Tanácsköztársaság hónapjaiban elkötelezték magukat és maradtak. A proletárdiktatúra bukásától 1922 januárjáig közel száz film készül el, de alig akad említésre méltó közöttük. Ilyen a Megbűvöltek Gál Gyula színész rendezésében. Egyre jobban fogy a levegő a stúdiókban. Szinte csak „alibiből” tevékenykednek. Terjed az infláció, s összeomlik a gazdasági háttér. A gyártott filmek száma 1925-ben 2, 1926-ban és 1927-ben 3–3, 1928-ban 1(!). A csőd pontot tett a dicsőségben és eredményekben nem éppen gazdag korszak végére.