Animáció

A magyar animáció 1945 előtt néhány fanatikus kísérletező műhelyében termette első virágait. Macskássy Gyula és Halász János voltak az igazi úttörők, akik a kezdetek kezdetén csak reklámfilmeket készíthettek, alkotói ambícióikat ekkor még nem tudták valóra váltani. Féjja Sándor kutatásaiból ismeretes, hogy Kató Kiszly István grafikus végezte el az első kapavágásokat. Feltehetően ő az első színezett fekete-fehér magyar rajzfilm, a Zsirb Ödön szerzője (az 1910-es években, a pontos évszám sajnos kideríthetetlen). Mátis Kálmán festő 1929-ben A kis cserkész álma címmel amatőr rajzfilmmel bizonyította kreativitását. Az előzmények közül említést érdemelnek az 1910-es évek villanásnyi animációi, Vértes Marcell rajzai az Est híradófilm számára, valamint a temesvári Valker István kombinált látványosságai. A Macskássy-stúdióban, ahol sokan tanulták a mesterséget, 1932-től, az alapítás évétől mintegy másfél száz reklámot szerkesztettek a legkülönbözőbb témakörökben. Sok fantáziával, stílusok tucatját kipróbálva, ötletek tűzijátékát felvonultatva. Féjja szerint az első hangos színes animációs film, a Bogárorfeum (1932) is Kató Kiszly munkája, aki egyébként heti rajzos híradók megtervezésében ugyancsak jeleskedett Valkerrel együtt.

A II. világháború befejezését követően néhány rajz- és bábfilm (többnyire reklám) tanúskodik az élni akarásról. Érdekesség: Olcsai Kiss Zoltán szobrász is bábozott… Az 1948. március 25-én történt államosítás fordulatot hozott a még változatlanul gyerekcipőben topogó művészeti ág életébe. A Filmgyártó Vállalat Híradó és Dokumentumfilm főosztályán maroknyi csapatot verbuváltak reklámkészítőkből. A MAFIRT rajzos híradók a korabeli visszhang szerint nagy népszerűségnek örvendtek, {III-350.} akárcsak a Macskássy és Társai cég produktumai. Természetesen propaganda-jelleg dominált bennük – néha-néha azonban egy-egy szellemes grafikai megoldás, hatásos kompozíció, ügyes kombináció feledtette a direkt céltudatosságot.

A kiskakas gyémánt félkrajcárja (Macskássy Gyula–Fekete Edit, 1961) az áttörés és a nyitány: az első játékfilm, mely népmesei ihletésre született. Matolcsy György, a magyar animáció nemzetközi tekintélynek számító irányítója és mentora tizennégy év elteltével így tekintett vissza a határkőnek számító adaptációra: „A film elkészítése nagy eredmény volt. Az első színes magyar rajzjátékfilm létrehozása örömmel töltötte el az alkotókon kívül a nagyközönséget és a hivatalos szerveket egyaránt. Művészi színvonala azonban sokakban jogos csalódást váltott ki. A témaválasztás ugyan helyes volt, a forgatókönyvi feldolgozás azonban már kevésbé szerencsés, a kivitelezésben pedig jócskán találhatók jelentős hibák. Grafikai stílusa népművészeti elemekből alakult ki, de a folklorisztikus hagyomány felhasználása sokszor erőltetett és külsőséges. Jó néhány technikai hiba is zavarja a látványt, amely sokszor egyébként is szegényes; például a befejező képsorban.”

A folytatás sem bizonyult zavartalannak. Az Erdei sportverseny, a Balkéz Tóbiás, a Kutyakötelesség, a Két bors ökröcske a további fontosabb állomások. 1954-ben ugyan tilosra állították a sorompót az animáció álmodozói előtt, vigaszként meghagyva nekik a reklámok előállításának örömét és kenyérkeresetét. Ez az állapot azonban szerencsére nem tartott sokáig. 1956-ban újra megindulhatott a játékrajzfilmgyártás, 1959-ben pedig önállóvá vált a Pannónia Filmstúdió animációs részlege. Eredmények ebből a korból: Csermák Tibor: A török és a tehenek (Móricz Zsigmond versikéje nyomán), Macskássy Gyula: Telhetetlen méhecske (az első magyar rajzfilm, melynek figurái nem beszélnek), Dargay Attila: Ne hagyd magad, emberke! (ez a rendező „szűzbeszéde”). 1960–1961-ben mesterhármas született a stúdióban. A ceruza és a radír (Macskássy Gyula), a Párbaj (Macskássy Gyula–Várnai György) és A pirospöttyös labda (Csermák Tibor). Ezek az alkotások már nem a „mese, mese, meskete” birodalmába tartoznak, nem is a napi politika szolgálatában állnak. Összetett mondanivalót fogalmaznak meg egy korszerű forma játékos jegyeit felhasználva. A ceruza és a radír-sztori, mely a békés egymás mellett élés ideálját hangsúlyozza, modern grafikai megoldásai miatt érdemel figyelmet; a színvilág megválasztása rendkívül hatásos; vibrálóak a tónusai. A Párbaj a szatíra gyilkos szemléletmódjával bővíti a palettát, a tragikusan korán eltávozott Csermák pedig lírai etűdöt készített.

Felnőtté válik a magyar animáció. Filozofikus igényű gondolatok bravúros megjelenítésére képes. Világszerte elfogadottá válnak a Pannóniából származó néhány percesek, különféle sorozatok, majd – miután az előrelépés feltételei ilyen vonatkozásban is megérnek – az egész estés animációs játékfilmek. Kiemelkedik a mezőnyből Nepp József a maga fanyar humorával és kifejező karaktereivel (Szenvedély, Gusztáv-történetek), Kovásznai Gábor György festőművészeti látásmódjával és absztrakciós technikájával (Tükörképek), Reisenbüchler Sándor a népi kultúra és a modern effektusok elemeinek házasításával (A Nap és a Hold elrablása), Imre István ötleteinek bájával (Bábfilm) stb. Rófusz Ferenc nevét is szárnyára kapta a világhír az 1981-es Oscar-díjas alkotás, A légy után. A mindössze egyperces mű különleges perspektívája új látásmódot képvisel az egyre inkább átalakuló animáció arzenáljában.

Minőségi robbanást jelent a János vitéz megszületése. Jankovics Marcell nevéhez {III-351.} fűződik a heroikus próbatétel, mely bizonyos kritikai fenntartások ellenére kedvező fogadtatásra talál. Petőfi-hős nem először jelenik meg a hazai mozivásznon, rajzfilmfiguraként azonban 1973-ban debütál. Ez az első másfél órás produktum.

A hosszú animációs játékfilmek száma immár több tucatra rúg, s bár ezt a sikerágazatot sem kerülte el a válság, az 1970–1980-as évek eredménylistája különösen gazdag. Féjja Sándor tipológiáját követve a legjelentősebb esztétikai értéket az úgynevezett újító filmek képviselik (ide tartozik a János vitéz mellett a Habfürdő, Kovásznai György 1979-es extravagáns, ám szokatlanságában is hatásos műve; a mondavilágot kiforgató, kissé bizarr Fehérlófia (Jankovics Marcell, 1980), a mívesen kiérlelt Arany-album, a Daliás idők (Gémes József, 1982), Nepp József nyelvöltögetően csúfondáros Hófehérje (1983). Koprodukciós szövetkezésnek köszönhetjük René Lapoux–Hernádi Tibor kissé nehézkes filmjét, Az idő urait (1981). Fontos mozzanat: bár a magyarok sajátos „couleur locale”-t teremtettek, hajlamosak a világ fontos irányzatainak a befogadására, illetve adaptálására.

A populáris filmek alcsoportjaiba – változatlanul az esztéta elrendező elveit felhasználva – tartoznak a „comics”-közeli művek (Dargay Attila: Ludas Matyi, 1976; Szaffi, 1984; Az erdő kapitánya, 1987), a Gémes József megálmodta Vili, a veréb 1983-ból; Hernádi Tibor Sárkány és papucsa 1989-ből. „Ragozás-film ceruzákkal” a Hugó, a víziló (szintén külföldi segítséggel jött létre, rendezői Bill Beigenbaum és Gémes József). „Pirruszi bábfilmként” tartja számon a krónikás Foky Ottó két munkáját (Misi mókus kalandjai, 1982; Éljen Szervác!, 1986). Portréanimáció a hallatlanul népszerű Vuk (Dargay Attila, 1981) és a Vízipók-csodapók (Haui József–Szabó Szabolcs–Szombathy Szabó Csaba, 1982). Végül, de nem utolsósorban a natúrfilm érintése hagyott nyomot a Macskafogó képsorain (Ternovszky Béla, 1986). Természetesen másféle kategorizálás is elképzelhető, s ugyanígy felparcellázhatnánk a sorozatokat, a tévés meséket, referenciarajzokat stb. A végkövetkeztetés akkor sem lenne más: a magyar animáció életképes ága filmművészetünknek.